Ifijúr
| Ifijúr szerző: Tömörkény István |
Mikor a cseléd reggel bejön, hogy tüzet gyújtson, az ifijúr fölébred a kályhaajtó nyitására és szétüt mind a két tömzsi karjával. Hogy-mint, az mindig eshetőség kérdése. Az ágyában legföljebb a párnákat pofozza, de az ágya nem arra való, hogy abban feküdjön. Az oldalára festett cifra angyalokat napközben megcsókolja ugyan s őket bizonyos gyöngéd becézéssel Ufnak nevezi, de már bele nem fekszik szívesen. Határozott tudása van arról, hogy az ágyat nem lehet húzgálni, de a kocsit igen. A kocsit ugyan kinőtte már, de az ifijúr ezzel nem törődik s addig ordít éjszakának évadján, amíg beleteszik és húzgálják. Abban el is alszik, miután előbb a körülállókhoz hangosan ezeket a szavakat intézi: tuburu-bubura-buta. Ha aztán a kocsiban ébred föl, amelyet, mint mondani szerencsénk volt, már kinőtt, az ernyővasakba üti a kezeit. Ellenben, ha éjszakai dédelgetés közben az apja vagy anyja ágyán aludt el, azokat tépázza föl s igen nagy lármát üt egy pillanat alatt, azt kiáltozva a reggeli csöndbe:
- Otty, otty, otty...
Az otty a kályha szája, ez a félelmes szörnyeteg, mely különben a nem szabad fogalma alá csoportosított tárgyak sorába és a sssüt nevezetű lények közé tartozik.
Ifijúr tudja ezt nagyon jól entapasztalásból, amennyiben mint forradalmi lélek a tiltó szó ellenére is odasütögette néhányszor a tisztelt kezeit. Ennélfogva a kályhaajtó, meg a kicsapkodó veres láng ezúttal már a kártékony elemek közé tartoznak s ifijúr egyre hangosabban figyelmeztet rá minden élőt, hogy:
- Otty, otty, otty...
Nincs rá szükség, hogy harmadszor verje az appellt. Mindenki, aki eleven és halandó, nyilvánvalóan tudja, hogy most fel kell kelni, mivelhogy ifijúrnak úgy tetszik. Nocsak kiszedni sebesen a mindenféle ruhákból, amikben ő éjen által lakik és sebesen megdörzsölni a hátát, továbbá vakargatni kissé a fületövét. Ifijúr olyan épen, mint a kis malac, akármi baja van, ha a fületövét vakarják, elhallgat s olyan jóízűeket nyög hozzá, mint bármelyik urambátyám, mikor olajos ököllel nyomkodja csömör ellen a hátát a vajákos asszony. Ellenkező esetben a kicsi piros pofán könnyek gördülnek végig s olyan sírásba kezd, mintha sohasem akarna vége szakadni. De jó szerencse, hogy fölébred drótos tornyában a vakmadár, a félszemű kanári s valamit füttyent. Ifijúr, amint szedik ki a ruháiból, ellenkező oldalra van fordulva az ágyon, azonban hát mit neki egy almát kétfelé vágni. Ifijúr rúg egyet magán s elrúgván a segítő kezeket, a rabmadár felé fordul és kinyújtván arra felé a kezét, ahol a drótos állat csörömpöl, azt mondja:
- Au - o - o - o!
No ez nagy öröm, hogy lám, mit nem tud az ifijúr. Ezen nagyot kell nevetni, amit ifijúr arra használ föl, hogy erélyesen kezdi követelni a függőlámpa lehúzását.
Mikor lehúzzák, vagy föleresztik, csörög a lánca s az igen tetszetős előtte. Az egyik szemével sandít föl rá:
- Ápp, ápp, ápp.
Ez pedig az édesanyjának mondhatlan gyönyörűség, hogy milyen szépen ki tudja mondani ez az emberfiú azt, hogy lámpa. Még mondja is tovább ápp, ápp, ápp s ezt az alkalmat föl kell használni arra, hogy harisnya, cipő, mi egymás kerüljön a lábára.
De bizony ez már nem könnyű mesterség. Tudni kell ugyanis, hogy többfajta cipők vannak. Első sorban, mint legalsó válfaj, említendők a bocskorok, amelyek egyáltalán nem dicsekedhetnek az ifijúr rokonszenvével, miután fölöttébb sok madzaggal köttetnek a lábaihoz. Az asszonykezek által pamukból eszközölt lábtyűk már jobbak, mert azokat akkor rúgja le ifijúr, amikor épen kedve tartja. De a legjelesebb mégis a kopogós cipő. Ennek van tisztességes sarka, tisztességes talpa, bár bizonyos, hogy ezen szolgáltatások fejében egyéb tisztességes aztán nincs is rajta semmi. A kopogós cipőről az ifijúrnak a szobák messzi tájaira négykézláb történő elkalandozásai leverték a fiatalság hímporát s a bőre lekopott. Hiába mondja azt Andersen oly fokozott elmeéllel, hogy idő lemos aranyat, míg disznóbőr megmarad, mert nem marad biz az meg. Hanem hát mindegy. A kísérletek, amelyek bocskort, piros cipőt, barna cipőt próbálnak ifijúr apró lábaival összeköttetésbe hozni, sikertelenek maradnak. Nagyokat rúg eleinte, de mert hogy ezzel nem ér célt, kifakad:
- Brrr, brrr, brrr, bürüm, bürüm.
