Hogy buktam én meg a kerületemben?
| Hogy buktam én meg a kerületemben? szerző: Mikszáth Kálmán |
Hja, ilyen a sors - pedig az én megválasztásom is több volt, mint bizonyos. A kilenc tót községből öt föltétlenül az én pártomon volt. Egészen a markomban tartottam a mandátumot!
Pedig csak puszta véletlen, hogy fölléptem. Eszem ágában sem volt törvényhozóvá lenni. Nagynak, nagyon nagynak képzeltem én azt. Kigyúlt arccal, dobogó szívvel gondoltam gyermekkorom óta azokra a férfiakra, akik az ország legfőbb tanácsában ülnek méltóságos komoly képpel. Dehogy mertem én vágyakozni ezek közé.
Hanem itt Pesten meglehetősen szétfoszlottak apródonkint az illúzióim, melyeket a képviselői állás iránt tápláltam.
Egy bankár nagybátyám van, az meghítt egyszer vacsorára, s produkáltatta előttem a kilenc éves kisfiát, aki angolul, olaszul és franciául úgy beszélt és szavalt, mint a folyóvíz, vagy még annál is jobban.
Meg akartam dicsérni a gyereket, s rokoni szeretettel cirógattam meg a két csattanós piros orcáját.
- Ebből a gyerekből még képviselő lesz! - mondám olyan arccal, mint aki meg van győződve, hogy valami rettentően nyájas dicséretet mond a gyerekre, ami a szülőknek is jól fog esni; de a nagybátyám savanyú arccal jegyzi meg:
- Mindjárt kitekerném a gyerek nyakát, ha nem válna belőle egyéb, csak olyan ember, aki öt forintot keres naponkint!
Később egy hírlapíróval ösmerkedtem meg, aki mindig felbiggyesztette az ajkát, valahányszor a képviselőkről volt szó.
- Vékony parlamentünk van! - sóhajtá megelégedetten. - A fele része valóságos birka, valóságos, ritkított betűkkel nyomtatott b i r k a.
- Hát a főrendi ház?
- Cicero kompakt kedves uram... becsületemre mondom.
Még később egyszer azzal dicsekedtem egy nagynéném előtt, hogy rendesen képviselőkkel szoktam vacsorálni, mire nemsokára levelet kaptam az apámtól, melyben megérinté, hogy mint hallja, »könnyelmű társaságokba keveredtem« - igyekezzem ismét a szolid életre térni.
Én keveredtem volna könnyelmű társaságokba? Micsoda légből kapott beszéd ez! Ki szedhette rá az apámat? Hiszen éppen ellenkezőleg, koromhoz mérve nagyon is előkelő és komoly körbe jutottam!
E kör (melyről elképzelni sem tudtam, hogy apám ezt kifogásolja) mindinkább szívemhez nőtt.
Sokszor mondá egyik vagy másik: »Miért nem lépsz fel?«
- Oh, hogy gondolhatjátok - dadogtam elpirulva. De lassan mindinkább hozzászoktam a gondolathoz. A szerénység olyan, mint a rezedaillat, szétfoszlik nagy hirtelen.
- Miért ne léphetnél te fel? - mondták. - Van ott náladnál gyengébb ember is elég! Aztán meg illő, hogy nevelésedet befejezd a Házban. Ez a tizenharmadik iskola. Ha az ember szorgalmatosan eljár az ülésekre, sokat tanul.
Mire a választások ideje megjött, nemcsak meg voltam győzve, hanem szentül hittem, hogy a természet is parlamenti tagnak alkotott. Az arcomban is van valami olyas, mintha mások képét viselném! Igen, igen, a szónoklatra van hivatásom!
Elhatároztam, hogy föllépek. Csakhogy ehhez még sok előzmény szükséges.
Azt tanácsolták, hogy német hangzású nevemet (Kramper Jánosnak hívnak) cseréljem fel valami ős magyar névvel.
Hm! Ez nagyon meggondolandó dolog! Nekem a régi nevem nagy takaró a hitelezőim előtt.
