Hogyan kell utazni?
| Hogyan kell utazni? szerző: Krúdy Gyula |
1
Persze, ez a furcsa történet is Ulrikkal esett meg - amikor különböző (hétféle) betegségeiből gyógyulni akarván: végre eltökélte magát, hogy darab időre ott hagyja falusi udvarházát, beszünteti a korrespondálást az orvosdoktorokkal, félreteszi a régi és modern orvosi könyveket, amelyekből szívét, gyomrát, tüdejét, máját, veséjét, dagadozó lábát és vékonyodó kedvét gyógyítgatni akarta, nem is éppen takarékossági szempontból, hanem csak azért, mert okosabbnak hitte magát az orvosoknál.
De most hagyjuk ezt a rögeszméjét Ulrik úrnak; maradjunk meg az érlökéseknél, amelyeknek pontos számolására Svájcból hozatott egy aranyórát, amilyen órája senkinek se volt a vármegyében, de a Felső-Tisza mentén se, mert itt a legdivatosabb úriemberek is legfeljebb olyan zsebórát viseltek rövid “tiszti láncokon”, amelyekért nem nagy kár, ha agarászat közben elvesztik őket. (Habár ezeket az órákat a legnehezebb elveszteni.) Svájcból, Glasshüttéből hozatott Ulrik aranyórát, amelyet szarvasbőr tokban tartott, sohase ejtett vizes lavórba, a földhöz sem vágta, mert csak így “garantálta” a svájci gyáros, hogy a drágalátos óra örökké teljesíti kötelességét. (Az Amerikában járt magyarok mutogatnak ugyan a Felső-Tisza mentén olyan zsebórákat, amelyekkel akár diót lehetne törni, de Ulrik sohase kívánkozott Amerikába, ellenben a svájci órájára úgy vigyázott, mint valami bálványra.) Rögeszméje lett, hogy addig él, amíg az órája jár... S a zsebóra egyszer megállott. Ulriknak, a tiszai földesúrnak szinte együtt állott meg az órával a szívverése.
- Hát hiába az óra, hiába minden tudomány, hiába kereszteltetett az apám a ritkaságos Ulrik névre, hogy ne érjen közönséges halál, mint a Jánosokat, Mihályokat, Pistákat... - kiáltott fel Ulrik, mielőtt végleg elhidegedett volna az élettől, amelyet titokban szeretett, mint mindent és mindenkit, akivel pörlekedni lehet.
De kéznél volt gazdasszonya, akinek már három esztendő előtt felmondott, mert ilyenformán vélte féken tartani azt a bizonyos Csapó Gizellát, aki nélkül átkozott volt a csizmahúzó, ágy alá bujdosott papucs, és a hideg időjárást jósolgató tyúkszem... És megérkezett hirtelen “Flegman” is - titkára, ápolója, kutyája, jószágigazgatója, egyetlen embere, aki minden beszélgetés végén azt tanácsolta Ulrik úrnak, hogy ugorjon a Tiszába, így megoldható leend a helyzet, amelybe Ulrik úr a makacssága folytán keveredett, s akit Ulrik úr mindennap vadász¬puskával kergetett el a háztól, és gyakran utána is lőtt, mikor a verébsrét már nem érhette a zavaros “magánhivatalnokot”, mint “Flegman” nagyzolóan nevezgette önmagát - mondom megérkezett a tegnap este elkergetett “F” is, és Csapó Gizellával együtt életre rángatták a tekintetes urat.
- Gyerekek, Svájcba kell utaznom, hogy ezt a rossz aranyhagymát a gyárosa fejéhez vághassam - mond Ulrik úr, amint a másvilágról visszaérkezett.
