Hitel 6.

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hitel
szerző: Széchenyi István
6.
6.

Tisztán fogjuk látni, hogy egyedül az erény, bármi csúf kísérőkkel volt is néha környezve a régi világban, oka nehány nemzet gigászi felemelkedésének, s hogy dicső lételeket századokig fenntartotta, bálványimádásik, emberáldozatik s egyéb a természetnek ily szennyei és szörnyei közt a polgári erkölcs! – S végre meg leszünk abban győződve, hogy a keresztény vallás zavaratlan forrásán megtisztult erkölcsi jó ma legegészségesb, mint leghosszabb életidőt ígérő feneke a nemzetiségnek. S hogy hazánk akkor lesz boldog, ha ily felemelkedett nemzeti szellem éleszti földieinket, melynek felébredésére úgy volna kötelességünk magunkat ösztönzeni, mint Dárius pohárnoka neki mindennap azt jelenté komoly figyelemmel: „Király, emlékezzél a görögökrűl!” – Így mi „emlékezzünk nemzetiségünkrűl”.
Nehezebb sovány földön, silány éghajlat alatt s messze jó vásártúl gazdálkodni, mint hol a természet pazarolva jutalmaz minden fáradozást. – Nehéz oly várat védelmezni, és sok lelkierő kell hozzá, hol a világ szemei elől elvonultan a legjobb siker sem lehet egyéb, mint hosszú nyomorúság után a vár omladéki alatt tanú s taps nélkül temetőhelyre találni. S csuda ott szépet alkotni, derekast írni, hol nincs megismerő, nincs olvasó sat.
Könnyű azért sok szépnek véghezvitele más nemzeteknél, ami nálunk igen nehéz. Minekünk az erény sokkal magasb lépcsőjén kell állni, mint másoknak, ha igazán kívánunk használni. Zrínyi fényes végét ki tudja, ki ismeri külföldön, s számtalan más derékeink halhatatlan tetteit? Játékszínünk oly keskeny s csak szinte olyan, mint valamely privát házban, hol a játszóknál nincsen sokkal több néző! S az a kevés, ami Zrínyirűl más hazákba átsugárzott, nem inkább Körnernek tette-é, mint magunké? Midőn a világ történetinek rajza kitörülhetlenül festi Salamis, Plataia s Leuktra dicső napjait, és szinte az egész emberiség számos halandók nevét kelettűl nyugotig tisztelettel említi s nevezi, hazánk históriája azonban néma, s halhatatlan eldődink, mint jeles egykorúink s eldődink, csak előttünk isméretesek, s rólok is csak a kisebb s tehetetlenebb rész tud.
Midőn másutt sassal repül a költő képzelete a határtalan kékben, s ezernyi embertárs osztja szíve hevét s vele sír, vele mosolyg; nálunk nem mer emelkedni, nehogy tollait veszítse. S ha mégis köd, szélvész s zivatarok közt merészen fellövell, szinte csak maga, kevés más nézőkkel méri felemelkedési magasságát! – S iparkodjunk, hogy itt is ne, mint Körner Zrínyit, a külföld hozza igazi fényébe, vagy hogy jobban mondjam, közünkbe Berzsenyieket, Kisfaludyakat sat., hogy ne a külföld ismértesse meg velünk Virág munkáit, az Erdélyi Muzéum* s literatúránk egyéb szépeit. Siessünk s vegyük magunk elő azon sok derekast, ami hazánkban rejtve van; s ne tűrjük, hogy megelőzzön minket az idegen, s azt tapsolja s dicsérje, amit nem is gyanítunk, hogy mienk, vagy annak még hátat is fordítunk, s mi magunk tiporjuk otrombán saját szülteinket, midőn még a rinocérosz se sérti tulajdon borját.
S hát egy s más hasznos létesítésében mennyi akadály s gát minden oldalrúl! Mily kevés jóakaró s becsületes elősegélő! Hány factio s hány útbanálló! Valóban annak, ki nálunk igazán kíván használni, szünet nélküli öntagadás életmunkája, s minden várható jutalma az önbecsérzés s önisméret. S azért nálunk szükségesb az erény, mint másutt!
Az egészséges nemzetiségnek pedig egy fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínlődve is sokszor – mint errűl számos a példa –, de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre csüggeteg lombjait.
De mibűl támadhat a nemzetiség, hogyan fejlődhetik ki erősebb- s magasabban? Társalkodás s gondolatok közlése által, s így a nemzetiség alatt fekszik még a
Koncentráció
Az emberek egymást közönségesen vagy igen magasra emelik, vagy legalsóbb lépcsőre állítják, s magokrúli ítéletikben is szintoly ritkán tartanak középutat, mint csaknem minden egyébben. Falun nevelt s alacsony helyeztetésű azt hiszi sokszor, hogy minden városi lakos romlott, s a magas születésű elfajult – némely előkelőt pedig könnyen félistennek tart. Az úgynevezett nagyvilágban nevelt pedig künn a mezőségen csak faragatlan társakat képzel, s egy szerencsétlen rablórúl, ki tán bor hevében vagy pajkosságbúl agyonüté a zsidót, s egypár forintját elvevé s végre akasztófára kerüle, azt gondolja, abbúl minden emberi érzés ki volt rekesztve, és szinte gyönyörűséget érze vérontásban sat. Embertársink se nem olyan jók, se nem olyan rosszak, mint azt mindent nagyító képzeletünk festeni szokta. A legjobbak esnek, buknak, s a legromlottakban is van jó. S csudálva látnók némely nagy ember gyengeségit, hibáit, melyeket az idő s távolság rejt csak el szemünk elől – mint közönségesen a legrosszabb hírben és szagban lévőkrűl, végtére, ha jobban megismérkedünk velek, azt szoktuk mondani: Nem oly rossz s nem oly romlott, mint állították s gondoltuk, s a német példabeszédre emlékezünk, hogy Asmodaeus korántsem oly fekete, mint amilyennek festik. Az embernek nincs elég ereje se tökéletesen jónak, sem elhatárzottan rossznak lenni; hanem a legerősb is majd felemelkedtetik lelke által, majd teste gyarlói húzzák le a földre.
A dolog ily fektében ugyan mint képzelhetni társaságot, békességet és csendet? Nehéz; s azért látunk még ma is szinte örök háborúban s üldözésekben lévő vad nemzetségeket. Mennél jobban megismérkednek az emberek, annál tökéletesebben eltűnik az őket rémítő váz, s annál jobban átlátják, hogy utoljára, ha ideig-óráig nem is, de minden bizonnyal végesleg abban fogja találni ki-ki legnagyobb jólétét, boldogságát s ezek bátorságos birtokát: ha mindegyik természeti szabadságának egy részét a társaságbeli szabadság megnyerése végett feláldozza. Így támadtak társaságok, országlások, s egy nemzet ereje azon idomzatban nő vagy apad, melyben vagy még egyes famíliák is háborgásban élnek egymással, vagy a társalkodás legfőbb polcra s a társasági szabadság legtökéletesb kifejlődésre emelkedett már. Ezek a véghatárok. Az első eset következésit láthatjuk Amerika, Afrika, Új-Hollandia némely nyomorult lakosi közt – a másik gyümölcseit pedig Britanniában, Francia-, Németországban sat.
Két ember közt, de még egyes főben is rendszerint van valamely diszkusszió. S így hogyan képzelhetni egy egész nemzetet, hol csupán egy gondolkozásmód lenne, s tökéletes egyenlőségűek a száz meg száz természetesen előforduló tárgyak körülti képzeletek? S ebbűl tagadhatlanul az foly: hogy mindenütt van megelégedett s még számosb meg nem elégedett; olyan, ki minden rendelést felhőkbe emel, s olyan is, ki mindent ocsmányol s gyaláz; udvari, nép embere s számtalan efféle árnyékozások. S valamint egyik a másikrúl nem tud józanon ítélni, hanem vagy nagyítva, vagy kisebbítve, szintúgy emeli mindegyik rész maga pártbeliét igen magasra, a más felekezetű- vagy vallásúakat – ha szabad úgy kitennem – pedig sárba dönti. A nép embere a hivatalbelieket vagy urunknál kedveseket igen gyakran hazaárulóknak, lelkek fenekéig elromlott s minden ármánnyal s rossz mesterkedéssel felruházott úri személyeknek tartja, kikben többé természetes szó sincs, s kik minden lépésiket valamely mélyen kigondolt plánum szerint intézik, midőn nemritkán csak oroszlánbőr függ rajtok. – A hivatalt s felemelkedést vadászó ellenben mindenütt zavart, titkos egyesületeket s több effélét lát, midőn közönségesen csak farkasbunda, s így csak héja s külseje teszi nemes viselőjét oly gyanúszínessé. S így a két rész többnyire úgy áll egymás elleniben, mint azon úri személy – ki pőrén éjféltájon kiment a holdat, vagy nem tudom, mit keresni – a kéménytisztítóval, azt kísértetnek, ez pedig a nagyságost léleknek tartván. S nemkülönben főz mérget s bosszút, a bizalmatlankodás s feketevéri képzelgés hozzájárultával, ezen két osztály, és szánakozást érdemel, mint a két egymást ijesztő fehér s fekete jelenés, egy derekas hasrágás után a házicseléd által jól kikacagtatván, még most is bámulná tán egymást, ha a nap – azon megbecsülhetetlen világosság – nem mutatta volna meg mind a kettőnek igen nevetséges s éppen nem ijesztő mibenlétét. S itt csak az a különbség, hogy a kéményseprő költeménye kacajra gerjeszt, s nehány óra múlva minden félelemnek vége – az osztályok közötti bokrosság, bizodalmatlanság s visszavonás pedig évekig tarthat, legszomorúbb, ha nem positiva, de bizonyosan negativa károknak kútfeje, és nem szüntethetni meg egyébképp, mint mesterséges egyesítés által, mely az egymástúl tartó felekezetekre nézve nem egyéb, mint a nap jótévő sugára az említett két ijedkezőre volt.
S ugyan mit tehetni egyezség s így egyesülés s ilymódon megismerkedés s ekképpen középesedés vagy egy középpontra gyűjtés nélkül? Dicsekhetünk-e azzal, hogy lelkierőnk, belátásunk, tudományunk, éltünk hossza elégséges egyedül s minden segéd nélkül valami igazán nagyot s tartóst a föld kerekén létesíthetni? minekutána szinte legközönségesb foglalatosságinkban, építésben, gazdaságban, mindennapi életünkben sat. oly nagy számúak együttmunkálkodása szükséges, s csak egy findzsa kávéhoz is két hemisphaera produktuma kívántatik! – Mai világban – s csuda, hogy annyi idő kehe ily egyszerűség kitalálására – már ki-ki átlátja: hogy egy magányos ember semmi, s csak egyesületnek van hosszú élete s igazi súlya.
Egyébaránt minden olyas szövetkezés* s egyesület, mely homályban támad, s melynek címje titok, jobbára bűnös, s így az egészre nézve káros következésű. Ily alattomos társaságokban sokszor eleinte a cél igen szép, idő jártával pedig csak köpönyeggé válik, mely a bűnt s rosszat fedi, mert nincs bizonyosb, mint az, hogy akkor, midőn az első hév már kigőzölgött, kirekesztőleg csak önhaszonkeresés a társaság egyes tagjainak minden foglalatossága – s hogy elvégre a kisebb, de ügyesb rész halássza az intézet minden hasznait, s többnyire a legnemesbeket is fekete galád tettekbe keveri, és sokszor a legártatlanbakat is vesztőhelyre hozza. Én legalább oly társaságokban nem bízok, melyek titkos aláírások – s esküvésekkel vannak erősítve. A szövetségbeli vagy érzi szívében azon forró kívánást s eltökéllett akaratot: felebarátját, hazáját, az emberiséget szolgálni, vagy nem érzi; ha érzi: az esküvés felesleg, szükségtelen s hasztalan; ha nem érzi: ki fogja őtet annak teljesítésére vagy meg nem szegésére kínszerítni? A szövetség más tagjai? Errűl alig van példa, s ily hűtelen tagoknak csak megbüntetését s nem hűtlenségek akadályoztatását találjuk a sok számos titkos összeköttetések évrajziban. – Egy-két ember – vagy számosabbnak véleménye nem oly mágusi korlát, melyen az indulatos vagy félénk némelykor áthágni ne merne, s csak a hatalmas közvélemény azon törvényszék, melytűl a legerősb is fél s retteg – s azért igen különbözik azon szent szó és esküvés, melyet az uralkodó népének s a bíró igazságszolgáltatás végett sat. nyíltan tenni szokott, azon alattomos lekötelezéstűl, mellyel setétben a szövetkezők öngyengeségik ellen páncél gyanánt szoktak felruházkodni.
Hanem vegyük ezenkívül még a dolog pszichológiai részét is. Legmélyebb belső ihlet szerint úgy érezzük, mintha setétség bűnnek, világosság pedig erénynek volna kísérője; s hol a fedezés szükséges, ott mindég rejtenivalót, rútat s bűnöst szoktunk előre feltenni. S így azon béfejezéssel végzem ezen elmélkedésimet, hogy az egyesületek palladiuma a világosság; a tagoknak oly misége, hogy rájok az egyesülés sikerébűl haszon is folyhasson, legyen erkölcsi, legyen markolható; s az egész egyetemnek kezesség adhatása.
A világosság áldott hasznát, tudom, nem tagadja senki, hozzuk azért újonnan emlékezetünkbe: hogy következés ok nélkül lehetetlen. – Nem igaz azért vagy legalább nem hihető, hogy egy külföldi magyar intézetekre tetemes áldozatokat tegyen anélkül, hogy valamely rejtett s mellékes célja ne legyen; s így csak honbeliektűl várhatni hű járulást oly tárgyakhoz, melyek minden haszna erkölcsi s nem pénz. A perzsa, spanyol vagy kínai fog-e igen örülni magyar hazánk előmenetelén, ha áldozatibúl rá semmi nyereség sem háramol, s az actiájábúl – részvényébűl – őtet illető dividende – osztalék – nem egyéb erkölcsi örömnél? Ez természet ellen volna, s csak honáért munkálódhatik ki-ki tisztább szándékbúl, magasabb célbúl.
Az egyetemnek kezesség adhatása pedig tagjainak erkölcsi s vagyonbeli súlyán alapulhat, úgy, hogy az egyesület a kormánynak azáltal legyen mindég keziben, nem azon értelemben, hogy ez abba avatkozzon, hanem hogy a részvevőket, ha nem jóra vezetné az intézet, test- és vagyonképpen is felelet alá vonhassa. Ha számos minden vagyonban szűkölködő külföldi nálunk titkon állana össze valamely szép s hasznos végbevitel végett, nem lehetnénk-e szinte bizonyosak, hogy a szép és hasznos csak cégér, s egyedül önhaszon az egész szövetség alapja; s nem cselekszik-e bölcsen oly kormány, mely ily sarkalaton nyugvó társaságokat megsemmisít? S csak újabb időkben is, mily pestist terjeszthetett volna a világra s még hazánkra is az ily elfajzott és setét összecsoportozások árja, ha azokat urunk hatalmas kézzel nem fojtotta volna el?
Ha ellenben számos hazafi, kik között sok jó birtokos, áll össze, s a nap legvilágosb sugárit keresve-keresvén egyesül valamely intézet felállítására, s el nem savanyult ember természete szerint elég jutalmat talál a közjó előmozdításában; akkor azokat a bölcs kormány, mint a tapasztalás mutatja is, összeállani s cselekedni minden akadály nélkül engedendi. Ezen utolsó állítást sok azért hozta volna csak kevés idő előtt még kérdésbe, mert imígy illendően gondolt kisurranni a hátulsó ajtócskán, s pár szomorú forintját megmenteni, melyet esztelenül vagy ízetlen örömekre s csak magára költ inkább, mint közjóra s hazája felemelésére. Hála az egeknek, hogy ezen bújósdi lyuk be van tapasztva, s így egy hátulsó ajtócskával kevesebbünk immár!
Minden, ami a hazafiakat nyilván gyűjti össze, még ha legcsekélyebb ok lenne is, hasznos és jó, s áldott következési számlálhatlanok. Koncentrációbúl – középesülésből – foly – mondottuk – nemzetiség s ebbűl nemzeti erény. Összeköttetése s fejlődése ilyesek által eszközöltetik lépcsőnkint: A pusztán lakó, tán bámulására, némely jó oldalra talál a városiban, ez ellenben sok dicsérnivalót, amit nem is gyanított, a gubásban. Számos hazafi, ki egymást hevesen gyűlölé s ezáltal az életnek vajmi sok, vissza soha nem térő pillantatit minden ok nélkül elkeseríté, végre megbékül, s ezentúl egymással s nem egymás ellen dolgozik. Az utazott, a sok faragatlan s – hogy egyenesen kimondjam – nem mindég józan szokások s előítéletek közt felnőtt mindég idehaza ülőben, ha közelebbrűl nézi, sok szépet s fényest fog észrevenni, melynek a vastag rozsda nem engedi távulra is tündöklését. Az pedig, ki körülállási miatt hazáját soha kívülrűl, de csak mindég belülrűl látható, lassan-lassan tán pirulva fogja megvallani: hogy ő előbb olyanokat ítélt el s kárhoztatott, amikrűl legkisebb tiszta s rendelt képzete se vala, másokat megvetett s a kényes öltözetűeket – kik zsebkendőjökben szép szagot hordanak, jó táncolók sat., vagy kik csak vizet isznak s legtöbbnyire édesekkel élnek – általjában puha s asszonyos úrfiknak tartotta; midőn annak ugyancsak legénynek kell lenni, ki a gallussal vagy törökkel megmérkőzni bátor.
A kereskedőkrűli balvélekedés lassankint eltűnik, s a földesúr, ha nem avatkozik is kereskedésbe, oly státus elősegélését minden iparral s tehetséggel fogja eszközleni, mely egy országot a másikkal tart kapcsolatban. Mindazon betyárságok, melyek hazánkat csak dísztelenítik, s a vitézségnek nem különb jelei, mint részegség az erőnek s bátorságnak, lassan elenyésznek; nevelés, csinosodás, töredelem – tolerantia –, egyszóval az egész nemzet dísze s valódi ereje pedig nőtten nő.
A mesterséges egybegyűlést – koncentrációt – végre vagy a véletlen, de csak rövid időre, vagy az emberi bölcsesség tartós haszonná eszközli. S ekként minden kifejlődés, előmenetel, erő, érték és szerencsének legmélyebb sarkalatja
A kiművelt emberfő
Ennél lejjebb nem bocsátkozhatunk. Ezen kis gyökérbűl szármozik boldogság s viszont átok is az emberiségre, csakhogy az első századokra terjed, s közönségesen akkor fénylik legjobban, midőn szerzője már a föld alatt – az átok pedig sat. jobbadán egyszerre tűnik el.
Az ész erő, s így az ész boldogság. – Tekintsünk csak mélyen a legnagyobb következések elveire s fenekire, s mint a nyári reggel, oly tisztán fogjuk látni, mennyi bámulásra méltó szivárgott s nem másunnan, mint emberi agyvelőbűl a világra, Kung Fuce, Bacon, Franklin és számtalan mások marok nagyságú veleibűl!
A véletlen, mely igen sokban látszik legelső rugó- s indítóoknak lenni, úgy áll az emberi főhöz, mint a földben lévő arany a bányászhoz, vagy hogy többet mondjak, az országúton fekvő gyűrű az utazóhoz; kiásó vagy felvevő nélkül egyik sem ér semmit: az arany föld gyomrában marad örökké, a gyűrű sárba tipratik.
A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma: Ezek statisztikája az ország legérdekesb – leginteresszánsabb – része. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat sat. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerrencséje. Mi nagy erő egy- vagy több százezer ember, fő nélkül? Nézzük a történeteket a Duna folyta körül* 1828- és aztán 1829-ben. Nem a sok katona vívja ki a csatát diadallal, hanem a tábornok által jól elkészült s bölcsességgel vezetett bajnok. Nem annyira a fegyverhordók 5-600 ezres számátúl kell félni, hanem azon morale pondustúl – erkölcsi súlytúl – mely tán annyi ember közt hihetőleg rejtekezhetik. S mily természetes, hogy valamely háború kimenetelérűl annak mindég meg kell csalatkoznia, ki az ellenség számát s ágyúit veszi csak számba, nem pedig a hadinép műveltségét s vezérinek eszét. – S azért bölcsen cselekszünk, ha – mint hajdan Karthágó Lakedaimónbúl hítt hadvezért, Szicília Athénébűl törvényhozókat, úgy mi is csak kevés idő előtt építőmestereket Olaszországbúl – ma mechanikusokat Britanniábúl hozatunk sat. S midőn szinte mindent mechanikai sarkigazságokra lehet végre visszaidézni, tagadhatlan, hogy a kormányozónak vagy fővezérnek maga dolgában úgyszólván mechanikusnak – műszerésznek – kell lenni, hogy alattlévőit jó sikerrel vihesse. Sokszor, ha csak oly szakácsok forognak a konyhában, kik előbb sohasem főztek, vagy csak úri kocsisok ülnek a bakon, ily javaslatot volnánk hajlandók adni: Bizony, hozassunk inkább valahonnan egy bölcset.
Nem hihetni, mily nagy hasznú azon igen egyszerű, természetes s mégis oly ritka őszinte önvallomás: Ehhez én nem tudok, s így egészen másra bízom – Birtokosink közt hány lenne dús, ha dolgai után sohase látott és sok fáradság helyett inkább mulatozott volna; emberhalál mennyivel kevésb, ha egy fiatal tábornok helyett mindjárt tapasztalt vezér fogta volna markába a hadipálcát! Mennyivel kevésb hátramaradás, elaljasodás, nyomorúság s tán szomorú epedések, ha számtalan szisztéma, projektum s még experimentumok helyett is tüstént az előbbi vagy külföldi tapasztalásokat vettük volna példányul s illesztettük volna hazánkra!
Nem nevetséges-e nézni oly gazdát, ki, teszem, sáfrányt akar ültetni, s mindent próbál, időt, pénzt, békestűrést áldoz fel, s erővel önmaga akarja kitalálni a leghelyesb vele bánást, vén szomszédját pedig, ki egész éltében jó sikerrel termeszti azt, nem látogatja meg, s tőle útmutatást nem kér. – Gazdaság s kereskedés dolgában pedig szórúl szóra így vagyunk, s higgye az olvasó, hogy úgy vagyunk, s Istenért! nem mivel én mondom, hanem maga szemeivel vizsgálja meg.
A török e részben minden egyéb hátramaradási mellett igen eszes. Ő a vár- s hajóépítést, ágyúöntést sat. mindég idegenre bízza, s így ezek meglehetősen is vannak elintézve nála; s most, midőn már bort is iszik törvényesen, s így termeszteni is fog, ne legyek jó próféta, de fogadom, nemsokára drágábbat – nem akarám mondani: jobbat, quia de gustibus* etc. – is fog készítni, mint mi; mert ő oly emberekre fogja bízni a tárgyelrendelést, kiknek mestersége; míg mi magunk kevergetjük mustaini csak, míg én addig tán sínylődöm, és szinte instantiával kellene keresnem, ami enyim, míg ő fényes palotájában azzal tartja fenn – meg kell vallani, igen szép s nemes – rangját, ami nem övé! – Ha valaki pénzérűl másképp szeret rendelkezni s intézni – tessék, én jó szerencsét kívánok, mely mint sokan mondják – de én nem hiszem –, synonymon a bölcsességgel.
Itt állunk végre azon többnyire igen meredek helynél, melyet távulrúl csak ritkán szoktunk észrevenni, s hol az van írva: hogyan és miképp?
Mindennek – s már errűl is volt szó – van szép, van rút oldala. Már az, ki se nem szerelmes, se nem indulatos, se nem vak vagy rövidlátású, hidegvérrel fogja megkülönözni a szépeket rútaktúl; mázsálni, s aszerint, mint dűl, elfogadni, visszavetni. Ezen cselekvő mód igen egyszerű, csakhogy alig van valaki, ki maga vagy szomszédja feleségébe, gazdasági szisztémájába, verseibe, irományiba, homeopathiájáa, alkotmányába, bonjába ne volna szerelmes és így vég nélkül – igen ritka ellenben a tiszta látású; mert egyiket a természeti köd –az ostobaság, másikat a tudatlanság, tapasztalatlanság, elfogultság, előítélet sat. fekete felhői tartóztatják a világosan látástúl.
Némelyik pedig mindenkor maga becses személyével áll a közjó útjában, s így azt önárnyéka miatt sohasem láthatja. Mi mindezen gyengeségeket tegyük félre, legalább míg szemközt állunk, s világosítsuk fel:
Azon megjegyzéseket, melyekkel közönségesen Magyarországban a hitel felállíthatása ellen kelnek ki.
