Hunyadi halála (Czuczor Gergely)
| Hunyadi halála szerző: Czuczor Gergely |
Lenéze Isten a magyar hazára,
S Nándor körén megállt pillantata,
Hol ozmanok táméntalan hadára
Hunyad győző acélt villogtata,
És kedve telvén jámbor bajnokában,
Ekkép tanácskozék örök magában:
"Jó bajnokom, magyar népem hiv őre,
Bevégezéd tiszted szivem szerint,
Ősz fürtöd s érdemed dicsőbb tetőre,
Szeretteim körébe jönnöd int.
Én adtalak segédül földieknek,
Én visszaadlak ismét a mennyeknek."
Mit Isten gondol, ember föl nem éri,
De látják a dicsőült angyalok,
Mert gondolatját szent öröm kiséri,
S értelme délsugár gyanánt ragyog,
Látják, mit Isten végezett Hunyadról,
S zeng háladal szelíded ajkaikról.
S mint ifju méhraj langyhő nyártavasszal
A zsönge galyt zsibongva szállja meg:
Ugy környezé imádó hódolattal
Isten székét az égi szent sereg:
Parányitól a legnagyobbikáig,
A békenemtőtől vérangyaláig.
És szellemkebleikből lágy sohaj szállt
Föl a magas királyi szék felé,
"Oh vajha én küldetném a leventét
Vezetni föl nagy Istenünk elé."
Isten mosolyga e szelid sohajhoz,
És szóla kedvteléssel szent Mihályhoz:
"Mihály, te édenem dicső vezére,
Hunyadot te védéd őrszelleműl,
Le téged küldelek Zimony terére
Ősz hívemért, övezd magad körűl.
Nagy ünnep lészen ez magas mennyekben,
Jelenj tehát meg fényes ékeidben."
A hős angyal legott arany lovára
Terít szivárványhabos szőnyeget,
Van rá himezve csillagok sugára,
Ragyog hajnal peréme fék helyett,
Magát alkony pirosdad föllegével
Övedzi, s villám élü fegyverével.
Igy ékeskedve száll a bajnok angyal,
De még ezerszer szebb, mint írva van,
S versenygve fényre tiszta déli nappal
Arany lován a föld felé suhan.
Közelgve a rokon magyar hazákhoz,
Magában szent Mihály igyen sohajtoz:
"Istennek áldott földe, szép magyar hon,
Mily gyász borítja ékes arcodat?
Mi lelt szegényt, hogy síkon, völgyön, ormon
Hangoztatod jajos fohászodat?
Oh sejted nemde, hogy vas oszlopodtól
El kell szakadnod jámbor bajnokodtól?
De ah, keservkönyűidet töröld el,
Tekints körűl honott, s vidékeden,
Moravt, Nisszát, nézd Vaskaput Szebennel,
Vagy állj a nándorvári téreken;
Ott küzde érted győzödelmi kardja,
S ma néki Isten a jutalmat adja."
Igy szólva szent Mihály Zimonyhoz ér el,
Éjfél homálya rajta, s néma csend,
De látja, mint van elborítva vérrel
A völgy alant, és Nándor orma fent.
És mond: "Ti, kik szent ügyben itt halátok,
Lebegjen béke, szent sereg, reátok".
Zimony hegyoldalában álla vára
Hunyadnak, arra villan el Mihály,
És harcszerekkel ékes csarnokára
Arany lován látatlanúl leszáll.
Belűl a csarnok déli szögletébe
Búsan lobogva szent szövétnek ége.
S pihen táborszerű nyugágyon ottan
Az egykor érc, most hervatag Hunyad,
Pajzsára dőlve űl ugyan nyugodtan,
De lankadása végveszélyt mutat,
Jámbor papok, s baráti körben állják,
S az Istent drága élteért imádják.
De esdik mindenek fölött Kapisztrán,
Hunyad bajtársa s Isten embere,
"Oh Idvezítőnk a kinos keresztfán,
Tekints hitednek bajnokára le,
Hagyd gyámul őtet árva híveidnek,
Gátot csak ő vet a pogány dühének."
És nyári permeteg gyanánt ragyognak
Szemében a baráti hév könyek,
"Atyánk, nagy Istenünk!" - igyen zokognak
A künn siró árvák és özvegyek -
Ne vedd el őtet tőlünk, a veszélyben
Utánad benne bízunk, s fegyverében."
"Szeretteim, ne sírjatok miattam,
Ne sírjatok, mond halkan ősz Hunyad,
Soká futék, s a célhoz eljutottam,
Cselédének Isten ma nyugtot ad,
Amit tevék, ő benne bízva tettem,
Ad ő nektek megint védőt helyettem."
Majd inti két fiát közel magához,
Kiséri őket sújtó fájdalom,
Amaz hasonló a nyiló virághoz,
Ez gyönge bimbó zöld reménygalyon,
A lankatag keblére fogja őket,
S szólítja a keservben szenvedőket.
"Szerelmes gyermekim, ti ősz fejemnek
Reménysugári, Isten véletek!
Megérett már gyümölcse életemnek,
És messze, messze válom tőletek,
Szeressétek viszont egymást ölelve,
S példámra, melyet láttatok, ügyelve.
Hármat kötök fiúi lelketekre,
Halljátok ősz apátok végszavát,
Amint ügyeltek e nagy szent nevekre
S drágák leendnek nektek egyaránt.
Isten, magyar hazátok és királytok,
Úgy szálljon áldás gyermekim reátok."
Mond, és kezét a térdelőkre nyújtván
Megáldja őket buzgó hangokon,
Oh mily dicső, mily ritka példalátvány
Ily áldomás alatt ily két rokon!
A főnagyok nézik borult szemekkel,
S Hunyad feléjök fordul ily igékkel:
"Barátaim, szülöttimet, hazámat
Vegyétek, kérlek, gondotokba fel,
Egyezzetek, csak egyesítve vállat
A célhoz így, nem máskép juttok el.
Ha nem hagyjátok a pogányt pihenni,
Porom csak úgy fog békén szenderegni."
Szól, s a pajzsára dől le lankadólag,
Barátit fogja aggó érzelem,
De íme, a hanyatlót ápolólag
Egy gyönyörű vitézfi ott terem,
A csarnok eltelik nagy égi fénnyel,
S Hunyadra, s a vitézre száll tüzével.
Szent bámulással, s néma tisztelettel
E jelre a sereg le térdre hull,
S Hunyad mennyekbe fölvetett szemekkel
Istennek esdik, mondva búcsuúl:
"Uram, te hozzád vágy öreg cseléded,
Testét a földnek, lelkét adja néked".
S megáll verése a dicső kebelnek,
A pajzson csak hideg szobor pihen,
Mert amitől, kebel s kar hévre kelnek,
Az égi szikra többé nincs jelen,
Amott röpül már szellemvillanással
Az ifju hőssel, Isten angyalával.