A gazdasszony és a jószágigazgató egymásra néztek. Általában gyűlölték egymást, mert Ulrik úr így gondolta ezt jónak a maga életmódja szempontjából; gyönyörű veszekedéseket rendezett közöttük; cselédeket egymásra uszítani tán senki sem tudott oly ügyességgel, mint ez a nagybeteg úriember, aki minden éjszaka azt álmodta, hogy “Flegman” besötétedéskor visszatér, és döglött szarkákat hoz magával, amelyeket a tekintetes úr srétjei találtak az ő lábszára helyett - vagy Csapó Gizella állít be hálószobájába, hogy a Tiszántúlról ágya mellé tessékelje Csinderskit, egy régi világbeli, elcsapott falusi jegyzőt, aki már egyszer meg akarta esketni Csapó Gizellát a gazdájával. (Szerencsére, sikerült Csinderski ádámcsutkáját megtalálni, és néhány “állami” pincészetből való borosüveggel megenyhíteni, mert az ilyen fatális jegyzők szeretik mindazt, ami a magyar kincstártól származik.)
- Helyes az utazási terv, magam is régen javaslom a levegőváltozást a tekintetes úrnak - szólt most “Flegman”, miközben az aranyórát emelgette, és fejcsóválva nézegette.
- Majd némi kis elemózsiát készítek az útra, mert csak a lumpok és a vigécek ülnek be a vasúti restaurációba. Úriember legalábbis nem képzelhető el a vonaton otthoni sült pecsenye nélkül - mond Csapó Gizella. Mire “Flegman”: - Amint valódi úriasszony sem kézimunka nélkül. Vannak olyan kézimunkák, amelyeket éjjel-nappal lehet folytatni?
- Igenis, vannak olyan kézimunkák - felelt Csapó Gizella. - Fekete borsótüllre mindenütt lehet mintát hímezni, még Ferenc József előszobájában is.
“Flegman”:
- Én ugyan a nagyobb fajtájú zongoraterítőket szeretem, mert azoknak némi hasznát is veheti az utasember, ha fordulat állna be az időjárásban, de hát most eltérhetünk a szokásos utazási szabályoktól, miután a tekintetes úr ügyéről van szó. Tudok itt a szomszéd faluban olyan papirost a zsidónál, amilyent a legfinomabb pesti hentesek használnak a portékájuk csomago¬lásához. Ez most a divat, nem a szalvéta. Ne lássák meg rólunk mindjárt az első állomáson, hogy falusiak vagyunk, akik kézitáskában visznek sódart, befőttesüveget, savanyított ugorkát meg paprikát, otthon dagasztott kenyeret, még fogpiszkálót is Pestre, mintha az ott nem volna kapható. A kulacs se divatos manapság.
- Kávésüveget kell vinni a tekintetes úrnak - mond Csapó Gizella. - Mert nem lehet minden stáción jó ivóvizet kapni, mint például Püspökladányban, ahol artézi kút van.
“Flegman” gondolkozott, hogy érdemes-e válaszolni erre az asszonybeszédre, végül a tekintetes úr egészségi állapotára való tekintetből mégiscsak felelt Csapó Gizellának.
- Tudom, asszonyság: azt akarja mondani, hogy lesülne a bőr az arcáról, ha a tekintetes urat kulaccsal utaztatnánk el, mint a peleskei nótáriust. Vannak azonban divatos úti felszerelések “itt a szomszédban”. Meleg kávé, ruhakefe, fésű, szappan, cipőgomboló, körömvágó olló, fogkefe, orvosságosüveg és minden, amire az utazónak szüksége lehet: elfér ebben a bőrtáskában. Majd hozok egy ilyen táskát “a szomszédból”.
- A ruhakefével nem táplálkozhatom - szólalt most meg a haldokló Ulrik úr. - Csak töltsétek meg a nagyapám kulacsát helybeli borral. Legfeljebb kis, szemérmes poharakat csavarjatok szalvétákba, hogy ne kellessen szégyenkezni a vasúti kupéban. Nem bánom, akár olyan kicsinyek is lehetnek a poharak, amelyeket csak a borkóstoláshoz használnak, kortyonkint kell inni belőlük, hogy tovább tartson, okos ember füttyent, nyelvével csettint, hümmög, a fejét csóválja vagy dudorászik az ilyen poharak tartalmának az elfogyasztásánál, nehogy az útitársai azt higgyék, hogy fösvénységből issza kis kortyokban a borát... De hát némely állomáson meg lehet tölteni a kulacsot.