Azután, mely okoskodások vínak Magyarországban a hitel lábra állítása mellett.
Végre az ezekbűl következő természetes béfejezést.
A megjegyzések s ellenvetések vagy törvényi, vagy politikai tekintetűekre ágoznak. Vegyük előbb
A törvényieket
Némelyek ily ellenvetéssel élnek: „A cambio-mercantile jusnak a magyar nemest alá nem vethetni, mert azáltal a nemesi praerogativa az I-ső rész 9-dik tit.* ellenére megszoríttatnék.”
Ámde az I-ső rész 9-dik tit. azt rendeli: hogy a magyar nemes, hacsak rendesen törvénybe nem idéztetik s a törvény rendes útján nem ítéltetik, se személyében, se javaiban senki által se háborgattathassék – úgy, de mihelyt a jus cambio-mercantile törvényesen elfogadtatik, az is törvényes út lesz, s a nemesember ott is pörbe idéztetnék s magát védelmezhetné – csak azon különbséggel, hogy akkor az adós a pört oly soká nem húzhatná s jólelkű hitelezőjét ki nem játszhatná, nem faggathatná – ahhoz járul, hogy a II-dik rész 68-dik s a III-dik rész 28-dik tit. szerint most is az adósnak, bár magyar nemes is – ha nem fizetheti meg adósságát, személye is a hitelezőnek, ha ez kívánná, odaítéltethetik s által is adathatik.
Mások így okoskodnak: „Ha a jus cambio-mercantile béhozatnék, azáltal az ordo juris – törvénykezésmód – változást szenvedne, s így aszerint a magyar nemes nem legitimo juris ordine* marasztaltatnék, s ennélfogvást az I-ső rész 9-dik tit. által neki adatott szabadságtúl meg lenne fosztva. – Most az adósság iránt, ha idéztetik, 1-4-szerig tizenöt, vagyis 150 nap adatik megjelenésre; ha marasztaltatik, ellenállással s egyéb pörorvosló móddal hátráltathatja az ítélet-végrehajtást sat., de a jus cambio-mercantile szerint a megjelenésre csak 3-24 nap engedtetnék, ellenállással s más törvényes menedékkel nem élhetne, s így törvényes szabadságában nagyon megszoríttatnék.”
Ezen ellenvetésnek már az 1792-ki 17-dik törvénycikkely megfelelt, mely megengedi: hogy a magyar nemes külső országi, ausztriai cambiale forumnak is alája vetheti magát, s ottan megmarasztaltathatik, s az executio ellene penes compassum* végre is hajtathatik. Ha emellett a nemesi szabadság csorbulást nem szenved, hogyan szenvedne csorbulást önhazánkban felállítandó cambio-mercantilis – váltókereskedési – bíróság által?
Egyébiránt ezen ellenvetések más forrásokbúl erednek, mint a törvényekhez ragaszkodásbúl, s nem egyebek köpönyegeknél. S azért minekelőtte a politikai megjegyzésekre mennénk át, becsületbeli kötelességemnek tartom általányosan ideáimat – eszméimet – a törvényekrűl itt oly röviden, mint lehet, s egyenesen kimondani; mert ily őszinte vallomás után ki-ki tudhatja, embere vagyok-e vagy sem, s így velem kezet foghat vagy kardot avagy tollat ránthat ellenem, s én őtet álkép által e módon semmi esetre se csalhatom meg, amit vélemény dolgában némelykor legjobb akarattal sem kerülhetni el.
Némelyeknek azon igen bölcsen hangzó okoskodását: „gloriosa incertitudo, amabilis confusio”,* én egy cseppet se csudálom, mert én inkább azt hiszem józanabbnak barátok közt: „clara pacta boni amici”* – ellenzők közt pedig, hogy ki-ki ismérje egymást s aszerint cselekedjék. Nincs előttem júdáscsóknál csömörletesb s egyszersmind esztelenebb. S akárki mit mond, a készakarva homályos törvény s zavar szeretete egy részrűl, másrúl pedig a teljes torokbúli vivát-kiáltozás, mindég júdáscsók szagát terjeszti! De én hasznát is tagadom. Sokan a törvény alig érthetősége által* gondolják eszközölni zivataros időben az egy-egy lépéskével való előre mozdulhatást, s egészen felejtik, hogy csendes időben éppen azon homály, mely ítéletek szerint palladiumok, őket megint igen számos s ugyan nagy lépésekkel taszítja hátrább. Ily alapok oly gyengék, hogy szinte jobb semmit sem építni rájok. S ha mint szisztémákat tekintjük, nem hosszabb időkre valók, mint a gyermekeknek nyavalájok eltagadása vagy mint p. o. egy uzsorásnak… manipulációi, ki valóságos 10 ezer helyett tán 100 ezerrűl hagyott maga után kötelező levelet a ládában, melyért most utói egy garast se kapnak – vagy valakinek önadóssági össze nem számolása, hogy valóságos szegénysége maga előtt rejtve maradjon mindég s több efféle. Ily szisztéma kis időre derék lehet, kivált olyannak, ki képzelettel is jóllakik, de egy kissé továbbra úgy fogja találni ki-ki, hogy a bizonyos mindég kívánatosb a bizonytalannál – s így én világosságot szeretek a törvényben –, magamrúl pedig azt tudni minden bizonnyal: pénzes vagy szegény, úr vagy szolga vagyok-e?
Ami pedig valamely törvénynek semmi módon sem eszközölhető eltörlését vagy változtatását illeti, egy külföldi szerzővel* így okoskodom: A változhatatlan s még kérdésbe se vehető törvény filozófiája jövendő törvényhozók kezeinek megkötésében áll. S így matematice sül ki, hogy ily törvény káros, mert belőle rossz sok, jó semmi se folyhat.
Olyas országban, hol nem önkény uralkodik – a törvény nem egyéb, mint a fejdelem s a nép képviselői közt való kontraktus. Már ha ezen utolsó változhatatlan, s a törvényhozó testnek valamely javaslat tétetik, s a többség nem is veszi kérdésbe, sőt ha nyilván látja is leghasznosb következésit, mégse fogadhatja el s csak azon egyetlenegy igen bölcs ok miatt, mert az egykori gyülekezet, mely régi időkben nem bírt nagyobb jussal, mint milyennel a mostani gyülekezet ma bír, azt előre úgy határozta el.
A törvényhozó test mindég akkor hozhat legbölcsebb törvényeket, mikor az idő szükségei előtte legjobban tudva vannak, de – midőn szerencsétlenségünkre vagy tán szerencsénkre a jövendőt nem láthatjuk – utóinkra nézve mi éppen oly keservesen tehetnénk józan s eltörülhetlen rendszabásokat, mint eldődink legnagyobb bölcsességek mellett se tudtak ránk nézve oly törvényeket hozni, melyek minden kivétel s változtatás nélkül minden időkre jók lettek volna vagy jók lennének. S így a törvény változhatlansága s eltörülhetlensége nem egyéb, mint az országlásnak azok kezében létele, kik a dolog természete szerint arrúl semmit se tudhatnak, s nem azokéban, kik előtt a legkisebb összeköttetés sincsen rejtve.
A 19-dik századbeliek ahelyett, hogy magok esze szerint cselekednének, behunyják szemeiket, s a 18-dik századbeliek által vezettetik magokat minden ellenvetés nélkül.
Azok, kiknek tehetségekben áll a tárgyak folyamatját s kifejlődését, melyek a józan ítéletre szükségesek, tökéletesen ismérni, kénytelenek hódolva olyanok ítélete alá vetni magokat, kik a dolog fekvésérűl s velejérűl általjában semmit se tudhatnak.
Azok, kiknek egy századdal több tapasztalások van, olyanoknak engedik át a kormányt, kiknek egy századdal kevesebb tapasztalások s így kevesebb isméretek is van.
S ha józanság az, hogy a 19-dik század tettei nem a maga belátása s ítélőereje szerint határoztassanak el, hanem a 18-dik századé által, nem kevesbé józan az is, hogy ismét a 20-dik század cselekvényeit a 19-dik század szabja ki előre.
S ha így lépcsőnkint tovább mennénk, ugyan mi lenne belőle? Az, hogy idő haladtával elvégre minden törvényhozás megszűnne; mindenkinek cselekvésmódja és sorsa azok által volna elhatározva, kik se nem tudtak, se nem gondolkoztak sokat a dologrúl, s az élők összesereglett sokadalma a halottak egymásra halmozott nemzetségének mozdíthatatlan urasága alá volna örökre bilincselve.
Ily eltörülhetlen törvény, akármi bölcs és hasznos volt is hozatalakor, előbb-utóbb minden bizonnyal kárt szül vagy a jót akadályoztatja. S ily bilincstűl menekedni végre alig lehet.
Caligula, Nero nem iszonyúbb, nem fertelmesb ily törvénynél. Pillantati irgalom, szükség, kény rábírhatja az élőket a bilincs kettétörésére; de a holt tirannust – zsarnokot – ki indíthatja szánakozásra, ki bírhatja engesztelésre?
S mindezek igazságát a javítások legeltökéltebb ellenségi is sejdítik, mert csak mindég gátló s hibás törvények védelmére kelnek ki efféle támogatásokkal, jól tudván: a törvény, mely még jó és hasznos, nem szorul ily fonák gyámokra s kopott álfegyverekre.
Hazánk régi s mai legbölcsebb gondolkozói s törvényalkotói pedig e részben velem tökéletesen kezet fognak, amit elhatározásik által, mint a törvénykönyvben nyilván láthatni, minden ellenvetést megcáfoló módon megbizonyítnak. A leghomályosb törvények az egész hasznára lépcsőnkint mind jobban s jobban fejlődtek, felvilágosíttattak; hol pedig a homály igen is nagy vala – ott…
Oly törvények pedig, melyeket a holtak alkotmányi alapokká tettek, s melyeket az ő későbbi parancsok szerint az élőknek még diskusszió alá se szabadna venni, részint hosszú fejtegetés alá vétettek, részint egyenesen eltörültettek; p. o. az onus publicum fundo inhaereat* – resistendi facultas* sat. S alkotmányunk ily javításán, melynek következései áldások, ki nem örvend? Kik a korlátlanságot teszik a szabadság eleibe – quod tibi non vis fieri* etc. egy üres szentenciának tartják – akik igen jól érzik, hogy építeni semmit sem tudnak s így csak úgy tehetik magokat a világ előtt isméretesekké, ha akadályoztatnak s rontanak; s eképpen csak a nemzet salakjai.
Kétségtelenül volt elég okoskodó, ki egy ily sarkalatos törvény megsemmisítése alkalmával a haza felfordulását jövendölte, úgy mint volt öt-hatszáz év előtt is elég próféta, ki minden javítás ellen a legfeketébb s legvéresb színre mázolt képekkel kelt ki – s kétségkívül ma is lesz elég, ki jobb pénzbeli szisztéma ellen fog harcolni tehetsége szerint; s azon szép fajzat szintúgy ki nem irtható, s a hazára nézve oly makacs, mint a burjány a búzaföldre átok; de az igaz és jó előbb-utóbb minden akadályon diadalmaskodik, s nincs oly hatalom, mely gátolhatná útja megnyitásában. Csakhogy többévi, többszázadi elnyomatása a közembert megijeszti s elszomorítja, azt gondolván, örökre el van nyomva immár! Azonban nincs úgy.
Ha törvényesen lehet alkotni, úgy annak rendiben törvényesen megint fel is lehet bontani, s midőn 1230-ban valamely rendszabás igen hasznos lehetett, mely 1830-ra nem alkalmas többé, s 1830-ban valami jó következéseket szülhet, melyek tán 2430-ra nagyon károsak lennének: igen természetes, hogy a törvény változtatása s eltörlése sokszor szinte oly józan, bölcs és szükséges, mint a legjobb új törvény hozása.
S ugyan gondoljuk-e, hogy több száz esztendő után sok változás nem fog történni, s jóváhagynók-e, ha utóink semmi javításokat se tennének? Lehetetlen képzelni; tehát mért akarunk mi annál, amit eldődink határoztak el, mozdulatlan maradni s az emberi legszebb tehetséget, a tökéletesülésre munkálódást nem gyakorolni?
Fentebb azt mondám: a homályos törvény semmi garancia – kezesség, biztosság –, semmi erő. S teória és praxis szerint eltökéletten úgy is hiszem.
Azon időszakban, mikor a homályos törvény fejtegettetik, s midőn bástya gyanánt kellene szolgálnia, akkor vagy a király, vagy a nemzet részére magyaráztatik; ha a királyéra, s ez akarja, mily szép védelem egy-két homályos törvényke; ha ellenben a nemzet részére, nincs-e hatalmában ezen utolsónak inkább világos, mint homályos törvényeket szerezni? De bezzeg sok már nagy és hasznos hazafi tettet gondol végbevinni, ha a törvényhez egy pár clausulát ragaszt, melyet a kormány szintoly jól értett, mint ő, s igazságszeretetbül ráállott – midőn ő setétben óvakodással s ügyességgel fedezgeté azt, ami a bölcsebb szem előtt mégse maradt palástolva.
Ha árendásink, kontraktualistáink, szóval alattvalóink inkább homályos kontraktust – szerződést – kívánnának, mint világost, ugyan ki venné azon homályocskának jobb hasznát, ők-e, mi-e? Ne csaljuk meg magunkat. S ha vérengző tirannizmus és revolúciók alkalmával fegyverrel világosíttattak is fel a törvények az emberiség büntetésére némelykor, még akkor is sokkal ritkábban vette a nemzet a homály hasznát, mint a kormány.
És ha királyi s nemzeti jussok közt nem volna egyéb garancia efféle homályosságok – szőrszálhasogatások – s rabulistai ügyes fogásoknál, valóban kár lenne tovább szabadság tömjénjével terhelni a képzeletet s egy ideális jó miatt fáradozást, s időt vesztegetni.
De hála az egeknek! nem buktunk még annyira el – s csak magunktól függ mind nagyobb s erősb garanciát nyernünk.
A király úgy ül erősen székén, ha jussaibúl egy pontot sem enged: a deréket jutalmazza, rosszat bünteti s királyi eskét pontosan teljesíti.
A lakosok ellenben úgy szabadok minden elnyomástúl, ha sok van köztök, kik egész világ előtt isméretes sago et toga clarissimi* férfiak, kik mai világban a hatalmas vélemény paizsa alatt minden igaztalanságtúl mentek; s ha a nagyobb rész szereti s imádja alkotmányát s érette halni kész.
Ezen utolsó a mathesis törvényei szerint van alkotva. Ott is 100 font – bár kavics legyen is az – 10 font vasat, sőt aranyat is maga után vonz, ha a természet örök jussait akadály nélkül gyakorolhatja.
A változhatlan törvényekrűl pedig azt mondtam: hogy azokbúl jó soha, rossz pedig mindég folyhat, s így a szabadságnak inkább bilincsei, mint alapjai. Ha jók s hasznosak, mikor kérdésbe vétetnek, úgyis megállnak s örökségi címerek szükségtelen; ha pedig károsaknak mutatkoznak, akkor nem szabad változtatni; s így eltörülhetlenségek jót semmit se, hanem csak rosszat szülhet.
De sok ember előtt a régi rendszabások s törvények több hitelűek, mint az újak, s ekként velem a törvények változtatásárúl vagy megsemmítésérűl egy értelemben nincsenek. Ők régi időkben a komolyságot, férfiúi méltóságot s ősz tapasztalást látják tanácsban ülni; midőn ma forró vért, az ifjúság kicsapongó képzelgésit s az indulatosság s korlátlanság legkisebb tapasztalásra sem állapított veszedelmit szemlélik a törvényhozók közt. Én ellenben azt hiszem: hogy ily provocatiók s idézgetések: „eldődeink bölcsessége – régi idő belátása, elmés hajdankor, az ó világ szemessége, méltósága” sat. azon számtalan balvélemények közé tartoznak, melyek szokás által fogadtattak el, s mint valamely igazságok, apárúl fiúra hagyományképp mennek át, s melyek alapja hófuvaton nyugszik, s egy kis nyomozás után szintúgy el is oszlik, mint az egy kis meleg által. – Vizsgáljuk.
Tapasztalás a bölcsesség anyja, s egyenlő észbeli erővel s tudománnyal kettő közt az bölcsebb, ki több tapasztalású. Ennek igazságán nem kételkedik senki. De az említett balvélekedés mégis éppen ellenkezőt hirdet, s a sokaság benne meg is nyugszik.
Ily elfogultságok a legközelebbső okokbúl erednek, s mégis oly nehezen jőnek az emberek igaz eredetekre. Atyáinkra s régiekre való alaptalan hivatkozások p. o. egyenesen a szavaknak nemcsak hibás, de éppen ellenkező használásábúl folynak s azon bévett szokásbúl, hogy a holtaknak mindég több tiszteletet szoktunk adni, mint az élőknek.
Amit közönséges beszédben régi időnek, hajdankornak hívnak, józan ész után új időnek, ifjú kornak kellene hívni.
Két egyes személy közt tagadhatlan, az idősbnek van vagy lehet több tapasztalása. – Generációkban éppen megfordultan áll az eset, s a közelebbsőnek s így az ifjabb generációnak van vagy lehet több tapasztalása.
A 13-dik század a 11-dik- s 12-diknek, a 15-dik század ellenben a 13-dik- s 14-diknek, mi pedig Árpádtúl fogva időnkig szinte egy évezred tapasztalásit halmoztuk egymásra! S így, ha p. o. a 13-dik század tapasztalásit s bölcsességét hozzuk elő okoskodásink támaszául, nem az ősz haj, hanem a bölcső tapasztalását s bölcsességét hívjuk védelmünkre!
A tibeti bölcsek egy bölcsős gyermeket* emelnek isteni magasságra, s azt hiszik legcsalhatatlanabbnak. Mi őket nevetjük, azonban mi magunk mindég azokra provocálunk – hivatkozunk – kiknek se annyi tudományok, se annyi tapasztalások mathematice nem lehetett, mint amennyivel mi bírunk, s kik hozzánk képest csak gyermekek vagy serdülők.
A magyarnak vezérek alatti volta: születése; Sz. István, Szent László ideje: gyermekkora. I. Lajos s Mátyás alatti: serdülő ideje. Mária Terézia alatti: fiatalsága. Mi vagyunk férfiai. A jövendő lesz emberi kora – s csak tőlünk függ eszközleni, hogy valaha egészség színe fényledezzen-e nemes tekintetén, s szép fehér szakáll lengjen-e számos esztendőkig a vén magyar ajkai körül, vagy hervadás, halvány kép s életunalom legyen nemzetünk véghatára; s csak mi hatalmunkban áll oly pályát járni, hogy valaha az öreg magyar öröm szívdobogással nézhessen vissza férfikorára, s ne legyen arra kárhoztatva, amire sok halandó – hogy rája nagyobb áldás nem szállhat elfelejthetésnél.
Ami pedig értelmi erőnket s erkölcsiségünket illeti, ki akarja s veheti azt kérdésbe, ki csak egy szót is hallott vagy olvasott a múltrúl, hogy annak sommája mai időkben hasonlíthatlanul nagyobb, mint a régiben. Volt hajdan is épeszű s tudós ember, tagadni nem lehet, de mindég csak a tudományok akkori sokkal szűkebb körihez mérsékelve. Nincs rejtve a világ előtt, hogy csak egypár század előtt a tanácsban ülők legnagyobb része még azon igen egyszerűhez sem értett, ti. az olvasáshoz; hogy azon tudományinknak, melyek mai józanabb cselekvőmódaink alapjai, még címei se voltak az egyesült törvényhozó test előtt csak neveknél fogva is isméretesek, hogy jóval előbb az országgyűlésin azon határozás tétetett szükségképpen több efféle rendszabások közt: hogy az ország előkelőinek s papoknak ezentúl lopni szabad ne legyen sat. S[ancti] Ladis[laui]* L. II. cap.1.13. etc.
S ezek mellett mindég a régi méltóságra, ősz bölcsességre, eldődeink okos határozásira emlékeztetjük hallgatóinkat!
A holtakrúl való előítéleti szentencia pedig így hangzik: de mortuis nil nisi bonum.*
Ezen igen veszedelmes balvéleménynek alapjára jutni nem nehéz. Ezáltal mindég a nagyobb és szelídebb rész misztifikáltatik, és sokszor az élők haszna ezen köpönyeg alatt a holtak emlékezetének áldoztatik fel, kiknek se használni, se ártani többé nem tudunk. S azok, kik az élőnek tehetségek szerint minden lehető kárt okoztak, s tán idő előtt koporsóba taszították, nem engedik, hogy valaki őket, midőn már nem éreznek, bántsa és sértse! Számtalanok elevenen égettettek el, s kik elítélték őket, azok hirdetik: de mortuis aut bene out nihil!* –
A halál legnagyobb engesztelő, s az, ki többé nem lehel, senki útjában sincs is többé, senkit fényével, erényivel nem sért, elsőséget nem nyerhet, se tapsot, se hivatalt, se hagyományt sat. S az elhamvadottnak dicsérete, kivált előbbi ellensége ajkán, a kisded belátású előtt sokszor igen nagy bámulást gerjeszt, de az csak olyan, mint a színjátszói csillogó korona, mely papirosbúl készült s igen olcsó.
Ha pedig igazságát tekintjük a dolognak, midőn azon senki nem kéteskedhetik, hogy többel tartozunk az élőknek, mint a holtaknak, mért ne volna szabad az elhunytrúl rosszat mondani – ha gyalázatosan élt? S volna-é enélkül akár egyes nemzetnek, akár a világnak igazi históriája vagy csak egy biográfia is a szó s hitelesség valódi értelmében? Egy becsületes embernek, kit életében elnyomtak, üldöztek s mindennapjait elkeseríték, mi jutalma volna végre, ha még holta után is a rossz cselekvő- s alacsony élővel, ki itt tán kinccsel s hatalommal volt felruházva, szinte egyenlő dicséretet nyerne, s így ezzel hasonló sorsú lenne?
Mi emeli lelkünkben az igazság szeretetét magasbra az egyiptomiak azon régi szokásánál, mely a királyokrúl holtok után tarta ítéletet? S az egész közönség lelki tulajdonira mi lehet hathatósb s áldottabb befolyású, mint ha még a serdülő is naponkint tapasztalja, mily szenny s kárhozat ragad a rossz névre még akkor is, mikor ez nem is árthat többé; midőn a derék becse még akkor is zeng századrúl századra, mind tisztábban, mikor föld fedi már csontjait. Ezeknél fogva a holtakrúli közmondásnak így kell hangzani: de mortuis nil nisi verum.*
Semmi sem fogja szembetűnőbben előnkbe állítani a törvények idő s körülállások szerint, közegyetértéssel s közakarattal intézendő némelykori változtatásának vagy eltörlésének hasznát, sőt szükségét, mint midőn nem önmagunk, de más nemzetek kifejlődését tekintjük. Ezen cselekvésmód leghasznosb s egyszersmind legegyszerűbb. Magunk szemeiben rendszerint semmit sem látunk, máséban mindég mindent. – Azon bízonyos eltörülhetlen törvényért, melyrűl tudom, ki-ki hallott, jól lenevetjük a másképp bölcs athénéi tanácsot, de magunk… A kínaiban igen kacagjuk azon gyengeséget, hogy ki nem magyarázható örömet érez, ha kék pántlikára függesztheti háza tetejin csengettyűit, mely megkülönböztetésért sokszor legnagyobb hazafitlanságot kész elkövetni, de mi… sat. Nézzük tovább, miben van Perzsia, Marokkó, s mily magasan Pennsylvania, Britannia? Az Amerikai Szövetséges Országokban sok törvényhez nyilván az van csatolva, hogy körülállásokhoz képest idő jártával a törvény is javíttassék.
Azonban menjünk át a cambio-mercantile jus ellen támasztható
Politikai megjegyzések- s ellenvetésekre
Ha megmutathattuk, hogy a törvénybeli ellenvetések alaptalanok vagy csak homokon állnak, úgy fogjuk tapasztalni, hogy a legszámosb politikai okoskodásoknak nemcsak legkisebb alapjok sincs, de képzelt resultatumik éppen diagonaliter ellenkeznek azon testesült következésekkel, melyeket a mindennapi életben tapasztalhatunk, s melyeket szinte a vak is lát, mert kezével foghatja. Annál pedig nehezen lehet valami nevetségesb, mint ha valakitől nagy bajjal nehéz követ látunk hurcoltatni azon hiedelemben, hogy arany; vagy valakit sebesen, teszem, Pestről Rákos felé nyargalni, ki eltökéletten azt hiszi, hogy majd Vörösvárra érkezik – vagy valakit nagy prosopopaeiával bölcselkedni és szinte jövendölni hallunk, kinek jóslatai éppen ellenkezőleg ütnek ki.
