Hol fekszik Gály?
szerző: Mikszáth Kálmán
Mialatt a közönség most a nagy melegben idegen égalj alatt költi pénzét, mert ott hűvösebb az időjárás, és mert végre is csak látnia kell egyszer legalább az életben a Gmundeni tavat, a Mont-Blancot, a Rigit, s több efféle szép pontot (aki művelt európai, elvégre is ismernie kell Európát), azalatt lesz legalkalmasabb elmesélni az én esetemet.
De tulajdonképpen az is a más esete.
Egy akadémikus ismerősöm szólított meg a nyár elején:
- Ni, de jó, hogy találkozunk. Éppen ön az az ember nagy Magyarországon, aki nekem megfelel arra, amit tudni akarok.
- Hízelgő rám nézve öntől, kinek mint akadémikusnak, rendelkezésére áll az egész Akadémia, ha kérdezősködni akar.
- Hagyja el, kérem. Már mindenkitől kérdeztem, egyik sem tudja.
- És ön rólam teszi fel?
- No, no... Nem vagyok olyan naiv. Hanem van önnek egy speciális tulajdonsága.
(Ej lám, gondoltam mellemet kifeszítve, mégis elismer bennem valamit az Akadémia.)
- Egy speciális tulajdonsága - folytatá -, hogy a Mátra tájékán született.
- Igen? - hadartam lehangoltan.
- Nyári kirándulást tervezek a családommal a Mátrába. Meg akarjuk mászni a legérdekesebb csúcsát, a Gályt, melyről csak azt tudom, hogy a Heves megyei Mátrában emelkedik, de meddig mehetek vasúton, meddig kell mennem tengelyen, hiába kérdezgetem, senki sem bír útba igazítani. Úgy tetszik nekem, mintha az angol utazó, aki bennem évek előtt ébreszté fel a vágyat a Gályt láthatni, Bátonyt említette volna szálláshelyül. De ez csak rémlik előttem, s öntől akarom megtudni, közel van-e oda a Gály, s van-e ott vendéglő vagy nincs?
- Valószínű, hogy talán van - mondám zavartan.
- Mit, Ön per »valószínű« beszél? Ön a saját szülőföldjét sem ösmeri. Ej, ej uram, ön tehát nem is volt soha a Gályon?
- Már hogyne lettem volna - pattantam fel röstelkedve -, voltam, bizonyosan voltam, uram, de alkalmasint kisfiú koromban lehettem ott...
- Nos, természetesen - válaszolt gúnyolódva. - Nem emlékszik a részletekre, nemde?
- Valóban nem emlékszem, hanem iszen majd megtudom én ezeket önnek még körülményesebben.
(Úgy adtam a dolgot, mintha már én is útba igazítottam volna némileg - csak még nem elegendőképp.)
- Kitől tudja meg?
- Az a legegyszerűbb a világon. Kikérdezem a képviselőházban a mátravidéki követeket, azok bizonyosan tudni fogják, aztán majd megírom önnek.
- Ez bizony jó gondolat. Hogy ez magamnak nem jutott eszembe! Hát persze, hogy azok tudni fogják. Igazán lekötelez vele. Kezet rá, hogy megteszi.
Kezet adtam, s nyomban hozzáláttam a hegycsúcs kereséséhez. A képviselőházi folyosón, aki legelébb gurult elém, Papszász György, éppen mátravidéki ember.
- Jó, hogy talállak, kedves barátom. Mondd meg nekem, kérlek alássan, hol fekszik a Gály?
A nevezett képviselő kedvetlen képet csinált, s egy vidám megjegyzéssel siet kölyökkorában megfojtani a kérdést.
- Engedd meg - mondá kitérőleg -, de nekem mindig szekundám volt a geográfiából.
- Megengedem, csakhogy a Gálynak ott kell valahol lennie, ahol a birtokod van.
- Lehetetlen az! Falu a Gály, vagy mi?
- Nem! Egy hegycsúcs a Mátrában.
- Hegycsúcs! - kiált fel megvetőleg. - Nem káptalan az én fejem, pajtás, hogy a hegycsúcsok keresztnevét is evidenciában tartsam. Hanem tudod mit, kérdezd meg Almássy Sándort, az még a vakondtúrásokat is ösmeri a környékünkön.
Nosza, legott megkeresem Almássy Sándort, s előadom neki a kérésemet. Nagyokat hümmög, s gondolkozva vakargatja rövidre nyírt fejét.