“Flegman”:
- Például Ócsán, ahol az én időmben jó, utasmarasztaló bort mértek. Mégpedig Grossingernél, akinek az volt a híressége, hogy még vénasszony korában is megmérte a felesége, mielőtt hazulról Pestre engedte. S azután is megmérte, amikor Pestről visszajött. Féltékeny perszóna volt. Átkozott féltékeny - erősködött “Flegman”.
- No, ne veszekedjünk - mond most a halottaiból feltámadt Ulrik úr -, gyertek velem Pestre, ahol az órámat akarom megigazíttatni. Én nem szeretnék a Grossinger sorsára jutni, a fene egye meg - ki a mérlegeket kitalálta. Nem mindegy egy magamfajta úriembernek, hogy tetszik-e még a hölgyeknek?
Amire “Flegman” gyanakodva nézett körül a szobában, mintha valamely idegent keresne, akihez Ulrik úr szavait intézné. Akit Ulrik úr esetleg boldoggá akarna tenni. Mint már annyi hallgatóját életében... Amikor “Flegman” kénytelen volt félhangon, de érthetően megszólalni: - Vajon a vakapjához beszél az öreg? - Míg Csapó Gizella könnyezni kezdett. És kijelentette, hogy most már belátja: nem a dunántúli úriemberrel van dolga (bizonyos és gyakran emlegetett Radics Kázmérral), aki inkább a veszprémi ispotályba vitette magát, amikor arra került volna a sor, hogy Csapó Gizella jóságát meghálálja.
- De hát mit is csináltál volna Kazimirral? - kérdezte Ulrik úr, aki nagyon sokszor hallott e dunántúli elődjéről.
- Nem hittem, hogy nélkülem meg tud halni, hisz nálamnál jobban nem bánt vele senki - felelt Gizella.
Ulrik úr nyilván maga se hitte volna ezt Radics Kazimirről, aki annyi éjszakán át hallgatta a várpalotai különc úriember élettörténetét, amint a gazdasszonyok mondogatják el volt uraik szokásait, erkölcseit, kedveit, jó és rossz tulajdonságait...
- Hát engem nem hívnak Kazimirnak, mégis velem jöttök Pestre - mond Ulrik úr az ágyban felemelkedve. - Nincs országos kiállítás, nincs Szent István napja, nincs lepényverseny, még csak zónajegy sincs már, mégis velem jöttök mind a ketten, pedig csak az aranyórámat akarom megcsináltatni. Pakoljatok, készülődjetek, amint kedvetek tartja, azt se bánom, ha a pesti fotográfust is meg akarjátok látogatni, mert én már csak békességet szeretnék magam körül arra a kis időre, ami számomra még hátra van.
2
Mielőtt Ulrik úr, fél lábbal még a másvilágon: elmondotta volna további programbeszédét - praktikus “Flegman” intézkedett, hogy a “szomszédból” hívják át nyomban Irinyit, aki valamikor állomásfőnök volt Szolnokon, és így legjobban értett messzi vidéken a vasúti utazásokhoz. - Szakembert kell megkérdezni, ha az ember a helyes utat akarja választani - mond “Flegman”, és a nyugalmazott állomásfőnök naphosszat üldögélt Ulrik úr betegágya mellett, hogy a vasúti utazást minden részletében megbeszélje. Tömött, rőt bajsza volt - a sok dértől, fagytól, hideg éjszakáktól, amelyeket a vonatkésések idején a szabadban töltött. A menetrendben azonban nyomban kiismerte magát, mialatt “Flegman” az asztalnál ülve “írásba vette” mindazokat a tanácsokat, amelyeket az egykori vasutas mondott.
