Hubanek ur és a fia
szerző: Thury Zoltán
Valami kaparászott az ajtó külső oldalán. Hubanek ur igen figyelmesen pislogott oda az okulárja felett, a mely okulár nagy spanyolviasz csomóval volt összereparálva a nyereg kellős közepén, a hol a Hubanek ur nagy, piros, bibircsós orrán megtelepedett. - Valami kutya, vagy mi - s Hubanek tovább öltögetett egy rettenetes nagy csizmán. Már későcske volt őszi délután, a mit még a köd is terhelt. Az ablak szürke négyszöge éppen csak hogy elütött a faltól s hogy künn még nincs éjjel, azt bizonyos halvány vörös derengés mutatta rajta, a hogy a sábai és a gubolai hegyek körül sok vizes párákon keresztül még egyszer visszapislogott a nap. Mikor megint megkaparászták kivül az ajtót, mérgesen kiabált ki a mester.
- Bujj be, no!
Maga meg se mozdult. A tőke fölött már égett a lámpa. Kormos, pislogó világítás volt biz' ez, de a Hubanek ur felőli oldalon egy vizzel teli gömbölyü üveg is függött a lámpán. Ezen át verődött rá a nagy csizma beteg tájékára a fény nagy tüzkarikában s már csak néhány öltés hiányzott ahhoz, hogy egészen hozzánőjjön a lábbelihez a folt. Azonközben az illető megtalálta a kilincset és belépett. Sok lépéssel, tipegve, egy kicsit aggodalmaskodva is, mert először látogatott be ebbe a sötét szobába. Öt-hat esztendős kis lány volt az illető. Elég okos pillantású gyerek, lenszőke hajjal, a mi rá volt fésülve, pomádézva a fejére és hátul egy olyan kis fonatban végződött, mint hogyha egy darabka madzag lógott volna le a feje bubjáról.
- Tisztelteti anyám s azt mondja, hogy verje meg Lőrinczet.
A suszter még varrt egy-két öltést s csak azután pillantott oda.
- Ki?
- A Hubanek ur, maga a Hubanek ur...
- Lőrinczet?
- Igen.
- Hát aztán minek, te majom?
A kis lány föl se vette a sértést, az igaz, hogy nem is volt az ugy mondva, mintha Hubanek ur bántani akarta volna a gyereket. Csak éppen hogy tetszett neki, hogy igy ideáll eléje ez a csöppség és követelőzik Lőrinczet illetőleg. Lőrincz... Mosolygósra gömbölyödött a varga arcza s ellágyult a pillantása, a hogy a gyerekre gondolt. Hát erről nem lehet tenni. Ketten maradtak, miután meghalt az asszony és összenőttek, mint a tőke meg a venyige. A varga egész nap ugy dolgozott, hogy a gyerek járt az eszében. Sok aggodalommal, tépelődéssel, hogy: - mi lesz belőle s megnyugodott, elpihent, a mikor este lefeküdtek s a két kis meleg karocska átfonta a nyakát. Egy efféle özvegy embernél, aki ehhez még csizmadia is, az volna a dolog rendje, hogy nekiadja magát az ivásnak. De ez a gyerek tartotta benne a lelket. Annál nevezetesebb eset hát ez a mai. Hubanek ur nem is tudta hirtelenében, hogy mit szóljon hozzá.
A gyerek bátorságra kapott s most már szaporán pergett a nyelve.
- Mert azt izeni édes anyám, hogy majd ő tekeri ki a nyakát. Hajkurászsza a pipéket, egy már fel is fordult.
A Hubanek ur arcza iszonyú dühbe borult.
- Ki az anyád?
A gyerek a fejével kifelé intett:
- Itt lakik.
Akkor már a sarokba vágta Hubanek ur a nagy csizmát, a fejébe nyomta a kalapját s hogy valahogy meg ne rémítse a gyereket, csendesen szólott hozzá:
- Vigyél oda, lelkem. Vezess csak... Fogd meg a kezemet, nesze... - Magában pedig veszett mérgesen dohogott. Még hogy kitekeri a nyakát, kitekeri... S a szemébe szökött a könny, a hogy eszébe jutott Lőrincz, a szegény árva gyerek, a kinek valaki kitekeri a nyakát.
Ezenközben átmentek a harmadik házba. Az ajtóban egy szép nagy asszony állott s az utczára nézett. Tele volt vele az ajtó köze, pedig nem volt tulságosan kövér. Hanem nagyon egészséges. Széles csipőire kétfelől ráülhetett volna egy-egy gyerek, telt keblén erősen megfeszült a rékli s az arcza tüzben égett. Féloldalról a sütőkemencze lángja világította meg, fénylett a haja, a bőre s jókedvüen csattogtak a kövér kezei, mikor észrevette, hogy valaki jön a gyerekkel s a lisztet igyekezett lecsapkodni róluk. Hubanek ur mérgesen jött, de a tornácz ajtajában egy perczre megállott. Beszélni akart, de elakadt a szava. Rábámult az asszonyra, gyüjtötte magában a mérget, hogy illendően kitörjön, de csak hebegni tudott.
