Hivatlan dalnok versei
| Hivatlan dalnok versei szerző: Petőfi István |
I.
Szivem rejtett kis kertében
Virit, egy szép – szép virág:
Reá lelkem, siró lelkem –
Húllatja gyöngy harmatát.
Szirma piros és olly gyöngéd,
Mint a tiszta érzelem;
Kedves neve, hozzá illő;
Neve: égő szerelem.
Egyedűl áll elcsüggedve
Szivem éke, szentsége:
Barna lyánka! – egy zöld ágat
Nem ültetnél melléje?
II.
Fehér őszi rózsát
Adtál nékem,... tudod?
S arczodon a legszebb
Piros rózsa nyílott.
A fehér rózsának
Megsárgúlt levele:
Sohajom és könyem
S csókom is illette.
Sohaj, köny és csókom!
– – Forró mind a három –
El kelle fonnyadnod,
Kedves szép virágom.
Rövid örömimnek
Hervadt bizonysága!
Húlljatok könyeim –
Húlljatok reája.
III.
Nem kérem én szerelmedet,
Hidd el, hidd el, nem kivánom:
Fürge madár nem múlathat
Lombja vesztett száraz ágon.
A virágnak verőfény kell,
S dél hevében enyhe árnyék;
Virág vagy te, s életemnek
Nincs fénye s lombja már rég.
Ifju lelked könnyű szárnyán
Föl föl röpűl a magasba:
De lelkemet a fájdalom
Súlya földre alá vonja.
Csillag vagy te, fényes csillag
A mennyország kéklő ívén:
Én egy sötét bolygó alak,
Siralomvölgy rideg földén.
Korunk közt két élet-szak van,
Legszebb két szak: tavasz és nyár;
Reád tavasz langy fúvalma,
Reám az ősz hűs szele vár.
Virág mellé zöld ág illik,
Zöld levélre húll a harmat;
Gyenge virág elhal, elfagy
A dérlepte haraszt alatt.
Nem kérem én szerelmedet;
De ne tiltsd, hogy szeresselek,
S mint halvány hold fényes napot,
Távolról ne kisérjelek.
- Megjegyzés
- ↑ Valahányszor a felejthetetlen Petőfi Sándor után felsohajtunk (pedig mikor verset olvasunk, sokszor felsohajtunk utána); mindannyiszor eszünkbe jutott, hogy a halhatlan költő testvére István, ki egykor nehány igen szép dalt bocsáta közre, miért nem szólal meg ujra nagy testvére örök hallgatása után? Ez ohajtásunk ime teljesült. Petőfi István arczában jól esik bátyja vonásait felismernünk, dalaiban azon erős érzelmet, a mi Sándort olly kedvessé tette. Szivesen hallgatjuk őt ezután is. Szerk. megjegyzése.