„A famíliák conservatiója”
azon cél, melyet elérni akarnak. S ugyan azok mostani szisztémánk által bátorságba vannak helyeztetve? Nem egyenesen az ellenkezőt látjuk-e? Mert olyast tán senki se fog éppen fenntartatott famíliának mondani, mely többel adós, mint értéke van, s melyet tulajdonképp a más birtoka közt csak születési sáncai tartanak fenn.
A famíliákat akarják fenntartani – s valóban szép szerencséjek van, mert nehéz találni közel országot, hol annyi dús oly szomorún vagy oly nevetségesen bukott volna el, kivált újabb időkben, mint szegény anyaföldünkön! S ne gondoljuk, hogy mindég rendetlenségből vagy más egyéb okokbúl ered ezen természetlen elszegényülésünk, hanem egyenesen hitel híjábúl, mert a rendetlenség s pénzzel tudatlan bánás kísérője csak ezen hiányosságnak.
Ha valaki 5-tel 6-tal 100-túl elég pénzt kaphat, s nem fél, hogy könnyen felmondják, nem fog-e több esztendőig adósságot tehetni, mint ha egy hozzá hasonló birtokú 8-cal, 12-vel, 20-szal 100-túl kaphat csak pénzt s azt sem eleget; a nála lévő tőkét pedig közönségesen vagy tán szisztematice is éppen akkor mondják fel, midőn hitelre legnagyobb szüksége volna, s ő 20-szal, 30-cal, 40-nel kénytelen felvenni 100-át.
Én úgy látom, mert 5-öt, 6-ot kevesebbnek tartok 8-nál s 40-nél, hogy az első birtokos hosszabb ideig fog költhetni és sokkal többet is, mint a második, s hogy így az elsőnek jóval nagyobb időszaka van a lecsendesülésre, meggondolásra, józanodásra, mint a másik patrio more birtokosnak – s hogy sok, ki jobb elrendeléssel húszesztendős korában vette volna át birtokit, szelesen költené jövedelmei felét, s negyvenesztendős koráig korhelykedne – mely, gondolom, elég liberalis feria* gondolatlan életre –, midőn egyszerre felpattan esze, a számadás kivonatalábúl még vagyona felét lelhetné, s így ha régi ember lesz, még meglehetne, hogy testamentomban az átvettnél nagyobb értéket hagyna hátra, mert a vénülő sokszor nagyobb örömet talál egy forint elkaparításban, mint a fiatal százak kidobásakor. A mostani elrendeltetésben oly keskeny pályát talál a birtokos szédelgő ifjúsági futásának – mely gyakran az erősbnek, szomorú mondani, ismértető jele –, oly keskenyt, hogy sokszor a kevesebbé dúsaknak ma jószágok átvételérül s holnapután már sequestrumjokrúl hallunk; az igen dúsokat pedig nagyrészint ahelyett, hogy a trónus támaszai s haza szószólói lennének, itt szomorún, mint a tollatlan árva verebet, elhagyatva szemléljük düledező váraikban; ott ügyesen s prókátorosan harapogatni magok körül tapasztaljuk, s jó rókát mutatni, midőn őseiket a vad ozmán V[árná]nál sat. valaha oroszlánoknak tartó; amott megint mesterkélt vígságban látjuk, mint a házaégett horvát embert, ki megmaradt máriását az istenek savanyú italáért kínjában kurjongatva költi el.
Ha valaki adósságot csinál, legyen szükségbűl, legyen számolás után, legyen végre könnyelműségbűl, s azon tudomással teszi, hogy azt vagyonán vagy bőrín tüstént megvehetni, s minden bizonnyal meg is fogják venni, ugyan fog-e majd oly előre fejjel adósságok árjába rohanni, mint ma, midőn annyi régi rozsdaszerető a serdülő birtokost, kinek se vagyonrúl, se igazi becsületrűl, de tán semmirűl sincs józan ideája – eszméje –, már jókor azon szép, nemes és igazán tiszta lelkű praerogativáival betölteni nem mulasztandja el, hogy a pöröket in infinitum lehet húzni, alkudozni, sokszor a hitelezőt kijátszani s így éppen nem is fizetni; s hogy végre a legrosszabb esetben mégis megmarad mindég valami sat.
Nincs veszedelmesb, kivált gyermekekre, ti. minden ország lakosai nagyobb részére nézve, a félvékony jégnél; ki rálép, előbb-utóbb beleszakad, de azért szinte mindegyik megpróbálja. A víz sokkal bátorságosb, arra csak jó úszó vagy csónakász mer bocsátkozni, a többi parton marad. Pénzbeli szisztémákkal szintígy van: mennél bizonyosb a valahai visszafizetés napja, annál nagyobb a meggondolás, tartalék s óvakodás az adósságcsinálásban, s így lassankint anná1 több a rend, erkölcsiség sat. Mennél több pedig a kibújósdi hátulsó kapu, annál nagyobb a gondatlanság, szelesség a pénzek felvételében, s így lassankint annál több a rendetlenség, erkölcstelenség, sat.
Vegyünk a mindennapi s legközelebbi életbűl példákat. – A fiatal birtokos vagyonai átvételekor ritkán tudja, mennyi adóssága, mennyi jövedelme, szóval mije van. Előtte minden vagy nagyítás, vagy titok, s nehány esztendei ily maga-nem-ismerés után úgyannyira eltömjéneztetik az egyébaránt valaha nyílt keblű úr, hogy az igaz szó neki nem használhat ezentúl, mert füleiben az igaz végre goromba szó gyanánt kong. – Jövedelemre nézve az idők rendkívüli bősége – s itt a veszedelem, mert ritka csak az is, ki ismerné valódilag ezen igen egyszerű szempontban és zsinórmértékben az előreláthatás fő kulcsát; ti. hogy mennél erősb az actio – hatás –, annál hathatósb a reactio – ellenhatás –, az időknek, mondom, jövedelemre nézve rendkívüli bősége felingerli az indulatosságot; mert a kívánatnak eleget is lehet tenni; a soknak kiadása szokássá leend, s a pénz oly könnyen dobatik el, mint amily könnyen jőve a ládába; lassankint szorgalom szükségtelenné, a számadókönyv szinte haszontalanná lesz, s ez így forog egy ideig, míg végre az ellenhatás kezdődik – s íme, itt állunk a dráma kezdetin. A nagyúr emberei keresik a pénzt, s könnyen találnak; árva, özvegy, kisebb birtokos örömest hozza; második-harmadik esztendőben mind nagyobb a pénzszükség, midőn azonban a nagyúr, ki természet törvényit nem érti, várton várja a reactióbúl természeti leforgása előtt megint az actiót, azaz a víz felfelé folyását: 1816-17-beli jövedelmek* előtűnését!
Ha végre szűkebb lesz az állapot, és se a jószág, se az özvegyek, árvák s kisebb birtokosak serege nem állít ki elég pénzt, akkor egy generális rendbehozási plánum koholtatik, mely a nagybirtokost elvégre egészen tenkreteszi, mert a mindenféle cikornyás nevekkel készült operatumbúl végre az sül ki, hogy a birtokos mindenét aláírta igen kevesért vagy semmiért.
De ha tán – hogy a szóban meg ne akadjunk – ily körülállások közt lévő nemzetségeket conserváltaknak hívhatni is, a közjóra nézve ily famíliák conservatiója szükséges-e, hasznos-e? Én azt hiszem, lételek se nem szükséges, se nem hasznos, s egész becsek csak ama képzeletben áll, mely a régi nemzetségeket a korona drágaköveivé varázsolja. Azonban hol csak a régi név maradt meg, a régi becsület s tehetség pedig eltűnt, ott a gyémánt kitört, s csak üveg tölti be helyét. S többet ér a királyra és országra nézve egy új nemzetség, mely érdemeket szerez, egy oly régi famíliánál, mely ahelyett, hogy eldődei dicső példája által hasonló nagy tettekre buzdíttatnék – inkább magát minden áldozat- s munkátúl mentnek hiszi, mert már ősei vittek végbe valaha sok szépet s halhatatlant, s így azt gondolja: ingyen élhet, s csak ünnepelve töltheti napjait.
Minden bizonnyal nem a tudatlanság-, rendetlenség- és sokszor szükségből eredő oly tett, melyen pirulni kell, örökítheti a nagy nemzetségeket. Mai pénzbeli szisztémánk pedig éppen a legnagyobbakat hagyja pénzállapotban vagy tökéletes tudatlanságban, és szinte rendetlenekké neveli vagy becsület elleni ügyességre ösztönzi, s így a hitel híja azon ok, mely a legnagyobb famíliák fenntartását nem eszközli, de éppen azt, amitől óni akarják: elaljasodását s végromlását kerülhetlenül következteti.
„Hiszen most is jól áll a dolog” – új ellenvetés. Az öneszében bízó nem kérdi, ha csupán a téma józanságárúl akar ítélni, ki mondta, de mit mondott – hanem ha azt akarja tudni, ez vagy amaz mért van mondva, akkor a mondó nevét is kell ismerni. Eszerint az, ki a mostani pénzállapotot helyesnek tartja, vagy jobbat nem ismer, s azért tartja jónak, vagy az körülállásira igen hasznos és jótévő. A dologhoz értők vagy mind új szisztéma mellett vannak, ha ti. künnheverő tőkéikhez nem juthatnak s jószágikat javítni akarják; vagy mind a régi szisztémához hevesen ragaszkodnak, ha ti. több az adósságok, mint értékek, kellemesnek találják sub aegide legis* máséval élhetni, s birtokaik virágzása vagy porban léte őket nem érdekli közelebbről, mint nekik mindegy: hazájok felemelkedik-e, eltipratik-e. S így okoskodása szerint kinek-kinek erszényére ítélhetni.
Azon felekezet, ki jobbat nem ismer, és sokszor nem is gyanítja jobb szisztéma lehetőségét, mindenesetre a legveszedelmesb, mert azzal vizsgálat alá se vehetni a dolgot, s azt minden okoskodás előtt arra kell kérni: dátumokat szerezzen; ezt-amazt olvassa; ide-oda maga menjen, s minekelőtte olyanrúl bölcselkedne – ami előtte nem egyéb, mint hang süketnek –, foghatósága s tanulása körét tágítsa. Míg azt hiszi ezen osztály: a magyarnak van mindene, más nemzetnek semmije sincs; Magyarország gazdag; Gallia, Anglia szegény – csak nálunk a jó rend, másutt rendetlenség; mi tudunk élni, mások nem; minekünk van eszünk, másoknak nincs; míg nem pirulnak némely íróink oly misztifikációt tenni az egész nemzeten, hogy Brunel csak egy magyar földmérő után képes elvégezni a tunelt, midőn egész hazánkban, de csak egyetlenegy becsületes hidunk sincs, s mindenütt csak az elhibázott s összebomlott ötlik szemünkbe – míg hivatalbeli embereink lesznek, kik szívreható tudatlanságokban a patrio more gazdaságot azon állítások által gondolják védelmezni, mintha Lombardia s Anglia földművelése a mienknél különb szisztéma következésiben el volna aljasodva; szóval: míg az emberek kettőt többnek tartanak négynél, s a vad mezőt jobb műveltségűnek a virágzónál, addig még fontolgatás alá se vehetni némely tárgyakat, mert egy csöbör nem fér egy pintes palackba, s éppen így némely kiterjedt tudomány nem fér soknak igen szűk s keskeny értelme körébe.
Azok pedig, kik igenis jól tudják, hogy a hitel híja szinte minden mozgást elakaszt, de kiknek vagy önállapotjokra, vagy vér- és gondolkozási rokonbeliekére lassú circulatio, azaz pöröknek végnélküli huzavonája, alkudozások, kamatok nem fizetése, vagy hogy ők kamatot húznak, de nem fizetnek sat. – kellemes; azok, ha már nem hiszi senki a mostani szisztéma jóságát nagy famíliák fenntartása végett, s azt se, hogy efféle arisztokrácia nélkül Magyarország nem is lehetne: ügyesen elforgatják a dolgot, s a figyelmet egyébre gerjesztik; p. o. „A józan országlás mindég az adósokat legyezi”, s íme, ezen sok már megnyugszik s elhallgat; mert azt gondolja, hogy ezáltal az iparkodó kedvezést érez, s a pénzét elásó büntettetik, midőn – ámbár egypár esztendőre a rossz fizetőknek való kedvezés házak, hidak építésére, várasok csinosodására sat. igen sokat segíthet – csak egy kevés hosszabb idő után a reactio örökös törvénye szerint nem szül egyéb következést, mint ha iskolában rossz deákok, falun pedig korhely gazdák várhatnának becsület- vagy haszonbeli megkülönböztetést. Az egészre nézve nem haszon, igaz, ha valaki kevesebbet vesz magára, mint elbírhat, de korántsem oly káros, mint mikor valaki minden tehetségén felül terheli vállait s összerogy. Azonban, ha nem vesszük kérdésbe a fizikai következést, nem tűnik-e tüstént eszünkbe, mily erkölcsi foganatja lehet az adósok s rossz vagy éppen nem fizetők pártolásának? S kivált nálunk, hol tizedik ember se vesz fel pénzt józan számolás okábúl, hanem többnyire vagy fényűzés vagy rendetlenség miatt?
Ilyest is rebesgetnek: „Nem hibás a szisztéma, de szerencsétlen körülállások s jó idők után következő mostohák rántották le nagy famíliáinkat a völgy fenekére; hisz előbb ilyesekről nem hallottunk, s mért akarjuk éppen most változtatni, ami eddig oly jó volt.” – Erre minden hosszasb feszegetés helyett csak Bebek, Oláh, Báthori,* Hédervári, Kanizsai, Újlaki, Zrínyi, Drágffi, Homonnai, Pázmány, Rozgonyi, Gara, Dersffi, Telegdi, Czobor sat. nemzetségeket hozom az olvasó emlékezetébe; továbbá azt bátorkodom állítni: hogy nem a jövedelmek csökkenése tette nagyainkat tenkre, hanem az, hogy nem vettek erőt magokon valamivel kevesebbet költeni jövedelmiknél, s végre 30-cal, 40-nel kapták csak 100-át; s elvégre: hogy éppen azért, mert eddig nem esett változás, most az annál szükségesb – s hogy nincs alkalmatosb idő javításra a mainál.
Azon okoskodások, melyek Magyarországban a hitel lábra állítása mellett vínak
Sok dúsnak újabb idei szomorú elszegényülése vázként szolgál a mostani generációnak; s úgy, mint nehány harminc-negyven esztendő előtt kocka, kártya, pazar fényűzés, a legízetlenebb időtöltések unalma s kivált maga dolga után nem látás némely előkelőt mai elaljasodásra bírt; úgy a maiak nagyobb része játékban se pénzét nem veszti, se idejét hiában nem tékozolja, hanem maga dolga után szorgosan jár s mindenben rendet tart; s mai napokban szinte oly nagy, ha nem nagyobb száma az úgynevezett „romlott vagy veszedelmes idejű” férfi- s fiatal, jó s rendes gazdáknak – mint az úgynevezett „józan idejű” koros s vén pazérlóknak! s így nem tagadhatni, némely egyesek elbukása igen jó következést szült az egészre nézve, mint minden ijesztő példa; csakhogy haszna nem tartósb, mint azon benyomás, melyre a szemlélők ébresztettek általa.
A kemény büntetések s vesztőhely lecsillapíthatják, le is csillapítják a rablási s gyilkolási hajlandóságot, de csak józan törvények, s nem bot, nem hóhér képes bírni halkan egy egész nemzetet nemesb erkölcsiségre; s nem annyira szép okoskodások s magas helyen fénylő példák tartják a közembert az emberség útján, mint inkább azon helyeztetés, melybe tesszük, hogy ti. fáradozási után jobban s bátrabban élhessen. Könnyű annak nem lopni, kinek mindene van, könnyű megelégedtnek s így csendesnek lenni, ki mindennel bővelkedik, de a szegénynek, fázónak, koplalónak vajmi nehéz!
A közel szomszédságban porrá égett egy-két falu oly beható példa, hogy a megmaradt helységekben jó darab ideig – míg ti. a benyomás eleven az emlékezetben – gyertyára, zsírra, pipára, kenderre sokkal nagyobb a vigyázat – de igazi bizodalom mindaddig nem lesz, míg a házak kőből s fedelek cserépből, szóval az épületek gyúlhatlan s el nem éghető szerekből nincsenek. S így világos, hogy az akasztófa s egypár elégett falu csak negativa – nemleges –, de semmi positiva – igenleges – hasznot nem hajt; így soknak pénz- és vagyonbeli elbukása, tagadhatlan, szinte az egész ma élő generációra nagy negativa hasznot hajtott, de positiva jót egyenesen éppen semmit sem tett, mert azt csak a hitel felállítása viheti végbe; mint a közember erkölcsiségét csak jobb értelme s nagyobb tehetsége emelheti fel; a helységek s építmények bátorságát pedig csak kő, tégla s efféle alkothatja; szóval: jobb szisztéma.
Ha pénzbeli törvényink oly szorosak s kemények volnának, hogy az adós minden bizonnyal előre tudná: majd megveszik rövid úton rajtam, amivel tartozom, akár vagyonomon, akár bőrömen – kételkedni se lehet, hogy más érzéssel írná nevét a hitelezőlevél alá, mint ma teszi.
Az alig serdülőt szüléi már jókor intenék veszélytűl való óvakodásra, midőn ma tán az ily oktatásokat feleslegnek tartják, vagy övéiket arra figyelmeztetni egészen el is felejtik.
Nehezebb volna, kétséget nem szenved, új szisztéma után önnemzetségét, mint mondani szokás, örökíteni, mert a törvény az adóst igazságon túl védelme alá nem venné. S tán az öröködért egészen más módon kellene eszközleni – nem hercegi palást vagy grófi köpönyeg alá vagy régi név, avagy pénzesláda – melyben pénz sokszor nincs – mögé bújás, hanem igazi becsület, egyenesség, takarékosság s halhatatlan tettek által. Azon időt, melyet a szülék majomtus s effélék kinyerésére fordítnak, gyermekeik jobb nevelésével tölteni kínszerülnének, melynek sommája lenne: kitörülhetlen betűkkel szíveikbe vésni, hogy csak erkölcsi szép és jó nemesíthet valóban, s hogy mennél magast a születés, mennél nagyobb a vagyon, annál jobb s hívebb szolgálatot vár a haza, vár a király. Ily arisztokrácia a trónus igazi támasza, ily öröködés a nemzet fénye!
Az, hogy azon rendkívüli jó időket, melyeket sok sajnosan emleget, a proportione oly kevesen tudták használni, a pénzbeli actió- s reactiórúl való közértelmesség híján nyíltan bizonyítja; s ezen tudatlanság is hitel nemlétéből ered; mivel annak felállítása mindenkit kínszerítne, ha márúl holnapra nem akarná elveszteni mindenét, tudni: mennyi jövedelme, minő terhei, röviden: mije van. Most több van oly birtokos, ki ezen igen egyszerűt és szükségest nem tudja, mint olyas, ki világosan s öncsalás nélkül tudná. Most természeti apátiájábúl – bár szabad volna nevezni némelyeket! – sok nem is igen ébred fel, noha sejdíti némely pillantatokban lefelé hengerülését, mert még messze s homályban a veszély. Mily nagy haszon lenne az országra nézve, ha ily veszedelem – mely a rendetlenségből származik, s abbúl, hogy sok, számos egyéb oktalansága mellett, csak azt se tudja, minek ura s mije van – oly világosan s rémítőleg állana mindenkinek szeme előtt, hogy végre az álmosak, tudatlanok vagy minden egyébbel foglalatoskodók felijesztetnének némelykor magok dolga után is látni s azt nem mindég minden egyéb után hagyni, vagy tán csak akkor kezdeni, midőn nagyon késő, s a vagyon meg van emésztve immár.
Sok elbukása után rendesb- és szinte megelégültebbé lesz, mint azelőtt vala, s nem azért, mivel kevesebbje lőn, mert azon keveset is rendetlenül költhetné, vagy hogy kevés jobb volna soknál; hanem mert tudja világosan s elhatárzottan, mije van, amit előbb sohasem tudott, s főképpen azért, mivel azon meggondolási processzuson esett át, melyre a szükség kínszeríté, s melyet önmagávali számolásnak s rendbenlétnek hívhatunk.
S nem szembetűnő-e, mily nagy jótét lenne sokra nézve, ha ezen önmagávali számolás s rendbenlét benne nem szükség, hanem nevelés befolyása által eszközöltetnék? Az egész közönség nevelésére semmis sem hathat erősebben a törvényeknél, s így eldönthetlennek látszik, hogy a törvényesen felállított hitel azon fordulást teszi a nevelésben, mely által minden rendű s birtokú jókor arra figyelmeztetik már, hogy magával vessen számot s rendben legyen. S ha ily meggondolás sok életforgás- s nemzéssoron hat egy egész nemzeten keresztül, és szinte a nép véribe elegyül, lehet-e kételkedni áldásterjesztő következésín, s nem áll-é egész tiszta miségében elő, hogy az igaz hitel felállítása földművelés- s kereskedésbe egy eddig nem ismert életet öntene, s hogy mindannak, amitől félnek, éppen ellenkezője valósodna, mert a rendes és becsületes ember jutalmazva, a rendetlen s csalárd ellenben büntetve lenne, s a hitel hazánk valóban nagy nemzetségeit s oszlopait nemcsak elbomlani nem engedné, de azokat mind erősb s hatalmasb létre magasítná.
Ha azonban mindez mégse volna elég súly az eddig előadott és sok számos elő nem adott s tőlem még nem is sejdített ellenvetések megcáfolására, legtanácsosbnak tartom azon nemzetek mibenlétét, kiknél hitel van, azokéval összehasonlítni, kiknél hitel nincs. S ezt mindenkinek saját vizsgálatára bízom, netán valakit önítéletében azzal is untassak, ami úgyis oly világos, hogy szinte szemet szúr.
Ha még efelett azt is számba vesszük, hogy némely nemzet szerencsés fekvése – úgy mint az erősnek a rendetlen életmód se árt – a józan szisztémát nem is teszi oly okvetetlen szükségessé, s hogy szinte minden ország pénzbeli elrendelése tökéletlen, s nagy javításokra képes, akkor azon következést húzhatjuk: hogy a legjobb fekvésű s egyébaránt erős nemzet, mely hitel híjával is fenntarthatja valamiképpen magát, hitellel határ nélkül emelkedne fel, s hogy a gyengébb s mostoha helyezetű nemzetek hitel nélkül nem is élhetnek; vagy más szavakkal: hogy az egészséges, jó vérű ifjú a vénség fájdalmit elkerülné és sokkal idősb lenne, ha korhely s rendetlen nem volna; de hogy a beteges, hideg vérű férfi koporsónak indul, ha korhely s rendetlen. Sok éjjel-nappal korcsmában ül s részegségéből alig ébred fel, de egészséges; sok pedig óra szerint él, latszámra eszik-iszik, s legrendesebben tölti napjait, mégis nyavalgó; de azért az első életmódot jónak, a másodikat pedig rossznak nem mondhatni.
Magyar hazánk is a jó s erős természetűekhez való, s hitel híjával is boldogabb sok egyéb országnál, melyben a hitel legszorosb; de azért ebből nem az foly, hogy nálunk jó pénzbeli rendelkezés felesleg volna, mert így is el lehet élni; hanem hogy éppen azért, mert jó szisztéma nélkül is életben marad az ország, jobb szisztéma következésében annál bizonyosabban tenne mind testi, mind lelki jobblétére óriási lépéseket.
Azon okbúl, hogy Zápolya vagy Dózsa ideire, s midőn Rákoson gyűltek össze eldődeink, szoros pénzbeli törvények nem illettek, még nem az foly, hogy azok mai időkre se valók, hanem hogy ily józan változásokra s elrendelésekre éppen a jelenkor legalkalmasb; mert midőn hosszasabb nyugalom s békesség s az abbúl eredő jövedelmek apadási a mezei gazdaság körülti állhatatosb gondot lehetőbbé, de egyszersmind szükségesebbé teszik; akkor jelentkezik azon időszak, melyben a nagyobb rész józanabb elintézés által egyenlő vagy csekélyebb erővel több életjavakat előteremteni minden módon iparkodand. Ezen közipart s mindenütt naprúl napra nevekedő szorgalmat hazánkban közülünk ki nem vette észre, s ugyan ki tagadhatja? De mit ér minden gazdasági fáradozás, kereskedési észtörés, ha javításra, javak vásárlásira s messzebb szállításira pénz nincs; pénzt ellenben olcsón hogy kaphatni bizonyos hitel-adhatás nélkül? S íme, itt vagyunk megint azon következtetésnél: hogy a hitelt közénk nem holnap, de inkább ma kellene bévennünk, mert az 1814-ki béke óta úgyis elég idő veszett immár.
