Ibsen Henrik: A kénguru

Ibsen Henrik:A kénguru szerző: Karinthy Frigyes

Norvég dráma öt felvonásban. A legszükségesebb kilencvenkét kötetet magyarázattal együtt bérmentve szállítja az "Egyedüljogosított Versenykívüli Schnabsen-magyarázó Részvénytársaság Kénguru Alosztálya" vízhatlan csomagolásban.

ELSŐ FELVONÁS

Előkelő berendezésű társalgó Wekerke bankárnál. Borús, őszi délután. Wekerke a pamlag bal sarkában ül, és újságot olvas. Nyafson, a fia, az előtérben fel és alá sétál, balfelé. Egyik kezét néha felemeli, mellyel végigsimítja az orrát. Ilyenkor másik keze idegesen megrándul. Jobbra, a háttérben, ingaóra, mely lassan és nyugodtan jár fél héttől negyed nyolcig. Ekkor kimérten üt.

WEKERKE még kiolvas egy lapot. Felhúztad az órát, Nyafson?

NYAFSON megáll, felnéz. Igen, felhúztam. Féloldalt fordulva átmegy a színen.

WEKERKE halkan. Úgy. Tovább olvas negyed nyolctól háromnegyedig.

NYAFSON. Még mindig esik. Szünet.

WEKERKE félig ülőhelyzetbe emelkedik, mereven ránéz. Még mindig. Az éjjel is esett, az erdők egészen nedvesek lettek.

NYAFSON félig befogott szájjal. Hjalmár itt volt?

WEKERKE. Itt volt, miért kérdezed?

NYAFSON gondolkozik. Csak úgy. Jobbról átmegy a színen, beleakad a szőnyegbe, és idegesen megigazítja. Az óra ketyegve jár háromnegyed nyolctól fél kilencig. Nyafson végigsimítja orrát.

WEKERKE. Mi van az orroddal?

NYAFSON. Semmi, az a daganat.

WEKERKE. A nagyapádnak is így volt, Nyafson, de miért nézel olyan különösen.

NYAFSON. Igen, a nagyapámnak, különös. Átmegy a színen, szünet. A nagyapámnak. Hosszabb szünet. És Hjalmár kisleányának. Nagy szünet. Hjalmár nagyon szegény, Hjalmár. Teljes szünet. A daganattól van. Vakáció.

WEKERKE. Most elmegyek, Nyafson. Jobb lábbal lelép, lassan kabátot vesz, elmegy. Egészen besötétedik, kívül permeteg eső.

NYAFSON hirtelen megfordul, az előtérbe jön. Arca végigvonaglik. Halkan. Én is elmegyek. Visszafordul és el. A függöny elernyedve, magától lehull.

MÁSODIK FELVONÁS

Hjalmár lakásán, asztalosműhely. Elöl asztal, lámpával, mindenféle szerszámokkal. Hjalmár éppen egy kasztnit farag, a háta és oldala már megvan, most az ajtót csinálja, azután lakatot készít bele. Butta, a felesége, enyvet főz kék lábosban. A lámpa füstöl: nagy büdösség.

HJALMÁR két szöget ver be oldalt, egyet belülről. A csavarok kicsik, hozni kell újakat.

BUTTA. Hjalmár, a csavarok nem kicsik.

HJALMÁR visszafordul. Hogy gondolod ezt?

BUTTA. Nem a csavarok kicsik, a lukak nagyok. Átmegy a színen, felhúzza az ablakredőnyt. Majd a kályhához lép, ebédet főz, kirakja, esznek, majd emészteni kezdenek.

NYAFSON kopog, belép. Jó napot, Hjalmár.

HJALMÁR felugrik. Kedves Nyafson, jónapot. Kérlek, foglalj helyet. Nos, nos? Szünet.

NYAFSON féloldalt leül. Hogy vagytok?

HJALMÁR. Ó, tűrhetően. Most ebédeltünk, a kénguru is.

NYAFSON. A kénguru?

HJALMÁR. Te nem is tudod, kedves Nyafson, nekünk egy kéngurunk van.

NYAFSON komoran. Egy kénguru!

HJALMÁR. Képzeld, a múlt héten beugrott az ablakon, egészen váratlanul. Bent tartjuk a kamrában.

NYAFSON közel hajol, titokzatosan. A kénguru?!...

HJALMÁR. Igen, a kénguru. Nyafson átmegy a színen, végigsimítja orrát.

HJALMÁR. Mi van az orroddal?

NYAFSON hirtelen leül, gyorsan és akadozva beszél. Hjalmár, beszélnem kell veled. Te csodálkozni fogsz, de egyszer meg kell tudnod. Feláll. Szünet. Hjalmár, az én lelkemen egy daganat van. Siket némaság.

HJALMÁR. Wieso? Egy daganat?

NYAFSON. Már régen beszélnünk kellett volna erről. A nagyapám, Hjalmár, a nagyapám. Daganat a lelken, amely felnyúlik az orrba... Valami atavizmus... Az egész családunkban ez a borzasztó dolog, daganat a lelken... érted?! Érted?! Borzasztó! Alulról fölfelé borzong. Érted?!

HJALMÁR nyirkos félelemmel. Érti a Kozarek!

NYAFSON kitágult szemgolyókkal. Az nem baj, majd az esztétikusok megmagyarázzák. Isten veled, Hjalmár. Viszontlátásra, asszonyom. Sietve kezet fog és el a balfenéken.