- Látom - mond a főnök -, mindenáron éjszaka, személyvonattal akartok utazni, habár akkor elmulasztjátok azt a remek “tablettót”, amelyet az én időmben adtak fel a pincérek ebéd idején Szolnokon, hogy már a “tablettó” kedvéért is érdemes volt utazni. Egy ezüstforintért olyan ebédet szervíroztak a vonatban, hogy Püspökladányig se éhezett meg az ember. Valamely különös, csiklandós íze volt azoknak a csészében szolgált leveseknek és pecsenyéknek, amelyek persze mindig frissiben készültek, amikor Hatvanból vagy Ceglédről, vagy tudom is én, honnan (mert én nem sokat szerettem utazni), megjött a konduktor sürgönye, hogy ennyi meg ennyi “tablettó” várja a személyvonatot. Mutogattak az 1272-sön egy varrógépgyári igazgatót, aki mindig dupla porciót rendelt mindenből. De néha még egy natúrsniclit is süttetett, “egész citrommal mellé”, ha 1272-es menetrend szerint érkezett az állomásra, s így teljes tizenöt percünk volt. Frissen csapolt sörrel töltött poharával integetett felém ilyenkor a varrógép-igazgató, s azt kívánta, hogy bár még sok ilyen állomásfőnök volna Magyar¬országon. Persze én a sátoraljaújhelyi főnökre hivatkoztam, aki még az országhatár felé menő, tehát a nemzetközi vonatokat se engedte el addig, amíg személyesen meg nem győződött arról, hogy minden utasa megvacsorázott. Ki tudná, mi lesz a pasasérokkal, ha átlépték a határt? S minden dicséretet hozzá utasítottam. De a varrógép-igazgató azt felelte a vonat ablakából, hogy nagyon sajnálja, most nem mehet Újhelyre, mert Miskolcon van dolga. No, barátom, akkor meg ne felejtse el Vidacs Jancsit, az ottani állomásfőnököt, aki nagyon szívesen elintézi utasai minden lovagias ügyét, amelyre a vonaton szert tettek. A legjobb párbajsegéd egész Magyarországon.
...Ilyen jóízűen beszélt a “szomszédból” meghívott nyugalmazott vasúti főnök a haldokló Ulrik úrnak, “Flegman” nagy sertéskupecbetűkkel írta fel a tudnivalókat egy irkába, amelyet valahonnan erre a célra előkerített, ácsplajbásszal turkált a bajusza között, és többször kínálgatta a hasznos főnököt karcsú, kis termetű, zöld színű, de mégis háromdecis üvegecskével, amelynek a száján még érződött a spanyolviaszk.
- Ez már helyes előkészület az utazáshoz - mond a főnök, miután az üveg tartalmát megkóstolta. - Minél kevesebb cókmókot vigyünk magunkkal. Az ilyen kis termetű üvegek pedig akár tucatszámra elférnek a bundazsebekben. Isten mentse meg azt az utasembert, aki olyan úti ládákat visz magával, amelyeket a teherpénztárnál kell feladni. Minden átszállásnál gondolkozhat a poggyásza felől. Olyan hordárok dobálják a kofferjét, amely hordárnak még a keresztnevét se tudja. Itt még az állomásfőnök se segíthet. Ezek a fickók csak arra valók, hogy vasárnap délután kuglit állítsanak az állomási tekepályán. Hidd el, Ulrik - mond jóságosan a főnök -, sohase bíznám kofferemet a teherpénztárra. A teherpénztárosok a leghazárdabbak a ferblinél is, sok pénz megy keresztül a kezükön.
