Hogy terem a képviselő?
szerző: Mikszáth Kálmán
Hat éve annak, hogy ott körmölgettem egy ellenzéki újság irodájában.
A »rövid hírekre« voltam szerződtetve.
Hat év! Mennyi idő. Több mint kétezer szám. Borzasztó!
Minden megváltozott azóta, csak Tisza Kálmán és én nem. Mi ketten se nem haladtunk, se nem estünk!
Azaz hogy én mégis haladtam, mert most már én a hosszú híreket csinálom, egy másik ellenzéki szerkesztőségben.
S a »rövid hírektől« a »hosszú hírekig« nagy út van! Legalábbis akkora, mint a politikában a Baross Gábor karrierje.
De hát maradjunk annál a pontnál, amikor én még a »rövid híreket« csináltam.
Éppen a választások előtt volt akkor is. A hadi stratégiák műhely e körülbelül a mi redakciónk volt.
A képviselő-principális nagyban befolyt a manőverekbe. A kerületek egy részét itt osztották fel.
Fel voltak jegyezve egy cédulán ilyen formán:
Gejte 800 frtos kerület. Nem biztos. Csipkány. 2000 frtos kerület. Biztos. Dárma, szűzföld, még a bankettet is a választók fizetik. (A sógoromnak.)
Kutyánd. Zászló és fuvarköltség. (Munkatársaknak.)
Biliny ötezer frtos hely. Nagyon kétséges. (Gazdag zsidó számára.)
S így ment ez a lajstrom véges-végig útmutató megjegyzésekkel és tanulságos tájékoztató észrevételekkel kísérve.
A principális mindég a zsebében hordta a lajstromot. S ha jött valaki, aki nagy alázatosan bekopogtatva, törvényhozónak ajánlkozott, a principális végigtekintett rajta, megexaminálta részletesen, milyenek a szándékai, mennyit költhet, s aszerint osztott neki az országból területet.
Ha azt mondta, hogy nem költhet többet ezer forintnál, akkor egy kétezer forintos kerületbe ajánlotta be. Ez volt a praxis.
- Mert a választás - mondá előttünk bizalmasan - olyan, mint a ferblijáték. Aki egyszer megadja a »vizit«, megadja aztán a »bessert« is, meg a »hívást«.
A redakcióban nagy volt az élénkség, mióta a mozgalmak megindultak. Nem múlt el egy nap se, hogy ne történjék valami. Vagy választók jöttek jelöltet kérni, vagy jelöltek jöttek kerületet kérni.
Az »elhelyező intézet« örökös mozgásban volt.
Egy komor esős napon igen kevesen voltunk bent. Az íróasztalok ott álltak elhagyottan. A két főmunkatárs közül Bécsben járt az egyik, Berkay István, és csak két hét múlva kellett visszatérnie. A másik főmunkatárs, Dorner Pál pedig kirándult Esztergomba. Egy harmadik kollega megbetegedett, a negyedik pedig felmondott és kimaradt. Minthogy éppen a hónap másodika volt, s mint III. Napóleon, az újságírók is célzatosan mindig a hó másodikán csinálják az államcsínyeket.
A szerkesztő mikor bejött, csodálkozva nézett végig az üres asztalokon.
- Hol a redakció?
Elmondtam neki, s kifejeztem abbeli aggodalmamat, hogy mit csinálunk a holnapi lappal.
- Semmit se tesz. Majd összenyírjuk a mai lapokból. Holnap nem történik semmi. Hadd pihenjenek az olvasók.
Alighogy elhelyezkedett asztalánál, tiszteletteljes lábcsoszogások hallatszottak az ajtónál, majd halk ajtókopogás, mire a »szabad« után hat darab kékbéli ember lépegetett be.
- Kit tetszik keresni, kérem?
- A nagy hazafit, e lap szerkesztőjét keressük.
Erre felállott a principális és arca egyszerre mosolygóvá lett, míg homloka ráncba szedődött, mintha a hazafiúi bánat borongna rajta.
- Mi a kutyándi választók vagyunk, lelkestől testestől demokraták és a nagyságos uram hívei, képviselőjelöltet jöttünk kérni nagyságodtól. Mivelhogy az igazi jóravaló úri emberek mind kivesztek a tájékunkról.
- Képviselőjelöltet? - szólt tettetett kedvetlenséggel a gazdánk, s elgondolkozott egy kissé, éppen mint a kereskedő, ha valami portékát kérnek, azon töpreng egy percig, hogy ugyan melyik polcról vegye le a nekik valót. - Nehéz dolog lesz, kedves barátom. Ámbár a derék kutyándiak megérdemelnék a legjelesebb embert. Nem tudtak önök előbb jönni? Az ördögbe is, lássuk csak!
Elővette a lajstromot, és ott találta följegyezve Kutyándnál: (zászló és fuvarköltség. Munkatársaknak.)
- Ah - szólt -, egy jeles emberünk van még! Egy fiatal, nagyratörő tehetség, csakhogy e pillanatban nincs Pesten...
- Mikor jön haza?
- Vagy két hét múlva.
- Az messze van - mond a küldöttség vezetője, egy köpcös pirosképű ember -, már a jövő vasárnap kellene megtartania a programbeszédet.
- Nos, azon könnyen segíthetünk. Haza sürgönyözzük azt az urat. Ha jól emlékszem, megvan a lakcíme valahol.
A principális idegesen kezdte forgatni a belső zsebeiben felhalmozott papírcédulákat; de egyiken se volt rajta a cím.
Azután hozzám lépett, és súgva kérdé:
- Nem tudja ön a Berkay bécsi szállását?
