Hullatja levelét az idő vén fája
| Hullatja levelét az idő vén fája szerző: Krúdy Gyula |
Az öreg Szilveszter bezörgetvén, a szürke kabátos tárcaíró festékes tányérkáiból ecsetjére veszi azokat a kevés, megmaradott színeket, amik ebben a színtelen téli időben alkalmatosak arra, hogy ünnepi köszöntőt kanyarítsanak az esztendő elé, amelyik holnap reggel boldoggá teendi a magyart.
Szuggerálni nem lehet a hangulatot. És bármiképpen szeretnék is ünnepi lenni az esztendő utolsó estéjén, nem nagyon sikerül a dolog. Hisz még csak havat sem látok, ha kitekintek az ablakomon! Amint május jöttével arról kesergünk, hogy nem érezzük a tavaszt vénülő szívünkkel, úgy kesernyés mosollyal olvassuk ki máma az öreg Trattner kalendáriumából, hogy december utolsó napját éljük, szilveszteri vidámsággal ereszkedik le az estve, és holnap, ha dereng az ég napkelet felé, reményteljes új esztendő következik, és elmúlnak a gondjai és bánatai egy hosszú évnek, mert az ifjúságába lépő idő kedves sejtelmekkel és szokatlan érzésekkel tölti el szívünket ─ hát mondom, kesernyésen és fáradtan mosolygunk az öreg Trattner úron. Inkább március van tán, öreg, avagy október - és iszonyú nagyot tévedtek önök, kalendáriumcsináló urak mindnyájan, amikor kiszerkesztik a téli időt.
Úgy gondolom, velünk születik az a gyermekes, naiv ábrándozás, ami az egyes hónapoknak jöttével komoly várakozás lészen. Például én komolyan haragszom az idei decemberre. Mintha nem is az a jó öreg, becsületes december volna az idei, amelyik szép havakkal fehéríti be ezt a szomorú földet, és kiparancsolja a kamrából a téli gúnyákat, azonkívül szép, pattogó tüzet gerjeszt a kandallóban, és friss hidegségével pirosra csípi a női orrocskákat, akik fázósan jönnek velünk szemben az utcán. Ez az idei december valami szélhámos himpellér, aki nem valósítja meg az én ábrándjaimat a szép havakról, a friss hidegről és a téli színekről. Hiábavalóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy még mindig késik valamelyik vidéki levelező fiókjában a becsületes kéményseprő, akit a farkasok megettek az országúton. Pedig nyilvánvaló, hogy ebben a dologban nem a vidéki levelező a hibás. Beküldené ő, a jámbor, e kéményseprőt a redakciónak, csak akkorka hó esnék, amilyen a mesékben van; de mikor egy szemernyi fehérség nincsen a fekete földön, ahol a tar, fekete fák között langyos fuvalmak bujdosnak ─ hogyan ehetnék meg a farkasok a derék kéményseprőt?
Való, hogy a jó öreg decembert, akit én csak hosszú, jégcsapos fehér szakállal, piros orcával és nagy bőrködmönben tudok elképzelni, agyonütötték pajtásai az erdőben, ahonnan ő András napján komoran szokott előjönni. Nyilván úgy gondolkoztak a pajtások, hogy az öreg már nagyon megvénült, hát lépjen ki a sorból ─ és az ifjú, izmos Tavasz szedte el az öreg jelvényeit.
*
Az esztendő utolsó estvéjén azonban nem nagyon lehet pajkoskodni mégsem.
Valami mondhatatlan bánat telepedik az ember szívére, ha meggondolja, hogy, uramfia, tavaly óta, amikor ebben az órában éppen így ült az íróasztala előtt, és ugyanilyen készséggel illesztgette egymás alá a fekete sorokat ─ egy esztendő repült el a vén világ felett. És eszébe jut az embernek a tavalyi sóhajtása, hogy csak még egy esztendőt szeretne élni, csak még a jövő Szilveszter estéjén szeretné látni a lámpását, amelyik szelíd fényt vet a papirosára ─ aztán, íme, itt van az esztendő: elmúlott ─ sóhajthatunk újból. Mert szinte nem is érezzük, hogy megvénültünk egy esztendővel. A tükörbe ha pillantasz, pajtás, nemigen találsz több ráncot az arcodon, amennyi tavaly ilyenkor volt ─ a sok bú, bánat, ami volt ─, és amit egykor úgy éreztünk, hogy majd összetörött súlyuk alatt a lelkünk, elfelejtődtek. És nem-e még inkább az a kevés öröm, rebbenő napfény, ami osztályrészünk vala az évben? Nem-e jobban elszállt az örömnek minden órája, nyomtalanul elfoszolva a semmiben; boldog szerelmek, édes vágyak, szíves óhajtások hagytak-e nyomot?
Minden elmúlott.
A gondok, ha megmaradtak, régiekké lettek, megszokottak, elviselhetőbbek. A bánat pedig örök, amúgy is. Csak éppen a napfényes órák elmúlását sajnálhatjuk édes mindnyájan.
A bánat: az örök.
