Ifjú nyarak nyomában
szerző: Bányai Kornél
Vadgalambként búg szépséges városom dombok tövében,
kertek ölelnek, rég zuhant nyarak álmát lehelve.
Emlékek zsongnak, gyermekéveim őriző föld porában
úgy nézek önmagamra mint viruló temetőbe hulló
elfáradt sírkeresztre.
Állok a dombon s habzsolom a táj szelíd varázsát.
Hajlongó föld pompája hull belém mint zamatos étel.
Gyémántkapuk nyitódnak, csobbanó szilvaszín távolokból
felröppen a város s megpihen bennem sűrű és százízű
rejtelmes életével.
Arcok vonulnak mint a réz, vasból vert szemekkel,
borok tüzében ízzva, hűvös éjű pince rejti őket,
dalolnak s így olvadnak egy szívvé, hatalmas dobbanássá,
multat idézve, szebb napok íveit, szabad szót és erőt
bőven termő időket.
Gerezdes venyigék között motozunk s mint istenek
dolgoznak a tájban, fejük körül virággal és kalásszal,
ős szerelemmel úgy csókolják asszonyukat mint a földet.
Egyetlen táj ez! melynek földízű pogány hite a multból
most is ragyogva szárnyal.
Köszöntlek rög, első álmaim bölcsője, friss egű vidék!
Lobogj erős hit, mit ifjú nyarak emléke forral!
Felgyűlt hitekkel gazdagon, legyek mint illatos csupafény
búzakereszt a földeken: megrakodva új életet szító
piros kemény magokkal!