Igazán érthetetlen publikum volna az, aki e határozott szavakból ki nem találná, hogy a kopogós cipő kell az ifijúrnak. Hát csak előkeríteni sebesen, mert addig nem lesz béke s ha ifijúr egyszer a rendszeresebb hadizajba kezd, a világ összes függőlámpáinak a huzgálásával sem bírható nézeteltérésre. Elő, csak elő, kopogós cipő. Az egyik meg is kerül, a másik után azonban futárvonatok bújnak a székek és ágyak alá. Ifijúrnak ugyanis azonnal a kopogós cipő után, mint második szerelme, a gurú következik, az elsőosztályú gurú. A gurú egy egyszerű falapda s mint ilyen, többi társaival együtt kiegészítő részét képezi ama kuglibabáknak, amiket ifijúr napközben az ablakkal, tükrökkel s egyéb hiábavalóságokkal érintkezésbe szokott hozni. Ez a gurú mégis a hasonszellemű tárgyaktól abban különbözik, hogy sárgával és feketével van körülkerítve az oldala s feketesárga, hazafiatlan mivoltával kiviláglik a többiek közül. Mély gyász és lesújtó állapot, hogy ifijúr éppen ez átkos gurút kedveli, de ez már úgy van s neki a közjogot, továbbá hazánk szenvedéseit ezúttal magyarázni még lehetetlen, mert bármiként keverje is az ember a félszemű kanárit, a csörgő lámpát, a hazaáruló golyót és kopogós cipőt össze, ezek sohasem emelkedhetnek valamely történelmi előadás színvonalára. Így ő, a szükséges tanítás hiányában, e fadarabot ajnározza s mert benső rokonszenvvel viseltetik irányában, mindig elrejti a mások szemei elől. Az elrejtésre legalkalmasabb, ha a gurút beledugja a kopogós cipőbe, a kopogós cipőt pedig elhelyezi valamely sarokban, ahol az viszontbiztosíték nélkül ugyan, de másnap reggelig rendszerint meg szokott maradni. De most, nagy kutatások után csak előkerül s ifijúr minden nagyobb lárma nélkül engedi, hogy lábait beborítsák ezen sarúk szakadozott bőreivel.
Ezután a nagy kopogás következik. A cipő nem azért kopogós, hogy ne kopogjanak vele. Ifijúr most a földre kerül s veri a lábait a padlóhoz, aminek a földszinten lakók nagyon örülhetnek. De nem kell hinni, hogy ez sokáig tart. Pár perc csak az egész. Azután ifijúr hasra fekszik és a szekrény alá mutat. Azt mondja meggyőző hangon, miközben lábaival hanyagul veri a padlót:
- Ke - ke - ke - kukk.
Egyszerűen lelőni való ember az olyan, aki ebből tudatára nem ébred annak, hogy most ifijúr a »beszéljön a csacsi« irányában nyújtja panaszát. A »beszéljön csacsi« egy meglehetősen termetes gumiállat, szamárszínre van festve s hasában emlők helyett rézfütyülőket visel. A csacsit az este ifijúr fölfedező körútra küldte s a jámbor állat be is mászott a szekrény alá. Persze most nem bír kijönni a cudar. Bottal kell megütni, amire fájdalmas hangot hallat, de ki is ugrik rögtön s Laci most csudás erővel veti magát a gumifilozóf után.
- No, beszéljön a csacsi - mondják neki.
A földszinten ez ismét erős gyönyörűség lehet, mert az ifijúr üti a csacsit, ahogy bírja. A csacsi pedig ahányszor csak ráütnek, fütyül. Ifijúr egy erősebb füttyszónál fölemeli egyik karját, azon a kezét, a kezéből fölnyújt egy apró gyerekújjat s miután széttekint a szirttetőn, a csacsi beszédére így hívja föl a figyelmet:
- Sz!
Az ifijúr folytatná még tovább, de nem lehet. A konyhából bizonyos hangok hallatszanak. Ott anya makk-kávéból készült lélottyal keveri össze a legszebb kétszersültet, amit csak Kesselbauer polgártársunk eddig Pozsonyban produkált. Ifijúr bámulatos gyorsasággal előbbi gyülhelyére vágja be a csacsit, hogy beszéljen ott, ha van kivel, maga pedig erélyes mászásba kezd. Az kiáltja:
- Ohó! Ohó! Mammammammam...