- Nem. Hiszen a szerkesztő úrnál hagyta hátra.
- Igaz, de én elvesztettem. Már most mi az ördögöt csináljunk? A kerületet mégis sajnálnám idegennek. Mikor jön meg Dorner?
- Estére itt lesz.
- Nagyon helyes. Akkor hát Dorner.
A választókhoz lépett, és így szólt derült arccal:
- A munkatársam beszéli, hogy nem szükség sürgönyözni. Tisztelt barátunk Dorner Pál, akit teljes szívemből ajánlok önöknek, még ma este visszaérkezik Esztergomból. Nem forog fenn tehát semmi nehézség, hogy a jövő vasárnap megtartsa Kutyándon a programbeszédét.
- Dorner Pál? - mond a vezető aggodalmasan. - Német neve van a tisztelt úrnak.
- Ha én ajánlom, meg lehetnek önök győződve, hogy jó hazafi és az ellenzék rendületlen híve.
Ebben aztán meg is nyugodtak, s azzal az ígérettel távozának, hogy a dolog »fait accompli«. A délutáni vonattal hazamennek, s bevárják a zászlókat. A siker biztos.
- Addig is megyünk telegrafírozni haza, hogy van már jelölt.
Hogy mit sürgönyöztek nem tudni, nem is igen törődtünk velük, csak akkor szeppentünk meg, midőn estefelé megint kopogás hallik az ajtón, s megint belépnek sorba a kutyándi atyafiak.
- Hát kegyelmetek még itt vannak? - kérdé a principális kellemetlenül meglepetve. - Azt hittem már viszi a vasút hazafelé. Nos, talán valami baj van?
Mintha kommandószóra esnék, elkezdték a fejüket vakarni valamennyien, míg aztán a legbátrabb, Felvégi Láb Ferenc uram megszólalt:
- Meggondoltuk kérem a dolgot, hm... Mert tetszik tudni, nem hogy egy vagy más, de mégis azt találjuk, hogy ha már itt vagyunk helyben, hát mégis nézzük meg azt a tisztelt urat. Mert hogy az szokás-mondás, gazda szeme hizlalja az ökröt... vagyis tulajdonképpen megkövetem alássan hogy: több szem többet lát. Már csak megnézzük - mondom a komámnak és őkegyelmeik is okosnak találják - visszajöttünk tehát, és bevárjuk.
Szó nélkül letelepedtek az üres székekre.
- De hátha csak holnap jön haza.
- Már kérem alássan - felelte mélabús hangon Méhes Istók uram -, akkor megvárjuk mi holnapig is.
Ez mindenesetre gyanút keltett nemcsak a principálisban, hanem bennem is. Miért akarják látni Dorner Palit? Jó volna megtudni! Ámbátor csinos szál ember, és csak becsületet vallunk vele, ha meglátják is.
Amint ezen töprengenék a »rövid hírek« szerkesztése közben, egyszerre észreveszem, hogy a széken fészkelődő Felvégi Láb Ferenc mándlijából egy telegram esik ki a padlatra.
Nem szóltam semmit egy darabig, mintha észre sem vettem volna, hanem azon az ürügy alatt, mintha a másik szobában volna dolgom, keresztülmenve a szobán, felemeltem a feltört sürgönyt, s egy tekintettel átfutottam a tartalmát:
Kutyánd, feladatott 4 óra 10 perc. Óvakodjanak. Nézzék meg Dornert. Itt azt beszélik, hogy veres szakálla van, és hogy nem valóságos keresztény. Mindenesetre megtekintendő.
Aha! Most már tudom hát, hogy állunk.
S visszafelé jövet ismét leeresztettem az összegyűrt sürgönyt a padlóra.
Veres szakáll! Persze hogy veres szakálla van a szegény Dornernek. De hát nem lehet-e valaki veres szakállal is jó hazafi. Ott van rá a példa Tóth Vilmos, akit éppen a veres szakálla tett naggyá.
És ezen mégis segíteni kell. Hirtelen összeütöttem az újdonságokat, s rohantam ki a lóvonaton az indóházba, hogy az esztergomi vonaton megérkezett Dornerrel előzetesen találkozhassam.
Pali megjött és igen csodálkozott rajtam, mikor így szóltam őt karon ragadva:
- Gyere, gyere gyorsan a borbélyhoz... míg be nem zárják az officinákat!
- A borbélyhoz? - szólt ő két szemét csodálkozva emelvén reám.
- Igen, igen le kell vágatni a szakálladat.
- Az enyimet? De már abból nem eszel.
- Az isten szerelméért no kötekedj. Egy mandátum csak fölér egy szakállal.
Elbeszéltem neki a történeteket, s ő maga is nagy hirtelen és örömmel állott rá, hogy a népszerűtlen tárgytól megmenekedjék.
Kipödört szőke bajsszal, szakáll nélkül lépett be egy jó félóra múlva a redakcióba Pali barátunk, s igen kellemes benyomást gyakorolt a kutyándiakra.
Hát még később tíz óra felé a Szikszai-ban a jó visontai borok mellett, víg kocintgatás és adomázás közben.
- Kellner - mondá Felvégi Láb uram, a vacsora után -, adjon egy kis papirost és egy ceruzát. Sürgönyözni kell haza!
Én éppen mellette ültem, s láttam jobb hónalján keresztül amint odapingálta a kusza öreges betűket gondolkozva:
»Láttuk. Nem igaz. A veres szakállról szó sincs. Éljen!«
Pali megtartotta a programbeszédét, és még mai napig is képviselő a kutyándi kerületből.