- Maga az, maga, a kinek a gyerekem nem tetszik?
Az asszony mérgesen kiabált vissza neki:
- Én hát. Tartsa otthon. Nem arra van az embernek az a kis jószága, hogy a más gyereke agyonverje. Lássam itt még egyszer, majd adok neki.
- Csak nem?
- De igen.
- Majd meglátjuk.
- Megláthatja, hogy ha kedve telik benne.
Hubanek urat nagyon bántotta az, hogy nem tud kedvére kiabálni. A szép nagy asszony átnézett a feje felett s mintha minden szót, a mit kimondott, külön a fejéhez vert volna. Elkábult s most már csak egy szóval szólott bele a feleselésbe. Inkább az asszonyt nézte s elkedvetlenedett, a mikor hátat fordított neki s bement a kemencze elé a kenyerével foglalatoskodni. A hogy aztán ki se nézett többet, látta, hogy semmi keresnivalója sincs már. Kedvetlenül ballagott végig az udvaron s a kapuból visszanézett. A gyerek a nyomában ment s még mindig kiváncsian nézett fel rá. Hubanek ur majd felbotlott benne s aztán simogatni kezdte a haját.
Másnap az asszony ment át hozzá.
- Varrja, varrja, - mondta s letelepedett a tőke mellé a másik kis székre. Hubanek ur abbahagyta a munkát, föltaszította az okulárt a homlokára s egy kicsit szégyenlősen nézte az asszonyt. Bünösnek érezte magát; ez a szép nagy tisztességes teremtés bizonyosan azért jött, hogy számon kérje tőle a verést, a mit a gyereknek kellett volna kapni. Hirtelenében hazugsággal segített magán.
- Kapott az urfi, kiadtam neki apait, anyait.
- Hát ha megabriktolta egy kicsit, jól tette - mondta az asszony. - De nem azért jöttem. Nem szeretem a haragot, szomszéd ur. Adja a kezét, aztán - elfelejtjük. Jó lesz?
Hubanek ur hosszabban tartotta a magáéban a szép asszony kezét, mint a hogy ez illett volna. Az asszony huzódozott is és megfenyegette. No nézze meg az ember, mondta és kaczagott. Erre Hubanek urnak is jó kedve lett. Mindenféle piros bőrhulladékot szedett össze a tőke mellől és az asszony markába nyomta.
- Majd eljátszadozik vele a gyerek, a lányka.
Éppen erre nyitott be a fiu s elképpedve nézte a sok szép bőrt, a hogy az asszony egy ujságpapirosba göngyölgette, és sírni kezdett. Nem hangosan, csak folyt végig az arczán a könny. Az apja boszankodva fordult el tőle és az asszonynyal beszélgetett tovább.
- Nehéz sor az, ha igy elmarad az ember. Csak ugy taszigálja a napokat előre. Asszonyságnak is özvegynek tetszik lenni?
- Igen, elmaradtam a szegény uramtól. Szücs volt a megboldogult. Csak éppen hogy az a szerencsém, hogy összehoztunk valamicskét, nem állok egészen segítség nélkül a világban.
Hallgattak. Jó későre jegyezte meg Hubanek ur:
- Ha töri magát az ember, hát legyen láttatja. De hát igy csak széthull minden.
Sóhajtott, azután az asszony is s hátul a szoba sarkában még mindig sírt csendesen a gyerek. Az asszony szemmelláthatólag idegenkedve pillantott oda s fölugrott, hogy most már megy. Hubanek ur az ajtóig kisérte s aztán nem is szólott a gyerekhez. Olyasformát érzett, mintha egyszerre leszakadt volna róla ez a kis roszlelkü. Megirigyelte azt a kis piros bőrt a leánykától. Csak neki kell a játék, másnak nem is adna.
S harmadnapra csakugyan kikapta a maga porczióját Lőrincz. Estefelé történt. Hubanek ur az asszonynál volt. Pipázott a tornáczon s a háta mögött el-elsuhogott a sok szoknya. Kivörösödött arczczal figyelt hátra, mindig arra, a merre az asszony topánkája ropogott s akkor esett meg az, hogy a nagy futásban a fia fellökte az udvaron a leányt.
Hubanek ur ordítva szaladt utána.
- Te marha te, te szamár, te nagy kamasz, nem tudsz vigyázni, hogy ne bántsd meg azt a szép kicsi leányt...