Ifjú ábrándozó...
Ifjú ábrándozó, ne higyj magadnak
S mint a ragályt, kerüld az ihletet,
Lelked beteg s az ihlet álma annak,
Hagymázas álmak eszméid felett.
Hiába benne égi jelt keresned,
Véred buzog, vagy túlerőd feszül,
Jobb, hogy ha békét hagysz végképen ennek
S az élettel törődöl egyedül.
S ha tán vagy egy szerencsés pillanatban
Rég alvó lelked megnyilatkozik
S eddig nem hallott hangok zengnek abban,
S mindez egy dalba átkivánkozik:
Ne hajts reájok, fordulj el legottan,
Vesd rájok a feledés szőnyegét,
Csengő szavakban és kimért sorokban,
Nem lesz a' más, mint a mi volt elébb.
Ha szomorúság ostromolja lelked,
Vagy megkap egy viharzó szenvedély,
Nem jó az emberek közé kimenned,
Inkább magadban, elrejtőzve élj.
Izzó sebét szívednek lopva rejtsd el,
Mások azon minek bámuljanak?
Máskép meg kell alkudni önsziveddel
S megalázni ez által önmagad.
Mit tartozik ránk: szenvedsz-e te vagy sem?
Minek nekünk tudni izgalmaid?
Csalódtál-e botor reménykedésben,
Vagy bizalmad gonosz csávába vitt?
Nézd: melletted közönynyel mén a nép el,
Szokott útján viszik szokott bajok,
Ő nem törődik búval, szenvedéssel
S részvéte éretted fel nem sajog.
Pedig alig van köztük egy is, a kit
Nem kínoztak sötét, nehéz napok,
Szántván redőket arczaikra addig,
Mig más nyakig jóban dúskálgatott;
Nevetséges ezeknek a te könyed,
S panaszaid őket le nem kötik,
Olybá vesznek, mint a szinészt, ki könnyed
Papir-karddal vág, csapkod, hősködik...