Sok azért irtózik minden változástúl, mert azt gondolja, ma meglehetősen vagyunk, s holnap tán rosszabbul lehetnénk. Ily aggódás helyes és hasznos, ha megfontolás s mindenoldalú vizsgálat származatja; helytelen ellenben s minden javítás gátja, ha legkisebb felvilágosítás előtt is félretevést vagy elvetést szül.
Veszedelemtől nem félni s vakmerőn nekirohanni s kártúl nem óvakodni; ártatlantúl ellenben rettegni s a hasznost s jótévőt messze kerülni, egyenlőn gyarló értelmet, gyermeki agyvelőt s gyávaságot bizonyít. A vadász négy karót dug a földbe és zsineget kötvén rájok, egy négyszegletű helyet jelel ki, melybe rozsalját szór; s így fogoly madarait, melyek a zsineg alatt elbukva eledelhez juthatnak, kitelelteti. – A varjú eszesb a fogolynál, de az értelem legszomorúbb lépcsőjén lévén, nem tudván, mire van azon négy karó és zsineg, mint szűk eszű, mindjárt feketét s maga ellen lest gyanít benne, s nem akarván magát az ügyes ember által megcsípetni – amit egyébaránt ez ily készülettel nem is tehetne –, önesze magasztalásával távulrúl nézi a hasznos magot, míg maga szép esze szerint koplal; de csak oly csekély eszközök által is, melyek öngyengeségét vagy másokra törő ellenséges érzelmeit gerjesztik, mint a dög, a bagoly, könnyen puskára kerül! – Így fél sok a legártatlanabb új intézetektől, s büszkélkedve nyomorog tovább a régi zavarban.
A behozatandó váltókereskedési törvénynek nem volna hátraható ereje, s természetesen csak azon adósságokra terjedhetne ki, melyek elfogadása után tétetni fognak; s így a hitel szoros lábra állítása azt – ki eddig azon szép s becsületes mód által tartotta csak fenn magát, ami egyébaránt nem is szembetűnő már, mert szinte szokássá vált, senkinek se tőkéjét, se kamatját, se más tartozásit nem fizetni soha – egy cseppet se háborgatná, s még tovább is élhetne jeles praerogativáival. Az új rend csak az új adósokat illetné, s ilyeseknek valóban egyéb elsőségekről kellene gondoskodni, mert aki tartozásiban eldődei példáját akarná követni s csak pávatollakkal fényleni, mindenétől megfosztva, úrbúl könnyen szolga lehetne. Rendetlen famíliák elbuknának, és sok helyen a legszomorúbb példák tűnnének elő, ezt nem tagadom; ellenben éppen azon mértékben, melyben az álfény minden becsét elvesztené, a valódiság mind erősebben nőne s gyökerezne.
Új elrendelés után egyes személyek, kik az új törvény alá vetnék magokat, vagy egész famíliák is, sokkal sebesebben fosztatnának ki minden vagyonikbúl, mint ma; de éppen azért sokkal kisebb számúak is. Egyetlenegy példa, mely csak rövid idő előtt ritka gazdagságot és szinte márúl holnapra tökéletes elbukást úgyszólván egy festésben mutat: a község javára többet ér, mint azon lassú aljasodások, melyek egy egész életre terjednek, és szinte több képekre szakadván, mert több személyeken hatnak keresztül, azon erőt egészen elvesztik, mely benyomást tehet a népre. Oly mérget, mely rövid idő alatt öl, a legostobább is kerüli; midőn lassú méregtől a sokaság sohasem fél, s attúl csak a bölcs fog távozni.
A nemzet eszesb s így sokkal kisebb része ma is meglehetős rendben van, ámbár hitelállapítás után mód nélkül jobban bírhatná még magát; a nagyobb rész ellenben szinte minden bizonnyal örvénybe bukik.
Ezen veszély ellen pedig nem tehetni egyebet, mint azt, ami eddig csak lassú, de bizonyos méreg vala, tüstént megsemmisítő méreggé változtatni, mert csak ilyestől óvakodik a nagyobb rész.
A gyenge velő ilyes rendeléstűl retteg, mint sok hadvezér ahelyett, hogy tízezer embert vesztene bizonyos diadalért, inkább szereti lassankint serege nagy részét kórházakban vagy eledel híja miatt veszni hagyni, s azzal a győzedelem minden gyümölcseit is. Az energiás elrendelés kegyetlennek látszik; de csak látszik, mert éppen ellenkező. A foghúzó vagy operátor műveglő – akkor kegyetlen, ha esztelen lágyszívűség miatt lassan és halkan húzdogál, s csak kis vágásokkal végzi hosszas ideig munkáját.
Minden országlás filozófiája a legnagyobb rész boldogítása,* s azt csak ily férfias eszközlések által nyerhetni meg. A katona közjóért s polgártársai nyugalmáért legnagyobb kincsét, az életet áldozza fel – s ezt ki-ki természetesnek nézi, mivel csak ő vagy az egész nemzethez képest igen kevesen vesztenek, bármi sajnosan is; nyer ellenben a közjó, az egész.
Szoros hitellel is az egészre nézve csak kevesen buknak el tökéletesen s rövid idő alatt, de annál jobban és szaporábban emelkedik a község java s az egész haza dísze. Valóban csak azon különbség van az elveszett katona s az elbukott birtokos vagy kereskedő közt, hogy az első többnyire a sereg virágja s felemelkedett lelkének áldozatja; a második pedig nemritkán a nemzet salakja, s tudatlanság vagy korhelység hozta csak szomorú állapotjára. Nincs egyébaránt rendszabás kivétel nélkül.
Meg fog szűnni azon botránkoztatás, mely külföldön a magyar névre oly nagy homályt terjeszt: látni némelyeket szinte mint privilegiált rablókat váraikban bátran ülni, míg özvegy, árva s több hitelezője kenyérben is szűkölködik, s minden más, de kivált külföldi hitelező legalacsonyabb fortélyokkal játszatik ki jussaibúl.
Elenyészik azon veszedelmes balvélemény s helytelen puhaszívűség, hogy a gyáva- s tudatlannak pártját kell fogni; mert ezáltal csak egyes nyer, midőn a község annál sajnosabban veszt. Jók s célarányosak bizonyos helyeken az ügyetlenek s részegek kedviért a kerítések, sorompók; de az egész országot olyanokkal nem korlátozhatni. Hasznos, sőt szükséges a bolondház, hanem a nemzet valódi ereje közértelmességen alapul. Egy-két személy semmi, a község minden. – Úgy pedig nem nevelhetni a szorgalmat, takarékosságot, rendet, igazi becsületet, az adott szó szentségét s tetti egyenességet – ha ezek ellenségei nemcsak bocsánatot nyernek, hanem még pártoltatnak, védelmeztetnek is.
Természetes béfejezés
Józan ész sohasem áldoz fel pillanati vagy igen kis időre terjedő haszonért, habár ma nyúlhat is hozzá, jövendő nagyobb s tartóst hasznot; de inkább az ideig-óráiglani rövid nyomást a várható hosszabb kellem miatt békével tűri. A rabló legesztelenebb, mert ő egy igen kis időszak miatt, melyben pénzben, borban sat. rendkívül bővelkedik, egész jövendőjét megsemmisíti. Nincs egészséges belátása azon gazdának, ki nagyobb jövedelmezés végett jószágit kimeríti, mert annál kevésb jövedelme lesz nemsokára sat. A józan ész idétlen lágyszívűség miatt nem pártol pillantatig egy-két érdemetlent, hogy azáltal az érdemes utóbb szenvedjen. Jutalmat s pensiót nem tesz ki oly célra, melyet a selejtes, ha meg nem hal, szinte oly bizonyosan elér, mint a derék – s fonák és helytelen jószívűség miatt jutalmat s büntetést egy pontra nem állít.
A józan országlás – mert a nemzetek élete sokkal hosszabb, mint egyes személyeké – pedig még tágasb időkört tűz ki elintézésinek, s minden anticipatiót a lehetőségig kerül s előtte inkább a nagyobb szám haszna, jóléte s boldogsága azon fő tekintet, melynek minden egyéb mellékes haszon, fény vagy szükség hátratétetik és hódul.
Ezek szerint, ha az előadottak igazak, s azt tán senki se fogja kérdésbe hozni, az foly: hogy a józan ész közünkbe a szoros hitelnek mennél előbbi felállítását javasolja, mert csak egy kis pillantati zavar s ideig-óráiglani nyomás után annál nagyobb s tartósb lesz a jövendő kellem s haszon, s nehány méltatlan egyesek nem pártolásával annál bizonyosb a közgyarapodás és boldogság. Amit pedig józan ész javasol, s józan országlás végrehajt, annak jó haszna s bizonyos sikere nem is marad el.
Ami végre a hitelállítás praxisát – valósításmódját – illeti, ne merüljünk teoretikai szisztémákba, mert könnyen elbódul az ítélet a képzeletek s hiedelmek árjában, hanem nézzük közelebb s távulabb szomszédinkat, miképp munkálódnak azok, válasszunk józanul, alkalmaztassunk helyesen, s idő jártával javítsunk.
A pénzbeli hitel-vagy cambio-mercantile forum – váltókereskedési törvényszék – velejének, akármily módosításokkal legyen is alkotva, mindenesetre annak kell lenni, hogy:
Először: a pör sebesen folyjon.
Másodszor: az ítélet után mindjárt kezet lehessen tenni a vagyonra s birtokra, mely annyiba adassék, amennyit az valóságosan s nem képzeletben meg is ér, azaz amennyiért tüstént dobra üthetni; s ne is lehessen az ítéletvégrehajtást ellenállással s egyéb késlető parancsokkal vagy akármiféle nevezetű pörorvosló menedékkel s módokkal – juridicum remediumokkal – hátráltatni, vagy az exequált jószágot erővel visszafoglalni. Ezen két fő feltételt pedig igen könnyen kivihetni, anélkül hogy akár a törvényekkel, akár valamely fontos politikai tekintettel összeütközzenek; mivelhogy az óra jól, de szaporábban jár, mint azelőtt, midőn némelykor egészen meg is állott, azért óra marad minden épségében – s így, ha hat-húsz esztendő helyett egypár hét alatt is eljuthatni sajátunkhoz, nincs azért felforgatva a törvénykezési rend, hanem csak javítva – s mert egypár rendetlen nem pártoltatik s nehány úgynevezett nagy família nem tartank fenn, midőn azonban a rend s nemzeti értelmesség nőtten nő, nem bomlik el azért a haza.
Egyébaránt nem lehet ennél igazabb libere volenti non fit injuria* – s így maradjon meg a régi is, s álljon egyszersmind mellette fel új szisztéma. Igen könnyen megférnek egymás mellett. Én részemről kölcsön senkinek egy garast se adok, ki a régi szisztéma örve alatt tovább is bujdoklani akar, s így az másutt keressen pénzt; ha pedig kölcsön pénzre szorulok, szívesen az új rend alá vetem magamat, mert örömestebb fizetek kisebb, mint nagyobb kamatot, s mert bona fide vévén fel a pénzt, bona fide vissza is akarom fizetni; s ha esztelenségem által vagy örökösim bitanglása miatt én is, ők is tenkrejutnánk, békével tűrném, hogy vegyék meg, amivel tartozunk, ha úgy kell, bőrünkön, ha egyebünket esztelenül elprédáltuk, vagy nem volt elég becsület bennünk arra vigyázni, ami tulajdonképp soha nem volt sajátunk. Aki tartozásinak becsületesen eleget akar tenni, nem fél az lekötelezéstől, sőt a nagylelkű némelyekben örömest is teszi, hogy önindulatossága s emberi gyarlósági ellen magamagának tegyen korlátot – s tán nem oly széplelkű örökösit – igazság szolgáltatásra kínszerítse.
Többnyire az is egyike azon számos előítéleteknek, melyek a társaságban igazság gyanánt adatnak s fogadtatnak el, hogy szabadság ellen van magát valamire lekötni. Az, amit szabadon s megfontolt önkényünk szerint teszünk, akármi legyen is, igazi szabadságunkra sohasem hozhat csorbát. Senki sem fogja kérdésbe venni, hogy valamely közjó előmozdítására tett áldozatunk minket rabbá nem tesz; ha ez áll, úgy szinte oly kevéssé vesztjük szabadságunkat, ha több esztendei vagy örökös hozzájárulásunkat önkényt ígérjük, s az intézet sikere miatt – melynek alapja sohasem lehet változékony jókedv, hanem valami bizonyos – magunkat meg is kötjük. A társasági szabadság bája sohasem kap az által, amit mindegyik önkényesen az egész miatt áldoz fel, homályt; hanem azon mód által szeplősül gyakran meg, mellyel az áldozat tétetik. Az önkötelezés szabadsággal jár, s ha nem volna szabad önmagát megkötni, akkor lenne igazán vége a szabadságnak, mely csak akkor tűnik el, mikor idegen kéz köt meg!
Az új pénzbeli elrendelés oly hitelt fog adni, hogy 5- s 6-tal, sőt 3-4-gyel elég pénzt találand az, ki hypothekát adni tud. Csudálni fogjuk, mennyi pénz tűnend majd elő, ámbár egy garassal se lesz több, csakhogy egy kézben, hová előbb rendesen, de lassan minden esztendőben egyszer-kétszer esett, szinte azon pénz most számtalanszor fog megfordulni. Nyitva marad az előbbi út is, de azon pénzt lelni, tudom előre, senki sem fog, kivévén azt, ki a régihez ragaszkodása miatt hitelt nem, de jó nagy kamatot kíván adni minden erővel. Ezt ellenzeni nem fogja senki, s éljen a szabadság s kivált oly belátás, mely megkülönböztetésnek s privilegiumnak tartja 100-túl 5-nél, 6-nál magasb kamatot adni! Mindenki úgy fog tenni, amint neki legjobban tetszik, s ezzel, tudom, minden magyar ember meg is lesz elégedve.
Ki új rend alá veti magát, tudni fogja előre: hogy a pénzbeli pör egypár hét alatt lefoly, s hogy a törvény mindenére kezet fog tenni, ha kötelezését nem oldja fel; s így ennek elkerülése végett vagy gondoskodni fog, vagy zúgolódás nélkül tűrni, amire szinte maga ítélte magát; ki pedig az ó rend mellett marad, annak is igazsága van, ha azzal is boldogulhat.
Senki nem akarja a régi várat feldúlni – Isten mentsen –, s azáltal, hogy nagyobb kényelem-, s kellemért itt az ablakok üveggel rakatnak be, ott kandalló állíttatik, ide kárpit vonatik s oda alkalmas bútorok tétetnek, gondolom, a vár falai nem gyengülnek – de a benne lakni való kellemesség, kivált béke idején, határ nélkül magasbra emeltetik.
Azon előítélet, melyet számtalanszor hallunk, „eddig is jó volt, tehát ezentúl is jó lesz”, egy cseppel se józanabb okoskodás, mint p. o. ezek: „mert eddig volt pénzünk, továbbad is lesz – mert eddig éltünk, tovább is fogunk élni – mert máig nem törött el kocsink, ezután se törhetik el – mert már tizennégy esztendeig szolgál ezen ló a postán, tehát még tizennégy esztendeig jól fog szolgálhatni” sat.
A természet szent törvényei egészen ellenkezőképp állanak. Ami eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős s utóbb még káros is lehet, mert minden előre vagy hátra megyen a világon. Ha pénzünket elköltöttük s újat nem szereztünk, nem az foly: hogy tovább is költhetünk, mert eddig is költöttünk, hanem hogy többé nem költhetünk, mert már ami volt, elköltöttük. Abbúl, hogy fiatalságunkban sok mozgás, lovaglás, úszás s több efféle egészségünkre vált, nem az foly: hogy hetven-, nyolcvanesztendős korunkban is nagy hasznunkra leend, hanem hogy bölcsen cselekszünk, ha éltünk módját korunkhoz, nyavaláinkhoz szabjuk. – Azért, hogy kocsinkon nagy utunkban Cadixig s vissza nem törött el semmi, nem az foly: hogy most megint Irkuckra mehetünk bátran rajta, hanem hogy éppen az elkocsizott hosszú út miatt kováccsal, kocsigyártóval – bognárral – kell szólanunk, nehogy gyalog járni kényteleníttessünk – s a vén postalovat, nehogy hiába egye a szénát, legjobb lesz kimustrálnunk sat.
S így van minden tárggyal, minden intézettel a világon; mennél régiebbek, annál szükségesb az utánalátás, gond, támogatás, javítás!
Bérekesztés
Ki igen keveset vagy semmit se tud, annak természetesen fájdalmas a tudatlansága miatti szemrehányás, s kegyetlenebb alig lehet valami, mint a tudományok s isméretek híját a jóindulatúban nevetségessé tenni. Nem sértheti ellenben a kiművelt eszűt, tudóst s életrevalót oly észrevétel p. o.: hogy ő kínai nyelven nem beszél, úszni, kávét főzni sat. nem tud. Kegyetlen igaz annak, kinek egész tudománya úgy áll, mint 2, oly isméretek híját előhozni, melyek úgy állanak, mint 1 vagy 1½, mert lehúzván a nem isméretet az ismérettűl, annyi észprovízió marad csak, melyen mint lelki szegénységen méltán pirulni kell. Ha ellenben az isméret s tudomány úgy áll, mint 100, nem nagy csorbát okoz az egész észbeli funduson egy-két-három isméret híja – bármiszükséges lenne is –, s nem lesz az, kinek ebbéli kis hátramaradás szemeire lobbantatik, ha egyébaránt igazságos, azáltal megbántva, mert mindent tudni lehetetlen, s azért mindent nem tudni nem szégyen; egy s más hasznosra ingereltetni pedig s felébresztetni inkább kívánatos s köszönetet érdemel.
Fiatal magyar hazánkban oly valódi isméretekkel bővelkedik köztünk sok, annyi a szép, nemes s dicséretre méltó, hogy azon szó, mely a pénzállapot nem ismérése körül forog, s mely ezen munka tárgya, megbántó szemrehányás, megsértés nem lehet. Hogy pedig a dologhoz nem értünk vagy érteni nem akarunk, ha eddig nem mutattam volna is még meg, végre olvasóim pénzesládáikat s erszényeiket vagy egyéb kincseiket hívom állításim erősítésére bizonyságul. Azokban több eloquentia van, mint minden egyéb okoskodásokban, és szívrehatóbban szólnak mellettem, mint akármily élő tanú; és ki mondhatja köztünk, hogy egy kevéssé több pénzre nem volna szüksége? Boldogok, kik ebben egyet nem értenek velem s kapacitálva nincsenek, mert úgy látszik, pénzek elég van. De a nagyobb rész, tudom, ha nyíltan nem is – ami a mostani hitelt ronthatná –, belsőképpen mindazáltal kezet fog velem.
S tagadhatni-e, hogy hazaszeretetünk sokszor csak puszta szó és szép gerjedelem marad, melyet a szél hord el; s nem mivel tisztátlan vagy színeskedő kebelbűl fakad, hanem mivel pénzünk nincs. Életünk legszebb idejit odahaza fecséreljük el, s alig teszünk emberhez illőt, midőn a világ fergetegiben kellene tapasztalást s élettudományt gyűjteni s hasznos isméretekkel édes hazánkba visszatérni; s nem azért, mert vakondok gyanánt félünk a világtúl, s csak határunkbúl se merünk kibújni, hanem mivel pénzünk nincs. Gyermekink nevelésére, jószágink javítására, önkelleminkre alig fordíthatunk valamit, és szinte mindég krétát kell kezünkben tartanunk szünetlen számoló gonddal, hogy el ne bukjunk; s nem azért, mivel magzatinkat nem szeretjük, gazdaságinkat előmozdítni nem kívánnánk, nem törekednénk – s alkalmas lakást, szép könyvtárt, tiszta cselédséget, jó asztalt sat. nem kedvelnénk, vagy oly különös mulatságunkra válna számadásink szoros és szőrszálhasogató vitele, ami érzésem szerint majdnem elég elkeserítni az életet – hanem mivel pénzünk nincs, s így mindenütt – köztünk maradjon a szó, de ki kell mondanom – szegénységünk áll gát gyanánt legszentebb hazafiúi kötelességink, kellemeink, kívánatink s minden akaratink ellen.
Egyik – s a legvagyonosbak közül – a külföldet lakja, mégpedig takarékossággal; másik egy-két telet városban tölt, vagy jószágín kastélt állít; harmadik gazdasági próbákat tesz, nehány keleti vagy angol lovat tart – negyedik szívesen látja házánál jó barátit, s a haza és külföld áldásit víg örömben osztja meg velek sat. Ki-ki tetszése szerint, úgy, mint urakhoz illik; s mi sül ki belőle? Minden ember álmélkodására többször, mint nem, sequestrum. S mindenkinek szájában: „az Istenért, hová teheté pénzét?” És mért? Nem azért, mert vagyonostúl – kiben szinte oly hiba a vagyont nem költeni, mint vagyontalanban többet költeni, mint amije van – el volna tiltva az utazás, városban téli lakás, kastélépítés, gazdasági próbatétel, keleti vagy angol lótartás, jó udvar sat., hanem mert szegények vagyunk, nem bírjuk jól magunkat.
Fő okait előadtam s a tárgyat tehetségem szerint felvilágosítottam, sokat azon szándékbúl ismétlettem is, ami egyébaránt hiba, hogy némely állításom azon számosak elibe is jusson, kik munkámat felette száraz s unalmas léte miatt rendesen nem olvassák, hanem csak itt-amott szemelgetik; s most se mondhatok, s ha vég nélkül terjeszkedném is vizsgálatimban, egyebet: hanem hogy a hitel s pénzbeli rendelkezésink jó lábon nem állnak, jó karban nincsenek – mely pénzünk szűkinek vagy szegénységünknek valódi oka – s hogy éppen azért, mivel egyéb számos intézetink igazán jó karban, erős lábon állnak, éppen azért józanabbat nem tehetünk azon nyilvános és őszinte vallásnál, hogy e részben hátra vagyunk, és szisztémánk nem ér semmit – s így előre lépni s abban javítást tenni kell.
S ebbéli hátramaradásunk, mivel annyi dicséretre méltó van bennünk, korunk- s körülállásinkhoz képest mi szégyenünkre válhat? Nagy szégyenünkre valóságosan, ha jónak hirdetjük vagy palástolgatni kívánjuk – ami egyébiránt mai világban senkinek hatalmában nincs többé – s amellett makacson maradunk meg, ami helytelen s az idő lelkéhez nem illik ezentúl; nagy becsületünkre ellenben, ha bebizonyítjuk a világ előtt, hogy hátramaradni nem tudunk, s ott, hol hiányt érzünk magunkban, nőtten-nő lángoló akaratunk s győzhetetlen állhatatosságunk előrelépni, javítni. A sok dicséretre méltót s fényest pedig, ami bennünk van, és megengedi, hogy egész világ előtt bátran megvallhassuk: Ehhez nem tudunk, itt hátra vagyunk sat. – én hozzam elő? Én legyek nemzetem elsőségei s díszei hirdetője, tárogatósíposa? Soha! Ily szennyet, ily salakot hozni hazámra nem vágyom, mert igenis jól tudom, mily rossz illatú az öndicséret. Tegyék ezt külföldiek, s minekünk csak az legyen legaggodalmasb gondunk, hogy ők tehessék is azt, s mindenért s mindenben dicsérhessenek s magasztalhassanak is – mi hallgassunk. Vajmi szép s tiszteletreméltó a szerény érdem, s nincs nevetségesb, kivált, ha nem nálunk fordulna elő, mert így inkább szomorú, némely alkalomnál számos hazafit egybegyűlve látni, kik egymást viszontagolva felhőkig emelik, s oly kicsapongó dicséretekkel s émelygős hízelkedésekkel tömjénezik, hogy a józan gondolkodó így szól magában: Hazám, ily aljasodásra, ily rothadásra jutottál immár! – Nincs a világ évrajziban név, nem lehelt Athénében s Rómában ember soha, kihez sok gyáva és semmi egyéb, mint csak hiú hazánkfia nem hasonlíttatott volna. Nézzük csak gyalázatunk s porba csúszásink számtalan tanújeleit, elég van kinyomtatva – s Aristeidést, Démosthenést, Leonidast, Catót, Brutust, Scipiót vég nélkül találunk bennek; mintha köztünk csak úgy termenének, mint a káposzta vagy dinnye! – Nem ily szolgai dicséret emelheti halandó embertársinkat magasb lépcsőre, valóban nem; mert a lelki rab csak úgy szól, mint haszna vagy félelme súgja; s valóban a nemesb és büszkébb érzésű – mert semmit se gyűlöl erősebben rossz társaságnál – olyasokkal, kiknek minden érdemek s becsek nem egyéb születésnél, titulusnál, kincsnél, egy helyen állni nem kíván, s ha azok dicsértetnek, ő inkább egészen isméretlenül s taps nélkül óhajtja hazafiúi kötelességit gyakorlani s folytatni; mert a szolgaszájbúl jövő dicséret előtte csak bántalom, s tudok olyanokat is, kiknek némely ajakrúl rágalom s gyalázás jobb ízűn esik, mint minden magasztalás s felhőkig emelés eshetne.
