Horatiushoz (Kis János)
szerző: Kis János
Horatius! kedves tanítóm s barátom
Menjünk a mezőre! itt a tavasz, látom.
Múl az éjszakáknak hosszú komorsága,
S kies estvéket ád a hold szép világa.
Édesb most a napfény. A rétek nevetnek,
S minden új éltet ád a víg természetnek.
A kikelet gazdag igaz vídámsággal,
Az ember s a vidék teljes nyájassággal.
Melly becsesek vagytok ti olcsó virágok!
Becsesbek mint vérrel nyert borostyán-ágok.
A melly öröm másszor csak bölcseknek juta,
A tavasz mindennek osztja, ki nem buta.
"Annak, ki nem buta!" - Vak az ostobaság,
Néki a szép mezőn nem terem vígaság.
Hallása is hibás. A fülemilének
Énekében nem zeng egy hang is fülének.
Mikép hízelkednek a szellők szárnyai,
Melly fris zölddel játsznak a környék halmai!
Mint újít a tavasz fákat és füveket!
S ő fagyos vérrel néz minden szépségeket,
Csak úgy megy árnyékra mint a juhok nyája,
Mikor a nyári nap melege süt rája.
Valaki könyvet ír s kivált költ verseket,
Fut a városokból, s keres ligeteket.
Melly könnyű azokban Fuscust megcáfolni,
Ki a város mellett merészel harcolni!
Hányszor adott Tibur részt olly víg tréfában,
Millyet Maecenásod sem adott Rómában!
A földet zsírozó szép patak folyása
Tükröd volt, s annak lett mesterséged mása,
Melly erősen s tisztán folyatja versedet,
Az észt gazdagítja s szépíti nyelvedet.
Sokszor zöld lugasú erdőben sétáltál,
S némelly gyönyörű fán sok mohot találtál,
Talán épen akkor versed csínosgattad,
S a nem oda valót róla leszaggattad,
A gyomot, mellytől azt meg kell tisztítani,
Bár helyéből a szót nehéz mozdítani.
Hányszor mondtad: Kedves falusi jószágom,
Mikor lesz tégedet látni szabadságom?
S ott majd a régiek halhatlan írási,
Majd a patak gyengén altató folyási,
Sok gondomat mikor felejtetik velem,
Mellyel a városban fejemet terhelem?
Mikor leszek ama szép fák árnyékában
Megújúlt erővel magam hatalmában?
A fösvény Arellus, pénznek rút szolgája,
A mezőre megy: de vele megy igája.
Mint a rab, melly soká hordozta láncait,
Szabadon sem rakja helyesen lábait.
Menenus a kincset s Arellust csúfolja.
Őtet csak a lelkek országa bájolja.
Mint Democrit, szélleljár a levegőben,
Az erdőn van, s fákat keres az erdőben.
Plutus, a kis isten pompás hintójára
Felűlvén, kinyargal kies jószágára.
Elér kastélyába harminc vendégekkel,
Hogy fél nap hizlalja testét sok étkekkel.
Felix öltözködve száz tisztség fényébe,
Tisztelők nyájával siet szép kertjébe
Miért? A természet hogy szívére hasson?
Nem! hogy szakadatlan s hasznosan játszhasson.
Luchs, a belső tanács, az ország fő nagyja,
Kastélyához rándúl, az udvart ott hagyja.
Kies tájék: de ő érzés nélkűl nézi,
Nem csuda, őtet csak az arany ígézi.
Te vagy a mezei öröm igaz híve,
Horátius! Veled tart tisztelőd szíve.
Én is ott, felejtvén a várost s gondjait,
Élem a szabadság s a tavasz javait.
Itt, a fecsegőktől távol, veled megyek,
S az én Tarentumom a baráti hegyek.[102]
Gyakran az örömnek bánat lép nyomába,
De nem e szép mezőn, nem e hegy aljába.
Akármerre vetem vándor szemeimet,
Minden részegíti érzékenységimet.
Ha a nap, míg tisztán ragyog arculatja,
A kopasz sziklát is víg színben mutatja,
Mennyivel bájolóbb fényes dicsősége,
Ha, mint itt, a szépre mosolyog szépsége?