Mert mindenki azt hiszi közülök, hogy okvetlenül megváltoztattam, és senkinek sem jut eszébe, hogy a régi nevem után tudakozódjék a bejelentési hivatalnál (Úgyis hiábavaló lenne!), inkább vár türelemmel, míg az új nevemet kieszeli.
Nekem összes politikám és furfangom abban van, hogy mindig azt cselekedjem, ami a mások szeme előtt nem valószínű. Bátran merem állítani, az ily eljárással lehet lavírozni legtovább.
De hát a mandátumért mért ne áldoznám fel nevemet? Bagatell! Mások politikai hitvallásukat is feláldozzák. De miért is ne! Hisz az még olcsóbb. Az nem kerül ötven krajcárba se.
Fölmentem egy akadémiai taghoz (a nyelvészeti osztályból való). »Uram - szólék - nem vagyok megelégedve - a nevemmel«.
- Hogy hívják, kérem?
- Kramper János.
- Pompás magyar név! - hadarta elgondolkozva.
- Hogyan, ön magyar névnek mondja azt?
- Nos, igen. Van zamatja. Egészen magyar név. Mert nagyot fordult a világ, uram. A legémelygősebb nevek lettek a Zrínyi, Hunyadi, Rákóczy s több effélék. Hja, hja, úgy bizony! Nézzen ön ki az ablakon. Ott áll a Széchenyi István szobra. A minap mutatom egy bécsi ismerősömnek, hogy »nézze csak, ez meg a nagy Széchenyi«. »Igen? - felelte ő - és hogy hítták azelőtt?« Azért mondom uram, hogy - legjobb név ez idő szerint a Kramper János név. Csak maradjon ön meg mellette.
- Nem lehet, a választók nem igen tudják kimondani. Azért jöttem hát önhöz, mint az Akadémia nyelvészeti osztályának tagjához: méltóztassék nekem egy ízletes őshangzású nevet találni.
A tudós belebökött az ujjával az akadémia nagy szótárába, és éppen annál a szónál állapodék meg a nagyujja: »bürök«.
- Legyen ön Bürök János.
- Pompás, de éppen a bürökről jut eszembe, hogy mostan igen sok répát termesztenek abban a kerületben, amelyet kinéztem magamnak, legjobb lenne talán a »Répássy« név. Ez mintegy a szájába rágná a választóknak, hogy kit éljenezzenek.
- Ahogy önnek tetszik, uram.
Úgy is lett, megváltoztattam a nevemet Répássynak. Nemsokára bekövetkeztek aztán a nagy napok. A kerület, ahol fölléptettek, haláleset következtében üresedett meg. Egy a primipilus képviselők közül levitt engem, és ajánlott a népnek minden faluban, külön-külön beszédben.
Magam is szónokoltam a falvakban, iszonyú, vakmerő dolgokat mondván el.
Kokován beleszőttem a beszédembe, hogy itt született az igazságos Mátyás király, ebben a faluban, - itt nem szabad pártolni mást csak az igazságot. A kokovaiak lelkesültek, és elhitték, hogy Mátyás király ott született. »Okos fiatalember - mondogatták a hátam mögött -, sok olyat tud, amiről mi nem hallottunk.«
A másik falumban az ellenjelöltemről (egy gazdag magyar gróf) azt a leleplezést tettem, hogy ugyanazon dajkája volt, amelyik Albrecht főhercegnek: egy tejen táplálkoztak. - Hát hogy lehetne azt jó szívvel megválasztani?
- Nem lehet, nem lehet! - ordítozták teljes torokkal kalapjaikat a levegőbe hajigálva.
Egyszóval minden jól ment. Semmi se könnyebb, mint a siker. Csak nem kell magát kapricírozni az embernek, hogy kesztyűs kézzel tépi le.
A viszonyaim pompásan állottak, tudtam a parasztok nyelvét; ha úri házhoz jöttünk, a hölgyeknek szórtam bókokat - minden meg volt nyerve, biztos többség.