Ez, mint mindnyájan bölcsen tudjuk, annyit jelent, hogy hé, anyjuk, ne edd el előlem a kosztot. Az ifijúr, folytonos hadi négykézlábon állván a pokrócokkal, ki is jut a konyhába, ahol részesül az úgynevezett sajátképeni reggeliben. Hát bizony az csak úgy jó, ha a kopogós cipőt a tányérba bele lehet rakni s Kesselbauer összes ánizsmagos tudása semmissé válik, ha valamit föl nem lökhetünk az asztalon. Csudálatos az, hogy rézkalánnal milyen jó ütni a porcellánbögrét, míg valamelyik meg nem únja, már hogy a bögre vagy a kanál. Ily ádáz harcok között történik a reggelizés, amelynek befejezése némi nyugalmat hoz ifijúr lelkületébe. Vágyai kisebbednek s a folyosóra óhajt jutni. Az nagyon szép. Az ablakokból kéményeket látni, amelyek füstölögnek. Azokat ő egytől-egyig égő gyújtónak nézi, amit el kell fujni.
- Fu, fu.
De hasztalan a munka. Belátja a kísérlet haszontalanságát s most már a pálma legfrissebb levele felé kapaszkodik, amit épp most nyitott. Az bizonyára legyezőnek kellene, de mert nem kapja, hirtelen eltörik a mécs. Ifijúr kétségbeesett zokogásba kezd és abból semmi más ki nem gyógyítja, mint a rézkakas. Azt kell odaadni a kezébe s mikor abba belefújhat, ismét elmultak minden gondjai. A szobájában a földre kívánkozik s járási tanulmányokba mélyed. Ha elbukik, fölkel, ha az elesését látják, sírva fakad, ha nem látják, nem szól semmit, hanem megveri a padlót az öklével, mondván haraggal: dá, dá... Ez annyit jelent, hogy a padló meg van dádázva és elvette méltó büntetését. Ezzel a megzavart társadalmi rend helyreállíttatván, különféle dolgok történnek. A tükrös asztalról előbb lekerül egy kézitükör s elemeire bomlik. Azután a vazelinos tégely kerül sorra. Nagy gyönyörűség ám az, vazelinnel mázolni a padlót s mikor szép fényes, beszórni sárga hintőporral. A vazelin és lycopodium rokonlelkek, szeretettel egyesülnek ifijúr ábrázatán, a kezein, meg a ruhán. Mikorra pedig az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményt észrevennék, ifijúr elvonult már dicsőségei színhelyéről és sehol sem található. Hosszabb kutatás után rájön a figyelmes szemlélő, hogy a függöny alja az ablaknál gyanusan mozog. Ott föl is fedeztetik ifijúr. A függönybe már szépen megtörülközött s ezúttal a tartóláncokat szedegeti. A golyók már le is kerültek róla.
- Hát mit csináltál megint, te zsírbödön?
Ifijúr szeliden csókra nyújtja a függönygolyót s azt mondja:
- Appá!
Föl kellene venni. Persze nincs lélek, aki ezt megtenni merészelné, mert ifijúrnak keze-lába, feje, mindene ragad. Jó szerencse, hogy fürdője már készen áll. Le kell huzgálni róla mindent. Tűri szuverén megvetéssel ezt a munkát, egyedül a kopogós cipők birtokbavétele ellen tiltakozik. Ám nem törődik egyesek jajszavával a hatalom. Ifijúr a langyos vízbe kerül s ott boldogan állja, hogy a hátát dörzsöljék. Még a kezeit sem bánja, a lábaival meg éppen nem törődik. Hanem mikor már a szemei felé közelednek, bizony csak kiabál.
Most aztán sebesen különféle másik ruhákba bujik s nagy dörzsöléseket áll ki. A kocsi készen van, abban majd aludni fog ifijúr, hanem hát az nem megy olyan könnyen. Van neki vagy huszonhét szál haja, amíg azt annak rendje és módja szerint kefével nem illetik, ifijúr nem fog a szundításhoz. Ellenben, mikor érzi a fejebőrén a kefét, nevet s félig lecsukja a szemeit. No hirtelen bele a kocsiba. Még jóformán oda sem ért, mikor már hum, de mielőtt teljesen elaludna, így vélekedik:
- B - b - b - buta.
Ez nála a jóéjszakát kívánás, mely után elcsendesül. A házban mély csönd és nyugalom van teljes egy óra hosszáig. Akkor újból rémes csatakiáltás hallatszik a kocsiból:
- Appá! Appá!