HJALMÁR gondolkodva áll. Daganat... daganat a lelken... függöny.

HARMADIK FELVONÁS

Hjalmáréknál. Butta vasal, Hjalmár elöl ül egy széken. Nyafson.

NYAFSON. Eljöttem hozzád, Hjalmár.

HJALMÁR. Igen, igen, eljöttél. Szünet.

NYAFSON halkan, maga elé. Hjalmár, te kénguru.

HJALMÁR. Mért vagyok én kénguru?

NYAFSON mintha keresné a szavakat. Hjalmár, megmondom neked. Én tegnap rájöttem valamire, valamire. Titokzatosan. Tudod, Hjalmár, rájöttem, hogy mi mindnyájan kénguruk vagyunk!

HJALMÁR. De Nyafson!

NYAFSON. Igen, igen, Hjalmár. Mikor tegnap megmutattad nekem a kéngurut, egyszerre világosság gyúlt a fejemben. És rájöttem a mi nagy, borzasztó végzetünkre. A mi lelkünk olyan, mint a kénguru lelke, amely felszökik, magasra tör -: de nem tud megállni a négy lábán. Tehetetlenül vergődünk az egyetlen erős embernek, az apámnak a lelki szívóssága előtt. Az apám feleségül adta hozzád Buttát: - pedig jól tudta, hogy neki is...

HJALMÁR derengve. Neki?

NYAFSON tompán. Neki is daganat van a lelkén. Szünet.

HJALMÁR. Mit, mit tegyünk?

NYAFSON. Nekünk egy borzasztó nyomás, egy fenyegető felhő ellen kell küzdenünk, Hjalmár. Minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy legyőzzük a daganatot... Érted, érted...? Idegesen mozgatja füleit. Most elég erről.

HJALMÁR. Igen, azt hiszem...

NYAFSON felugrik. Most megyek, Hjalmár, majd látogass meg, együtt vacsorázunk... Átmegy a színen, visszafordul, halkan, de erősen. És, Hjalmár - vigyázz a kéngurura...! Vigyázz a kéngurura!... függöny.

NEGYEDIK FELVONÁS

Hjalmáréknál. Butta a padlót súrolja, majd ablakot tisztít. Hjalmár fel s alá jár.

BUTTA. Igen, még mindig esik. Hjalmár a kezeit lefelé görbíti. Mi az?

HJALMÁR különös orrhangon. Semmi. Nyafson nem volt itt?

BUTTA. Itt volt, megnézte a kéngurut.

HJALMÁR. Jól van. Lefelé mozgatja a kezeit.

BUTTA. Wekerke eljön holnap.

HJALMÁR előregörbített lábakkal fölemelkedik. Úgy.

BUTTA. Mit csinálsz?

HJALMÁR. Semmi, semmi.

BUTTA. Bágyadtnak látszol: itthon maradsz? Tökfőzelék lesz.

HJALMÁR. Tökfőzelék? Függöny.

ÖTÖDIK FELVONÁS

Hjalmáréknál. Hjalmár az ajtónál áll, jobb karja és bal lába kívül van, az orra is, így beszél befelé egészen a felvonás végéig. Butta harisnyát köt keresztöltéssel. Léghuzam.

BUTTA. Mit állsz ott az ajtóban, ugyan gyere be.

HJALMÁR révetegen. Semmi, semmi, a lábamat gyakorlom. Mindjárt jövök. Kifelé rúg.

BUTTA. Wekerke jön.

HJALMÁR. Annál jobb, annál jobb. Mindent meg kell tennünk, mondotta Nyafson.

BUTTA. Mit is akar tőlünk ez a Nyafson!?

WEKERKE belép. Jó napot itten. Hjalmárral beszélhetek?

HJALMÁR az ajtóban. Azonnal, azonnal jövök.

WEKERKE. Mi az? Nem jól érzi magát?

HJALMÁR. Semmi, semmi - hm.

WEKERKE. Egy régi tartozásunkról kell beszélnem önnek, Hjalmár úr. Kérem, nem foglalna helyet?

HJALMÁR. Még nem lehet, még nem.

WEKERKE zavartan. Kérem, asszonyom, csak folytassa a kötést. Hm. Szünet. Szürke köd. Butta azután feláll, és a kamrába megy. Wekerke gondolkodva ül. Hjalmár lassan, észrevétlenül belép, és helyet foglal egy széken, előrebukott fejjel, eleresztett tagokkal.

BUTTA megjelenik az ajtóban. A kénguru megdöglött. Nagy csönd.

WEKERKE zavartan. Hm.

HJALMÁR lassan kinyitja szemeit, előrenéz. Ké... kéngoru? Bu... Butta... a ké... kéngoru... Egyszerre hosszan feláll, orra megnyúlik, ajka leliffen. Két kezét előretartja, lefelé görbítve. Lábait összehúzza, kinyújtja. Ugrik.

BUTTA. Ó, Hjalmár!

HJALMÁR nyelve kilóg, szemei becsukódnak, arcvonásain valami rémes, tehénszerű szelídség ömlik el. Az asztal tetejére ugrik, onnan a plafonra.

BUTTA remegve. Hjalmár, megbolondultál, Hjalmár?

WEKERKE. Pardon, ez furcsa.

HJALMÁR óriási ugrásokban keresztülrohan a szobán, és nyeríteni kezd. Nyafson sápadtan megjelenik az ajtóban.

WEKERKE. Íme, a te műved.

NYAFSON halkan. A daganat... a daganat a lelken...

Függöny