Mond az egykori állomásfőnök, és még egyszer szemügyre vette az üvegecskét, amelyet véleménye szerint “az Úristen is” utasember számára teremtett. Csak arra kell vigyázni, hogy meg ne töltsék valahol vízzel az állomási kutakból ezt a pompás kis üveget - mert már az ő idejében (Irinyi idejében) is karboloztak, meszeltek, gálicoltak, szellőztettek ugyan a vasúti pályaudvarokon, a várótermekben, különösen olyankor, mikor kolerás hírek jártak... Az állomásfőnöknek mindent meg kellett tudni, hiszen a jövő-menő konduktorok hozták a postákat, még ha az újságok hallgattak is a járványokról, a hadgyakorlatokról és a többi “állami titkokról”. Mert a régi állomásfőnök nemcsak azért volt a világon, hogy vasalt nad¬rágban, kipödrött bajusszal szalutáljon azoknak a kandi menyecskéknek, akik a vonatablakon kikukucskáltak, és néha esztendőszámra se felejtették el az állomásfőnököt. “Karbolozni kellett a kolera ellen” - mond Irinyi. És ugyanezért nem emlékezett rá, hogy akár a püspök¬ladányi, akár a szolnoki, de még a Kossuth Ferenc ceglédi állomásfőnöke is megkóstolta volna valaha az állomási kutak vizét, amelyeket országszerte dicsértek, Zsigmondy, a világhírű mérnök se kóstolta meg az artézi vizeket, pedig ő fúrta a legjobb kutakat Magyarországon.
- Így voltunk valahogy mi is a vizeinkkel, a kútjainkkal, csak szalutáltunk nekik, mint a szépasszonyoknak.
- De hát még mindig nem mondtad meg, Irinyi barátom, hogyan kell utazni, hogy se kolerával, se verekedőkkel, lovagias ügyekkel, rossz vizű kutakkal, meszesgödrökkel ne legyen baja a magamfajta, jámbor utasembernek?
- Az utazást nem lehet könyvből megtanulni, még a nagy Stanleynek is személyesen kellett bejárni Afrikát, hogy ott mindent apróra megnézhessen - felelt az egykori állomásfőnök.
*
- Hát most már - szólt Ulrik úr -, miután az utazási szakértő úr, igen tisztelt Irinyi barátunk volt szíves véleményt mondani tervbe vett utazásunkról: mondjátok meg nekem ti is a véleményeteket - fordult cselédeihez, gazdasszonyához: Csapó Gizellához és “Flegman”-jához a kétségeskedő Ulrik úr. - Én a magam részéről tíz és egynéhány esztendeje nem ültem vonaton, mert egyszer kuglizni hívtak egy vasúti állomáson, éppen egy hétig kugliztunk egyhuzamban, és betegségeim akkor kezdődtek.
- Kuglizni semmi esetre sem szabad, még Gödöllőn se, ahol a legjobb kuglipálya volt valamikor az országban, mert állítólag még Ferenc József beleegyezésével építették, és a királyi uradalom hivatalnokai is idejártak tekézni - mond most az egykori állomásfőnök.
“Flegman”, Ulrik úr legfontosabb tanácsadója: egy darabig merengeni látszott a kuglizón, de aztán ő is lemondólag bólintott:
- Igaza van a tekintetes úrnak, manapság már nem is érdemes kuglizni, már nem játsszák pénzben a “Krigszpartikat”, legfeljebb hordó sörökben, a fenének van kedve a korcsmáros kedvéért izzadni.
Az egykori állomásfőnök elgondolkozva lapozgatott a menetrendben.
- Az én időmben Miskolcon körülbelül négy-öt óra hosszáig vesztegelt az éjszakai személyvonat, akár Kassára, akár Pestre volt az menendő. Voltak olyan utasok, akik éppen azért választották az éji vonatot, mert az unalmas utazást a kellemetes mulatozással lehetett megszakítani. A restauráció ilyenkor mindig ki volt világítva, mikor éjfél után a személyvonat megérkezett. Télen disznótor kellős közepébe érkeztek a vendégek, de nyáron is mindjárt kongatni kezdték a söröshordókat: éjfélkor csapoltak, ilyen csak Miskolcon volt Magyar¬országon. A városi korcsmákból is ide gyülekeztek a vidám társaságok, és bizonyosan lehetett ismerőst találni. Nevezetessége volt a miskolci utazásnak, hogy kétszer is át kellett utazni Zsolcán - tette hozzá Irinyi.