Egy esztendő ugyan semmi sem az időkben, porszemnél is kevesebb, de hát ezt csak a bölcsek mondják. Mi ─ nagyon sokan vagyunk ─ nem tudunk bölcsek lenni, ha egy esztendőről van szó. Nekünk nagyon sok az. És gyarlóságunkban ünnepélyes érzéseket vélünk tapasztalni szívünkben, amint az öreg Szilveszter bezárja a kaput, és frissen, elevenen, színesen tűnik fel a messziségben szép virágú mezője egy másik esztendőnek. A gyalogösvény, amelyik számunkra rendeltetett, messzi kanyarog az ismeretlen, ködbe borult tájon. Talán nem is ér a mezőnek túlsó végére, talán megszakad valahol ─ és a virágok, amik még nyílnak arrább, másoknak nyílnak. Egy púp a földön: annyi az egész, aminél megszakad az ösvény ─ amit mi, gyarlók, bölcsesség nélküliek, szívünk legtitkosabb rejtekéből felfakadó sóhajtásainkkal öröknek, vég nélkülinek szeretnénk. Ami pedig nagy balgaság ugyan, de hát tehet arról a fa, ha élni szeret ─ avagy a virág meg a fű? Az ember is csak amolyan útszéli akác, amelyik kitárja lombos gallyait az örökkön való napocska felé.
*
Szeretnék víg, pajkos lenni ismét, és ezzel a hangulattal búcsúzni el az óesztendőtől. Nemigen sikerül már. Bármilyen tudatlan is az ember, az esztendők múlásáról ha gondolkozik, hát elkomorodik, és keserű lészen. Valami igen nagy komolysággal érzi ilyenkor az élet mibenlétét, de nem vigasztalan szomorúsággal. Mert az ember már csak olyan, akármi rosszat is beszélnek felőle, hogy új kedveket, új reményeket érez, ha arról van szó, hogy jön egy ismeretlen esztendő, amelyik csudás dolgokat ígér, ha jól meggondoljuk a dolgot. Többek között azt is, hogy az új esztendőben elviszi az ördög a bút és bánatot, és jobbra fordul minden. Mert, ez csak természetes: ahogy van, úgy nem jól van. És hogy az új esztendőben minden jobban lesz, az olyan világos, mint a nap. Lesz bor, búza, jó egészség ─ és e kívánságok mind teljesülnek, az oly bizonyos, mintha csak írásban adná az ifjú Esztendő, aki harangzúgás közepette jön meg az esztergomi vegyesvonattal, miután előbb gondosan belakatolta az ajtót az öreg Szilveszter megett; valahogy vissza ne jöjjön az öreg azzal a temérdek bajjal, amit, ím, most mind jóra változtat az az aranyos derű, amit a nap küld a földre, ha holnap reggel a rózsaszínű fellegek közül megkezdi vándorló útját. Ködök, sűrű párák övezik az ébredő napot ─ az emberek óhajtásai, reményei, álmai az a vastag köd. A napocska azután sugáraival aranyos pelyhekké változtatja a sóhajtásokból való felhőket. No hát erre már csak térjenek vissza a kedvek, remények ─ és még a trillák is!
*
Minden jó volna.
Az én morózus természetem csak az idővel nincs megelégedve. Ej, nem is lehet szép az ilyen fekete új esztendő. Szép havak esését, friss hidegeket és különösen erős, eleven téli színeket várunk az új esztendőtől. A vén, elgyengült december apó kitaszíttatott az éjbe és pusztaságba, mert nem tudott eleget tenni kötelességének. Az ifjú januárius, úgy remélem, a reményeken és ígéreteken kívül sok-sok szép fehér havat is hoz a tarsolyában, amivel majd behinti a sebeket és forradásokat, amik most nagyon láthatók a földön. Mert, kérem, az erős hidegekben kevesebb rongyos emberrel és éhes gyermekkel találkozunk az utcán, mindegyik behúzódik valahová, ahonnan nem hallik úri füleink pusztájába kiáltó szavuk szegényeknek.
Hát csak egy kis telet, barátom, új esztendő, csikorgó hidegekkel és hóviharokkal, hogy becsületesen kitombolván magát a láncát tépett vén jegesmedve, bele ne fintorítsa hűvös pofáját a virágnyitó május szép játékaiba. Ha orkánok zúgnak az utcán, és hajnalra befújja kapunkat a hó, biztosak lehetünk kettőről; egyik az, hogy hirtelen megnyílnak a népkonyhák, és a közjótékonyság enni ad azoknak, akik lágy időjárás mellett is éheznek, ha nem is jutnak eszünkbe. A másik az, hogy ama másik népkonyha, a haza szentelt földje, melyből mindnyájan élünk, ha téli hótakaró nélkül maradna: nem nyithatná meg bőségszaruit majd nyári aratás idején. Az lenne csak az országos éhezés, ami egy olyan télre bekövetkeznék, amelyen nem esett hó; volt már ilyen egyszer ennek a századnak az elején, ma sem tudják elfeledni az unokái azoknak a nagyapáknak, akik akkor haltak éhen tejjel-mézzel folyó nagy Magyarországon.