Nem fogok én hazám dicsérője soha is lenni, mert az arra nem szorult, s egyébiránt magamat oly szoros kapcsolatban vélem hazámmal, hogy annak dicsérete nem látszik előttem helyesbnek, mint ha valami rokonomat vagy önszemélyemet magasztalnám, s ha valamiben kivételt merek tenni, az egyedül és kirekesztűleg csak közjóra célzó adakozásunkat érdekli, mellyel bátran előállhatunk, mert abban sok nemzet előtt elsőséget érdemlünk.
Sok azt gondolja, hogy az úgynevezett közlélek, mely önhasznát a közhaszon mögé teszi, s azt csak az egész előmozdításában s felemelkedésiben keresi, nálunk kimúlt, és az önszeretet s öntekintet ki nem irtható gyökeret vert, mely minden nemesb érzések kifejlődését gátolja – de koránt sincs úgy, jól tudom én azt; s alig van ország, hol mesterkéletlen, igazi s felemelkedett hazaszeretet több mellben lángolna, habár titkon is, mint hazánkban.
A siker híja elvégre a legállhatatosbat is elgyengíti, elijeszti; s az, ki teszem, 9 esztendeig bajjal s mindég kárral vetett búzát, 10-ben végre abban fogja hagyni. Hazánkban szinte minden, amit eddig magányosak s társaságok próbáltak, csak elbomlást, összedűlést, elhibázottat mutat, szóval: a sikeretlenség címjét viseli. S mennyi fundatio – alapítvány –, mennyi áldozat van, melyek léteiét a nagyobb rész azért nem is gyanítja, mert sikerek nincs; sárba vannak dobva, s hasznok tudatlanul vagy elfecséreltetett, vagy idegen kezekre jutott – s mégis – s itt az igazi hazafiság meg nem csalható jele – mégis kész a nagyobb rész legkisebb meghívásra is minden olyashoz járulni, ami a közjó előmozdítását ígéri, azaz készen állnak mind a becses búzát még tizedszer is elvetni, s ezen vakság, szép remény fejében minden hasztalan törekedést s fáradozást elfelejteni tudni s új erővel mindég kiállni, teszi azon magyar nemzeti szellemet, melyet köztünk ki-ki érez, de tán senki világosan még ki nem mondott, s mely országunk egykori bizonyos felemelkedését, amit senki se gátolhat, nyilván ígéri.
Lenne bár egyetlenegy klasszikus emlékünk, melyet gyermekinknek s a külföldinek édes büszke érzéssel mutathatnánk: „Ezt őseink nagy áldozatokkal állították, azt számos esztendő lefolyta után mi fogjuk végezni hazánk díszére.” Lenne oly végbevitt tárgy szemünk előtt csak egy! – melyhez több esztendőig érzékeny s szinte fájdalmas áldozatokkal járultunk, menynyire emelné az lelkünket! Ismérem én a magyart – ily egyesülési jelek alatt, melyek az igazi nagyság címei, s melyeknek eddig mindég híjával volt, szépen egybeolvadna s egy testté válna mindazon számtalan felekezet, melyet vallás, írói gőg, státus, személyes haszon, mánia sat., úgy mint a könnyen eldarabolható követ a fövény, eddig egymáshoz csak gyengén tartott s hazánkat töredékeny mozaikhoz tette hasonlóvá, midőn ha akarnók, oly könnyen válna gránittá.
Nem tagadhatni, hogy ezen közlélek él bennünk, s hogyha legnagyobb áldozatokra mindjárt készen nem vagyunk, s oda nem is adjuk mindenünket, nem azért akadozunk, mert szívesen s édes-örömest nem tennénk mindent, ami csak telik tűlünk, hanem mert félünk, hogy nagy áldozatink haszon s jel nélkül úgy oszlanak el, mint egy csepp víz a tengerben, azaz: úgy mint eddig szinte minden áldozatink sokszor csak nyomdokot se hagytak magok után. S nem úgy van? De errűl ne szóljunk többé, nehogy lelki nagyságunkon bámulni látszatnánk, mintha a nagy és szép nem könnyen vehetné eredetét keblünkben.
A sok részbűl pedig, melyek nemcsak összekapcsolva nincsenek, de vonzó erő helyett még szinte visszalökő erőt rejtenek magokban, miképp lehessen alkotni gránitot, valóban sokkal könnyebb, mint gondolnók: csak igen messze ne keressük a ragaszt, hanem magunkban. Ki-ki szeresse felebarátjában a hazafit s embert, s ne nézze, mi módon vet számot Istenével s mely úton igyekezik mennyek országát elérni; ne kárhoztassa íróbajtársát* – be jól illik ide ez a baj! –, mert, teszem, némelykor e-t ír ö, vagy j-t y, vagy -búl-t, -rúl-t -ból, -ról helyett sat.; ne üldözze honbeliét csak azért, mert gróf vagy báró s viszont, s végre ne vessen meg senkit, mivel tisztviselő, kereskedő, polgár vagy paraszt s viszont. A gránit erejű egész alkotása egyenlően függ mindegyiktűl, csakhogy valóságosan használás s ne fénylés élessze lelkét, s az tiszta legyen minden ingységtűl. Ebbűl áll az egész mesterség, s ebben ki-ki mester lehet – mily felséges érzés!
Egyébaránt nem lesz itt felesleg, hogy hazánk utóbbi felemelkedése előmenetelét s hogy az mi módon történhet, még tisztábban láthassuk – egy-két szót mondani a
Kötelességekrűl
Hol kötelesség van, ott jussnak is; hol pedig juss, szabadság és privilegiumok vannak, ott bizonyosan kötelességeknek is kell lenni! Ezek elválhatatlanok, a különbség egyedül az: hogy első esetben mindazok, kiknek polgári életek csak kötelességik által tűnik szembe, jussaikat számtalanszor tapasztalják áthágatni, másodikban pedig mindazok, kik szabadok s privilegiumokkal bírnak, kötelességikrül közönségesen el szoktak felejtkezni.
A magyar nemes oly irigylésre méltó helyezetben él a világon, hogy szerencsésb sorsú szülöttet csillagunkon találni bajos. Ha leveleket s újságokat házátúl eltilt, s izmos kapusa van, ki várába nem ereszt senkit, élte fogytáig azon édes andalgásban ringattathatja magát, hogy ő egy külön s boldogabb planéta lakosa, melyben minden csak öröm s víg időtöltés, gond, fáradság, munka pedig semmi. Ő az országnak semmiféle terhét nem viseli, nem adózik, se nem katonáskodik, se gyűlésre nem jár, ha nem akar – mert ezeket mind mások által vitetheti végbe – szóval: őtet az Alkotó felséges jókedviben olyanná teremté, ki a világ legszebb örömire s az élet legédesb érzésire született! És gaudeant bene nati!*
Vannak köztünk – gondolná-e az ember –, kik Magyarországnak 500-dik, de olyanok is, kik hazánk 100-ad részét bírják, sőt még oly dúsak is, ha minden erdőt, homoksivatagot, mocsárt, havast és szigetet, melyek a világon vannak, felszámolunk is, kik az egész földkerék 17 000-dik, Európa 1100-dik, az Ausztriai Birodalom 86-dik és szegény jó anyaföldünk 30-dik részének urai!
S ha egy ilyes úr reggel felébred, s csak pillantatig emeli szívbeli gerjedelmit az örök Tökéletességhez, s boldog sorsát számos millió embertársiéval hasonlítja össze, kik csak máról holnapra se tudják, mint fognak élni, fejeket hová fogják hajtani; miképp lehet annyi istenajándékért nem éreznie legbelsőjében egy bizonyos ellenállhatlan vágyást bőven nyert áldásiért nemcsak üres szavakkal, de valódi tettek által is mutatni hálát?
S ím, ebbűl foly legszentebb kötelességiek egész tartalma! Mely nem egyéb, mint szép sorsunk – mely a kegyes istenek ajándéka – férfias fenntartása egyrészrűl; a haza díszére s felemelkedésére buzgó törekedés pedig másrészrűl. Ez teszi az igazi, el nem fajult jó magyar életkörét! Ezek közt mozog s fáradoz ő, míg lehel, s nem úgy, mint sok, ki se védelmezni nem tudja Isten ajándékit, se érettek tettbeli háláját nyilványosítni. S mily közel áll hozzánk mindez, s mely ritkán jut mégis eszünkbe? S midőn Cicerót De officiis* etc. etc. elragadtatással olvassuk, s másutt a hazafiság dicső tetteit felhőkig emeljük – magunk nem vagyunk jó s buzgó hazafiak; vagy ami több, még azon keveseket is, kik azok, rágalmazzuk, üldözzük! De éppen – mivel a legegyszerűbb s legtudatlanabb is ki tudná segéd nélkül találni a halhatatlan tettek ezen szent forrását, azért nem akadunk közönségesen rá, hanem mindég másutt s másban keressük a hibát, mely, mint már többször ismétlém, csak magunkban van.
Nézzünk magasb helyre, s tekintsük kegyes fejedelmünket. Őáltala legnagyobb veszély közt is mindinkább erősödött a királyszék, s a szerencsés kormányos minden zivataron keresztül végre áldott békességet hozott népeire; azonban legmagasb helyezetében mennyit fáradoz! mennyit munkálkodik! korán reggel s későn estve, midőn mi, annyival alacsonyabb helyeztetésűek, tán még álom karjaiban vagy még örömek közt vagyunk. Urunk dicső fenségében mint hatalmas király él, de egyszersmind legnagyobb lélekismérettel gyakorolja szent kötelességit. – Tegyen ki-ki köztünk önkörében úgy, mint ő magas helyén; kövessünk oly szép példát, mert mennél nagyobb a születés, kincs, talentom s több az üres idő, annál többet vár tűlünk a haza és méltán. Ezen lépcsők szerint ki-ki önálláshelyén könnyen átláthatja s minden tanító nélkül elismérheti kötelességit, s nagy fáradság nélkül észreveheti, teljesíti-e azokat vagy sem.
Sorsunk legédesb oldala pedig az, hogy mindent, amit hazánk előmenetelére tenni akarunk, önkényesen teszünk. S ezt hívom részemrűl legszebb privilegiumunknak; mert vajmi kínos valamire kínszeríttetni, amit tenni nem szeretünk s önkénybűl nem is tennők! Ellenben nincs szabad mellnek édesb érzés, mint még a legveszedelmesbhez is szabadon járulhatni.
Független helyeztetésünk s ebbűl folyó természetes kötelességünk következésiben pedig látunk hazánkfiai közt vagy igazán jó, vagy egészen elromlott embereket; középszerű e tekintetben alig van. Kik irigylésre méltó sorsokat észrevették s azt szem előtt tartják, hálaérzésbűl készek mindenkor éltek- s mindenekkel a haza mellett kiállni; kik pedig azt gondolják, hogy a magyar föld része nekik cum omni et pleno jure competál,* s ők jobb s nemesb csontbúl s vérbűl származtak, mint a haza többi lakosi, s így csak ünneplésre s minden örömek kiürítésére születteknek vélik magokat anélkül, hogy mindezekért legkisebb jót vinnének végbe – azok valóban megvetésre méltók, s megrakva a nemzet utólatjával egyedül azáltal használhatnak honunknak, amit megemésztenek – vagy szégyenünkre künn a világban hordozzák állati kéjek közt s unalomban gyalázatos léteket.
De amihez könnyen jut az ember, azt közönségesen nem becsüli, s másként bánik azon kinccsel, melyet szerzett, mint amelyet világba léptekor már készen talált. Hány volna kész e föld gömbölyegén feláldozni vérének egy részét, ha helyünkre léphetne, míg mi szabadságinkat sokszor nemcsak nem becsüljük, de szinte lábainkkal tapodjuk. Sok azáltal gondolja megmutatni felsőbbségét s kiterjedt isméretit, hogy hazánk hiányit s hibáit minden tekintet s kímélet nélkül s kivált idegenek előtt rendre kürtöli, s még olyasokkal is megismérteti, miknek csakugyan rokonok közt kellene maradni – nem tesz ellenben javításokra legkisebbet is, sőt még azt rágalmazza s kárhoztatja, ki azon fogyatkozások gondatlan hirdetése helyett honbeli józan társaival inkább tanácskozik, mi módon lehetne segítni s orvosolni rajtok.
Haza sérveivel és szennyeivel dicsekedni csak alacsony vagy gyáva lelkek sajátja, azoknak el nem ismerése s tán még felhőkig emelése – mint sokszor tapasztaljuk – ellenben vakság s tudatlanság jele. Nem tudom, melyik veszedelmesb s ártalmasb ; de valamint csak az valódi magyar, ki jussait védelmezni, egyszersmind uráért vérét ontani s hona előmeneteliért legszebb javait feláldozni tudja: úgy csak az érti hazafi kötelességit józanul, ki a hiányt, a csorbát látja, de azon egyszersmind tehetsége szerint segítni törekedik is.
A kormány érettünk mindent nem tehet, úgy mi, földesurak mindent jobbágyinkért nem végezhetünk. Minden rendnek van külön foglalatossága, s máséba nem elegyedhetik anélkül, hogy az egész rendes forgását zavarba ne hozza. A földbirtokos helyezete olyan, hogy azon a józan gondolkodó s ki a külföldet is bejárta, és így Eldorádórúl vagy Utópiárúl többé nem ábrándoz – nem panaszkodhatik, mert lehető jobb lételünket semmi a világon nem hátráltatja, csak önapátiánk, tudatlanságunk s a legkárosb előítéletekhez bojtorjány ragaszkodásunk. Nem panaszkodhatik ellenben a jobbágy, ha földe, rétje sat. elég, s bátorsága van, hogy természeti jussait áthágatni sohase tapasztalhassa. Nem a király hibája, ha rossz gazdák vagyunk és szép birtokinkat elpazaroljuk; hasonlóképp nem mi tehetünk arrúl, ha jobbágyunk rendesen se nem szánt, se nem vet, földeire trágyát sohase hord, hanem resten s korhelyen éli napjait.
Ha a kormány a földesúrnak módot ád, benne bízik s tenni hagyja, ez pedig a jobbágynak bizonyos és bátorságos birtokot nyújt, akkor egy rész se panaszkodhatik – s önköriben minden hátramaradásának senki más nem oka, egyedül önmaga, akárhogy akarná is másra tolni a hibát. S így, midőn a kegyelmes Isten magyar földbirtokossá teremtett, én legalább önkötelességimet szeretem mindenekelőtt fejtegetni, s ezen értekezést legfőképpen velem egy helyeztetésűekhez intézem. S íme, nyíltan azon vallást teszem: hogy hazánk előmenetele s magasb felemelkedése legfőbb gátjai mi, tehetősb birtokosak vagyunk.
Ha az alacsony sorsú és szegény tudatlan s előítéletekkel teljes, szemére vetheti-e azt a magasb születésű, a dús, ki tán egy kis külső simításon kívül még tudatlanabb, s lerázott hazai előítéletek helyett sokkal veszedelmesb külföldi balítéletekkel s legkicsapongóbb újítások szomjával tér vissza hazájába? S ha erkölcse s esze határtalanul jobban ki volna is csinosítva s az élet minden előre látható s nem látható eseteire felkészítve, azért jobbnak tarthatná-e ő magát azon sok számos hazafitársainál, kik csak nagy fáradsággal kis körben és szinte csak önmagokbúl szerezhetnek valódi tudományt s élettapasztalást? Midőn a tehetősnek egyedül kényétül függ önmagát kipallérozni, az egész világ s legjelesb emberek társalkodása nyitva, postalovak, hajók, egész könyvtárok s fakultások szolgálatjára – azonban a tehetetlen szinte mindenbűl ki van zárva, s könyveket is alig szerezhet, s cseléd és szolga közt kénytelen tölteni élte legszebb napjait! S mégis nemcsak a proportione, de valóságosan több igazi s férfihoz illő tudomány van Magyarországon a közép-, mint a főrendűek közt.
Ránk, gazdagabbakra nézve ez mily szomorú phaenomenon! Némelyeknek, tudom, ezen szert elnyelni keserű lesz. Sajnálom! de tán használhat, adná Isten! S mennyi jót és hasznost lehetne még belőle következtetni! De a jó vérű elérti földije barátságos tanácsát; kiben pedig elfajult a vér, annak még sarkantyú se használna. Azonban az ilyesek lassan-lassan úgyis kihalnak országunk hasznára és az emberiség díszére.
De valamint igazi bölcsességünk s ebbűl folyó lelki tisztaságunk s nemesb vágyaink híja legfőbb gátja hazánk emelkedésinek – mint imént említém –, szintúgy sarjazhatik, ha lelki tehetségünket jobban kifejtjük, egyetértő, elszánt s állhatatos akaratú kézfogásunkbúl s egyesülésünkbűl minden, ami jobb embernek édes, nemzeteknek dísz, uralkodóknak fény.
Ha országunk nagyjai s tehetősb birtokosai egy és más közhasznú cél végett mind egyetértenének s közakarattal s közerővel törekednének a haza javát előmozdítni, mi lenne néhány esztendő, mi fél század múlva honunkbúl? Mi volna nehéz, mi ki nem vihető?
S csak ily módon s ily úton emelkedhetik leginkább magyar honunk.
Tudom, ily okoskodás nemcsak az elaljasultakban – kik magasb repülést senkiben sem sejdítnek, mert magok mindég csak földön csúsznak –, de még sok szebb lelkűekben is jámbor szívű álom és szép ábrándozás képében jelen meg, mint valami eszközölhetlen, mint valami, ami soha és sehol se volt még s így nem is lesz. De könnyen szembetűnik, hogy én éppen nem evezek levegőben, hanem csak azt hiszem s kívánom, ami lehető s minden becsületes ember kötelessége, s nem költők elmefuttatási vagy ábrándozók szelíd óhajtási.
Ha más országban közhasznú dolgok elősegéllésétűl ki-ki elzárja erszényit, megbocsáthatónak tartom, s tán én is úgy tennék, ha ott laknám, mert jövedelmem egy részét a kormány vonná le adóul s az országlás terhét viselni segítné. Némely vidéken a jövedelem úgy áll mint 100, s abbúl 60 azé, akié, 40 pedig adó. Ily helyezetben kötelességi alapim ábrándozások volnának, nem tagadom – de munkám kirekesztűleg Magyarországnak, magyar rokonok számára s magyarul van írva… Ezt nem kell felejteni. – Azon 40 a 100-túl, de ha egyetlenegy volna is csak, nagyon megkönnyíti a lélekisméretet, s egészen megváltoztatja az esetet, s azt másutt szinte nevetségessé teheti, ami nálunk semmi egyéb, mint hidegvérrel átgondolt szent kötelesség. S ki nálunk 1, 2, de 20 négyszegmérföldet bír, s abbúl, amit termeszteni tud, egy garas se vonatik le, nem fogja-e maga legigazságtalanabbnak ítélni – ha csak egy pillantatig veti rá gondolatit s Istenben hisz-, hogy ő mindenbűl ki van hagyva, ami az igazi polgár becsülete s dísze, s nem fog-e magamagán elpirulni: hogy ily különböztetésért, ily tetemes áldásért eddig önkényt nem tett már sokkal többet, mint amit más hazákban tennie kellett volna.
A legszabadabb emberek adót fizetnek, egyre s másra kínszerítve vannak, csak a magyar nemes nem fizet semmit s napjait töltheti, mint neki tetszik. Az eset egészen különböző nálunk és másutt, s azért gondolatim is a kötelességrűl egészen más színűek s más értelműek lehetnek, mint amilyenek eddig isméretesek, anélkül hogy kicsapongók volnának, mint amilyeknek tán első tekintetre látszatnak.
S ha állaljában a magyar nemesség tulajdonit s karaktere fő vonásit legmélyebb gyökerinél vizsgáljuk, nem fejlik-e ki nyilványosan előttünk: hogy ezen most említett kötelesség alapjait az igazi magyar születésétűl fogva mindég szívében hordja, habár azokat világosan soha ki nem fejezte is? Honnan fakad azon bálványimádása anyaföldéhez, törvényes királyához rendíthetlen hűsége, hazája felemelésére s legnagyobb áldozatokra készsége, melyek őtet minden nemzetektűl megkülönböztetik? Nem másunnan, mint az igazság azon örök szent forrásábúl: hogy ahol juss, szabadság s privilegiumok vannak, ott bizonyosan kötelességeknek is kell lenniek.
A jobblelkű ember, ha már ifjúsági heveibűl kihűlt, legszebb örömit hazája előmenetelének eszközlésében találja, s lelke sohasem lehet nyugodt, míg magamagának csak azt mondhatja: „Neked hazád mindent ada, s te hazádnak soha semmit.” De ily elaljasodás messze van még tűlünk; számtalan igazi nemes, s nem csak magyar nemesember, lakja még országunkat. Tudom én azt jobban, mint sok, ki azt hiszi: hogy már mindennek vége, s a legszebb gerjedelmek s legállhatatosb munkálódások is hasztalanok már ezentúl, s így inkább jobb hiába nem fáradozni. Ekképpen gondolkoznak sok erős vár félénk védei, kik erősségek elbomlását s összedűlését várton-várják és szinte óhajtják: hogy a védelem terhitűl s veszedelmitűl szabadok legyenek egyszer – s rabságban, bármi rút legyen is az, legalább élteket menthessék meg.
Azonban aki szendereg vagy elaludt, az nem halt még meg, sőt jóízű álmábúl még elevenebben szokott felébredni. S ha köztünk sok csak fruges consumere nati* gyanánt tiporta is eddig a földet, nem halt még azért meg, korántsem, hanem csak alszik. Nehány kevés, igaz, oly tompulásba van merülve, hogy e szomorú nyugvásbúl, mely kábakórság inkább, mint álom, a végső ítéleti trombitán kívül semmi egyéb nem képes őket felserkenteni – vegetáljanak egyébaránt vagy éljenek ilyesek növény- vagy állati módra, mint eddig, tovább is, nem nagy gondom; csak a világ Ura őrizzen minket oly álmaktúl, milyeket ők álmodnak némelykor, s annál józanabbul ébredjünk fel mi, egy nemesb aera hiv fiai!
Nyerjünk szép diadalmakat önmagunkon, merjünk nagyok s igazán nemesek lenni, s mondjuk ki hímezés nélkül: hogy az, ki szerencsés helyezetünkben a közjóra törekedésbűl akármi szín vagy ürügy alatt kivonatkozik, s hazája boldogítására legjobb tehetsége szerint nem tesz mindent, semmi ember s a haza gyalázatja, mint viszont az – s ezt is szemben tartsuk – esztelen s oly házba való, milyen Magyarországban még nincs, ki többet vesz vállaira, mint amennyit elbírni tud, s gyenge velejű ábrándozásiban mindég vérét önteni s mindenét a haza oltárán akarja feláldozni, midőn vére s értéke csak úgy használhat igazán honjának, ha az első se lassan, se sebesen, de rendesen foly, s nem ám a földre, de ön becses ereiben; a másik pedig, ha a józan veleélés őtet mindég a tehetősek közé állítja is, mert mit ér az akarat tehetség nélkül?
Bölcsebb azt önkényesen s nemes indulattal tenni most, mire az idő s világ szelleme elébb-utóbb múlhatlanul úgyis kínszerítend; mert akárki mit mond, oly igaz, mint a napfény: hogy mostani világban, midőn ki-ki lát, gondolkozik, okoskodik, s annyi jő ad fractionem panis, nem erős lábon áll oly rend, mely még naprúl napra nőtten-nő – s az ország minden javát húzza, és semmi terhét nem viszi.