- Nem érdemes kétszer átutazni Zsolcán - mond Csapó Gizella, mert azt gyanította, hogy “Flegman”-nak a szeme szikrát vetett, amikor a miskolci állomásról hallott. (Flegman néha hiába rejtegette érzelmeit.)
- De ugyancsak kétszer lehet látni a vasúti kupéból a máriabesnyői kolostor kettős tornyát, amikor a vonat arra kerülgeti a vidéket - szólt az állomásfőnök, hogy ne maradjon rossz hírben a miskolci állomás miatt. - Nem mondom, hogy okvetlen szálljatok ki Máriabesnyőn, én a magam részéről csak búcsúkor jártam oda, mert aranyért sem lehet kvártélyt kapni, és a kolostor körül a fűben lehet aludni, miközben a szabadban az ember megolvashatja a feje felett az augusztusi, szeptemberi égbolt csillagait, hallgatja az asszonyok, lányok lélegzetvételét, és a maga szerelmére gondol, amely ellen gyógyulást keres a kolostori búcsún. Nagyon szerelmes az ember, ha a fűben alszik - mond Irinyi. - Persze szeptemberben.
- No, az még messzire van - felelt Csapó Gizella -, nem kell siettetni az időt, mindennek megjön a maga ideje. Különben is Ulrik tekintetes úrnak nem tanácsos a harmatos fűben aludni, ha ez egészségére válna: itthon, a kertben is megtehetné.
Az egykori állomásfőnök kissé sértődötten nézett maga elé, hogy legjámborabb indítványát is kifogásolják némely részről, gombolgatni kezdte a mellényét, a menetrendbe olyan melankolikusan nézegetett, mint valami emlékkönyvbe:
- Mi, vasutasok, mindig másképpen, praktikusabban utaztunk, mint a civilek. Tudtuk, hány kilométeres gyorsasággal halad a vonat, és körülbelül azt is tudtuk, hogy melyik állomáson kit fogunk látni a szolgálati jelvénnyel a karján. Köszöntöttük a régi állomásfőnököt, üzenetet hagytunk részére a forgalmistánál, ha a főnök nem volt éppen az állomáson, a városban volt dolga, vagy még nem készült el a borotválkozással, ami nagy ritkaság volt. És bizony, ha jó híreket hallottunk a vasúti kupé ablakában, például keresztelő vagy lakodalom vagy névnap hírét: bizony nem sokat gondolkoztunk, és leszálltunk, mert kis poggyásszal utaztunk. Sohase kellett a mi leszállásunk miatt leinteni az induló vonatot, idejében leugrottunk. Akár Máramarosban, akár Füzesabonyban. Te - kiáltott fel hirtelen lelkesedéssel az egykori állomásfőnök, megragadván Ulrik úr kezét -, nem jobb volna az egészségednek, ha a pesti órás helyett Máramarosba, egy vasúti mérnökhöz vinnéd az órádat, aki minden órát meg tud igazítani? Igaz, hogy csak “tresszéorán” lehet a mérnököt meglátogatni, mert fent lakik a hegyek között, de lefelé annál gyorsabban jön a “hajtány”. De aztán akár medvét is láthatni a málnásban, a vasúti mérnökök pedig mindig összejöttek messzi vidékekről, ha egy órát hoztak javítóba. Te! - kiáltotta lelkesedetten Irinyi úr. - Biztosítalak, hogy nem jössz haza feleség nélkül, ha vasútmérnökre bízod az órádat.
*
Ulrik úr meghányta-vetette magában az egykori állomásfőnök tanácsait, és alattomosan így felelt:
- Hisz éppen azért nem merek elindulni hazulról, mert attól félek, hogy valahol megházasítanak.