Ha, míg gazdagítja a termő földeket,
Az egész levegő zeng vídám éneket?
Hajdan a szép mező s az erdők árnyéki
A bölcseknek voltak legkedvesb hajléki.
Hol is lehet szentebb s dicsőségesb honja
A magánosságnak, melly az észnek anyja,
Mint itt, hol az elme repűlhet kéjére,
Nem lévén büntetve tisztség tömlöcére?
A jó kedv szűl s érlel szép gondolatokat,
Nem zavarja semmi az indúlatokat,
Semmit kedvünk ellen itt nem kell munkálni,
Itt tanúljuk a bölcs teremtőt csudálni.
Itt lesz, elenyészvén minden akadálya,
A bölcs idejének s magának királya.
Az esztelen mindég új örvénybe merűl;
A bölcs csendességben szép csillaggá derűl.
Csak a hívatal ád erőt sok kábának,
Mint a húzóvasak az öreg órának:
Senki nem szól róla ha tisztséget nem vesz,
Esztelen maradna, s így még inkább az lesz.
Miként nem vágy Gryllus a tisztség terhére,
Hogy jusa lehessen az ország pénzére!
Mért dícsérik Battus ízetlen beszédit?
Mert fő hívatalja szépíti szomszédit,
Mert rangját s nagy nemét gőgösen hirdeti,
Kérkedik lánciban s azokat csörgeti.
Gelason! alacsony s hamis a te szíved.
Tiszted mutat bölcsnek, s ez nem a te míved.
Így sokszor a harcban elűl azok állnak,
Kik a bátor Marsnak remegve szolgálnak.
Sokszor jut a kormány ollyannak kezére,
Ki borzad a habnak első szemléltére.
Ezreknél boldogabb volt Celsus sorsával,
Bírt a szerencsének minden áldásával,
Csak épen észszel nem; s csupán e végsőben
Van még sok száz párja ma e vas időben:
Ma midőn sok udvar rangon vesz szolgákat,
Nyúgodt vállaikra rak terhes munkákat,
Öröm helyett őket pompával táplálja,
És sorsokat hiú fénynyel felcifrálja;
Sőt, sokszor míg óhajt aranyesőt nyájok,
A remény harmatját hinti csak reájok.
Az boldog, az égtől ki közép sorsot nyér,
Mellyhez sem irígység, sem gyalázat nem fér.
Ki, kerűlvén hona fényes tisztségeit,
Ön ökrein szántja ősei földeit.
A kincset megveti régiek módjára,
Kik nem nyerekedtek egymásnak kárára,
Kit sem kedvesitől dühös Mars el nem vesz,
Sem sülyedt hajója halaványnyá nem tesz.
Nem csavargatja ez Themis törvényeit,
Kerűli a nagyok kevély küszöbeit.
Majd a szőlővesszőt kellemes munkával
Párosítja keze a magas szilfával,
Majd ültet, olt, s nézi munkája jutalmát,
Rút kívánság mérge nem öli nyugalmát.
Melly ártatlan s édes minden múlatása,
Vadászat, juhnyírás, madarak fogása,
Galambokkal bánás, méhészés kertjében,
Fris erdő s szép álom a folyó mentében!
Saját jószága ád néki jó étkeket,
Tejet, halat, sültet, őszi gyümölcsöket.
Saját hegye ád bort, mellybe hamis áros
Nem elegyít mérget, s itala nem káros.
Kastély helyett sátor ebédlő szobája,
Hol gyakorta gyűlnek baráti hozzája.
A közellévő tók s patakok folyási
Százféle halaknak szeretett lakási.
Ott a fris pisztrángot, a síkos pontyokat,
A páncélos rákot, a síma csíkokat
Most magához hordja hazudó horgával,
Majd rabokká teszi ritka hálójával.
Vagy csalóka varsát vet az ángolnának,
Mellyel még jobb ízt ád a jó vacsorának,
Itt a menyhalat is könnyen felejtheti:
Nem más, csak Crassus az, ki megkönyezheti.
A vizityúk is jó az illyen sátorban,
Ha nem fojtja is meg falernumi borban.