- Gály, Gály! Igen, igen emlékezem már, ott van, ott minálunk! Csakhogy, biz én nem tudom merre. Most két esztendeje... de bizony négy már... az istenuccse négy esztendeje, oda mászott fel egy faragó béresem, s onnan esett le... Az bezzeg tudta volna most... az ám... az most megtudná mondani, de amint leesett szörnyet halt. Nagy kár volt a fickóért, édes öcsém. Hanem mondok valamit. Amott olvasgat egy másik mátravidéki ember, Németh Albert a könyvtárszobában, iszonyú memóriája van annak! Hogy az meg fogja tudni mondani azt a Gályt, ráteszem a nyakam.
(Akkor néztem meg figyelmesebben. Alig van valami nyaka!)
De bármilyen keveset kockáztatott is, hiába, meg kellett kísérelnem odalopózni a Németh Albert háta mögé, s megakasztani őt a hirdetések olvasásában, mert ő mindig csak a lapok negyedik oldalát olvassa.
»Ez a legtartalmasabb - szokta mondani. - Ebből ösmerni meg minden országot. Gazdag-e vagy nyomorult, erkölcsös-e vagy erkölcstelen, okos-e vagy ügyefogyott? Az a többi belső oldal, amit ti firkáltok tele, az semmi.«
Szelíden nézett rám, amint félbeszakítottam, letörülte zsebkendőjével az izzadságot homlokáról, nagyot fújt, s egy jegyzést csinált a nagy ujja körmével az egyik éppen most olvasott hirdetésnél, melyben valami cukrászda ezzel ajánlja a hűsítő szereit »Nincs többé melegség«.
- Mivel szolgálhatok, domine spektábilis? Pfuj, cudar forróság van ma... Gyalázatos egy idő!
Elmondtam neki, mi járatban vagyok, s kértem, vallja be most már ő, merre fekszik a Gály?
Hosszú szakálla egyik szárnyát a szájába vette, s idegesen rágcsálta:
- Hol fekszik? De hát nem mindegy az, akárhol fekszik? Kinek mi köze hozzá?
- Mondtam már, kérem szépen, hogy egy fővárosi család akar odarándulni.
- Oda akar rándulni? Minek! Hát nem jobb itt neki a Zugligetben, ahol kényelmes kocsma és fogaskerekű vasút van? De a Mátrába menni! No, én ugyan sohasem jártam benne, fogalmam sincs róla, hol a Gály, azonban gyermekkoromban nekem is volt egy inzsellér keresztapám, aki örökké ott kódorgott a Mátrában, mappát is rajzolgatott róla, de olyan rövidlátó volt, hogy amit a kezével rajzolt, azt az orrával mindég eltörülte. Ha a keresztapám megvolna is, ámbátor nincs meg, és a mappa is ha megvolna, ámbátor az sincs meg, mégsem lehetne róla leolvasni a Gályt. Nincs itt más mód, domine spektábilis, mint hogy forduljon Herman Ottóhoz, az köztünk a legtudósabb ember, ő bizonyosan hallott valamit...
Szót fogadtam, rögtön űzőbe véve Herman Ottót.
- Képviselő úr, kedves képviselő úr, álljon meg egy szóra.
- Tessék! - szólt mélabúsan.
- Segítsen ki a nagy bajomból, már elvesztettem a türelmemet. Reggel óta keresem szakadatlanul s mégis hasztalan a Mátrában a Gályt. Remélem, hallotta hírét?
- A Gálynak? - kiáltá kitörő örömmel majdnem a nyakamba esve. - Hát van még kívülem élő ember, aki keresi? Mert tudja meg, uram, hogy én meg tíz esztendeje keresem, és nem találom.
- Majdnem hihetetlen!
- És mégis úgy van, uram. Tudom, hogy fönséges hegycsúcs, ahol felhők a toalettjüket csinálják, s a nap játékba ereszkedik az emberekkel, el-elkapja az árnyékukat, s pajzánul mutogatja a magasból. Azt is tudom, hogy a tót »Háj« szóból vette nevét, de merre fekszik, miképp juthatni oda, hiába fürkészem fűtül-fától. Magyar könyv és magyar ember nem tud arról semmit. De megálljon csak, egy jó gondolat, ha ön talán tudakozódnék Papszász Györgytől...
(Köszönöm szépen ezt a jó gondolatot.)
Nem kérdeztem én meg többé egy lelket sem. Nem is említem azóta. Csak éppen e napokban jutott hirtelen eszembe, amint ismét találkozom az előbb említett akadémikussal.
- No, volt-e a Gályon? - kiáltok rá messziről.
- Voltam, voltam - felelte kelletlenül -, de nem tudom bizonyosan, hogy a Gály volt-e az, vagy sem.