Huszonegyedik
| Huszonegyedik szerző: Balassi Bálint |
az Lucretia éneke nótájára
1 Nő az én gyötrelmem az én szerelmemről való gondolkodtomban,
Reméntelen vagyok, immár csak kívánok jutni hamar halálban,
Hogy halálom által vég szakadhasson már ennyi sok nyavalyámban.
2 Engem már szép Venus ő édes fiával, Cupidóval sirasson,
Nyavalyás voltomban, mint régi szolgáját, keservesen megszánjon,
Ha eszében jutok, fohászkodásokkal engemet ő óhajtson.
3 Mert az én tulajdon szívem fejedelme hozzám mostan kegyetlen,
Engemet elvetett ő szemei elől, forog életem ellen.
Szándéka néki az, mennél tovább lehet, engemet kesergessen.
4 De te, én elmémnek azelőtt szerelmes s kegyes tömlöctartója,
Mit engedhetnél meg, ha ellened való vétkem nékem nem volna?
Vedd el haragodat immáron énrólam, légy életem oltalma!
5 Procrisnak elfuttán, nagy szernyő halálán miként ura kesergett,
Vagy ismeni ifjú mely bánatban akkor mátkájaért lehetett,
Hogy az hajósoktól tengerbe mátkája kegyetlenül vettetett.
6 Ezeknek szívéhez az én szívem is már keservében hasonló,
Örök siralomban foglalta ő magát, mindenkor csak búskodó,
Mert az én szerelmem, látom, teljességgel hogy engemet útáló.
7 Óh, megrepedezett kősziklák közt legelt, kietlenben született,
Tigris nemen termett, párductéjjel nevelt, mire nem szánsz engemet?
Elveszthetd-é azt, ki tégedet mindholtig híven, igazán szeret?
8 Elszántam magamban, mint nyomorodott rab, hajamot megeresztem,
Gyászruhában járván mindennek előtte megalázom életem,
Titkos helyemen is mind lelkem fottáig szerelmed keseregjem.
9 No, megohajtasz még nagy fohászkodással, ezt bizonnyal elhittem,
Hallván gyászruhámot, keserves voltamot, így szólasz még felőlem:
Elűzém – mond – tőlem, vallyon hol keressem őtet már, én Istenem?
10 Bocsánatot várok tőled mindezekért, óh, én reménlett kincsem,
Ha jóval már nem vagy, csak azon könyörgök, gonosszal se légy nékem,
Míveld ezt magadért s az jó szerencsédért, mint raboddal, énvélem.