Ignotus: Eliána
szerző: Csáth Géza
Nem lehet vitatkozni azon, hogy Magyarországon a legelső zenei méltóság az Országos Királyi Zeneakadémia igazgatósági széke. Ellenben furcsa okoskodás, ha ezen a címen a Zeneakadémia igazgatójától azt kívánjuk, hogy a legfinomabb, legeredetibb és legtartalmasabb magyar muzsikát ő eszelje ki. Új operája, az Eliána nem magyar, hanem inkább német zene, nem is valami eredeti munka, de tartalmasságot, előkelőséget nem lehet tőle elvitatni. Mihalovich Ödön széles látókörű, nagy intelligenciájú zeneszerző, gondolatai választékosak, érdekesen hangszerel. Zeneszerzői pályáján azonban nagy úrral evett egy tálból cseresznyét. Ez a nagy úr Wagner volt. Wagner drámai kifejezésmódját Mihalovich nyilván öntudatos esztétikai kontempláció végeredményeképpen vette át és használta drámai munkáiban. A Toldi és az Eliána partitúrájában, nemcsak a zenekar, a főszereplők, a kar egyensúlyi viszonya egészen wagneri, hanem a szimfonikus hullámzás amplitúdó változása a motívumok kivitele s a kontrasztírozás is. Szakszerűtlen szólás azonban arról beszélni, hogy Mihalovich „lop” Wagnertől. Aki hallotta az ő d-moll szimfóniáját, ezt a lendületes és valódi romantikától áthatott poézist, az nem mondhat ilyet. Pedig ez a szimfónia se eredeti munka ─ egy egyéniség körvonalai a zenekarból egy pillanatra sem bontakoznak ki ─ de magában véve értékes, sikerült, érdeklődő. Akinek ilyen invenciói vannak, annak nem kell lopni. Arról lehet beszélni, hogy a zenéje nem föltétlenül őszinte s hogy nem föltétlenül zenei elme megnyilatkozása. Viszont kétségbevonhatatlan, hogy Mihalovich költőnek született, van fantáziája, ismeri a kifejezés sok módját. Ahogy például a faji (magyar) ízt a Toldijában különösen ennek nyitányában elkeveri: ez szebb, értelmesebb és sikerültebb, mint ahogy Liszt magyar főztjeiben találjuk. Dehát induljunk el a dolgok vége felé. Mihalovich mégsem modern ember. Ez a művészi látás, ez a gondolkodás egy letűnt korszakot jellemez: az egy irányban tekintő, nagy sírásokkal zokogó és nagy hangokban kiabáló zenei romantika korszakát. A korszak letűnt, a géniuszok fönnmaradtak. A modern művészi látás, amely minden eddigit magában foglal, mérlegel és számba vesz, új érdekességeket ígér mindannyiunknak. Aki megtanult így látni és tud valamit mutatni, azt szívesen meghallgatjuk, ha még harmad- vagy negyedrangú művész is. De a régi szemüveggel dolgozók közül már a másodrangúak is alig érdekelnek. Ez utóbbiak között Mihalovich még mindig ad annyi objektív értéket, hogy az érdeklődést megérdemli.