Kit estve visz haza fáradt paripája,
Annak drága étek lencséje, répája,
Ott te kenyér helyett nem kérsz kalácsokat,
Mert minden ízletes annak, ki jár sokat.
A kik, falun élvén, mindég egy helyt űlnek,
Nevetségre méltók, s keveset épűlnek.
Gyorsabbak a hernyók mint az ő holttestek.
Az én poetáim koránt sem olly restek.
Ott Tibullus bújja a szép zöld bokrokat,
Itt te forgatod fel a köves hantokat,
A szomszédod bámúl, száját reád tátja,
S neveti, mint kapál a Musák barátja.
Ott nem könyörögsz így: Vajha a kegyes ég
Jószágomhoz azt a csúcsot engedné még!
Melly szép s rendes lenne akkor a telekem!
Jó Mercur, még csak azt adjad meg énnekem!
Vajha egy láda pénzt adna Herculesnek
Jósága, mint amaz egyszeri béresnek!
(Eszes volt a pimasz! mihelyt megsejtette
A kincset, urának jószágát megvette.)
Egy kis föld, egy kis kert, egy kis forrás benne,
Mellynek csörgő vize soha nem pihenne,
S közel egy kis erdő - ez volt kívánságom:
Megnyertem, s már teljes az én boldogságom!
Mercurius, tőled most csak azt kérem már,
Hogy javamban vétkem által ne essék kár.
Ha szép ajándékod meg nem fertőztettem,
S rút ragadozással nem öregbítettem,
Ha mértékletesen tudok vele élni,
S nem fogom feslettség által elfecsélni,
S ha víg vagyok, s híven tisztellek tégedet,
Ne vond vissza tőlem soha jó kedvedet.
Adj áldást tovább is, kövérítsd földemet,
Tulkomat, s eszemen kívűl mindenemet!
Vigan élsz sorsoddal, bár szegény volt atyád,
Nemességet, nagy fényt s rangot nem hagyott rád;
Még is nevetsz, ha sért a csúf mardosása,
S engedné meg bár a természet forgása
Élted kezdetére újra visszatérni,
Nem fognál más atyát őkivűle kérni.
Szegény volt, de annál szebb szabadságbéred,
Most Tarentumba is elvisz egy öszvéred.
Úgy megterheled azt nehéz bőrtáskával,
Hogy háta feltörik, s alig lép urával.
Az illyen készűlet nem nemesnek való,
De középsorsúnak, s kivált költőnek, jó.
Seneca elpirúlt paraszt kocsiában:[103]
Néked nem kell kocsi utazás dolgában.
Otthon is jóízűn itat cserép korsód,
S elég, ha van hagymád, lepényecskéd, s borsód.
Örömnapot pedig ha kívánsz szentelni,
Ollyakat hívsz, egymást kik tudják szívelni -
Csak jó barátokat, csak kevés vendéget.
Vajha bíbor tudná ezt a mesterséget!
Ez által egy szívvé forradnak szíveink,
S nem fecsegjük ki, mit beszéltek híveink.
A mit a bor mellett szabadon tréfálunk,
Szent az, s mély titokban kell tartani nálunk.
Mikor Torquatusnak te vagy a gazdája,
Akkor víg, jó ízű, s tréfás vacsorája.
Te mindenben tartasz szép rendet s mértéket'
Öröm nálad nyújtni a nyári estvéket.
Ott a tisztaságnak szent minden törvénye,
Tündökölve ragyog az edények fénye,
Mellyek, míg szivünk a víg ebédnek örűl.
Egyszersmind szemünknek szolgálnak tűkörűl.
Bár Phyllis tetézi édes vígságodat,
Elűzvén éneke fekete gondodat;
Bár néked a szép hír s a jók dicsérése
Kedvesb mint a legszebb éneknek zöngése:
Még is a vídám szív élted legfőbb kincse,
S egy olly nemes lélek, mellynek nincs bilincse;
Az igaz szabadság, melly a bölcs jutalma,
Kinél egész szivén van teljes hatalma,
Lehet-e a földnek nagyobb boldogsága
Mint a bölcsnek méznél édesb szabadsága?
S nem kell-e aranynál azt feljebb becsűlni? -
Ki a szegénységet akarván kerűlni,
Rabbá teszi magát, mindég az fog lenni,
Nem tudván kevésnek vígan hasznát venni.