Az urambátyám, aki egész odaadással kísérgetett faluról-falura, nem győzött eléggé dicsérni:
- Pompásan reprezentálsz. Ember vagy, öcsém. Olyan okos arcokat tudsz vágni, hogy én magam is mikor rád nézek, azt hiszem, valami bibliotékát látok.
És eldicsért a nagy hazafi a választóknak mindenfelé a hátam mögött. Nem volt az a dicső tulajdon, amit rám ne kent volna. Hogy tudok vívni, milyen gazdag ember vagyok, minő fényesek a tehetségeim stb. Nagy tisztesség a kerületre, hogy ilyen fiatalembert küldhet Pestre. Lesz ebből még miniszter is. Kilenc vasút fog erre járni, majd meglássák kendtek.
Másnap kellett volna megtartanom a programbeszédemet. De már ez csak »forma« volt. Annyi már a mandátum, mintha a zsebemben lenne.
Másnap este voltunk visszaindulandók a patrónusommal re bene gesta a fővárosba.
Egy falusi korcsmába voltunk szállva, ott aludtunk mind a ketten, én legalább rózsaszínű álmok között, midőn éjjel kopogtatnak az ablakon.
- Ki az, mi az? - riadt fel a képviselő ijedten.
- Küldönc!
- Mit akar?
- Sürgönyt hozok a szomszéd távírda állomásról.
Urambátyám reszketve bontotta fel a telegramot. Mindig félt tőlük.
A nagyobbik fia sürgönyzött.
»A mama halálosan beteg, siess haza.«
Az öreg felköltött engem; csak nagy nehezen bírt eszméletre hozni...
- Öcsém, én utazom! Nagy baj van otthon, a feleségem halálos beteg, hát itt hagylak.
Én hörögtem valamit, mint rendesen szokta a félálomban levő ember. Még rémlik előttem, hogy az öreg sietve gyömöszölte be holmijait a paktáskába, azután előállott a furmányos szekér, elrobogott az udvarról, és újra csönd lett, én pedig aludtam édesdeden tovább, látva magamat álmomban benn a képviselői padban elterpeszkedve s kevély önérzettel hallgatva, hogy miképp exkuzálja magát előttem egy tegnap beadott interpellációm folytán a miniszterelnök.
Reggel a kisbíró jött felébreszteni.
- Nagyságos uram, a nép már gyülekezik a templom előtt, tessék fölkelni.
Hirtelen fölrángattam a harisnyámat, a nadrágomat, és körülnéztem a cipőm után.
- Hol a cipőm? Holla! Kiáltson csak ki a szolgálónak, hogy hozza be. Micsoda rendetlenség az?
A kisbíró kikiáltott, a szolgáló berohant.
- Kérem, nem vittem ki cipőt, mert nem találtam.
- Hogy lehetséges az? - dadogtam elsápadva, s villámhirtelen lekuporodtam az ágy alá.
De a cipő ott se volt.
A cipőt, az egyetlen cipőmet bepakolta nagy sietségében éjjel az öregúr, és elvitte magával.
És elvitte vele a mandátumot is örökre.
Egy képviselőjelölt mezítláb! Méltóztassanak azt elképzelni.
Ezer forintot adtam volna most egy cipőért, de hol kapjak én cipőt Kokován?
A tömeg ezalatt összegyűlt a templom előtt, egy ideig vártak rám türelmetlenül, de azután kiszivárgott a mulatságos hír, hogy a jelöltnek nincs cipője, a jelölt mezítláb van.
Elkezdtek nevetni. S a nevetés öl.
Én rögtön küldtem egy lovas embert Korponára (négy óra járás innen), aki cipőt vagy csizmát hozzon, de már nem használt.
Azalatt már gúnydalokat énekeltek az ablakom alatt, míg én benn ültem mezítláb, tehetetlenül, tépő gondolatokkal, összemarcangolt szívvel.
Mikor a csizma megjött Korponáról, örültem, hogy az éj leple alatt elmehettem.
Jelöltek! Hordjatok magatokkal két pár lábbelit!