Horváth János: Magyar Versek Könyve
| Horváth János: Magyar Versek Könyve szerző: József Attila |
Magyar Szemle Társaság
1.
Egyszer gyermekkoromban azt olvastam egy könyvről, hogy annak ott kell lennie minden magyar család asztalán. Nem értettem, miért kellene annak a könyvnek ott lennie a mi asztalunkon is. De nem mertem kérdezősködni. Horváth János versgyüjteményéről jut eszembe ez az emlék. Itt hever előttem ez a szépen kiállított vaskos kötet s bizony szeretném, ha ott volna minden magyar család asztalán.
2.
E Magyar Versek Könyve – a Mária siralma c. legutóbb fölfedezett legrégibb költeménnyel kezdődik és Pappváry Elemérné Hitvallásával végződik. Amaz gyönyörű tiszta költemény – Mária „fiacskájának” nevezi a 33 éves korában megfeszített Krisztust s így siratja, így végzi siratását:
Kegyelmezzetek fiamnak,
Ne legyen kegyelem magamnak,
Avagy halál kínjával,
Anyát édes fiával
Egyetemben öljétek!
Szerzőjét bizonyára mélységesen emberi érzelem ihlette meg.
Emez – ennek néhány sorát többen ismerik – meglehetősen üres harsogás, Hitvallás formájába foglalt kül- és belpolitikai koncepciótlanság. Kár, hogy a szépséges Himnusz mellé ezt is nemzeti imává léptették elő hivatalos, vagy nem hivatalos köreink. A két költemény között 1300-tól napjainkig minden valamire való költő, sőt dalszerző művei jelzik azt a fejlődést, vagy változást, hogy mikor milyen eszmékkel, gondolatokkal vélték a leghelyesebben kifejezni költőink az olvasó emberek képviseletében az ösztönök állapotát, személyesnek fölfogott, legmélyebb, személytelen érzéseiket. De nem egy darabjával arról is számot ad ez a gyüjtemény, hogy sokan és sokszor milyen sekélyes elmével próbálták megragadni ezeket az érzéseket s hogy a valóság felszínének tündéri színjátéka helyett milyen silány képzelettel is beérte a nagyérdemű közönség. Röviden szólva, rossz versek sem hiányoznak a könyvből. Ez csak gyarapítja a könyv történeti
értékét, különösen a mi historizáló korunkban, de – ha eljut a könyv minden magyar család asztalára – ezek a rossz versek, melyek jobbára középszerü közönség kedvencei és nem éppen Horváth János ízlésére vallanak, talán azt a szerepet is játszhatják, amit Vörösmarty színjátékában Csongor mellett Balga játszik, esetlenségükkel fölhívhatják híveik figyelmét az igazi költeményekben kibontakozó szépségekre.
3.
Horváth János kihagyta kitünően szerkesztett versgyüjteményéből a népköltészetet, de fölvette belé műköltők elterjedt, ú. n. népdalait. Ezt rosszul tette. Horváth társadalmi fogalmat ád az irodalomról: „Irodalom” mindaz, aminek olvasását, ismeretét egy-egy korszak minden művelt embertől elvárja, mindaz, ami egy-egy korszak művelt embereinek egyformán olvasmánya, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a foglalkozása, szakmája, rangja, hivatala. Az ilyen értelemben fölfogott irodalomba csak nagy jóakarattal sorozhatóak ezek a darabok. Ám ha úgy van, hogy „régen a művelt embernek illett olvasnia Bonfinit, Pázmány Pétert, de azon senki sem ütközött meg, ha Balassa verseit, vagy a Zrinyiászt nem ismerte” – akkor Balassa versei nem sorolhatóak keletkezésük korába, hanem abba a korba tartoznak, amikor beléptek az irodalomba s ismeretük a művelt közönség szempontjából szükségessé vált. Az a kérdés, költő és közönség hogyan kergetőznek, hogyan keresik és hogyan találják meg egymást. Azoknak az ú. n. népdaloknak az olvasása ma semmi esetre sem tartozik az általános műveltséghez – minek terhelni velük a versgyüjteményt? De annál inkább szükséges, hogy ismerje művelt közönségünk a valódi népköltői termékeket – hiszen a zenében Bartók és Kodály állanak a korszerű magyar ifjúság élén. A csomó, amelyet ehelyütt nem jól oldott meg H. J., ebből a két szálból áll: olyan művek gyüjteményét adja, amelyeknek ismerete hozzátartozik a mai irodalomhoz, vagy olyan történeti áttekintést, melyben a közölt szemelvények nem önálló művekként, hanem csak a kor illusztrációjaként szerepelnek. (Egyébként legalább is Erdélyi János fellépése óta, a valódi népdalok egyben illusztrációi is a kor irodalmi tudatának.) Azt hiszem, ebben az esetben Horváthnak nem sikerült a történeti és az esztétikai szempontok egyesítése.
4.