S ha szívünk nem sugallja is munkás és bőkezű járulásunkat a haza előmeneteléhez, fogadjuk legalább eszünk tanácsát! Tudom, sok van köztünk, ki sohasem álmodá azon szép álmot: hogy hazafiai s az emberiség javára feláldozni magát édes, s így ébrente azok hív szolgája valóban nem is lehet soha. Mily szánakozásra méltók ily állati tengetegek, kik az ember legszebb örömit nem is gyanítják, sőt sokszor a halhatatlanság honjában élőket rendetlen képzelgésik miatt, mint ők mondják, sajnálják; midőn inkább ők igenis földi szagokért legkisebb irigylésre sem érdemesek. Azonban, midőn hazánk lakosinak, ha nem is szép, de ugyan nagy része ily érzésű, és számos feje s nem szíve szerint cselekszik, s inkább az önjót mint a közjót tekinti; én mindazokat, kiknek szívek se nem tágul, se össze nem szorul, akármi legyen is Magyarország sorsa, eszek nevében kérem s intem: legyenek a szó egész értelmében jó hazafiak, mert ha becsület, dicsőség, hazafiak szeretete nem mozdítónk is előttök, tekintsék nemcsak a hasznot, mely áldozatikbúl valaha bizonyosan rájok sokszorozva háramland vissza, de még inkább s legfőképp ön s kivált utóik bátorságát.
Szív és ész egyenlően helyben hagyja kötelességalapimat, s ilyesekkel önmagát végre nyilványosan megismértetni: nemességünk nemesítése.
Ebben is mily szerencsések vagyunk! Legszebb honi tettinkbűl legnagyobb haszon is foly, s az, ami díszünkre s nemzeti fényünkre szolgál, egyszersmind nagyobb bátorságunk talpköve. A mi sorsunk olyan, mint a boldog vőlegényé, ki vakon s csak szépségi- s kellemiért imádja szíve édes rokonát, s később, midőn az istenek serlegébűl az élet legégőbb kéjit már kiüríté vele, s csendesb és tartósb örömek után vágy, még azt is veszi észre, hogy igen sok pénze is van bájos hölgyének.
S ugyan mire lehet – ha magunkkali megelégedés fő szemügyünk s azon belső csend, melyet minden halandó némiképpen megnyerhet, ha egyébaránt meg is tagadták tűle az istenek a szerencsét – mire lehet, mondom, fáradságot s áldozatot eszesebb- s ügyesebben fordítni, mint a közjóra? Ki pénzét csak vendéglésre költi, azáltal egy jó barátot se szerez, de mindazokat megsérti, kiket szívesen látna ugyan házánál, ha palotájába több férne – s így minden egyébben. A legnagyobb szépség is elhalványul, a legjobb ló is kiadja páráját; egymásra halmozott gyűjtemények, melyeket senki sem néz, egymásra rakott könyvek, melyeket senki nem olvas, rútul elporosodnak sat. Közhasznú intézetek ellenben, csinos épületek, melyekben a nemzet kincsei tartatnak, s melyekbűl a közértelmesség nőtten terjed, szép hidak, jó utak, helyes communicatiók; virágzó vidékek; melyek a hazát gazdagítják, midőn mindenki sorsát javítják s emelik, századokon hatnak keresztül, s kétségen kívül jobban kielégítik lelkünket, mint közönséges pénzfecsérlésünk. Valóban tágosabb billikombúl s nagyobb kortyokban innók az örömet, ha az egész világ előtt ilyeseket tudnánk előmutatni, mint mikor magányba csukva olvassuk aranyinkat, s rettegünk, ha nyitva áll a ház, s éjenkint ebeink nyugtalanok; vagy minden értékünket egy felette nagy kastély rakására fordítjuk, melyet magunknak építünk, s mely nagy pompája miatt nemritkán úgy áll a nyomorú falusi kalibák közt, mintha gúnyolni akarná azokat; vagy ha előítéletink, tudatlanságunk s hiúkodásunk következésiben odahaza őrizgetjük juhainkat, hazánkfiaival ellenségesen élünk, s egyedül magunkat s csak mindég magunkat ápolgatjuk, vagy ami több, bosszús kajánsággal mások törekedésit gátoljuk sat.
Ami pedig legszebb s megint legszerencsésebb, hogy a közjóra törekedés s önmagunkért s mieinkért való fáradozás egyenlően kitelik tűlünk, s csak úgy tesz bennünket hasznos s egyszersmind boldog polgárokká, ha ezen kötelességeket egymás mellett gyakoroljuk is. A jó hazafi egyszersmind jó gazda is lehet, s kell is lennie, mert csak a takarékos és jó rendű lehet közönségesen hasznos s nem csak lármázó hazafi. A községért munkálkodás ellenben lelkünket az önbecsérzésnek azon édes csendével tölti be, melynek végeztével magunk dolgainak vitele könnyűnek, minden egyéb foglalatosságok pedig mulatságnak látszanak. Mily jó ízű: munka után pihenni! Ki nem érzette azt, hát még oly munka után, mely nemcsak a testet fárasztó, hanem egyszersmind a lelket magasbra is emelé!
Eledel nélkül sem állat, se növény nem élhet, nem lehet. Úgy az ember se; csakhogy neki még többféle eledelre van szüksége. S valóban, mi mindenét kell táplálnia, minekelőtte azt mondhatná magárúl „emberhez illendően élek”? – Eledel kell testének, mert anélkül meghal, s mennyiféle: étel, ital, meleg, álom sat. Eledel fejének, mert anélkül állat marad, s mily különféle: társasági rendszabások ismérete, ház körülti munka, világi tudomány sat. Eledel végre szívének, mert másképp vad marad, s hánynemű: fiúi, rokonbeli szeretet, barátság, szerelem, hazaszeretet sat.
Már, ki csak testét hizlalja, annak esze végre faggyúvá, szíve pedig kiaszott bőrré válik; ki csak eszét táplálja; sovány, embergyűlölő, gyenge, félördög leend; ki ellenben kirekesztűleg csak szívbeli eledelekkel él, nem egyéb testesült sopánkodásnál. S így komplikált létünkben nem lehetünk egyoldalú táplálattal belsőképp nyugodtak s megelégedtek. Mert bármi fényes legyen is bőrünk, bármennyit tudjunk is, s a világ szépei bármily nagy számban enyhítsék is szívszomjunkat: lesz azért, ha ezen eledelek csak egy neme kimarad is, mindég valami üresség mibennünk, melynek neve ifjúkorban unalom, vénségben pedig életgyűlölés.
Ezen utolsókbúl bátran azon következtetést húzhatjuk: hogy a magyar nemes, ha egyéb nem akar is lenni, mint örömekben sokáig s undorodás nélkül úszó szibarita, bölcsebbet nem tehet: mint ha ideje s értéke egy részét hazájának szenteli, mert így elnyelvén a férfiasb eledelt, többi tápláléki, melyeket magához venni szokott, majd annál jobb ízűen fognak esni, s nem oly könnyen irtózást okozni; mint vajmi jó a fagyalt, hideg ital, könnyű sütemény s ilyesek; de minden bizonnyal hamar csömört okoznának, ha annak idejében nem volna marhahús, jó kenyér, érmelléki vagy váli bor sat. ilyek elégségesen kész szolgálatunkra.
Ha valamit mondtam eddig, ami egyenesen az életbűl van véve, ugyan nem ezen utolsó állításom igazsága-e az? Hiába gondolja elrejteni a mélyebben néző szemei elől – a nevető ajak, pillantati jókedv, tánc, ünneplés, nagyság vagy, hogy jobban mondjam, a vén név, hosszú titulus és sok pénz körülményei – azon belső epedést s életunalmat, mely némely honbelit boldogtalanabbá tesz legutolsó jobbágyánál s legalacsonyabb cselédjénél. S hány lenne köztünk megelégedett, ki ma éppen nem az, ha csak vagy egyszer jutna eszébe megpróbálni: mily könnyű s jutalmazó jó hazafinak lenni; soknak – ki mindennel bővelkedik, amit e világ csak nyújthat embert boldoggá tenni – kacajt vagy szánakozást érdemlő életunalma nem abbúl ered-e, hogy kirekesztűleg csak maga dolgait és önszemélyét hordozta s hordozza keblében, s az örömek szűk köriben forog; midőn születése szerint oly dicső szférában haladhatna, milyen csak kevés s kiválasztott lények pályatére, s melyen virágokkal ékesített életút, mirtuszkoszorú, istenek itala, hazafiak dicsérete s halhatatlan név már bölcsőtűl váltva kísérik a halandót. – Ha végre mindezek egymás után eltűnnek, s ezen dicső kísérők helyett unalom, csömör, életfáradság, hazafiak gyűlölete, idegenek megvetése, tüskekorona sat. környezi csak fejét s lakja palotáját, s fizetett szeretőt és fizetett jó barátot kivéve, csak az társalkodik vele, ki düledező udvarábúl egyet s mást akar szerezni magának, ki tehet róla? Egyedül ő maga!
Az ember lélek és test, s az elsőnek örömei, ha földi szennyein valamennyire túlemelkede már, sokkal felülhaladják az agyag legforróbb vágyainak kielégítését. És mégis sok – amin senki sem csudálkozik többé, mert mindennapivá lőn – úgyszólván éjjel-nappal azon töri fejét: miképp hagyhassa dicső pályáján Sardanapalt messze hátra; midőn azonban legszebb s legédesb lelki örömeirűl s jussairúl elfelejtkezik, s azoktúl békes tűréssel hagyja magát megfosztatni, vagy ami több, azt maga cselekszi, maga hajítja el s önlábaival tiporja azokat semmivé! – És számos palotáinkat nem lakják-e ilyes izék, melyek szomorú, de legnagyobb szerencséjekre nem is gyanítják, mennyit vesztettek azon kivetkeztetés által, melyet moraliter személyeken végbevinni engedtek vagy magok tettek; s mily kár, hogy dicső céljokat elhibázták, s az emberiség gyalázatjára legszebb ékességiktűl megfosztva hitvány ágyasok s pénzes zsidók rabjai, midőn őket az Alkotó hatalmas urakká teremté, kik mind csatapiacon, mind országgyűlésin oly sugárzó fényben jelenhetnének meg!
S mennyit nem lehetne még előhozni állításim józansága támogatására; ti. hogy a magyar földesúr csak úgy lehet igazán szerencsés, ha a szó legsúlyosb értelmében hív jobbágy és buzgó hazafi – de okoskodásom végtelenre terjedne; tekintsük azért röviden: kötelességalapimrúl hihetűleg mit fognak mondani, s minő hangú lesz az azokat követő s tűlem annyiszor szórúl-szóra hallott zaj és
Lárma
„Ilyeseket hogy mondhat egy született magyar mágnás, s hogy teheti a vele egy rendűeket a haza előtt gúny s gyűlölet tárgyivá s nevetségesekké, s mit akar? A régi szép rendet eldönteni veszedelmes princípiumival, s mindent zűrzavarba hozni?”sat.
Igazságokat, habár keserűk is, végre kimondani nemcsak hasznos, sőt szükséges; mert az önisméret minden előmenetel-s jobbulásnak legelső kezdete; kellemetlen ugyan, de józanabb azokat honbelitűl, rokontúl hallani, mint inkább idegen vagy veszedelmes hazai figyelmeztetőre s dorgálóra várni; kik mibenlétünket annyira ismerik, hogy némely hátramaradásink s hiányos rendelkezésink titka oly nagy lett vagy, hogy hibátlanabbul mondjam, oly tágra nőtt, hogy mindenütt kilátszik, s egy hazánk minden gyapjábúl készítendő köpönyeg alá se férne már el többé. S így az által hiszem legszentebb kötelességim teljesítését, hogy mágnás létemre ilyeseket nem hallgatok el, hanem egyenesen s hímezés nélkül kimondani merek. Mert valóban nemcsak dicséretre méltóbb valamely hibát- eltagadás s abban megrögzés helyett – megismérni s abbúl kilábolni, hanem határtalanul bölcsebb s tanácsosb is.
A görbe, nagy fülű, kaszás lábú, ha eszes, maga fogja magát a természet mostohasága végett gúnyolni s így idegen gúnytúl ment lenni, s egyéb lehető elsőségeit s kellető tulajdonit pedig életi nyájassága által annál szebb fényben előtüntetni. Ki mindezeket tagadni s fedezgetni akarja, nemcsak hiába fáradoz, sőt azon veszélybe esik, hogy ki-ki ujjal mutat rá s kacagja. És így bölcsebbet nem tehetni az önvádolásnál, ha így lehet mondani, még akkor is, midőn a kellemetlen létbűl s hátramaradásbúl kilábolni lehetetlen. De hát ha ezen kilábolás nemcsak nem lehetetlen, sőt igen könnyű és szinte semmi fáradságba se kerül s önmagunktúl függ: akkor a hiányok s homályok eltagadása s rejtegetése csak azt bizonyítja, hogy azokbúl kiemelkedni nincs szándékunk vagy nincs erőnk.
A képzelet mindent nagyobbra fest, mint a valóság lenni szokott, s csak tűlünk függ p. o. magasb tornyot a strassburginál, tágosb szentegyházat a római Sz. Péterénél, nagyobb hajót egy spanyol líneahajónál képzelni. Így egy cseppet se nehéz jobb utakat, műveltebb mezőket, kiesb vidékeket, serényebb kereskedést, helyesb communicatiókat, vígabb falukat, tisztább várasokat, jobb vendégfogadókat, nagyobb kultúrát, kiterjedtebb s többoldalú tudományt, nyájasb hospitalitást, értelmesb rendeletű kúriát vagy kastélt, nemesb patriotizmust, több közlelket, polgári erényt – s kevesebb sárt, port, nádat, korlátlan partú vizeket, hasztalan erdőket, becstelen lapányokat, bozótot, kevesb egoizmust s egyrészrűl a legalaptalanabb hiúságot, másrészrűl a határ nélküli hajlékonyságot, alattvalók iránt dölyföt, elöljáró előtt porban csúszást, kevesebb előítéletet, balvéleményt, tudatlanságot, féktelen betyárságot sat. – magunknak képzelni, mint amilyen s mennyi valósággal találtatik honunkban.
Ennélfogva nem hívja meg a magyar vendégét soha fényes táblára, nagy bálra, pompás udvarába, hanem egy kis barátságos ebédre vagy táncmulatságra, szegény házához sat. – s így sokszor a képzelet igen kevésre s kicsinyre lévén elkészülve, a meglehetőst, tűrhetőst is jónak s különösnek tartja a hivatalos. Nincs veszedelmesb, mint valamely elsőségnek kicsapongó reputációja – becsesítése – mert valóságban mindég kevesbet találunk, mint azt képzeletünk festi, midőn azonban az árnyékban szerénykedő szépet s érdemest ki-ki csudálva szemléli. S nem szolgálhatni valakit gonoszabbul, mint ha dicséretink által igen magasra emeljük, ami által őtet úgyszólván egy magas toronyra állítjuk, melyrűl szégyen nélkül nem ereszkedhetik le, s magát oly magas helyen nem is tarthatja sokáig – s így arrúl, azaz a közvéleményben a legfőbb pontrúl egyszerre a legalacsonyabbikra szokott süllyedni.
Nemzetekkel, hazákkal szinte így van, s főképp olyanokkal, melyeket nemigen ismérvek, s melyek körül eddig mindég valami homály s köd boronga. S így ha némely állításim nagyítva adnák is elő hiányink- s hátramaradásinkat, annál jobban fogja csudálni a külföldis magyar vagy az igazi külföldi azt, amit ő helytelennek s rossznak vélt, s amit tűrhetős, sőt jó karban talál; midőn azonban azon igazságok, melyeket előadék, mahónap bizonyosan jó s hasznos következéseket fognak szülni.
Ami pedig a nevetségest, gyűlöletest s veszedelmes princípiumokat sat. illeti, valóban igaz: hogy számos hazánkfiainak életmódja s öntartása ugyancsak nem kacajra gerjeszt, hanem a szemeket könnybe borítja, s nem annyira gyűlöletre – mert ki gúnyolhatja, ki gyűlölheti az igazán szerencsétlent? –, mint inkább keresztény irgalomra méltó. S így mindazokat, kik magokat érintve s némely rajzimban hű hasonlattal festve érzik – ha már magok akarják elárulni magokat-, arra kérem, változtassák utóbbi tetteik által mai állításimat hazugsággá; mert mindaddig, míg se nem jó polgárok, se nem jó gazdák, se rendet, se takarékosságot, se józan életet nem tartanak, mindaddig senki se fogja hinni, hogy azok, kik velek egy értelemben nincsenek, velek kezet nem fognak, pénzeiket nem úgy pazarolják, jussaikat nem úgy tiporják s napjaikat nem úgy ölik, mint ők – veszedelmes emberek; hanem azt fogják hinni: hogy ki-ki önmaga színét viselvén s nem más, csak öntulajdoni által lehetvén s lévén valóságosan nevetségessé s gyűlöletessé, bizonnyal nem oly birtokosok fogják a fentebb előadott kötelességekrűl értesítő gondolatokat helyteleneknek tartani s megtámadni, kik urunk közelebbső tisztei, s kik élteket közszolgálatra szentelék, hanem olyanok, kiknek se vagyonok rendben, se rokonbeli összeköttetésik tisztában, se jobbágyik, se gazdaságok jó állapotban nincsenek. Sőt ki-ki arrúl lesz meggyőződve: hogy azoktúl kell tartani, s azok fogják az egész egyetemet minden kétségen kívül végre zavarba s veszélybe hozni, kik már mindeneket eltékozlák, s gyermekiknek egy garast se hagynának, ha az valóban nagy tiszteletet érdemlő atyai tehetségekben állam, s a birtok s vagyon sequestrum vagy majoratus által valamennyire mentesítve nem volna – s nem azoktúl, kik a haza ügyében fáradozván anyaföldöket mind magosbra emelni törekednek, midőn a bal- s előítéleteket kiirtani, valódi s életrevaló isméreteket, tudalmakat mind jobban s jobban terjeszteni iparkodnak – hogy azok valóban a veszedelmesek, kik mindent mutatók, csak magyart nem, s kik a rendetlenség közepébűl mindég csak jó rendrűl s áldott nyugalomrúl habaráznak, helyesb ekében pedig, lóherben, jobb vendéglőben, versenyfutásban, tudományos társaságban s tán még egy magyar dictionariumban is véres revolúciót látnak, s kik azokat hirdetik ügyes észfogással veszedelmes princípiumúaknak, kik nem az ő nyomaikat tapodják, hanem azáltal hiszik tántoríthatatlan hűségeket királyokhoz megmutatni s azt egész Európa által elismértetni, hogy legédesb jussok szerint szavaikrúl s tetteikrűl lerántván a homályt, kétségest, alattomost, hypocrisist s minden álságot, oly szívesen áldoznak ideik, vagyonik s fáradozásikkal honjok elősegéllésére, mint készek is fejedelmikért véreket ontani egy cseppig mindenütt s mindenkor!
„Néhai bölcs és dicső atyáink s eldődeink is csak úgy éltek, mint mi, azért ne akarjunk jobbak lenni, mint ők, s így ne változtassunk semmit; sok, ami teóriában szép, s a jobb szívűt, de mélyebben nem gondolkozót bájolja s elcsábítja, praxisban ki nem vihető. S miképp mondhatni, hogy az ország semmi terhét sem viseljük, hiszen az indirecta teher* szinte elnyom, s efelett nem insurgálunk-e, ha kívántatik? S másutt, a külföldön jobban mén a dolog?” sat.
Néhai bölcs és dicső atyáink s eldődeink éppen nem éltek úgy, mint mi, hanem kemény vadságokban háborúhoz s veszélyekhez edzve lóháton vagy váraikban, sánc és mocsár közt igazán nagyok voltak; mi ellenben ellágyultan s elpuhulva se vadságunk, se civilizációi súlyunk által félelmesek többé nem vagyunk. Megváltozott az idő s azzal mi. S így könnyebb az eldődiekre provocálni, mint megmutatni: hogy csak ők is úgy kocsiztak s henyéltek, mint mi, s őhelyettek is mindég csak az adófizető kelt ki ellenség eleibe, s akkor is jobban levágta a török fejét, mint ők; amit ma minden bizonnyal jobban tudna, mint mi. De ha megengedtük magunkon azon kardinális változást végbevitetni, melyen az okos csak örülhet, mert az új úton mindent elhomályosíthat, ami eddig magyar földön dicső valaha csak volt – azon kardinális változást, mondom, hogy örökös katonákbúl kirekesztűleg földművelők, tudósok, írók, ügyvédek s effélék legyünk, midőn azonban csak az adófizető nép katonáskodik igazán – hogy ellenezhetjük józanul s igazságosan azon változásokat, melyek a fő kivetkeztetés természetes kísérői?
Mi most éppen – ha úgy szabad kimagyarázni magamat – az oroszlán, ami hajdanta valóban voltunk is, s a jó fegyverzetű férfiú közt állunk. A régi iskolabeliek mindég vissza akarnak vezetni oroszlánságunkra, s ebben nem cselekesznek ítéletem szerint természetesebben s mélyebb belátással, mint ha egy 32 esztendős férfiút megint 18 esztendőssé akarnának varázsolni vagy az emberiséget rák gyanánt hátra léptetgetni vagy mábúl tegnapot csinálni, s így minden igyekezetik- s intésiknek a mathesis rende szerint nem lehet egyéb következése durvaságnál, gőgnél, betyárságnál s hosszú bajusznál. Én inkább fegyvert fogni tanácslok; azon fegyver pedig, melyet ajánlok, nem egyéb, mint már előbb is mondám, kicsinosított emberfőnél. Ebbűl ered minden, mert a bölcsesség erő és szerencse. S így csak a csinosodás van itt-ott még hátra, mert hála az egeknek, feje van mindegyikünknek.
Ami pedig a teóriát és praxist illeti, mellyel némelyek minden körülállásban elő szoktak állni: tudjuk azt igenis jól, hogy könnyebb házat, hidat rajzolni, mint építni; könnyebb erőművet kigondolni, mint mozgásba hozni; könnyebb tökéletes respublicákat s országlásmódokat képzelni, mint csak egy falusi bíró dolgait is derekasan s emberül végezni – de tudjuk ellenben azt is, hogy ezen téma a rest, rosszakaró s kivált az interesszált szájában olyan, mint a méreg, s a legjózanabb javítást, legbizonyosb előlépést is sokszor gyökerestül megsemmisíti: p. o. hogy a vármegyeházi kassza mindég legnagyobb bátorságban legyen, azzal visszaélés ne történhessék s bukás ne kövesse, mint sokszor a régieket dicsérők közt lenni szokott, ily komoly tekintetű okoskodók előtt, kivált ha magok kezei alatt van, teóriában szép, de praxisban ki nem vihető. Hogy a hús limitatiója eltörültessék, s ily könnyű, egy garasba se telő javítás által a mezei gazdaság egypár év alatt századi szökkenést tegyen, teóriában igenis szép, de praxisban ki nem vihető. S vajon mért lenne ki nem vihető? – Mert azáltal némelyeknek, kik a tanácsban ülnek s mindég a régi rendet emlegetik; egy jövedelmi részek,* _ _ _ _ _ midőn a hús felemeltetik, elmaradna. S így az új teóriábúl származó praxis s, mint ők mondogatják, az újításokbúl fakadó zavar rájok nézve természetesen semmit sem érne s káros lenne. Hogy a földbirtokosak utak csinálásához s egyéb communicatiók létesítéséhez járuljanak* s így elevenséget s egészen új életet hozzanak hazájokba, teóriában szép, de praxisban ki nem vihető – s ugyan mért? Mivel a vásárhoz közel lakónak a rossz út ideig-óráig hasznos, mert a konkurrenciát kizárja, legfőképpen pedig azért, mivel ha megszűnik a régi rend, megint az úti biztosok jövedelme maradna el _ _ _ _ _* sat.
És ilyen praxisok, mint p. o. legeltetésben, hol a földesúr lassan-lassan minden legelőbűl kiszorítja jobbágyit, vagy útcsinálásban, hol 14 napra idegen tájékra hajtják el a szegény parasztot, s ott bitangképp jobbára esztelenül s így hiába pazérlott munka közt marháját legelő híja miatt romlani s veszni látja, midőn azonban maga sínylődik vagy pénzét a csapszékben költeni kénytelen – végre ha ő készítette el az utat, csak szinte megint egyedül ő maga fizet vámot tűle; vagy forspontozásban, midőn a jobb lovas jobbágy földesurának vagy tiszteinek ingyen szolgáló kocsisa; vagy vármegyeház-építésben, hol közönségesen egypár szabad oblatum után a munka s költség legnagyobb terhét azon osztály viszi, melynek a vármegyeház néha nem egyéb kínzóhelynél;* vagy országgyűlési költségek vitelében, melyen az, ki a költségeket viszi, reprezentálva nincs – és számtalan efféle praxisok ugyancsak jó, szép s nemes elintézések! S lehet-é azokat rendnek s igazságnak hívni? S ugyan változtatások ki nem vihető-e? S tán veszedelmet hozna hazánkra? Ó, szégyen! hol marad elpirulásod! S mégis hány ügyes hypocrita teszi ilyesek által a sokaságot bolonddá, mely vak heviben rá merne eskünni, hogy alkotmányunk ily égbekiáltó s a természettel összeütköző sarkalatokon áll.
