III. zsoltár (Szenczi Molnár Albert)
szerző: Szenczi Molnár Albert
C. M.[1]
Domine quám mult.
Könyörgése Dávidnak Absolon ellen.
Ó melly sokan vadnak,
Az kik háborgatnak
Engemet, én Istenem?
Nagy sok ellenségim,
És sok gyűlölőim,
Tusakodnak ellenem.
Sokan azt álíttyák,
Lelkemről azt mondgyák:
Veszett ennek ő dolga,
Segécsége nincsen,
Mert elhatta Isten,
Így szólnak bolond módra.
Mert te én Istenem
Pajzsom[2] vagy nekem,
Ki életem megmentöd,
És nagy tisztességre
Fejem dücsősségre
Idővel fölemelöd.
Tehozzád Úr Isten
Kiáltok szüntelen,
És te megvidámítasz
Meghallgatsz[3] kedvedből,
Sion szent hegyéről
Nagy segedelmet nyújtasz[4].
Ha ágyamban nyugszom,
Csendesszen aluszom,
Nincsen semmi félelmem.
Midőn fölserkenek[5],
Semmin nem kesergek
Mert Isten őriz engem.
Ha száz ezer népek
Mind környül vennének,
Jobb és bal kezem felől,
Ha rám ütnének is,
Nem rettegnék mégis
Semmi veszedelemtől.
Kelly föl Uram tarcs meg,
Ellenségim vond meg,
Megtörvén ő fogokat.
Mind öszve paskolod
És arcul csapdosod
Az Isten utálókat.
Csak te vagy az Isten,
Ki minden szükségben
Meg tudsz szabadítani.
Ki az te sereged,
Megtartod, szereted,
És meg szoktad áldani.