H. J. igen tartalmas, nagy tudással szerénykedő Bevezetőt írt könyvéhez. Irodalmunkat két nagy izületre látja tagolódni, melyek közt határ és átmenet a XVIII. század. „A régi magyar irodalom latin nyelven indult, theológiai műveltségből sarjadt és tudománynak tartotta magát”. Az új, már világi, nemzeti nyelvü s „nem tudós, hanem szépirodalmi színezetű irodalom”. Az átfejlődést a humanizmus világossága indította meg s ezen lassított a reformáció, mert a vallást állította vissza az irodalom középpontjába, de uralkodóvá tette a nemzeti nyelvüséget. Végül a XVIII. században a reformáció vallásos ellenhatását is legyőzte végképpen a felvilágosodás és a „magyar nyelvüség, világosság, poétaság” jelszavait győzelemre vitték Bessenyeiék. Velük kezdődik a tulajdonképpeni nemzeti irodalom, mert, mint H. J. mondja, a „nemzetiség ösztöne adott szárnyat theoriájuknak”. De azt kérdezhetjük, miért szunnyadt addig ez az ösztön és mi ébresztette fel ekkor, vagyis milyen változás ment végbe a valóságban, amely lehetővé tette az ösztön érvényesülését? H. J. erre nem felel, de nem is felelhet senki, aki a szellemi élet alapjának nem az anyagit tekinti, a műveltség alapjának nem az anyagi termelést tartja és nem az anyagiakban megvalósított emberi öntudatosságnak és ösztönösségnek, végső fokon a testi szervezettel adott, testi valóságra irányuló ösztönöknek, az éhségnek és szerelemnek, a jelenlévő anyagi, természeti, társadalmi, politikai feltételek között lejátszódó megnyilatkozásaként ismeri föl a művelődést. Az anyagi világ változásai nélkül nincsen történés a szellemben, s a termelés története nélkül nem érthetjük a kultúrákat.
Mialatt az utazó álmodozik, halad a vonatja, mialatt a költők énekelnek, és uralkodnak a királyok, mélyreható változások esnek a termelésben, hogy majd elismertetésüket követeljék a szellem előtt. Vajjon miért lép föl egyáltalában az egyéniség követelménye az irodalomban, mint második fejlődési szakasz, Bessenyeiék után, ha nem az egyéni vállalkozású kapitalista szellemi képviselője? Nagyon hiányzik ez a szempont H. J. töténeti áttekintéséből, bár egy helyütt a következőket írja: „Deák Ferenc bölcs mértéktartása és klasszikus jogérzéke a kor jobb költőinek is ideálja”. Dehát Deák politikája az adott anyagi helyzetből sarjadt, ahogy a szabadságharc szüksége és szelleme sem érthető, fejlődésben lévő mezőgazdasági kivitelünk és a gátló nemesi társadalmi rendszer összeütközése nélkül.
5.
A könyvhöz elkelne egy rövidre fogott verstan. H. J. nem ismeri jól a mai, háború utáni művelt közönségünket, ha föltételezi róla, hogy tud verset olvasni. A magyar jambus úgyszólván minden más mértéket kiszorított a közönség tudatából, ehhez még hozzájárult az Ady-féle szótagszámos verselés hatása, s a háború utáni években elterjedt ú. n. szabadversek versérzéket rontó divatja. Ideje volna közönségünk emlékezetébe idézni hagyományos kötött formáinak képleteit.
És még egy megjegyzést: A „közölésre” példákat hoz föl H. J.:
Azért mi is bűnünkből,
Feltámadunk vétkünkből.
Vagyis: Azért mi is feltámadunk bűnünkből, vétkünkből. Aranynál:
Toldi is álmában csehen győzedelmet
És nyert a királytól vétkeért kegyelmet.
Vagyis: nyert győzedelmet és kegyelmet.
Tehát a „közölés” lényege, hogy a két sorvégi mondatrész közrefogja – „közöli” – azt a harmadikat, amellyel mindkettő egyforma mondattani viszonyban áll s amely a mondottak szerint mindig a második sor elején helyezkedik el. Ennek ábrázolására Petőfi két sorát is benyomtatja H. J.:
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még bennevirít az egész kikelet.
„Prózára áttéve – írja H. J. –: ifjú szívemben még bennevirít a lángsugarú nyár, s az egész kikelet.” Ez az értelmezés vitatható. Prózára a sorokat így is át lehet tenni: Szívemben még ifjú a lángsugarú nyár stb. S ha már vitatható, akkor éppen példaként nem szerepelhet. Egyébként nem a közrefogottnak gondolt mondatrész áll, hanem – a kötőszótól eltekintve – határozószó, mely, ismétlés lévén, a két sornak gondolatritmusára utal, és nem a „közölésre”, mely egyébként a gondolatritmus egyik fajtájának tekinthető.
Az Aranytól vett példa különösen szép: megfelel az álom technikájának, amely az egymásra következő eseményeket együtt fejezi ki.