Ami pedig az indirecta terhek vitelét, mely minket, amint állítják, elnyom, vagy háborúkori felkelésünket illeti: arrúl most inkább hallgatok s más időre hagyom, mert igen sokáig kellene az abszurdumok tengerén hajóznom, minekelőtte józan partra juthatnék. Azonban nem hiszem: hogy ezen sokszor előhozott tetemes súly, ti. az indirecta teher agyonnyomott volna eddig csak egyetlenegy magyar nemest is – tán parasztoknak sajnosan esett, az meglehet; s éppen oly nehezen képzelhetek magamnak, akármint hevítsem is fel s kínozzam fejemet, egy oly hadi sereget, mely a mai nevelés s életmód következésében a legvadabb s -dűhösb ellenséggel győződelem-hihetőséggel szállhatna szembe, mely jobbára csak nemesekbűl, mágnásokbúl, lordokbúl, pairekbűl, püspökökbűl s ország zászlósibúl* volna szerkesztetve, kik a nemzetek tábornoki, hadnagyai voltak régi világban!
S hogy másutt sincs jobb világ, külföldön se megy jobban a dolog, az ránk nézve mit következtet? Ezen állítást tagadni is lehetne, mert igazságos ítélet előtt Magyarország minden lakosit s nem kirekesztűleg a nemeseket kellene csak kihallgatni; s továbbá, ha sehol se volna is a jólét oly indigena,* mint nálunk, mért kellene azért a középszerűség szomorú pontján megállani, ha mindnyájan határ nélkül szerencsésbek lehetünk még, s arra szeretett királyunk atyai gonddal kezet is nyújt?*
„Még igenis kora ilyeseket mondani – szerzőhez nem illők, országgyűlésre valók; egyébiránt nem tanácsos annyit változtatni egyszerre, hanem csak halkan s egymást követve. Efelett mi közünk nekünk ahhoz, ha Magyarország fél század után fog is virágozni – mi akkor nem élünk már sat.”
Némely emberek mindenre – kivévén, ami közvetetlenül önhasznokat következteti – csak azt tudják mondani: még kora s nem ma, de még ezer esztendő múlva is mindég csak azt mondanák. Van is, tagadni nem lehet, sok az időt megelőző, mint p. o. lónak gyepre hozása idomítás nélkül, úrfinak egzamen adása tanulás nélkül, soknak házasodása tapasztalás nélkül, repraesentativum systema közértelmesség nélkül sat. – De a publikumnak valami hasznosra elkészítését tán nem ezek közé számlálhatni, sőt úgy látszik, hogy némely tárgynak egyszerre – minekelőtte a tanácskozóknak tökéletes világos ismérete lenne még róla – tanácskozás végetti felvétele inkább tartozik azon nevendékek társaságába, kik születésekben apjokat előzték meg.
Mit ér a legjobb vadász, legjobb munkás, legjobb deák, legbátrabb ember előkészület nélkül; az elsőnek puskája nem sül el, a másodiknak ekéje biccen ki, kaszája tompán vág, a harmadik minden esze s talentoma mellett is második osztályba jő, a negyedik s kivált mostani időkben haszontalan katona sat. Minden idomítástúl, elkészítéstűl függ! S a legjózanabb szisztémákat s intézéseket minden előkészület nélkül, azaz rendetlen képzeletek igazítása s rendezése, hamis bényomások, vakító elfogultságok s megrögzött balítéletek kiirtása s a tudnivalók nagyobb kiterjesztése előtt tanácskozásba hozni nem egyéb, mint magot vetni száraz, kemény földbe, mely se szántva, se trágyázva, se boronálva nincs, s ennek következésében látjuk s tapasztaljuk sok összeülők közepibűl és sok fáradság után igenis sokszor, miképp veszi eredetét a semmi, és ez B.-re emlékeztetvén azt mondatja velünk: „Sokat dolgoztak, de keveset értek el.” S errűl megfontolásra csak ennyit!
Igen sokat kezdeni egyszerre, igaz, többnyire igen ártalmas, s az, ki így cselekszik, nem dolgozik nagyobb sikerrel, mint azon agár, mely egy ízben több nyulat hajhász – ellenben nem lehet p. o. gazdaságban az idén ökröket vásárlani, esztendőre kutakat ásni, harmadikban béreslakást építni, negyedikben szekereket, ekéket készítni sat., de soknak szinte egyszerre kell megtörténni, hogy a sok elkészült tagok részarányos egybefogó egészet alkossanak. A józanabb gazdasággal s kereskedéssel oly szorosan függ a legelők felosztása, húsárosítás eltörlése,* hitel, papirospénz s több efféle össze, hogy úgyszólván csak egyszerre mehetnek előre. Így van sok egyéb fontosban is. S kezdeni kell valamikor, mint nemkülönben nem lehet mindég alunni, hanem végre csak fel is kell ébredni.
S hogy sok nem bánja, mi lesz hazájábúl holta után, azt igenis elhiszem, sőt bizonyos vagyok benne, mert látom, hogy éltében se törődik vele sokat. De a nemes nem így gondolkozik – amit megvallani nem szégyell –, s azt hiszi, habár egyedül maga maradna is, hogy egy becsületes embert kirekesztűleg csak az boldogíthat vénülő korában, ha férfiideje férfias munkálódási által megérdemlé, s előre sejdíti, hogy hazafiai leglelkesb része valaha, ha ő többé nincs, s minden irigységnek s megsértett önszeretetnek vége – hamvai felett azt fogja rebegni: „Itt a föld igazán nemes csontokat, igazán becsületes hazafit borít.” Mert mi melegítheti a nemes vért édesebben, s mi által felelhet az ember jobban meg titoktele ittlétének – melyben minden kétes s rejtett, s hol még a legvilágosabban látó szebb lelki felemelkedéssel is csak sejdíthet-, mint midőn ön álláshelyén, melyre a sors állító, hazája s ezáltal a mindenség tökéletesbítéséhez tehetsége szerint járul!
Azért, ha másnak hazája fejőstehén gyanánt jelenik is meg, nekünk azon remény maradjon mindég legszebb örömünk, hogy magyar honunk mind magasbra fog emelkedni még; s leszünk-e tanúi annak vagy sem, a hatalmas istenekre bízzuk, s úgy fáradozzunk, mint halhatatlan lelkűek, kik az idő mohátúl mentek. S ki tudja, ha soha többé halotti álmunkbúl nem ébrednénk is fel, ki szerencsésebb: az-e, ki a fákat ülteté, ápolgatá s azok lassú, de meg nem szűnő növését tapasztalá vagy az, ki megnőtt korokban nyugodott s henyélt csak árnyékok alatt?
„S mily jussal mondhatja a szerző mindezeket, ki bízta rá; minket tán vezetni akar sat. Ő bizonyosan mellékes célt vágy elérni, s nagy lelkű állításai egyedül kifüggesztett cégér, mely által a lágyvelejűket misztifikálja, midőn magában nevet s önhasznát lesi” sat.
Ezen megtámadás személyemet illeti egyenesen, s így azt megcáfolni sok tekintetben bajos, mert önszemélyérűl szólani annyi, mint a szebb társasági rendet sérteni, s így tán tanácsosb lenne hallgatni s a rólam való ítéletet az olvasóra bízni. Azonban ily megtámadást nemcsak rossz néven nem veszek, sőt annak úgyannyira örülök – mert részint a büszkeség szava, részint pedig azoknak, kik némelyeket a velem tartástúl nagybecsű tanácsokkal elvonni akarnak, igazi misztifikációja –, hogy nehány kis megjegyzésimet elhallgatni nem vagyok elég erős.
Olyasokat, kik jussomat gondolatim előadásira nézve kétlik vagy el is akarják tagadni, s magokat általam vezettetni nem engedik, csak dicsérhetek; mert ők azáltal azt bizonyítják, hogy több észbeli erőt érezvén magokban, mint bennem tapasztalnak, önszemélyeket hiszik vezetőkké alkotva. S ily nemes önérzet, ily büszke felemelkedés legnagyobb tiszteletre méltó; s éljenek! Ne is menjenek ilyesek senki mögött, de a legnemesbek mellett vagy előttök is – csak rajta!
Galileire nem bízta senki a Föld maga körül forgásának kitalálását; Newtonra senki a nehézség törvényei felfedezését; úgy nem bízta senki Franklinra azt, amit emléke mutat s ami egyszersmind dicső életrajza: „elragadta az égbűl a villámot és a zsarnoktól a jogart.” De ők halhatatlan pályájokat minden titulus, protectio, salarium s effélék nélkül – s anélkül, hogy más emberek által rájok lett volna bízva, eljárták, s úgy látszik, meghívatások az emberiség felvilágosítása végett magasb helyrűl történt, mint amily magas hely e földön van. S így jeles megtámadóim – mert olyasokrúl itt nincs szó, kik csak hibát tudnak találni, magok pedig sohasem visznek végbe semmit – ne várjanak senkire, járjanak elöl, mint a például felhozott három bölcs, szívesen leszek követőjök; adjanak jó tanácsot, oktassanak bölcsességre; erősítsék meg önpéldájok s tetteik által, amire oktatnak –, leghívebb tanítványok én fogok lenni. Amiben hibáztam, ők igazítsák el – s fussanak velem egy pályát. Nem kívánok egyebet, mint hazafiságomban őáltalok meggyőzetni; s nem óhajtok semmit buzgóbban, mint hogy hazafi kötelességim gyakorlásában általok messze hagyassam hátra, mert így – s ezt büszke érzéssel merem állítni – az ország nemsokára ugyan más képet mutatna!
Sok, igaz, azt is rossz néven veszi s a ki bízta rá-t veti szememre, hogy némely magyarokat szégyen, gúny, szatíra s egyéb tűlem kitelhető üldözés által anyai nyelvek – melyet tulajdonképp anyanyelvnek sok magyar házban többé nevezni nem lehet – megtanulására kínszerítni akarok. Már ez ugyancsak nagy szemtelenség s égbekiáltó igaztalanság, azt nem tagadhatni – s én azt csak vak hevemben teszem; mert hogy is kívánhatni azt okossággal s mérséklettel egy magyartúl, s kivált ha több ezer jobbágyi vannak: hogy még magyarul is tudjon, midőn hazai dolgokban úgysem igen jártas? Hisz ez igenis nagy praetensio lenne – és szinte a természet törvényivel ütköznék össze!
Akármihez s mi ellen való vak bizodalom vagy bizodalmatlanság pedig a lágy velőnek s felette gyenge ítélőerőnek legnagyobb betűkkel írt testimonialisa. Rézzé válik-e az arany a rossznak vélt markában vagy arannyá a réz a jónak gondolt kezei közt? Nem változik biz az egy cseppet sem, akárki markolja is – csakhogy ismerni kell. Szintígy van a gondolattal, okoskodással, állításokkal. A rossz ember sokszor sok jót és eszest mond, mint nemkülönben sok hiábavalót s esztelent a jó. A maga lábán állni s maga eszivel gondolkodni tudó nem hagyja magát, mint a nép, fényes beszéd, kellemes előadás s ügyes szofizmák által elcsábíttatni, de mindenkor és mindenütt a dolog velejére tekint s ezt aszerint fogadja el, azt úgy veti vissza. S ki azt mondja: „Ne higgyetek neki, misztifikál”, az misztifikálja inkább hallgatóit, mert nyíltan szűk eszű- s keskeny belátásúaknak nyilatkoztatja, kik magok se nem látnak, sem ítélni nem tudnak.
S ezek szerint a rólam való ítéletet – s valjon mi a fő célom s mily jutalmat s hasznot vadászok – kinek-kinek önbelátására s megbírálására bízom – midőn azt hiszem, hogy hazám java előmozdítására minden tűlem kitelhetőt cselekedni szinte oly jussom van, mint egy se igen magas, se felette alacsony helyezető katonának tagadhatatlan jussa van – ami legszebb bére – minden tűle kitelhetőt a diadalomnyerés végett elkövetni; s ezen fényes jussombúl, melyet a legitimitás legszentebb törvényei szerint, mint az Isten legszebb ajándékát tekintem s becsülni tudom s melyet tűlem, míg élek, el nem fog ragadni senki, folynak személyemre azon kötelességek, melyeket fentebb előhoztam.
Az ötödik, hatodik s számtalan többi megtámadókat, kik okoskodásim ellen minden bizonnyal hidraként fel fognak kelni, még most megcáfolni nem akarom. Legyen az utolsó szó olvasómé. Téma van elég, s így berekesztésem vége legyen még egy barátságos s már többször érintett rövid
Tanács
A legnagyobb igazságbúl minden részre a legnagyobb haszon is foly, úgy mint kirekesztűleg csak a természet örökös rendszabási szerint alkotott tárgy – legyen erkölcsi, legyen lelketlen – rejti magában a lehetség, siker s állandóság mineműségét. A legfőbb igazság erkölcsi világban az, ami mechanikában az öröklétű axióma.
Nem kényünktűl függ tehát p. o. a vizeket erre vagy amarra vinni, mert azoknak nem parancsolhatunk – nem kényünktűl gőzerőművben a lombikot nagyobbra-kisebbre, az emelőket hosszabbra-rövidebbre készítni – szorító erőművben* a csőket hosszaságokhoz képest szűkebbre-tágabbra rendelni, mert ezek közt mathesisi idomzatnak lenni kell sat., hanem szükséges – ha igazán józant akarunk előállítni –, hogy a természet örök rendszabási szerint eszközlésinket a víz, gőz, levegő sat. változhatlan tulajdonikhoz alkalmaztassuk. S szinte így nem önkényünktűl függ a társaság, alkotmány s országlás józan léte; nem tetszésünktűl s jószívű óhajtásinktúl függ embertárainkat s honbelieinket jobb létre emelni, boldogítni; hanem az csak a lehető legigazságosb elrendelésbűl, azaz: a természet eldönthetlen szent törvényei hű teljesítésébűl eredhet – szóval semmi sem közelíthet a tökéletesbhez, ha sarkalatja nem talpigazság.
Ezek következésében tanácsom semmi egyéb, hanem hogy: „Hazánkban mindenkinek vagy legalább a lehető legnagyobb résznek gyomra, feje és erszénye ne legyen üres – sőt hogy ki-ki magának több s több életjavakat s kellemeket szerezni iparkodjon – de azokat fáradozása után minden hihetőséggel el is érhesse, s azokat elérvén bátorságban bírhassa is.”
Mennél több marhahúst eszik, mennél több bort iszik, mennél több posztóruhát visel sat. a nép, annál jobb lábra kap a termesztő, s nincs mit rettegnie a vásár változásai, külföldi tilalmak, bankrotte s lankadó kereskedés miatt – mert minden terméke szinte már mezein kél el – s mennél számosb házi bútort, csinosb konyha- s ebédszereket s egyéb életalkalmat sat. szerez magának a sokaság, annál jobban emelkedik a mesterember s kalmár, s mennyivel több a belső termesztés s nagyobb a kívánat külföldi javakkal is élni, annál jobban díszlik a kereskedés.
És így a serényebb földművelést, nagyobb industriát, virágzóbb kereskedést, szóval: a jobban bírást s gazdagabb lételt megelőzi – s ezen talpigazságon áll a földbirtokosnak, ha úgy szabad mondani, kincstára – az ország lakosi legnagyobb részének oly körülmények közé helyeztetése, hogy az nemcsak marha-, de még borjúhúst is ehessék; nemcsak savanyú, de még ugyancsak jó bort is ihassék; nemcsak posztóruhát viselhessen, de még kárpitot is használhasson sat. – röviden s oly világosan, mint lehet: hogy az adófizető nép halkkal azon erkölcsiségre emeltessék, s a jobban fáradozó és iparkodó test- és észbeli törekedésinek azon bizonyos és bátorságos jutalmát is nyerje, melyek nélkül, akárki mit mond, egy ország sem emelkedhetett ki eddig s egy se fog kiszabadulni a középszerűség s alacsony állás szomorú köreibűl soha!
Azon közmondás: „gazdag paraszt teszi a gazdag földesurat”, honunkban nem mindég teljesül be, sőt mai időkhez többé nem illő feudális létünk következésében, mint igazság, szinte sehol sem áll; mert a birtokosra nézve ideig-óráig csaknem mindenütt hasznosb a lelketlen puszta,* mint a népesített határ. Azonban ezen most említett közmondás, mely valóban talpigazságon alapul, nem azért válik köztünk hasztalan állítássá, mert valami hiányt rejt magában, hanem azért nem illik mostani helyeztetésünkre, mert jobbágyink vagy nem bírják igazán jól magokat, hanem csak a mi képzeletünkben; vagy nem bírják jól magokat oly módon, mely a földesúrnak is hasznos lenne, azaz nem bírják közönségesen magokat szorgalmasb industriájok után jól, hanem csak tágos mezeik és számos marháik következésében; s így természetesen jobb s gazdagabb létek sem uroknak sem az országnak sok hasznot nem hajt.
A magyar szántóvető közönségesen, komoly férfiúsága következésében, nem törekedik úgy, mint sváb vagy szász szomszédja, némely életjavak megszerzése végett – s így se maga nem bírja magát oly jól, se földesurának, se a községnek nem oly hasznos jobbágya s embere, mint az. De ebbűl nem az következik: hogy a magyar földműves régi s részint mostani, semmit vagy igen keveset óhajtó s így igen keveset szemfüleskedő henye apátiájában hagyassék, hanem hogy renyheségi hajlandósága miatt inkább a legnagyobb inger s azon mágusi erejű indítóok használtassék, mely más országokban, mint a tapasztalás mutatja, oly csudákat művelt, hogy azokon alig bámulhatni elegendőleg, s melyek következésében p. o. Britannia esztendőnkint szinte 8 millió mázsa vasat készít, 1½ millió mázsa gyapjút, 2 millió pamutot és számtalan ilyest varázsol leghasznosb s kellemesb mindenfélékké; míg mi tán 200 ezer mázsa töredékeny vasat se tudunk előállítni – egy kis durva posztót, pamutbúl s egyébbűl pedig a semmihez igen közel járót készítgetünk sat.
A belső konzumció bírja a közönséget a lehető legjobb s -gazdagabb létre; hogy pedig a legnagyobb rész az élet legszükségesb, nemkülönben legkellemesb javait fogyasztani forrón kívánja s azon kívánatnak eleget is tehessen, elkerülhetlenül szükséges mint conditio sine qua non: hogy minden státusbeli – személyes függetlensége s vérében mélyen rejtett s gyökerezett nemzetisége leöltése nélkül – állati vadságát hagyja el s józanabb filozófia alapjain, mely keresztény vallás által megtisztult, fejthesse ki halhatatlan emberi méltóságát.
Errűl pedig nem is álmodhatni bizonyos s bátorságos birtok s azon lehetőség, sőt hihetőség nélkül: hogy fáradozási után határtalanul jobban bírhassa magát. S erre módot nem nyújthat senki más a földesurakon s tehetősbeken kívül.
Ezen utolsóknak kell tehát részint a szív ösztöne s még inkább az ész tanácsa szerint önmagokon nemes – vagy ha egyenesen ki akarjuk mondani – józan diadalmakat nyerni, tudniillik: az ország terhének egy részét vállaikra venni s így a szántóvető sorsát könnyítni s méltóságát felemelni.
Ily concessiók – melyektűl a nagyobb rész azért retteg, mivel se természet törvényeit nem isméri elegendőleg, se más nemzetek tapasztalásit használni nem tudja – csak ideig-óráiglani nyomást s kárt vonzanának az áldozókra, s az igazán nemes tett legjózanabb cselekvésnek is mutatkoznék csak rövid idő alatt; mert ahelyett, hogy most az adófizető naprúl napra tehetetlenebb lesz, s mi, birtokosak és nemesemberek se vagyunk gazdagok, sőt mindég szegényebbek leszünk – igazságosb rendelkezés után a szántóvető is, mi is jobban bírnók magunkat: ahelyett, hogy most az adófizető a rá rótt csekély adót se képes fizetni, s erejébűl oly bizonyosan, mint 2 × 2 = 4, mind jobban s jobban fog kifogyni, miköztünk pedig a messzebbre tekintők titkolhatlan belső aggódással magokban azt kérdik: ugyan mi lesz ennek vége? – a 19-dik századhoz illő előmenetel s magasodás által a haza szükségei bőven kipótoltatnának, mi végre kiszabadulnánk azon kellemetlen dilemmábúl, melynél fogva vagy kénytelenek vagyunk éltünk fogytáig ispánkodni, vagy legszebb napjainkban sequestrum alatt sínlődni – drága hazánk pedig a többi európai nemzetek közt helyet foglalna, s a jövendő oly tisztán s reménytele derülne fel szemeink előtt! midőn ma ránk nézve nemcsak beborult, de kétes is.
Valóban nem gondolhatni át belső megilletődés nélkül más nemzetek reformációinak filozófiáját, s mily csudálatos utakon s mily számos keserű epedések s gyászos történetek kísérésével tetszik az isteni gondviselésnek az embereket boldogságokra vezetni, kik buta hevekben s egymás ellenti kajánságik s üldözéseik közt mindaddig szokták lábaikkal tiporni önhasznokat és szerencséjeket, míg vagy kegyetlenségikben s vérontásikban kifáradván, vak véletlen által tűnik fel közlök a szent igazság s annak áldása, vagy lelki tehetségik emelik őket a jobblétel s bátrabb s boldogabb élet körei közé.
Britannia s Franciaország vérzivatarjai mit bizonyítnak egyebet, mint szegénység miatti megvívást? Mert mindazon borzasztó convulsiók, melyek egy s más országot oly fertelmesen megráztak, mi egyébbűl vették legvalódibb eredeteket, mint abbúl: hogy a tehetősb rész, mely hatalommal volt felruházva, a haza minden terhinek vitelét az alacsonyabb, de a hazafiak nagyobb részín akaró mindég hagyni – amit ez végképp tűrni és szenvedni nem tudott s nem akart, s elvégre rabláncait kettétörte, azoknak, kik őket úgyszólván fogva tartották, legnagyobb ijedtekre s ideigleni károkra tagadhatatlan, de egyszersmind legnagyobb valódi hasznokra s mai tartós jólétekre is; mert ezen kínszerített változások következésében ők most határ nélkül s minden tekintetben jobban bírják magokat s boldogabbak, mint régi helyzetekben lennének, melyért annyit fáradtak s harcoltak, s melynek további fenntartása végett, legnagyobb szerencséjekre, a csatát elvesztették!
Hogy Britanniában hajdan a privilegiált földesúr készebb volt inkább vérét ontani, mint feudális alkotmányábúl egy hüvelknyit is engedni – aminek következésében, ha ti. józanabb intézkedésre nem kínszeríttetett volna, ma szintoly szegény s tehetetlen lenne, mint mi vagyunk-, azt minekünk igen természetesnek s megbocsáthatónak kell látnunk s ítélnünk; mert mi se kívánkozunk az elavult rozsdás szisztéma bilincseibűl kiszabadulni, ámbár mi példahasználás által igenis jól s minden bizonnyal tudhatjuk – s ha nem tudjuk, csak önhibánk, mily valódi lételre s eleven életre juthatna hazánk minden honbelink felszabadítása s polgári jussokban részesülhetése által. Az angol előtt példa nem volt: hogy valjon mit szülne az alkotmány egyenlő kiterjesztése az ország minden lakosira; s azért, ha ott hajdan az előítéletekkel teljes földesúr önkényesen jobbágyinak concessiókat egyben s másban tenni nem akart, s arra őtet végre önléte miatti aggódása kínszeríté, van-e annál természetesb? – mint valóban nincs természetlenebb: hogy mi ily nyilványos útmutatásokat nemcsak nem követünk, de még jobb felvilágosításával s kifejtésével se foglalatoskodunk, sőt azokrúl hallani se szeretünk, jóllehet egész egzisztenciánk homokon alapul.