A ki mindég kiván s azért mindég is fél,
Ítéleted szerint az szabadon nem él.
Ha telhetetlenség kezdné rágni szíved,
Te magad kívánod, hogy megintsen híved.
A bölcs, kinek tanít leckéje másokat,
Még örömestebb hall mástól tanácsokat,
De nincs is sok bajod a rút fösvénységgel,
Könnyen megvívsz ezen gyáva ellenséggel.
Szép vetésed, kristály folyód, zöld ligeted,
Melly isteni sorsra emelik éltedet:
Azt sem hadi vezér, sem országok atyja,
Sem maga Augustus el nem gondolhatja.
Mi bajod, ha lehetsz Maecenas barátja?
A szívet, úgy mint ő, hányadik nagy látja?
Hány választ olly bölcsen? Őt forrón szereted,
S ővele kívánod végezni életed.
De bár melly bájoló a nagyok példája,
S még a bölcs szíve is bár gyakran vágy rája,
Még sem tagadtad meg öntermészetedet,
S nem csigáztad, mint ő, gyönyörű nyelvedet.
Boldog, kinek nem kell álorcát feltenni!
Ki a mivé termett, mindég az mer lenni.
Senkinek sem rabja, sőt soknak vezére,
Nem dicsér, nem aláz semmit más kényére,
S ha költők rangjára elméjétől just nyér,
Tanácsot időtől s a természettől kér.
Víg vagy, s énekidet vídám hangon ejted.
Mint más költők, a bút s a pénzt elfelejted.
Mert minden, valaki szép lelkű, mint magad,
Szánja a köznépet, melly a kincshez ragad.
Isteninek tartván a szép érzéseket,
Semmit nem kíván csak halhatlan verseket.
Csalárd perlekedés lelke meg nem szállja,
Ha tútor, árvája javát nem prédálja.
Ha Nasidiénus nem hívja őt enni,
Tud, mint Ofellusod, mértékletes lenni.
S ha úgy, mint Achilles, nem vív a csatában,
Még is ezereknek hasznos a hazában.
Mert ha gyarapodást kis dolog tud adni
A nagynak - a mellyet ki merne tagadni? -
Ő vigyáz a gyermek hibás beszédére,
Figyelmessé teszi a nyelv szépségére,
Válogatott szókra szoktatja füleit,
Gyűlölteti a vak nép rút ejtéseit.
A szép erkölcsöt is nyájas intésekkel
Szeretteti meg az érzékeny szivekkel.
Szelidséget plántál a durvák szivébe,
S szeretetet, harag s irígység helyébe.
A költő tanítja az emberi nemet,
Énekli a virtust s az igaz érdemet.
Új életre hozván az ó chronikákat,
A maradéknak fest tűkörűl példákat,
Gyakran feléleszti a szegényt szózatja,
S a beteg fájdalmát álomba ringatja.
Homerust azok, kik, mint te, úgy forgatják
Jó embernek, nem csak nagy költőnek tartják.
Te is az vagy, maga Petrarcha ezt vallja,
S érdemidet nemes szívvel magasztalja,
Tanácsod a vaknak felnyitja szemeit,
Elűzi a szívnek komor fellegeit.
A víg szív jóknak vall minden végzéseket,
Bölcsen lecsilapít minden szélvészeket
Lakjék sásas házban vagy palotában bár,
Sem arany századot, sem vas időt nem vár.
Így hát Aristippus, nem Diogenes vagy,
S dícséreted a két legfőbb városban nagy.
Olly ritka szerencsét kevesen nyertenek,
Hogy a legjobbaknak s főbbeknek tessenek.
Valamint minden nyom áldva emlegeti
Azt, ki a bölcseket s költőket szereti:
Úgy az halhatatlan nem leszen hírében,
Kinek neve nem zeng költők énekében.
De Flaccus, bár őket senki nem tisztelné,
A nemes szív még is egekig emelné.
Paizsként rád fedvén saját érdemedet,
Vígan s bölcsen éled mindennap éltedet.
Oh, vajha az egek velem e jót tennék,
Hogy csak olly víg mint te, ne olly híres, lennék!