Ki a külföld mai állapotját s némely vidéknek mostoha fekvése mellett mégis bámulásra méltó virágzását ismeri – mely progressive terjed –, s aztán hazánk szomorú állását tekinti, s hogy mindenekben századi távulságban kullog más nemzetek után ezen föld, mely kimeríthetlen szendergő kincseket rejt ölében – akkor valóban a legéletrevalóbb is elszomorodik, a legerősb is elgyengül – kivált, ha átgondolja: hogy nemcsak a tudatlan, de még a tudományosb rész is minden gyökeres előmenetel s javítás ellen szegül – s jobbára porban vagy mocsárok közt senyvedő jószágit, üres ládáját s azon boldogító praerogativáját – hogy igen kevésbűl semmit se kell adóznia, midőn egyéb képviselői jussa alig van – oly vitézi hévvel s bajnoki állhatatossággal védelmezi – melyekkel ha józanra fordíttatnának, legnagyobb csudákat lehetne vinni végbe – hogy észtehetség, példa s a természet örök törvényei alig kaphatnak a sok szívköd, hiúsági gőzölgés s elmesetétség közt napvilágra!
A tudatlan egyoldalú s mindég idehaza ülő azt hiszi s rá esküdne, hogy a külföld minket csudálva irigyel, s csak Magyarország van eszében – úgy mint sok falusi lakos maga isméretlen kis határát igen híresnek s öntetteit s törekedésit világszertieknek véli –, midőn honunkrúl a külföld alig tud valamit, azzal egy cseppet se gondol, s külújságokban se szoktunk róla közönségesen egyebet olvasni, mint hogy erre sok eső volt, ott egy nagy falu égett el, amott egy kis földingásocska volt sat. – a határjábúl ki nem bújt honfogoly pedig előítéleteit, tudatlanságát és születési gőgjét házánál s övéi közt úgy védi, mint hajdan Ilion palladiumát!
A tudományosb ellenben elisméri civilizáltabb országok elsőségeit, s mint tapasztaljuk, honját kerüli, s rendszerint azokban tartózkodik – minden hazai változástúl pedig úgy retteg, hogy inkább régi hátramaradásában, bármi utálatos legyen is az előtte, kívánkozik megmaradni – és szemét a jövendő előtt, hol rózsaszínűt nem sejdít, behunyván azt rebesgeti: „Boldog a mai gallus, angol, ki már átesett a krízisen, s most annak csak áldásit tapasztalja – de bezzeg nem volt ám az, ki akkor élt! Maradjon minden veszteg, míg élünk, forduljon meg akkor a világ, ha mi már nem vagyunk többé.”
S nem így okoskodik-e jobbára a kicsinosodott s előre tekintő rész? Amit magzatlannak se bocsáthatni meg, olyannak pedig annál kevesebbé, kit számos gyermeki s unokái élnek túl, kik szüleiktűl egészen sohase szakíttathatnak el! S nem ezen, egy rettentő krízistűl rettegés-e legnagyobb gátja lehető tökéletesülésünknek? Semmi egyéb, meg kell őszintén vallani – de azt is egyszersmind: hogy minden rettegősködésünk kirekesztőleg csak éretlen képzelgésünkbűl származik; holott hatalmunktúl függ legkisebb mozgás és veszély nélkül éppen oly magasra hatni, mint a nálunk régibb, de éppen azért kevesb tapasztalású nemzetek csak sok évi vérengző zendületek s küzdelmek által juthattak.
Ugyan hol alapodik annak igazsága: hogy halálos betegség nélkül igazi férfiságra nem fejlődhetni ki – dússá nem lehetni előleges bukás nélkül – erényessé nem bűnhődés s töredelem híjával – józanná nem eszelősködés nélkül – igazságossá nem kínszerítlenül? sat.
Vakcina feltalálása előtt mennyivel nagyobb számú kisded hala meg, mint most; de azért, mert sok szülő tudatlanságában több gyermekét veszté el himlőben, minekelőtte vakcinához nyúlt volna, nem az következik: hogy minekünk is több gyermeket kell feláldoznunk s ily szomorú krízisen átesnünk utóbbi magzatiak megmentése végett; hanem hogy mi újabbak s így több tapasztalásúak, legkisebb krízisen se vagyunk kénytelenek átvergődni, hanem minden gyermekinket elsőtűl utolsóig a természet örök, habár titoktele törvényei szerint a himlőtűl megóhatjuk.Újabb időkben több függőhíd bomlott el, s még több gőzhajó pattant szerte; de azért, mivel általok annyi veszté már életét – s most mind a híd, mind a gőzhajó tűrhető bátorságú létre kapott –, nem az következik: hogy minekünk is szintazon krízisen kell átesnünk, s így bizonyos számú magyar kénytelen híddal leomlani vagy gőzzel levegőbe repülni, minekelőtte bátorságos függőhíd s gőzhajó hazánkat is díszesíthetné; hanem hogy minekünk nem kell, ha eszünk hasznát akarjuk venni, mindezeket A-nál kezdenünk, s experimentumok által időt vesztenünk s végre magunkat éppen azon krízisekbe kevernünk, melyektűl annyira rettegünk s méltán – hanem inkább más nemzetek tapasztalásit – mely próbák világiak s az egész emberiség sajáti – kell hasznunkra fordítnunk.
Minden egyébbel szintígy van. S éppen azért, mivel a mai felvilágosított s jobbadán a vak eset által oly hatalomra emeltetett angol mosolygva tekint azon időkre vissza, melyekben őseit a legelők elválasztására, limitatiók, céhek, dézma, robot eltörlésére s egy és más concessiókra – melyek következésében Albion szigete világunknak úgyszólván középpontja – nem annyira eszek s belátások, mint kénytelenség bíró – minekünk nem kell azon valóban nevetséges s végre szánakozást indító s legnagyobb bajokat szülő ujjhúzásokon, egyet nem értéseken, viszongásokon, egymás ellentiségeken sat. – melyek az angol történetek rajzait sok éveken által annyira eldísztelenítik – keresztül szomorkodnunk, hanem hogy minekünk ránk, gyermekinkre s honunk minden lakosira nézve legszentebb kötelességünk: önkényesen s így minden zavar nélkül állapotunkhoz s hazánkhoz alkalmaztatva azon ideig-óráiglani áldozatokat tenni, melyeknek más nemzetek előmeneteliket köszönhetik.
Lehetne mondani, kétséget nem szenved: „Ugyan mért kellene álladalmunkat s régen gyökérre kapott intézetinket új formákkal, új törvényekkel toldani, mért új utat nyesni oda, hol már tágas szabad járást látunk?” De erre nem kész-e a cáfolhatatlan felelet? Mit bizonyít a jelenlét? Szegénységet, hátramaradást s itt-ott szinte penész és rothadás jeleit.
Ha Szent István, Szent László s Kálmán fejedelmink törvényei a nemzet gyermeki korát ápolgaták is, s Nagy Lajos a serdülőt nagyobb isméretekre készíté, minden intézetik mégis mily felette különbözők az 1729-diki törvényektűl, s mily szükségesek voltak ezen újabb idei józan újítások arra, hogy lelki fejlődésünkben csak annyira is juthatónk, hová nagy nehezen érkeztünk?
A 11- s 14-dik század törvényei elégtelenek s hibásak voltak a 17-dik század szükségeire, s így a 17-dik századiak elégtelenek s hibásak a 19-dik századéira, úgy mint minden bizonnyal mai napokban – habár a bölcsesség serlegét legutolsó cseppig kiürítnők is – nem fogunk hazánk javára s díszére mindent oly józanon elintézhetni, hogy azon utóink koron- s fokonkint határtalanul ne javíthatnának még, mert a lehető legnagyobb tökéletesülés csak jövendő s boldogabb nemzetségek sajátja! És éppen azért, mert hazánk s alkotmányunk a legszomorúbb helyeztetések közt s a legsarkalatosb változások által se bomlott meg, sőt mai időkben százszorta boldogabb, mint a régi zavarban és setétségben volt – éppen azért a legnagyobb újítások által, ha józanok, ma se fog megrendülni, hanem mind erősbre s tartósbra fejtekezni.
Ki azt állítja: „Nyolc századon fénylik keresztül alkotmányunk mozdulatlan”, nem végzé iskolái filozófiáját, s nézze felébredése végett törvénykönyveinket!
Lehetne továbbá mondani: „Ma meglehetősen vagyunk, s ugyan hol a garancia, hogy mostani kis szabadságinkbúl, ha változásnak ered egyszer alkotmányunk, végképp nem fogunk kivetkeztetni?” – De mily szomorú, magában nem bízó, szűkeszű s félénk lelkű okoskodás az ilyen!
Ha az időhez s a század szelleméhez illő változások s újítások által hazánk java s boldogsága még akkor se szenvedett csorbát – s ma mindnyájan határtalanul boldogabbak s bátorságosb helyeztetésűek vagyunk, mint eldődeink! – még akkor se, mondom, midőn tudományi súlyunk s lelki fejlődésünk oly alacsony lépcsőn állott, s a királyi székben Péter, Aba Samu, II. Lajos ült – hazánkat török bírta – a nemest Caraffa s az eperjesi szék* ítélte – ha mindezek s több ilyesek által se szenvedett csorbát, melyeknél fogva úgyszólván a múltért, mostért s jövendőért bűnhődénk* nagy részben –, miként retteghetünk mai napokban, az Istenért, hogy úgy mondjam, azon áldásoktúl, melyek szeretett fejedelmünk atyai gondviselése és számos bölcs hazánkfiai férfias tanácskozásai élesztő kútfőibűl* honunk vidékire áradni fognak?
Mi fejedelminknek engedelmeskedünk, s utolsó pihenetig hív jobbágyi vagyunk, ez megismértető jelünk, ez ősi szokásunk – de csak olyant hordozunk igazán szívünkben, ki hatalmas urunk, de egyszersmind kegyes atyánk is, mint mai fejedelmünk. A király dísze, hatalma s dicsősége ellenben nem alapul tudatlanokon, szegényeken, elkorcsosultakon s rabszolgákon uralkodás által.
S íme, itt jelen meg lehető jobb s bátrabb lételünk legbiztosabb garanciája! Melyet részemrűl törvényes és szeretett királyunk igazságszeretetiben, erős lelkiben s rólunk való atyai gondoskodásában találok fel egyrészrűl – másrészrűl pedig a magyarság nemes kifejlődésében – mert hiába, nem lehetünk más nemzetbeliek önbecsünk elvesztése nélkül – azaz ön erkölcsi súlyunkban keresek mindég.
Ezt tágítsuk, ezt szaporítsuk tehát minden módon, minden úton, mert ez védangyalunk. – Csinosítsuk értelminket, terjesszük tapasztalásinkat, keressük fel a tudóst, társalkodjunk az elmetehetőssel, nagyobbítsuk könyvtárinkat, jutalmazzuk a tudományokban, művészetekben fáradozót, haladót – üljünk kocsira, szálljunk hajóra s nézzük a világot – s emeljük hazánkat dicsőbb nemzetek sorába!
De mindezekrűl, drága olvasóm! mindaddig le kell mondanunk, sőt álmodnunk se szabad, míg szegénységünk a tudatlanság, előítéletek s balvélemények közt valódi szolgaságban fogva tart bennünket. Pénzünk s valóságos tehetségünk pedig addig sohase lesz, míg a hitel lábra nem áll hazánkban.
Végszó
Ha ezen előadott tárgy értelmét s több elágozásit csendes vérrel átgondolom, senki sem érzi s nem tudja jobban, mint én, mily különféle s nem mindenkor legkellemesb bényomásokat okozand a közönségre. Jóakaróim száma kevesedni, rosszakaróimé nőni fog, s így rám nézve fáradozásom láthatólag több kárt hozand, mint hasznot. Lesznek ellenben, habár kevesen is, olyanok, remélem, kik lelkem és szándékom tisztaságát elismerendik – lesz továbbá egy bizonyos valami legbelsőmben, ami túl fogja élni az előítéletek s balvélekedések mulandóságát. – Azok hajlandósága – mert korántsem érzem magamat elég erősnek egyedül is ellehetni a világon – lélekisméretem csende s azon remény: „lesz egykor haszna munkálódásimnak”, minden jutalmam.
A hazaszeretetet sokan úgy képzik, mint Amort, bekötött szemekkel. Így hátramaradást, hibát nem láthatnak, míg a sűrű kendő homlokok körül; ha ez egyszer leesik, minden báj is egyszerre megsemmisül. A hon igaz szeretete, vallásom szerint valamely nemesb s állandóbb gerjedelmek tartalma, nem vak szerelem, s azért nincs is oly változó fázisok alá vetve, mint azon mágusi, de mégis tökéletlen érzés, mely csak nyomorúságunkra emlékeztet, midőn pillantatokig félistenekké magasít, s megint minden szép vágyink mellett is porba gázol.
Ha mindent nem dicsérek hazámban, abbúl foly: mert hazámhoz nem oly gyenge kötelék csatol, mint valaha Venus fiát Psychéhez* – a világosság híja. – Ha anyaföldünk mocsárit, kopárságit említem s nem dicsérem: hazaszeretetbűl ered; mert inkább viruló kerteket kívánnék ott szemlélni, hol ma vadkacsa s vadlúd vagy homok és por. – Ha előítéleteket megtámadni, balvélekedéseket gyengítni, oszlatni s a tudatlanság sokszori büszke szavát nevetséges hanggá iparkodom változtatni: hazaszeretetbűl cselekszem; mert sohasem hihetem, hogy előítélet, balvélekedés s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének s boldogságának. – Ha itt-amott az elaljasodást, romlottságot s rothadást keserű szavakkal festem: honom imádásábúl teszem; mert ily nyavalák ellen csak a corrosiv szert tartom használhatónak. – Ha végre hazánkban mindent tökéletesb létre óhajtok emelni, a középszerűnek, mely ocsmánnyal rokon, gyűlöletébűl származik s kivált azon középszerű gyűlőletébűl, mely hazánk fényét homályosítja. Legyenek egyéb nemzetek hátramaradásokban megelégedtek, ne vágyjanak előre, magasbra – nem gondom; de köztünk csak az melegítheti szívemet édesen: ha az Isten legszebb ajándéka az emberi ész mind nagyobbra emeli királyunk hatalmát s hazánk díszét. – Csak az teheti éltemet előttem kedvessé, ha mostani, már úgyis szép helyeztetésünkbűl mind magasbra lépni keresünk erőt magunkban, melyet bizonyára találunk is.
Szándékom tiszta – mondásim azonban helyesek-e, az más. Ezeket makacsul pártolni nem akarom; mert igen jól tudom: mi nehéz legjobb akarattal is jót alkotni és az ahhoz vezető módokat megfoghatólag előadni.
De javallatim nem kötelezők, s így azokat el is lehet fogadni, ha jók; s még könnyebben visszavetni, ha rosszak. Magamat hazám igen kis szolgájának tartom; de azt hiszem: hogy a legkisebbnek is vannak nagy és számos kötelességi. S így ha egyetmást érinték vagy emlékezetbe tünteték, azt, ha jól megfontolja tettemet, rossz néven senki se veheti. Ha valamely hív szolga urát eszmélteti: „idő volna már valamire – egy és más neki ártalmas, egyéb pedig igen hasznos lenne”, azért az igazságos úr, ha eleinte forró vére miatt elveszti is béketűrését, s kemény szavakkal fogadja szolgájának sokszor tán untató s kellemetlen jelentésit, mégis megvallja végre: „ezen hívnek sokat köszönhetek, bár javallatit nem fogadtam is el mindég, de szándéka becsületes volt”.
Nekem úgy látszik – s tán minden csalódás vagy önkecsegtetés nélkül –, hogy külföldön tett többszöri utazásim, helyszínen szerzett tapasztalásim és sok jeles emberekkel gyakorlott társalkodásim által egyrűl-másrúl világosb, kiterjedtebb s többoldalú értelmem lehet, mint sok más, nem oly kedvező állapotban voltaknak; s így azt bátorkodom remélleni: hogy e munkában előterjesztett s a mindennapi vélekedéstűl eltávozó jegyzésimet honunk valódi jóakarói rossz néven nem veendik; mert azokrúl említést kirekesztűleg azért tevék, mivel használni kívánok.
Egy csillagász régi cselédje – ha nem tudja is egyébiránt a mathesis legegyszerűbb törvényeit, csillagvizsgálásban ti. miképpen kell a műszereket állítni, felkészítni, forgatni sat. mégis nagyobb hasznunkra leend, mint valamely más, igen erős matematikus, ki nem jártas ilyesekben. Senki se magyarázandja gorombaságra, ki igazságos, ha ily szolga forgolódik s mesterkedik leginkább a toronyban, mert ki-ki azt fogja mondini: „Természetes, annyi esztendő alatt valami csak ragadhatott rá.” S így velem! Ha némelyeket láttam, tapasztaltam s eredetek s forrásiknál szemléltem, amit mások nem tapasztalhattak – azért nem azt állítom, hogy nekem több érdemem van, mint másoknak – hanem hogy körülállásim sok másokéinál kedvezőbbek voltak, s hogy azokat kötelességem szerint használni törekedvén, itt-amott rám is ragadhatott valami.
Az nem tud pirulni, ki azzal dicsekedik, hogy több tudománya vagy több pénze van, mint felebarátjának; de szinte egyenlő, sőt még nagyobb hiba egyet s mást a közönség java elől eltemetni. – Megvetést érdemel azon dús, kinek erszénye csak önkéjei elégítésére van nyitva s a közjó előmozdítására mindég zárt – úgy szánakozást vagy dorgálást érdemel az, ki sértés félelmébűl vagy egyéb mellékes szempontokbúl tudományit s tapasztalásit elássa hazafiai elől.
Sok szerénységi köpönyeg alá bújik, hogy ő ezt s amazt inkább tudósbakra, bölcsebbekre hagyja, midőn igazán azért nem avatkozik a dologba, mert vagy nincs bátorsága, vagy tüsténti önnyereségét nem látja belőle. Ki pedig a közönségnek akar használni, legelső kötelessége: magárúl egészen elfelejtkezni. S ki ezt nem cselekheti, nem is lesz soha valódi hasznos embere hazájának.
Gyermekek boldogságiért fáradozni s éltek tavaszában tőlök megfosztatni – olyat imádni, ki gyűlöl – hívnek tartott baráttúl megcsalatni: szívrepesztő kínok – de tűrhetőbbek, mint minden hazánkfiaitúl kárhoztatni, elhagyatni; s még ily áldozatra is késznek kell lenni az igazán lelkes hazafinak. Curtiust szoktuk említeni mint a honszeretet legfényesb képzeltét; s mi nagy volt tette? Tán gyűlöletes életét legszebb halhatatlanságért egy ugrással elcserélni, mi nagy mesterség ez? Hány volna köztünk, magyarok közt, kik ha oly téjjel nevekedtünk volna, mint Curtius, s oly meggyőződéssel bírnánk, mint ő, hogy halálunk használ, inkább ma ülnénk a bátor szürke derekára mint holnap – de nálunk több s nemesb hazafiság kell… hol sokszor tanú helyett zordon magány, dicséret s taps helyett fanyar visszavonulás, elhidegülés s egy részrűl tán gyűlölet, másikrúl veszély! Mi nehéz félórára valamiért felhevülni? De esztendőkig tűrni lelki sérelmet: ehhez kell, a szó legsúlyosb értelmében – férfiú.
Csak ezek szerint is látja az olvasó: hogy igenis jól tudom, miben fáradozom s mit várhatok. Előre el vagyok készülve a rossz hazafi nevezetre; mert átaljában mindent nem dicsértem s mindent felhőkig nem emeltem. Sok tán azt fogja mondani: „Ocsmányolja hazáját.”
Két gazda közül ki cselekszik józanabbul: az-e, ki magára s másokra fogja, hogy egész határja legjobb búzaföld, s így vakságában földei legnagyobb részét javítás nélkül hagyja; vagy az, ki magában így szól: Része birtokomnak jó karban áll, részét víz bírja, becstelen fák vagy bozót fedi, része pedig sovány, homokos föld, s így árkokat kell vonnom, irtanom, ültetnem sat. Melyik jobb gazda e kettő közül: az-e, ki még hosszú szőrű juhaival is megelégszik, s azt gondolja minden bizonnyal, hogy már a szorgalom zenitén áll, vagy az, ki kételkedik, s lassankint durva s olcsó gyapjú helyett selymest s drágát iparkodik nyírni – így melyik józanabb patrióta, az-e, ki azt mondja: Be szép azon sok mocsár, mely hazánkban van, mily jók s kellemesek az utak, mily rendesen forog minden, mily élet s elevenség van a földművelés s kereskedésben, mennyi pénzünk van, mi nagy híre Magyarországnak künn sat., s így minden javítás ellen vak hévvel kél ki – vagy az, ki azon törekedik, hogy mocsár kaszálóvá, süllyeteg sárárkolat kemény úttá, rendetlenség renddé váljon – hogy vérakadozási helyett a haza szíve új erőre kapjon, s a legtávulabb erekbe új életet lövelgessen, s a külföld, melynek nagy része létünket még nem is gyanítja, ha nagy fényét nem is, legalább értékét s belbecsét ismérje el hazánknak. – Az első cselekvőmód jó hazafiság meg nem csalható jele, és szeretetünket méltán gerjeszti, de haszna semmi, kára pedig sokszor számtalan; másik cselekvőmód pedig józan hazafiság, s ez hasznot hajt-e, nem-e? Nézzük régibb nemzetek évrajzit, ha öneszünk nyilván nem teszi előnkbe, hogy aki nem lát, sohasem használhat, de árthat; s csak az hajthat hasznot, aki lát. Vegyük rendre francia, holland, német, angol sat. nevezetes, általunk ismert hazafiak életét, s azt fogjuk találni: hogy nem a vak használ honjának, hanem a szemes, nem a mindent dicsérő, hanem az igazmondó.
„Nevetségessé teszi hazáját” – ezt is fogja nehány pengetni – mert némely rajzimban tulajdon rútalmokra fognak ismerni.
Ezek ne gondolják: hogy ők teszik s alkotják a hazát, s ne tolják azt, ami egyedül s egyenesen őket illeti, a hazára. Hogy a londoni vagy párizsi cloakok jó szagát nem dicsérem, nem becsmérlem azért egynek tisztaságát, másnak kellemeit; s hogy némely egyes személy rothadását említem, nem hozok én azáltal homályt hazámra. Egyébaránt oly nagy egy nemzet, egy magányos személy ellenben oly kicsi, hogy egyesnek nincs hatalmában amazt nevetségessé tenni. Mit árthat a régi s erős várnak, ha valaki vak mérgében sárt s követ hajít ellene? Nem mozdul meg rendületlen fala, s csak önerejét emészti az esztelen megtámadó. De árthatnak az apródok s még a férgek is nagyszámú sokaságban – s ezek inkább, mint minden egyéb, „őrlik meg erős gyökerit* a valahai kevély tölgynek”. Azon egyes személy, ki nem alattomosan cselekszik, sőt minden gondolati- s szavairúl igyekszik lerázni a homályt és kétest, s minden tetteirűl félrevonni a fátyolt s lepleget; ki nem hát mögött rágalmaz – hanem egyenesen szembe szól, az mi kárt tehet? Ha igaz, amit mond: nem árt, hanem használ – ha alaptalan: elhordja a szél, s kicsapongó elmefuttatásit elnyomja a közértelem s valódiság súlya. Én nem gyermekekhez szólok, kiknek lágy agyvelejekben, az előítélet és szofizma könnyen gyökeret verhet, de férfiakhoz; ítéljenek! – Nem mondom, hogy csalhatatlan vagyok.
Sok azt hiszi, ki törvényalkotmányunkat olyannak képzi, mint egy harisnya – melynek egész léte könnyen semmivé válhat, ha csak egy szem oldatik is fel –, hogy legkisebb javítástétellel is felfordul minden. Azt hitte hajdan az angol, a holland is; de drágán fizetné most meg, ha némely eszesek s mélyebben gondolkodók nem kínszerítették volna, úgyszólván okoskodásik terhe által, a sokaságot előítéleti- s balvélekedésibűl kigázolni s javításik által szinte a fél világ kincseit honjokba halmozni. Semmi sem áll csendesen a világon, még a napszisztémák is mozognak – tehát csak Magyarország álljon s vesztegeljen mozdulatlan? Nem nevetséges törekedés-é ez? Vagy azt gondoljuk: hogy a Lajtátúl Feketetóig, s Beszkéd bérceitűl Dráváig fekvő, csak 4000 négyszegmérföldnyi tartomány az univerzum közepe – mely körül milliárd világok forognak? Istenért! Nyissuk fel szemeinket, vegyük hasznát eszünknek. Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre!
Munkám tartalmábúl ki-ki azt fogja látni: hogy a végsőségeket s túlságokat gyűlölöm s békítés barátja vagyok, szeretném a számos felekezetet egyesítni, s inkább a lehető jót akarom elérni középúton, mint a képzelt jót, melyet tán csak másvilágon lelendünk fel, levegőutakon. Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni: valaha mik voltunk, de inkább átnézni: idővel mik lehetünk s mik leendünk. A múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hiábavaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra. Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz!