Hitel 3.
| Hitel szerző: Széchenyi István 3. |
„Az én fiaim társaságokba, teátrumokba sat. nem fognak menni, minekelőtte iskoláikat nem végezték el” – így okoskodnak gravitással* sokan. És a köznép, mivel ezt már sok okos embernek tartatott úri személy mondá, még ugyan egészséges belátás- s elrendelésnek tartja; midőn csak egy kis részrehajlatlan fontolgatás után is éppen oly nevetségre méltó s természettel összeütköző nevelésmódnak leljük, mintha az anyaveréb fiával csak esztendős korában próbálgattatná a repülést s a róka megnőtt korú kölkével a ravaszkodást sat. Nem, nem, az embernek esni kell és sokszor esni, míg maga lábán tud állni; essék tehát inkább akkor, míg teste gyenge, de hajlékony, csontjai véknyak, de engedők. Minden törés vagy seb, akár testi, akár lelki nem oly veszedelmes akkor, mint meglett korunkban.
Tapasztalást pénzért venni vagy hagyományképpen kapni nem lehet – fizetni kell azért mindég és mindegyiknek; a különbség csak az, hogy egyik minden testi szerencséjét s lelki egész nyugalmát veszti a tapasztalási alkuban, másik pedig a veszedelmes vásárbúl még birtokának jobb részét megmenti. S nem ez-e a nevelés célja? Minden törekedésünk nem a szerencsének-e, vagy ha azt az egek megtagadják, legalább a megelégedésnek elérése? S idomulásunk az élethez valjon eszközli vagy elősegíti-e ennek elérését?
A köznép a szerencsét kincs és hatalom cirkalmával méri. Sokszor halljuk állítni egy olyanrúl, ki magas születésű gazdag ifjú: „Ej, be boldog!”, noha az, kiről mondják, tán sokszor közel a kétségbeeséshez halálos keserűséggel éli napjait. Van az emberben valami, melyben minden a világon mint egy tükörben mutatkozik. Ha tiszta ezen tükör s mindent rózsaszínnel fest, akkor megelégedett az ember; ha homályos s abban minden setéten tűnik elő, akkor boldogtalan. S azért látunk sok szerencsétlent, kit szerencsésnek lehetne gondolni; s viszont sok megelégedtet alacsony helyezetben, kinek alig van élelme.
Ezen valami pedig általjában véve nem egyéb, hanem elromlottság vagy el nem romlottság. És ugyan ezt mi eszközölheti vagy hátrálhatja jobban, mint az első benyomások, anyatéjjel szín s gyermeki korunk előfogalmai, ami nem egyéb, mint a célirányos vagy elhibázott nevelés, mely jövendő életünk s sorsunk víg vagy szomorú létét határozza el!
Ha végre már szárnyinkon repülünk, hány balvélekedéssel kell küszködnünk – s mennyire lep el akaratunk ellen minden felvigyázásunk mellett is a rozsda, a penész, mint a levegő, melyet be kell szívnunk, legyen az egészséges, legyen bár hideglelős.
Ami testi tehetséginket illeti, hány képzi magát nagyobb tekintetű embernek, mivel nem jó gyalogló, lovon nem jár, úszni, viaskodni, evezni, sikánkozni s több effélét nem tud, s azt véli, hogy az csak ifjúsághoz s alacsonyabb rendűekhez illik. Pedig bizonyosan testére és így egész személyére nézve tökéletesb ember az, ki több gimnasztikai ügyességgel bír. – Ami ellenben lelki tulajdonink kifejtését illeti, némely azt általjában csak hazai tudományokra, némely pedig egyedül külföldiekre s nemkülönben úgynevezett szépművészi vagy speculativa nyomozásokra terjeszti. Ha nem tudunk franciául, szép társaságban kikacagnak, ha nem tudunk magyarul, szánakozást gerjesztünk hazánkfiaiban. Ha sokat nyargalunk, gyaloglunk, úszunk sat., némelyek előtt komoly férfiúi tekintetünk szinte veszélyben forog, mert ezek gyakorlása mély ítéletek szerint minden lelki tulajdont kirekeszt; ha pedig mindég csak olvasunk, ülünk, jóllehet egy kevessé sétálgatunk, végre akaratunk ellen is úgy meghízunk s mindenesetre annyira elgyengülünk s -asszonyosodunk, hogy insurrectióhoz többé nem állhatunk, ha ott nemcsak vitézi öltözetet s titulust akarunk halászni, hanem ugyancsak derekasan katonáskodni is.
Egyik ma azért kárhoztat, mert harisnyát viselünk, s inasunk német ruhában jár, vagy hogy lovunk farka rövid. Másik vadságunk- s betyárságunkért üldöz, s nevetségesnek látja, hogy még utcán s lóháton is pipázunk. Egy harmadik mindent megbocsátna, csak szakállunk ne volna oly hosszú; de felejti, hogy csak két életforgás előtt eldődinknek, kikre annyira szeretünk provocálgatni, igen hosszú szakállok volt, s akkor megint bizonyosan ők hitték, hogy elbomlik a világ, ha azon szép férfiúi fekete vagy pátriárkai hó szakállhoz beretva közelít! Mintha polgári erénynek szakáll volna fészke, úgy mint Sámson óriási ereje – az Írás szerint – hajában volt. Egy más megint késő ebédlést gyűlöl mint halálos bűnt, s azt, ki későn s tán munka után eszik, magánál, ki korán s tán munka előtt nyeli sültjeit, sokkal csekélyebb embernek tartja. S számtalan több efféle, melynek előadására hónapok kellenének!
S ily helyezetben addig vergődünk a „mit tegyek, s mit fognak mondani” közt, míg mindenkinek szolgájává s előítéletek rabjaivá leszünk, vagy keblünket bezárva, az élet piacát odahagyván, igazi egoistákká válunk.
S nem ezen két osztály teszi-e az emberi társaság nagy részét, melynek egyike rablánc által lebilincseltetve minden magasb és nemesb repülésre erőtlen; másika pedig elkeseredve se felebarátinak, se hazájának nem él, hanem csak önmagának, s elszakadását a világtúl mint embergyűlölő kezdi s közönségesen mint szibarita végzi, ki se lelkét, se szívét többé semmivel sem táplálja. Spedig magyar boldogan vagy csak megelégedten is miként élhet ily erkölcsi eledel nélkül, ezt kérdem részrehajlás nélkül. A magyar, kinek nagyobb része lélek?
De hol a hiba? Hogy a nevelés tárgyiban ti. testünk kifejlődése, státusunkhoz szükséges tanulásink s társaságban múlhatlanul tudni valóink közt nincs összehangzás, súlyegyen; s hogy közönségesen sokban igen is haladtunk, s így másban egészen hátramaradtunk, mely elég oka tökéletlenségünknek.
A gimnasztikát igen későn kezdjük, s azért minden ágozatiban, mint kellene, azt jóformán soha meg sem is tanuljuk. Bajos is harmincesztendős embernek ügyetlenül a vizet verni s abbúl untig inni, vagy a jégen nem sokkal igézőbb alakban jelenni meg, mint valamely lóforma állat, melyet néha juhnyáj közt is látunk, midőn mellettünk ügyes mozdulatókkal a legkisebb gyerekek is a vízben vagy jégen egymást versengve űzik. S azért, ha szüleink irántunk kötelességiket e részben elmulasztók, tán többé nem is kezdünk ezen gyakorlásokhoz, ami által, akárhogy tagadjuk is, valamely csorba marad rajtunk.
Mesterségbeli tanulásinkat se folytatjuk oly állhatatossággal, mint azt tenni kellene s bizonyosan tennők is, ha magunkat őszintén kérdeznők, s így elhatározottan tudnók, mihez kell fognunk. Mi igen sok oldalra daraboljuk természeti talentuminkat, s azért közönségesen tudunk ex omnibus aliquid, ex toto nihil* - s így se oly jó s ügyes katonák, se oly törvénytudók és szónokok, se oly jó gazdák nem lehetünk – mint azok, kik minden idejeket s törekedésiket ezek közül csak egyre különösen fordítják.
Amit végre az életben s társaságban tudni kellene, igenis messze keressük, s köztünk sokan azt gondolják, hogy öntartásunk mennél feszesb, csafartabb, piperésb s különösebb, annál kellemesb s tetszetősb, holott az egyenes, természetes s férfiúi egyszerűség, kivált magyarban, minden bizonnyal kirekesztőleg legnemesebb; s kedveltetőbb mód élni világát. Viseletünk- s külsőnkre nézve kívántatót vagy keveset, vagy tán igen is sokat tanulunk, s azáltal becsünk egy részét megint elvesztjük. A külső pedig sokkal fontosb, mint gondolnók; mit ér a legszebb pentelikéi márvány, ha kifaragva nincs? De lehet belőle belvederi Apollo, s csak annyi és nem több; mert minden még tökéletesbre való törekedés – megsemmisítné a remeket. Ilyformán mily nevetséges lehet földink is, ha valami igen különöst s igen tökéletest akar mutatni, vagy abban keresi eredetiségét s magát zseninek véli, ha se nem nyíri, se nem fésüli haját, kezeit pedig, mint Newton, sohase mossa!
S így nevelés, tanulás, idomulás kell.* De mint eszközöljük ezeket? Számos mestert miképp fizethetünk, jó nevelőket mi módon tarthatunk, minden szorgalmat mely úton fordíthatunk gyermekink kimívelésére, hazánkat s a külföldet hogy ismertethetjük meg velek? Hiszen mindez szörnyű sokba telik. Pénz kell tehát! De ezt megint ugyan ki adja? Kell tehát előmenetel a gazdaságban, kell kereskedés! De ezekről csak álmodni se lehet bizonyosság s hitel nélkül.
Honunk felemelkedésének mélyebb köve tehát a hitel a nevelésnél, ugye? S azért mely hiábavaló beszéd, melyet sokszor köz tapssal kénteleníttetünk hallani: „maradjunk szabadok, habár szegények leszünk is” – mert akárki mit ábrándoz, csak a vagyonos nemzet szabad, s egyes személyekről Franklin azt mondja: „könnyebben összerogy az üres, mint a teli zsák”. Az, ki jobban bírja magát, rendszerint függetlenebb, mint az, ki néha más segedelmére kénszerül; többet tudhat, mert élelmére nincs annyi gond, több ideje marad öntapasztalására, gyermekeit jobban nevelheti sat. S ha lépve megyünk előre, úgy látszik, hogy a mező virágzása, kereskedés sikere s lakosok fényes bőre a szabadsággal mindég karöltve jár; a szegénységből ellenben elaljasodás, abbúl pedig végre szolgaság leend vagy pásztori s rablói életmód, mely farkashoz illő inkább, mint emberhez, ki szebb s hatalmasb lelkek rokona.
Mindenkinek ön mesterségét kell tanulni; azonban tanulni kétféleképp lehet: rendetlenül s rendesen, és száz tanuló közt, ki rendetlenül vagy, ha szabad mondanom, szokás szerint tanul, tízben a tanulás több hasznot fog tenni, mint ha éppen nem tanult volna, kilencvenben pedig több kárt.
Az elmének fő tehetségi – praktikai tekintetben véve – a képzelet, emlékezet s ítélet. Ezen három tehetség egyenlő vagy inkább egymáshoz illő arányozata alkotja a tökéletes egészséges agyvelőt, s ha egyike ezen tehetségeknek nagyobb hatalmat vagy kiterjedést nyer, az szinte mindég a két más tehetség kisebbülésével s csorbulásával szokott esni.
Ki rendetlenül s minden szisztéma nélkül tanul, az emlékezőtehetségét terjeszti s képzeletét; mert bizonyos, hogy két idea egy harmadikat szül. S némelyek társaságában ideáink csudálatosan szaporodnak, másokéban szinte elmaradnak, s egyikkel több észt lelünk magunkban, mint másikkal. Ha valakinek egy saját új gondolatja sincs, majd támad két oly gondolatbúl mely másé s melyet hallott vagy olvasott, s az észrevehetőleg tán legkisebb hasonlatban sem fog lenni a nemző gondolatokkal; úgy mint az állati vagy emberi származat némelykor egy nemzőjére sem üt, vagy tán egyik- s másikhoz is csak igen keveset hasonlít.
Már a képzelet s emlékezet felemelése s kiterjedése által az ítélőtehetség csonkul s keskeny körökbe szoríttatik. Pedig ezen tengely körül forog minden embernek mestersége.
Nem kell ennek következésében a koponyát többel tömni, mint amennyit elbír, nehogy az ítélőerő gyengüljön, s tanulni józanabb az életből, az emberektől, mintsem mindég csak nyomtatványokbúl s a múltbúl. Senki se higgye, míg él, hogy tanulásit már elvégezte, hozza inkább báró St[eigentesch] mondását emlékezetébe: „abbúl, amit nem tudunk, több százezer tudóst lehetne koholni”, mert bizonyos, hogy azon rész, melyben egy cseppet se vagyunk jártasok, jóval nagyobb, mint hol egyet s mást homályosan már gyanítunk.
Sokan csak azért sem mennek némelyekben elő, mert azt gondolják, tudják immár. Magamnak van emberem, ki a kávés rizskásafőzést Törökországban, fagylalttik készítését Olaszországban sat. soha tökéletesen meg nem tanulta, mert „hisz ez nem nehéz, uram, már ezt úgyis tudtam” volt állítása – s ma se tudja. Mások helytelen szégyenből nem vallják meg egyenesen, amit nem tudnak, s így sohase merik elfogadni az első leckét, nehogy hazugságon érjék őket.
Hogy pedig áltatjában még úgy se bírjuk magunkat, mint ahogy hitelünk nemléte mellett is bírhatnók, ennek még egyéb okai is vannak. Mindenekelőtt ritkán tudjuk tisztán, mi a vagyonunk, s így közönségesen abban csalatkozunk, hogy jobban véljük bírni magunkat, s ahhoz képest élünk is. Nincs továbbá jószágink javításában szisztémánk. Vagy mindegyre javítunk, s szép s nagy jövedelmink mellett mindég pénzben szűkölködünk, s életünk nagy részét úgy töltjük, mint egy vándorló mesterlegény; vagy pedig egyszerre minden életgyönyörűségben akarván részesülni, jószáginkat ahelyett, hogy jobbítnók, inkább rontjuk, s oly állapotba hozzuk, hogy jövedelmink végre mintha kiszáradnának, elmaradnak, kívánságiak pedig azonban naprúl napra nőnek.
Azon módokat s intézeteket se igen ismerjük s kivált nem értjük, melyek által civilizáltabb országokban, ámbár kis tehetséggel, mégis sokan szinte minden életjavakban részesülnek, melyek nálunk kirekesztőleg csak vagyonosok sajáti. – De ezekrűl majd más időben.
Az említettek mindazáltal csak hitvány módjai a gyarapodásnak azokhoz képest, melyek a bizonyos hitelből áradnának a tőkepénzesre, földbirtokosra s egész országra, s inkább csak a creditura természetes következési.
Vehetné csak kamat nélkül mindegyik künn heverő pénzét, mely valóban neki egy kopott malomkőnél többet nem ér, kezibe, kaphatna csak a földesúr jószágai becse szerint elegendő pénzt becsületes kamatra – s lehetne is bizonyos, hogy azt megint fontos ok nélkül nem mondják fel-, mennyit nem nyerne az által a közönség, az ország, s mennyire nem terjedne lassan-lassan ennek haszna jóltévőleg a haza legkisebb ereibe! A termesztmények egy kevessé jobb ára, a pénznek kissé sebesb fordulása mennyire nem emeli időszakként egy vagy más vidéknek egész lételét? De mint változó időben, látszassék bár néha napsugár, nem érhetik a gabna aratásra, mert ahhoz állandó szép nyári idő is kell; úgy nem fejlődhetik ily villám rövidségű jobblétünk által mindaz ki, ami anyaföldünk virágzását, földeink jobbulását s a haza nemesb és magasb állását minden bizonnyal következtetné. S ha meggondoljuk, hogy mostani állapotunkban semmi egyéb nem tart, mint azoknak okoskodása, kik a dolgot éppen nem értik, vagy azok, kiknek a mostani zavar és setétség eszközléseik rútsága miatt kívánatos – valóban azt mondhatni rólunk: szárnyaink magasb repülésre nemigen valók!
Ezek szerint úgy látszik, hogy mind testi, mind lelki hátramaradásunk egy fő oka a hitel híja. Agyvelőm legalább úgy mutatja, s más szövétnekem nincs. Boldogok, kiket inspiráció világít!
Azonban fordítsuk meg a kérdést, s ezen szakaszt vizsgáljuk tovább:
A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményi engednék
A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményi engednék
Ki minden nélkül el tud lenni, és semmi szükségei nincsenek, irigylésre méltó, tagadni nem lehet; s kivált, ha egy olyan szabadulhat meg az élet számos kötelitől, ki annak minden javait ismeri is, s nem olyan, kinek minden nélkül ellenni kell, és szegénysége s nyomorúsága sohasem éreztete vele valami jobbat. Azonban se Zénón, se Rancé iskolái nem illenek a mai józanabb időkorhoz helyesebben, mint Epikurosé vagy Voltaire-é, mert az emberiség díszére jóformán el van már döntve, hogy a lehető legnagyobb szerencsét sem a magátúl mindent megtagadó, sem az örömekben undorodásig úszó nem találja fel, hanem az, ki lehető legtöbb keserű érzések eltávoztatása mellett, mérsékelve még édes gerjedelmekkel is örvend. S így ne gondoljuk, hogy az, ki nem szegény, már jól is bírja magát, mert aki jóllakott, kinek ruhája s hajléka van, bár sokan boldognak tartják, és szegénynek általjában nem is mondhatni, még messze van azon megelégedés pontjátúl, melyet elérni minden ember törekedik. Ki állati része jólétében gondolja feltalálni belső csendét, nem ismeri nemesb lelkek szép örömit, s boldogsága nem lehet sokkal nagyobb, mint az állaté, mely nem tudja, „honnan, mi, hová”, s azért éppen úgy méltó az irgalomra, kinek módja nincs lelki tehetségei kifejtéséhez, mint kinek kenyere nincs; szánakozásra éppen úgy, ki lelki eledelt nem bírhat el, mint kinek gyomra testi táplálást nem emészthet; s ha valamelyiknek hátramaradni vagy veszni kellene, veszne inkább az agyag. De nem szükség, sőt öncsorbulásunk lenne, míg emberi létel sorsunk, ha csak egyik részünk kényei vagy a másiknak reményei volnának kielégítve. Se magasb lelkek, se állatok nem vagyunk, hanem emberek; éljünk azért mint emberek, csakhogy halhatatlan részünk soha ne váljon rabbá.
Azon okoskodás: boldog, ki nem ismeri a jót, mert így nem is óhajthatja, már elavult – s éppen oly józan, mint a kő szerencsés, mert semmije se fáj. Nem negativa, hanem positiva szerencsére van alkotva az ember. Csakhogy: kész sültet ne várjon házához, de a földdel vívjon meg, hogy azt megszerezhesse magának; úgy minden bizonnyal nincs a magyar szegénységtűrésre teremtve, hanem hogy mindegyik azt mondhassa magárúl: jól bírom magam. Ennek értelme pedig ugyan tág, s ezt sem érhetjük el emberhez illendően az országúton vagy kandallónál ülve, mert számtalan szükségünk van, melyeket kielégítnünk kell, minekelőtte magunkrúl azt mondhatnók: jól bírjuk magunkat. S mely igen nevekednek azok naprúl napra, amint a mesterségek s tudományok inkább s inkább fejledeznek, s mi állatiságunkbúl mind jobban-jobban kilábolunk! Azonban azt, amit az Örökkévaló csak resttől tagadott meg, a fáradozónak pedig azért nehezíté, hogy munkája gyümölcse annál édesb legyen, kirekesztőleg csak bölcs elintézés s állhatatos munkásság által tehetjük sajátunkká.
Szép termékeny mező, csinos ház, falusi élet kellemei, vadászat, paripa s több efféle mit érnek egy kis külföldi tudósítás, az emberiség egyben-másban előmenetelének rajza, jó könyvek használása nélkül, s ki ura ugyan már az elsőbbeknek, de utóbbiakkal nem él, jól bírja-e magát? Vagy azon férj, kinek felesége szép és hű, gyermekei vidorok s erősek – de ki a közjóra nézve süket és vak, s hazája előmenetele lelkét éppen úgy nem deríti, mint annak hátramaradásán nem pirul? Egyik, s másik is, menynyi számtalan kellemes érzésben nem részes! Vagy tán az bírja jól magát, ki városban s külföldön keresi az élet minden kellemit, s kinek hazafiai és számos jobbágyi csak unalmas vagy ijesztő álom képében jelennek meg; vagy az, ki mindég otthon nem is sejdíti, mely megillető- s szívrehatóképpen tudta a gyenge ember a természet némely titkait már felfedezni, az örök setétséget némelyekben szürkületre bírni, s mennyire közelíthetett elmeereje s lelke tisztasága által a legfőbb tökéletességhez!
Léleknek a testtel szoros egybehangzása tökéletes élet s megelégedés; azok teljes elválása halál. – S csak az bírja igazán lelkét s testét jól, ki egyik- s másiknak minden lehető eledelével bővelkedik.
Sok függ a körülményektől, melyeket kinek-kinek helyezetében ismerni kell, nehogy eledelkeresésben minduntalan víz ellen evezzen, s vitorlái szél nélkül vergelődjenek, s ő végre éhen haljon.
Az angol nem bírhatja magát jól éppen azon módon, mint a muszka, magyar nem oly módon, mint az olasz, a kínai nem azon, mint a török. Mindegyiknek helyezetében különb ízű, különb mennyiségű az eledel, úgyhogy hirtelen változtatás veszélybe hozhatná az egész organizmust, midőn lassú elszokás az alábbvaló eleségtől s halk elfogadása a nemesebbnek csak hasznos a egészséges lehet.
Szinte mindenki jobban bírhatja magát szorgalma után, akárhol jött a világra. S hát még hazánk földén! A földbirtokos józan elintézés által sokszorozhatja jövedelmét. S ez csak magunktúl függ. Már az angol földbirtokos ezt nem teheti, mert mezeje igen nagy javítást nem szenved, földje vénebb lévén a mienknél. A tőkepénzes józan elintézés után 12 esztendő alatt tőkéjét kettőztetheti,* s ez is csak magunktúl függ. – Már a török tőkepénzes ezt nem teheti, mert veszedelemben forog, ha kamatoltatni akarja s gondosan el nem zárja. Mi igen sokat tudnánk termeszteni, de kereskedési fekvésünk nem felettébb kedvező. – Gallia fekvése ellenben kivitelre dicsőséges; de ott megint bánáti, bácskai mező nincs.
Így van minden hazában felesleg és hiány, s csak az, ki azokat tökéletesen ismeri, szerezhet lassan-lassan magának s hazafiainak több birtokot. S nem az cselekszik bölcsen, ki hazaszeretetét abban helyezteti, hogy minden idejét annak dicséretére pazarolja, hanem inkább az, ki hátramaradásit fejtegeti s boldogításában elősegélleni fáradozik. Ami igazán jó s kitűnő, nem kell annak dicséret; fénylik a gyémánt magában is. S nemritkán egy becsületes ember, ha Leonidashoz, Montaigne-hez, Pitthez sat. hasonlítjuk, nevetségessé válik; s az, ki hevében neki használni akart, inkább ártott, s ama két francia közmondásra emlékeztet; Ki nagyon sokat mond, semmit sem mond; Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint ha az embernek ostoba barátja van.
Kell tehát ismerni hazánk javait, hiányit s helyezetünk minden oldalit, mert csak így bírhatjuk valódilag jól magunkat. Hogy az országban ami hátra van, előre menjen s ne talán félre, ahhoz legény kell a gátra s ember, a szó legvelősb értelmében! Kell nemzetiség, mert csak úgy bírhatja magát ki-ki jól, ha az marad, mivé Isten alkotá: török török, angol angol, magyar magyar sat. Az igaz török nem gyengül el Várna düledékín, hanem halni kész vagy csak urának s nemzetének élni; nemzetiség vívja ki a trafalgari s abukiri veszélyeket;* ekképp gyűlöli az igaz magyar a homályt és cimborát,* s a legjobb hazafi törvényes királyának leghívebb jobbágya is.
S ugyan hány áll köztünk őszintén a lelki függetlenség középpontján, valjon! S ki nem hajlik kissé egy vagy más részre? Mintha király és hazaszeretet olyan volna, mint ecet és olaj, mely soha eggyé nem vegyül. S mennyire nem idegenít el ezen balvélemény sok becsületes hazafit egymástúl, kik a legfontosabbakban egyenlőn éreznek, gondolnak, s kiket szorosabb barátság kötne össze, ha egymást jól ismernék! S mily ellenkező gát ezen szomorú heterogeneitás hazánkban! Mely többek közt annak is oka, hogy hitel nincs, és ez, hogy igazi serény földművelés, kereskedés nincs, s ez, hogy magát a magyar oly jól nem bírja, mint körülményi engednék. Ezen heterogeneitás annak is oka, hogy a törzsökös magyar, ki egylépésnyire sem akar a világban haladni, midőn még a Föld is forog, úgy áll az igenis külföldies magyar ellenében, mint Róma és Alba a Horatiusok és Curiatiusok megküzdésekkor – mint ellenségek s nem mint földiek s barátok – holott legjózanabb volna egyiknek s másiknak is egy kissé engedni s egymáshoz közelítni.
Mi nem állhatna fel polgári erény és egyesületek által hazánk díszére s urunk dicsőségére anyaföldünkön!
Most sok a hitel híja s mindenekelőtt állapotunk nem ismerése miatt (ti. hogy hitelünk nincs), magát oly szomorú állapotba helyeztette, hogy nemcsak illő fenntartására nem marad neki elegendő, de még legszentebb kötelességinek se tehet eleget, s a neki őszintén kölcsönözött pénznek se tőkéjét, se kamatját nem fizetheti, mely talán egy becsületes háznépnek mindene! A nemzetiség soha szembetűnően s szívrehatóan nem szólott hozzá, hogy ily hátramaradásbúl hazafiaival kilábolni törekedjen – s így most apátiája s elkorcsosodása miatt oly helyen áll, melyről azt látja tisztán, ha felébred pillantatig émelgő szédelgésibűl, hogy számos ártatlanra nézve ő egy rablónál nem jobb vagy egy gyújtogatónál nem különb! Mert arra nézve, ki, teszem, ezer forintjának se tőkéjét, se kamatját nem kapja, a következés éppen olyan, mint ha azt valaki tőle ellopta volna, azon különbséggel mindazáltal, hogy az egyik rablót, ki előtt ládánkat zárva tarthatjuk, a törvények üldözik, a másikat pedig, kinek bizodalommal nyitva áll kincstárunk, majdnem pártolják.
S mily keserűen élték ily idő- s vagyonpazarlók napjaikat, mennyire törekedtek, hogy idejeket, mint mondani szokás, megöljék – az időt, melyet egy Isten se idézhet többé vissza! Tudjuk meg csak: szeretik-e hazájokat? De csak jószágikat se ismerik! – Barátjaik-e hazafiaiknak? De még anyanyelveket se tudják! – Valamely speculativa szép- vagy empyrica-tudományokban foglalatoskodók s jártasok-e? – Éppen nem! – Jó gazdák tehát, újat próbálók? Ó, nem, sőt sequestrumrúl szólnak. Örömben, vígságban töltik tán napjaikat, s távul kerüli őket a gond? Korántsem, sőt unalom nyavalájában sínlődnek. – S hát ugyan mik, tán rossz emberek, kik úgy élnek, mintha Isten se volna, s az élet után mindennek vége? Éppen nem, inkább szelídség s jámborság példái. – Ah, tehát semmik, növényországba való becstelen plánták, s még annyi hasznot se hajtanak, mint egy fa, mert az legalább árnyékot ád s tűzre jó – s annál veszedelmesbek, mennél méltóbbak mentségre, s mennél megbocsáthatóbbaknak látszatnak gyengeségeik. Úgynevezett jó emberek, senki sem irtózik tőlök, mint azokat se kerüli senki, kiket sárga színek még nem árul el, de belsőképpen már keblekben a mirigy. Volna bár inkább vétkek oly rút, hogy a még el nem romlott ifjú tőlök undorodna! Mert könnyebben kikerülné a már külsőjével is émelgést indító hibát, mint azt, mely bizonyos eltüntető gyöngeség lepleivel fedezgeti szégyenit.
Némely érzi hátramaradását vagy tévelgő úton járását, s legalább pénzbeli összeköttetésiben akarja tisztán tartani lelkét, s özvegy s árva hitelezői sorsán megilletődik. De nem tud magán erőt venni s pompás s fényes életmódjárúl lemondani; mert nem ismeri az emberékesítő büszkeség s alacsony hiúság közt a különbséget. Büszkének véli magát, hogy úgynevezett rangja szerint élni meg nem szűn, s őtet a sors csapási nem verhetik le; midőn azonban valódiképpen más pénzét költi, és semmi egyéb, mint csak hiú. – A nemes büszkeség inkább rongyban jár és száraz kenyeret rág, mintsem azzal élne, ami nem övé.
Sok hív emberit kénytelen kenyér nélkül elbocsátni; más, ki legfüggetlenebb lehetne, magát oly helyezetbe zavarja, hogy sok hiábavalót, ki szolgája lehetne, s kit belsőképpen megvet, süvegelni s előtte hajladozni kénytetik. De minek terjesszem ezek előszámlálását végtelenre? Szánakozásra méltók, kik magokat érdekelve érzik, s kivált azok, kik szebb tulajdonokkal, keserves érzéssel néznek életekre vissza, s kiknek szerencsétlenségeket nem annyira magoknak, mint hiányos nevelésnek s hitel híjának tulajdoníthatni.
Ilyen legények* a gáton, természet szerint, józan változást nem tehetnek vagy az áradó balvéleményeket nem tarthatják fel. Minden csak felsőbbségnek enged, legyen az erkölcsi, legyen fizikai.
Ha valaki egy szinte oly világos igazságot, mint kétszer kettő négy, rekedt vagy gyenge szóval hirdet, tán senki se hiszi, mert tán senki se fogja hallani; de azon igaz szó, mely szabad mellből derekasan hangzik, előbb-utóbb elfogadásra talál.
Ha kívánjuk hölgyeink megmagyarosodását, tegyük azt, ami magyar, elfogadhatóvá, tetszetővé is. Eszközöljük azt felsőbbségünk által. Ne várjuk el, hogy szépeink lenni szeressenek oly hazánkfia társaságában, ki tán zsíros csizmában látogatja meg őket, pipaszaggal tölti el a házat, s beszédje közben a tiszta padlatra jókat pök, s vagy alacsony hízelkedéssel felhőkig dicséri, ha jó reggelt tudnak magyarul mondani; vagy mindenrűl oktatólag beszél, ámbár a negyedik vármegyében se volt; vagy egy originált akar mutatni, kinek esze szinte könyökében, s ki mindent összevissza habar, vagy némán és szolgaként az ajtónál áll sat. Mert természetes, hogy társasága egy oly külföldinek sokkal kellemetesb, ki messze járt, sokat látott, a legnagyobb következések kútfején, s a legnevezetesb történetek tanúja volt, s mulatságos előadása s életrevaló módja által órákat pillanatokká varázsol. Ne legyünk irántok igazságtalanok, s csak kérdezzük magunkat: helyeztetésekben nem szeretnők-e mi is inkább az utazott, kicsinosodott idegen társaságát, mint egy durva előítéletekkel megtölt földinkét!
Nem kívánunk-e inkább olyan emberek köriben lenni, kiktűl élni tanulhatunk, mintsem olyanokéban, kik nevetséges tanácsok s faragatlan dicséretek által belsőnket nem kevésbé sértik, mint részrehajló vagy tán alaptalan okoskodásikkal untatnak? Ne fáradjunk annak megmutatásában, mert úgyis hiában lenne, hogy magyar leánynak illőbb volna magyarral mulatni sat., ha a külföldi magaviselete bátrabb, ügyesebb, kellemesb s tetszetősben tud körülte forogni. Egymáshoz vonzódásra, barátságra, szerelemre, megtetszésre s arra, ami múlat, semmi egyéb nem kénszeríthet, hanem csak felsőbbség és báj! Egyedül tiszteletre lehet valakit kénszerítni, egyébre semmire, amit ha ugyan megérdemlünk, még halálos ellenségünk se tagadhat meg tőlünk.
Ne törekedjünk hiába a víznek hegy ellen vitelére, s ne reméljük, hogy a teher felfelé essék; de eszközöljük inkább azt, hogy nemcsak tiszteletre, de még barátságra, sőt szeretetre méltók is legyünk, hogy tapasztalásink, szebb szokásink s öntartásunk társaságunkat kívánatossá, mulatságossá s bájolóvá tegye. Ne vádoljuk asszonyinkat, mert bennünk a hiba! Álljon csak nemzetiségünk s magyarságunk oly szép fényben, hogy a szemérmes szűz bátran, habár pirulva is, egész világ előtt ismerhesse meg, hogy minket szeret, s boldog lenne életét miénkkel megosztani; ne féljünk, mind megmagyarosodik a jóravaló s kinek férje férfi.
Éppen úgy ne kívánjuk hátráltatni, hogy könyveket, erőműveket, gazdasági műszereket, egy s más házi bútorokat, lovakat sat. inkább külföldről szerezzünk, mint idehaza vásároljunk, de készítsünk helyesebbeket, tenyésztessünk jobbakat. – Ne mondjuk mindjárt hazafitlanságnak, ha egy külföldi könyv külsője jobban tetszik, mint egy magyaré; sőt nézzük azt inkább jobb ízlés előmenetelének, s készítsünk még helyesbeket, ha lehet. Ha pedig belseje jobban múlat, írjunk eszesebbet, s tegyünk a sajtó szabadságáról józan javallatot.* Ne akarjuk, hogy egész világ minket vegyen mintául – modellául –, a vén ti. az ifjat, s az erősebb engedjen a gyengébbnek, tanultabb a tanulatlannak; alkalmaztassuk inkább magunkat a többiekhez, kivált a műveltebb nemzetekhez; mint közönségesen a fiú követi apja nyomdokát s az ügyetlenebb az ügyesebbet, s nem viszont.
Olasz énekes jobban fog énekelni, mint földink, akármily magasságra gondoljuk is azt idétlen dicséretink által emelni. Az angol telivér kifutja lovunkat, akármily rossz szemmel néznők is, Didot párizsi betűinél szebbet nyomtatóink nem állítnak elő, akármit mondjanak is. Az éjszak-amerikai hajós bizonyosan kitesz pesti s budai csónakászinkon. Como s Bellagio vidéke sokkal kiesb, mint Somlyó vagy Badacsony tájéka. A földművelés Angliában s Belgiumban a mienket határtalanul felülhaladja. Madeira, Cherry borok tíz esztendeig is elvannak jól a hajó fenekén, a hegyaljai pedig sokszor még pincében is elromlik – akármily rossz néven vegyék ezen állítást sokan. Telelni minden kétség kívül kellemetesb Nápolyban vagy Párizsban, mint Szabadkán vagy Esztergomban, és számtalan több effélék. Szóval azt mondani: extra Hungariam non est vita,* hiábavaló s kacagást vagy szánakozást okozó beszéd.
Hanem azért, mert honunknál van boldogabb éghajlatú vidék is, hol úgyszólván se nyár, se tél nincs – azért, hogy több idegen nemzet annyival előbbre van lelki műveltségében, mint mi, és sokan köztünk még azt se tudják, mi az igazi szabadság vagy azért, mert másutt a társasági kellem, tudományok bája s a bajnoki becsület jobb fényben állanak már, mint nálunk sat. – azért az el nem fajult magyar mégse fogja anyaföldét kevésbé imádni vagy azt éppen elhagyni; mert van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapány vagy hósivatag.
Ha azonban nem a haza hátramaradási s szennyei teszik azon bájt, mely minket hozzája vonz – hanem a legszentebb kötelesség érzése, azt mindenben elősegítni s felemelni – akkor meg kell ismerni magunkban s körülményinkben a jót, de a rosszat is.
A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson vagy tökéletes kiműveltségen épül. Közép ebben veszedelem nélkül nem lehet, mint nem is lehet károsb a félszeg* felvilágosodásnál s tudománynál. Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely Osman dühének valaha határt vont, letettük. Elhagyott bennünk a hitbeli viszálkodás s hasonlás ördöge, hála az egeknek – de most, midőn ősi bálványunk megsemmisült szinte két nemzetiség közt,* s így igen gyengék vagyunk, s mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás félútjábúl ki nem lábolunk, s azon pontra nem emelkedünk, melyről minden vadságot s fanatizmust meggyőzhetünk; mint az ordító oroszlánt bátran várja be a jól fegyverzett ember s meggyőzi. Ne kételkedjünk: a lelkierő s ész végre bizonyosan minden testi erőlködésen diadalmaskodik.
Ki józanabb nemzetiség kifejlésére vágy, s legerősb fegyverekkel akar felruházkodni, az, mennyire tehetségében áll, az egész föld színét bejárja. Ha a sors magas helyeztetésben hozta e világra, leereszkedik néha önkényesen, s felkeresi a szegénységet, a nyomorúságot, mert azok legjobb s leghívebb tanítók; gyalog utazik s magányosan s kevés pénzzel; s olyasokra akad, amiket alig gyanított volna előbb, s majd nemsokára egészen felvilágosodik előtte belső érdeme könnyű léte, életfilozófiája csekélysége, s hogy sok szívességet, szeretetet s barátságot nem egyébnek köszönhet, hanem tán csak véletlen születésének, pénzének s összeköttetésinek; s hogy egy harmadik, ha megkülönbözteti is címmel vagy dicsérettel őtet, valósággal magasabbra mégse emelheti, s egyedül maga által lehet csak jelessé akármiben. Észre fogja venni, mily szomorú önerejével a sarat emberül ki nem állhatni s az élhetetlenség lenyomó érzésében vagy hercegi palást, vagy grófi korona alá bújni, vagy pénzes láda mögé rejtezni kénteleníttetni. Tapasztalni fogja, mily szép s nemes érzés lakja sokszor a szántóvető hajlékát, s hogy nagyobb szerencsére méltó. Meg fog végre abban győződni, hogy semmi sem melegíti belsejét kellemesebbül, mint azon érzés, hogy ő, ami, maga által az, s hogy senki és semmi nem teheti őtet nyomorulttá, mert ő minden életjavakkal oly bölcsen s édes örömest élni is fog tudni, mint azok nélkül megelégedten el is lenni.
Ily világi bölcsek mozdítják elő a józan nemzeti szellemet, s ilyenek nagyobb vagy kisebb száma alkotja egy ország nagyobb vagy kisebb erejét.
Minden felsőbbség jobbára idomítástúl függ. A rosszabb ló, ha idomíttatott, meggyőzi a jobbat, mely idomítva nincs. Úgy éppen azon egy ember vagy ezred minden ellenséggel diadalmi hiedellel szállhat szembe, vagy eggyel se, amint ahhoz el van vagy el nincs készítve. Mai időben a legelszántabb bátorság is semmivé lesz a hidegvérű kombináció előtt, mert az ész meggyőzi a testet. Gyakorolni kell tehát magunkat* az újabb taktika és stratégia rendszabási szerint az ország védelmére, hiszen alkotmányunk szerint született katonák vagyunk. Indisciplinált sokaság, bármi dühös lenne is megtámadása, mai időben végre meggyőzetve szélyed el. Azonban jó katona rövid idő alatt senki se lehet, ahhoz tudomány s hosszas gyakorlás kell, mint se tökéletesen jó, se felettébb rossz ember se lesz egyszerre senki. Hát a jóban s igazán nemesben hány esztendei gyakorlás szükséges életünk minden pillantatiban oly rendületlen önállásra, hogy se szépség bája, se nagyravágyás kísértete, se popularitás tömjénje meg ne tántoríthasson minket! Elpuhulhat lassan-lassan egy egész nemzet, mely valaha fél világot megrázá, mint viszont hosszas ostrom alatt végre még az asszonyok is megszokják a bombákat s ágyúgolyóbisokat. – Annyi ereje van az idomulásnak, a szokásnak.
Az, ami valaha nemzetiségünk talpköve s ereje volt, idő jártával elbomlott, s jól mondja hazánk koszorús lantosa:
„Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt” sat.,*
s ami elmúlt, ne akarjuk azt megint életbe visszaidézni, mert lehetetlen – úgy mint elfolyt óráink se térnek soha vissza többé. Szükséges inkább – nehogy homokon állapodjon minden lételünk – új nemzetiségünk lelkét mindjobban kifejtenünk. Eléggé meg nem becsülhető szerencse, hogy a Mindenható oly században engedett élnünk, melyben nem korlátlan bátorság s felhevült képzelet vagy testi erő, hanem csak polgári erény s felvilágosított emberi elme teszik a nemzetek tartós sarkalatját. A vad ember nem erősb védelme, nem keményebb paizsa az országnak, mint a tanult, a szelíd; készüljünk azért inkább éppen oly erősek s bátrak lenni harcban, mint régi apáink valának, de kiműveltebbek, tanultabbak, nyájasbak, mint ők – s kivált otthon.
Ne oszoljon meg a magyar erő többé soha, de szerencsében, mint veszélyben legyen törvényes urának leghűbb s legerősb támasza – hiszen még a külföld is azért dicsér, hogy királyunkat, szabadságunkat egyenlően szeretjük; legyen a trónus mindennek középpontja s azon szív, melyhez a legtávulabb erek is kapcsolva vannak.
S évek tűnése után virágozzék egy nemesb s felemeltebb aera következésében a haza, mint örömre készült kert, melyben idegen a nyomorult, hol az ember méltósága szent, s melyben erény s ész a legszebb dísz! S honunk érdemes leányi, kiket ezen munkám szinte illet, legyetek ti segédei egy szebb, egy józanabb kezdetnek! Vezessétek ti, mint valaha Spárta anyjai, fiaitokat az érdem s erény mezejére! Fejtsetek bennek ki már gyenge koraikban minden szépre s nemesre vágyást! Neveljétek bátrakká, igazságszeretőkké, adott szavaiknak teljesítőjökké, szóval férfiakká! S ha valaha sivatag termő kies vidékké, posvány gazdag gyümölcsökkel viruló ligetté válik a hazában, ha a magyar név mindenütt tiszteletet gerjeszt, s a magyar híre mindenbeni előmeneteléért a föld kerekén elterjed, legyen az édes jutalmatok. Most a világ legszámosb nemzeti alig tudják, hogy vagyunk! S némely idegen ritkán hallván magyar szót még főbb városinkban is, azt kérdi: ugyan hol van Magyarország? – S ha magyar szó nem zeng a magyar asszony ajkain, s ő tán csak a külföld gondjaiban vesz részt, s csak az érdekli, ami Párizsban vagy Londonban történik, midőn nem is gyanítja házában a rendetlenséget, a zavart – s ha némán nézi a fiatal hölgy a hazafiúság legszebb tetteit, s azt anyanyelvén dicsérni sem tudja, nem használ akkor többé semmi, és
„Jár számkivetetten az árva fiú
S dalt zengedez és dala oly szomorú” sat.*
De ne tartsunk ily elaljasodástúl, mert nem félelem s hideg tisztelet köt többé sok szerencsés gyermeket érdemes szüleihez, hanem a természet legszebb kötele, a szeretet – s nem hiszik többé a szülék, hogy külső fény s felszínség elég a magasbra szültnek minden csinosodására. És senki nem mer ilyeseket már tréfán kívül mondani: a nagy urat rossz írásárúl esmérhetni meg sat., hanem ki-ki azt gondolja s arrúl van meggyőződve, hogy a szép név csak érdemesre illik, úgy mint a kényes ruha jól nőttre, midőn a görbét, kit senki észre nem vett volna, csak elcsúfítja s nevetségessé teszi, s hogy a régi nemzetségbeliek csak abban nyertesek, hogy elődeiknek nemes nyomdokit követni szinte kéntelenek, nehogy azok őket tán be ne fogadják – s rokonságokbúl kitagadják. Hány szép régi magyar név jeleli már hazánk serdülő fiait, s Kálmán, Béla, Gejza, Gyula, László, Dénes sat. nevek mennyire nem gerjesztik szíveinket édesen érzett örömre, ha meggondoljuk, hogy mai anyáink nemesb része nem is fogja tűrni, hogy fiai ily neveknek új becst, új díszt ne adjanak.
Mi pedig a szebb lelkű asszonyt ne véljük olyannak, ki csak hiábavalóságokkal s őtet kecsegtetővel tud mulatni, s előtte minden komolyabb s nemesb idegen. Ne gondoljuk, hogy külsőnk s felszínségünk, bármi tetszős s kedves lenne is, hajlandóságokat már megnyeri. – Ó, nem! Csak férfiúi báj – mely lelki s testi erőn alapul – dobogtatja sebesebben az el nem romlott asszonyi lényt, s az olvasztja a kőszívet végre nyájas viszonérzesre. S mi köti az emberiséget rejtett s titkos lakhelyében erősb láncokkal össze, mint egymáshoz vonzó szenvedelmünk? S valjon mi egyéb teszi ezen bájkötelek öröklétét, mint az adott szó szentsége s egymásban helyeztetett bizodalom? Tanítsatok hát ti már gyermekkorunkban mindenekelőtt igazságszeretést s csalfa, hazug szó s tett gyűlöletére; mert hány vagyonos elszegényülésével, mennyi szerencsétlen könnyárjával, hány repedt szív néma fájdalmival tölti be a hazug szó, csalfa tett a világot!
Legyen csak bizodalom a házasok és szeretők közt, hihessen barát barátnak, kösse csak bizonyos hitel polgárt polgárhoz, kereskedőt földművelőhöz, s mily kevés idő alatt terem a megelégedés s tán a szerencse is ott, hol eddig még sohasem mutatta magát!
S így mindég világosabb lesz, hogy bizonyosság és hitel nélkül hiába törekszik az ember jól bírni magát – s hogy annak tökéletes híja miatt sok számos birtokos, legkisebb hibája nélkül is, a sors ajándékinak igaz hasznát nemcsak nem veheti, de még sokszor üngét, melyet visel, se képes kifizetni.
A magyar gazda ma nem viheti mezeit a lehető legmagasb virágzásra
A mezei gazdaságot minden időben törekedett a józan kormány előmozdítni, s a legfényesb hivatalbeliek se szégyenlettek azzal foglalatoskodni – ezt ki-ki tudja. S abban se fog senki kételkedni, kivált a szűkölködő nem, hogy e tárgyat tudományosan s állhatatosan folytatni – akár mulat, akár untat – minden föld- vagy mezőbirtokosnak szoros kötelesség, mert sok az ember, kinek kenyere nincs, s még több a mező, mely műveletlen fekszik.
Amit bizonyos időben egy mező megteremhetne, de nem terem, s azon dolog, amit egy ember elvégezhetne, de nem végez, minden időre el van veszve; s bizonyosan valami hiánynak kell ott lenni, akárhol is, hol műveletlen termékeny föld s egyszersmind szegény ember találtatik. Azon hiányt mindazáltal feltalálni nem tréfa, és sok olaj égett már el annak felkeresésében, s feltalálási nehézsége csak abbúl is látszik, hogy annak kipótlása végett s hogy eke és borona igazi divatba jőjön, a mezei gazdaság egy igen nemes, úri s bájoló tudománynak hirdettetett minden erővel – ámbár kirekesztőleg csak az abbúl várható haszon bírhatja az országot virágra s gyümölcsre, s csak ezek mennyisége végre a szegényt jobb létre. Legyen azért a szónok, ki földművelést javasol, bár legékesebb és szívrehatóbb előadású is, nem fog annyira mozdítni, mint egy száraz számolás, mely a nyereséget bizonyulja. – Félre azért minden pompás és fényes ajánlással, mely enthusiasmust gerjeszt s feneke nincs, s azért éppen oly sebesen lobban fel, mint a szalmatűz, de tovább se tart; s előre inkább a hidegvérű s józan számlálással, mert gazdálkodásban, kereskedésben csak haszon vagy nyereség reménye mozdít.
Ha egy bölcs meglett korában szakadna oly tájra, mely nem hazája, s melyen élni s jó előmenetellel gazdálkodni kívánna anélkül, hogy a sok bevett mondás s balvélemény által valamely csorbulást szenvedett volna – kétségkívül helyezetét vizsgálná mindenekelőtt, azt tökéletesen megismerni törekedne, s úgy gazdálkodna, amint új hazája körülményi engednék. Ha Angliába vinné a sors, nem kezdené azzal gazdaságát p. o., hogy a parlamentet tüstént a külföldi gabnának minden időbeli kirekesztésére bírja, vagy hogy a hosszú szőrű juh kivitele szabad, a szegények fenntartására kívántató adó kisebb legyen sat., hanem magát eleinte a körülállásokhoz és szokáshoz szabná; nem avatkozna mindjárt a kormány dolgába, de halkkal mindazon jobbítni törekedne, amit a farmerek mezeiken, házaikban sat. folytatnak s űznek. – Ha Perzsia lenne lakhelye, nem vágyódnék ott mindjárt az urbáriumot lábra állítni vagy a vámok súlyán könnyítni, mert megtörténhetne, hogy a sah ezt nem jó szemmel nézné, s őtet – ami ott büntetés módja – féltestig eltemettetné, s lábszárai kertsövény gyanánt szolgálnának; hanem perzsa mód vinné gazdaságát s életét; jobb lovakat tenyésztene, mint szomszédi, s mulatságul legjobb lován vadászná a vadszamarat: Ha Algírba vergődnék, nem kezdené azzal ottlétét, hogy a tengeri rablás ellen kelne ki, vagy a dey háremét egy nőre akarná szállítni, mert pallérozottabb szelídsége miatt, s hogy másokat lelki örömökre bírni akar, maga tán egy fejhosszával rövidülne meg, hanem ott törökösen élne, s égető hazája szokásit sat. jobbítva fogadná el. – Szóval: a bölcs, akárhová vinné is őtet a szerencse, soha és sehol sem úszna víz ellen, de nem is hosszában víz folytával, mint a lelketlen fa, mert első esetben előbb-utóbb elfulladna, másikban pedig sohasem érne partot; hanem azon kikötőhelyek felé iparkodna tartani, melyekben a fáradt utazó bátran nyughatik, s melyeket a bölcs némiképpen Szenegál partjain éppen úgy fel tud találni, mint Kotzebue öblében.
Szintúgy ismerje a hazában nevekedett gazda önálló helyét s minden körülményit, mintha már meglett korában hozta volna Isten Pannon vagy Kunság vidékire – mert másképp a gyermeki kor behatási szemeit mindég homályban s ítéletét örökkön kötve fogják tartani, s ő a középszerűség szomorú határín se magát, se hazáját túlemelni sohase fogja. – Mindenekfelett pedig ne keresse a hátramaradást, a hibát másban, mert mással nem – hanem inkább magában, mert magával parancsolhat.
A legmagasb kiműveltség legközelebb jár a tiszta természethez. A nemes egyszerűség egynek, mint másnak, legszebb bája. S ki a természet szent útjátúl soha nem távozik el, az igazi bölcs – s mindazok elhárításában, mik a természet útját előttünk homályba borítják, áll az élet legmélyebb tudománya. Józan ítéletre pedig a természetes tiszta belátás nemritkán annyit ér, mint sok számos jól megemésztett tudománnyal s mesterséggel teljes fő bírálása.
Raffaello képeirűl csak tökéletes festő vagy olyan, ki éppen nem tud festeni, de lelke ép, hozhat igazságos ítéletet. Csak a tökéletesen hozzáértők vagy a nép bírálhatja meg Mozart, Rossini mennyei nyelveit. Csak az, ki tiszta természeti vagy minden oldalrút kiművelt elméjébe bízik s azt foglalatosságára, azaz megbírálásra szoktatja, nehogy az élet komolyabb pillantatiban máséra szoruljon, csak az áll a szó egész kiterjedésében maga lábán. Ha őtet Walter Scott némely munkái nem mulatják, s azt derék historikusnak nem tartja – ha ítélete szerint Goethe számosb darabjai sörház szagát, igen alacsony társaság címjét s rossz ízlés s unalom színét viselik, azt ki is meri mondani, ámbár az első ellen való kikelés a hatalmas divat megbántása, a másikrúl való ítélet pedig a német szellem megsértése. Saját szemével s nem máséval lát a független.
Így körülményinkrűl se ítéljünk mások szerint, hanem mint magunk szemléljük, nem amint mondják, hanem úgy, amint azokat találjuk. A gazda ismerje meg földei fekvését, minéműségét, s ne vigye gazdaságát sovány földeken úgy, mintha azok kövér telkek volnának, a szűk s népes határon nem úgy, mint a lélektelen tágos pusztán sat.
Mindennek van rossz s kellemetlen oldala, ellenben szép s jó része is. Ezen jobb s szebb résznek legjózanabb használhatása fog az eszmélkedő gazda törekedése, mint nemkülönben az okos ember élettörvénye lenni, ki azok megismerésében s felkeresésében mindenekelőtt az önkecsegtetést, az önmisztifikációt fogja kirekeszteni – mert ezeknél nagyobb szemfényvesztő s vakító a világon nincs.
Hány gazda találkozik nálunk, ki alföldön úgy viszi gazdaságát, mintha felföldön lakna s viszont? S ugyan hány van, kirűl azt lehetne mondani, hogy székes vagy vizenyős földei, sovány domboldalai vagy sűrű rengetegi s még legjobb szántóföldei s rétei is a lehető legnagyobb tiszta jövedelmet hoznák? Hány ismeri igazán mezeit, lapányit, hegyeit, mocsárit, tavait, összeköttetésit, szomszédit, hazáját, éghajlatát sat.? S így nem természetes-e, hogy nemritkán még a legjózanabbnak látszó elintézés is semmivé lesz, mint az erős s másképp ügyesen felállított építmény is összeomlik, ha üreg rejtez fenekén.
Mit ér azon hiábavaló, de igen közönséges okoskodás, melynek talpköve csak egyedül a sok „ha” s mindég „ha” s nem egyéb. Ha ők ülnének a tanácsban, ha Bánátban volna jószágok, ha őket meghallgatnák sat., akkor vágtatva indulna minden a tökéletesség felé sat. S mi magunk hányszor okoskodunk így!azaz megbírálásra szoktatja, nehogy az élet komolyabb pillantatiban máséra szoruljon, csak az áll a szó egész kiterjedésében maga lábán. Ha őtet Walter Scott némely munkái nem mulatják, s azt derék historikusnak nem tartja – ha ítélete szerint Goethe számosb darabjai sörház szagát, igen alacsony társaság Gímjét s rossz ízlés s unalom színét viselik, azt ki is meri mondani, ámbár az első ellen való kikelés a hatalmas divat megbántása, a másikrúl való ítélet pedig a német szellem megsértése. Saját szemével s nem máséval lát a független.
Így körülményinkrűl se ítéljünk mások szerint, hanem mint magunk szemléljük, nem amint mondják, hanem úgy, amint azokat találjuk. A gazda ismerje meg földei fekvését, minéműségét, s ne vigye gazdaságát sovány földeken úgy, mintha azok kövér telkek volnának, a szűk s népes határon nem úgy, mint a lélektelen tágos pusztán sat.
Mindennek van rossz s kellemetlen oldala, ellenben szép s jó része is. Ezen jobb s szebb résznek legjózanabb használhatása fog az eszmélkedő gazda törekedése, mint nemkülönben az okos ember élettörvénye lenni, ki azok megismerésében s felkeresésében mindenekelőtt az önkecsegtetést, az önmisztifikációt fogja kirekeszteni-mert ezeknél nagyobb szemfényvesztő s vakító a világon nincs.
Hány gazda találkozik nálunk, ki alföldön úgy viszi gazdaságát, mintha felföldön lakna s viszont? S ugyan hány van, kirűl azt lehetne mondani, hogy székes vagy vizenyős földei, sovány domboldalai vagy sűrű rengetegi s még legjobb szántóföldei s rétei is a lehető legnagyobb tiszta jövedelmet hoznák? Hány ismeri igazán mezeit, lapányit, hegyeit, mocsárit, tavait, összeköttetésit, szomszédit, hazáját, éghajlatát sat.? S így nem természetes-e, hogy nemritkán még a legjózanabbnak látszó elintézés is semmivé lesz, mint az erős s másképp ügyesen felállított építmény is összeomlik, ha üreg rejtez fenekén.
Mit ér azon hiábavaló, de igen közönséges okoskodás, melynek talpköve csak egyedül a sok „ha” s mindég „ha” s nem egyéb. Ha ők ülnének a tanácsban, ha Bánátban volna jószágok, ha őket meghallgatnák sat., akkor vágtatva indulna minden a tökéletesség felé sat. S mi magunk hányszor okoskodunk így!
S hányan hoznak rólunk s tetteinkrűl bal- s hibás ítéleteket, mert se szándékunkat, se helyeztetésünket nem ismerik. „Ha N. helyén volnék, tudnám én, mint kellene vinni gazdaságát. Most alig van épülete, földjei jobb részét víz bírja, tisztei csalják, nem is értik a dolgot, én kétannyi jövedelmet állítanék ki” sat. S mindez eszesen hangzik; de ha tudná, hogy N. mennyi adósságot vett át jószágival, semmi hitele nincs, csak mostan házasodván lakásrúl kell gondoskodnia, s más jószági is vannak, melyekben a javítás sokkal jutalmasb sat., akkor imígy fejezné be okoskodásit: „Ezeket mind nem tudtam.” Azért nehezebb cselekedni maga helyén, mint másén; magunkén minden gátot s akadályt meglátunk, másén pedig közönségesen nem:
De ha hibáznánk is ítéletünkben s eszközink választásában, nincs-e annál természetesb, bármi szomorú legyen is?
Helyeztetésünk mennél magasabb, annál kevesebbet láthatjuk a dolgok valódi állapotját, mert akárki mit mond, általjában véve csak magunk szemeivel láthatunk. Ha a fülbesúgást, árulgatást meg nem szenvedjük, hogy tudhatjuk: hátunk mögött mi történ? Ha pedig elfogadjuk, mint hihetjük csak egy pillantatig is, hogy azok, kik oly alacsony s megvető mesterséget űzni képesek, minket, mihelyt hasznokat látják, megcsalni nem fognak? S íme, ez az emberiség árnyékosabb oldala!
Gazdáink egy része századát előzi meg, s úgy cselekszik, mintha már 1901-ben élne; más része pedig úgy gazdálkodik, mint II. András idejében volt szokás. Egynek mezei olyanok, mintha erővel hozták volna oda Belgiumbúl, másiknak síkjai pedig oly ábrázatlanok, hogy azokon tevével vagy dromedárral összetalálkozni nem volna meglepő. S ezen előmenetelek vagy hátramaradások nem mindég a körülállásoktúl, de többnyire a birtokosak gondolkodásmódjátúl függenek. Némelyik a burkus, a mecklenburgi sat. szisztémát dicséri s utánazza, midőn sok kirekesztőleg a magyar s erdélyi régi szokást magasztalja, s csak úgy szántja földét, mint azt nagyapja szántó valaha, vagy tán éppen nem is szántja! Olyik cseréppel s rézzel födi gazdasági épületeit, másik még nádgarádot se fon sat.
Ha a Heves vármegyei vagy bácskai gazdag angol módra gazdálkodna, balul tenné, mert a sokszor uralkodó szárazság miatt nem díszlene minden fű neme lapányin oly derekasan, mint Albion szigetében, hol sok a köd, sok a nedvesség – úgy nem volna annak ítélete ép, ki azt hinné, hogy külföldön általjában semmi sincs, ami hazánkra igen illene, és egy s más tárgyban többé előre nem mehetnénk. Ha úgy volna, szinte a marhahús mindennapi használásának is meg kellene szűnni, mert régi apáink, bizony nem tagadhatni, valaha csak jobbára lóhússal éltek, s ha akkor, midőn az ökör jött divatba, szabad volt nékiek előhaladni, mért nem ma nekünk is abban, ami helyes s józan? S mért volna tőlünk az megtagadva? De sok akad olyan, aki valamely előmenetelen ma éppen úgy haragszik, mint három-négyszáz év előtt azon haragudott volna, amit ma dicsér s amiért ősatyáink bölcsességét áldja. Mint Kupa embere, éppen úgy kikelt volna annak idejében lóháton faszekér ellen, mint harminc esztendő előtt hintók s most zártkocsik ellen kelne ki. Az ilyes mindenben hátramarad, ami által senki sem veszt többet, mint ő maga: harminc esztendő előtt, midőn a többiek már hintón jártak, ő mind parasztszekéren ült; ma, midőn mások tisztaság miatt társaságba, s ha az út engedi, olvasás végett még utazásra is inkább zártkocsiban mennek, ő hintóba lép; ha pedig az emberi ész idővel még valami ügyesbet találand fel, ami által magát egy helyrűl másikra vitethesse, s mindnyájan vagy gőz által, vagy pedig levegőben fogunk szélvészképp utazni, akkor ne kételkedjünk, őtet fogjuk látni zártkocsiban.
Eleinte mennyit nem kiabált sok gazda a spanyol juh ellen, ki végre akkor adta magát testestül-lelkestül e tárgynak, midőn legszebb időszaka már leforgott. Ma éppen oly hevességgel kelnek angol ló, kender, selyembogár sat. ellen ki, mint valaha megint más új javítás ellen fognak hevesen kikelni! Én józanabbnak s tanácsosbnak látom azon határt, mely az idő előtti előmenetel s a hátramaradás közt van, s melyet a hidegvér s csendes ész jelel ki.
Egyet s mást mindazáltal próbálni, úgy gondolom, kinek-kinek kötelessége, mert másképp egy tapodtat sem mozdulnánk elő. Ha mindenki magában azon egyszerű kérdést tenné csak: „valjon mi fogna történni, ha minden ember éppen azt cselekedné vagy azt abbanhagyná, amit én”, lehetetlen, hogy igen sok a világon másképp ne forogna; például „én a többséghez csatlom magamat – diétára nem megyek, ott úgyse használhatok, majd lesznek nálam okosabbak is – ország védelmére ki nem kelek, hisz én az ellenséget úgyse tarthatom fel – én aláírásomat később oldom – két esztendő múlva gyepre én is hozok lovat – váltógazdaságot, új ekét, görbe kaszát én nem használok, majd lesz más, ki próbálja” s több ilyest. – Már ha mindegyik ezt szorosan követné, se majoritás, se minoritás, de még opinio se lehetne, országgyűlés képviselő híja miatt egészen abban múlna, az ellenség legkisebb hátráltatásra se találna, az egyetem pénztára üres volna, a versenyezés megszűnne, a földművelés örökkön-örökké patrio more veszteg állana sat.
Másrúl pedig több értelmet, körülményi szabadságot, bátorságot mért tenni fel, s mért gondolni másban több kötelességet s tán több kedvet is azok teljesítésére, mint magunkban? Ily mentségek modestia köpönyege alatt közönségesen nem egyebek, mint vagy restség, vagy puhaság s nemritkán hypocrisis állítási. S más mért tegyen, fáradjon inkább, mint mi? Hol alapul ennek igaza? Nem! Tegyen ki-ki jót s műveljen derekast, menyinyíre ereje engedi. Magát felsőbb sors által kiválasztott különös lénynek, reformátornak, új Mohamednek tartani – legnevetségesb, tagadni nem lehet; de nem kevésbé szomorú magában s maga erejében semmit se bízni s mindenütt mást állítni maga helyibe. Az élet pályáján _ _ _ _* – mert egy férfiú, ki kebelében viszi a justum ac tenacem propositi virum* sat. eltökélett értelmét, vajmi nagy auctoritas a földkerekén!
Az eddig előadattak mindazáltal nagy figyelmet nem érdemlenek, s csak azon hiányok vagy feleslegek legtermészetesb következési, melyek a gazdát vagy egészen tehetetlenné teszik, vagy minden iparkodásnak ellenszegülnek. S azon hiányok vagy feleslegek, ím, ezek: az egyetértés s hitel híja, a legelők, fáizás s birtokok osztatlansága, a céhek, limitatio, robot s dézma létele.
Az ember közönségesen munkássági körét vagy, hogy érthetőbben mondjam, azon időt, mely valaminek kezdetétűl fogas annak megérettségeig tart, igen rövidre tűzi ki. Ezt világosabban nem tudom kifejteni s kár, mert bizony igen fontos. Vizsgáljuk azért tovább, s kérem az olvasót, figyelmezzen.
Társaságban látunk néha olyat, ki elméssége, bájoló előadása s bizonyos kecs által bámulásra gerjeszt, mindenkit mulat, s annyi díszlete – successusa – van, hogy agya épségin nemcsak nem kételkedünk, de tán azt irigyeljük is; midőn, meglehet, másnap már számos indiszkrécióira s bohóságira akadunk, melyek által sokkal többet megbántott, mint mulatott, s magának tán egy barátot se, de számos ellenséget szerzett. Ilyenrűl azt mondanám, munkássági körét igen szorosra tűzte – vagy hogy csak két-három órára volt esze. – Más iskolábúl kiléptekor mindjárt feleséget vesz, mind a kettő gyermek, nincs a háznál egy kávékalánnyi tapasztalás, de szépen folynak az órák sat. – errűl azt mondanám: négy-öt esztendőre volt esze. – Harmadik egyet s mást vadászott a világon, aminek minden becse fény, füst, illat, nem egyéb; és lelki, testi s házi csendét a hajhászatóan odaveszté. Mint magasabbra ment s mennyivel feljebb emelkedett, annál rútabbá lőn, mint a Ginkgo biloba,* mely gyenge idejében szép s rendes plánta, esztendők forgásával végre idomtalan rongyos fává válik sat. – errűl is azt állítnám: csak bizonyos időre volt esze. – Van olyan is, kit mindenekelőtt hazája elmaradása érdekel, s kinek minden ügye s munkája annak felemelésére céloz; de egypár év alatt századra kiterjedő munkát s fordulást akar végbevinni, sehol nem szánt, hanem mindjárt vet, a hónapos salátának, mert az szaporán nő, örvend, s csak azt öntözi, midőn azonban a fiatal csert, mivel lassan zöldül, még észre se veszi, s a valaha felségessé leendő erdei királyt vigyáztalanul elgázolja. Errűl is azt mondanám: be kár, hogy ily rövid időre van esze sat.
Ha pedig annak magyarázatjába ereszkedünk: mi az ész? – soha tíz ember közt három annak értelmében meg nem egyez; „Mennyi esze van U.-nak, mivel annyi pénzt tudott szerezni.” – „Csudálatos ész ezen H., tízezer verset tud könyv nélkül.” „Már hogy O.-nak van esze, arrúl nem kételkedhetni, mily jó rendben van háza, s felesége s gyermekei mily szépek, be kellemesen él.” – „Ez ám az ész, huszonnégy nyelvet tud” sat. Csak ezek után is: valjon mi az ész? Mert akikrűl szólánk, azok lelki tehetségi éppen nem egyenlők, sőt inkább igen különbözők; mert a jó memoristának tán nem lesz felesleg pénze; a dús pedig egy verset se tud könyv nélkül; a boldog férj egy-két nyelvet tán jócskán, egyen-kettőn pedig darabolva szól; a lingvistának ellenben nincs, ki szeresse s ki élete útját virágokkal hintegesse.
Hát ugyan: mi az ész? Ítéletem szerint jobb érteményét az észnek nem adhatni – azoknak ti., kik érteni akarnak –, mint így: „Ennek egypár órára van esze, annak több napra, emennek öt, tíz, húsz esztendőre, amannak egész életre s ennek századokra, öröklétre.”
Technikai s egyéb tárgyakban éppen így áll a dolog. Ha egy utat készítünk, s csak egypár esztendőt tűzünk ki, akkor az olcsó s így természetesen rossz út fog jobbnak látszani szemünk előtt; ha tíz, húsz, harminc esztendőt veszünk össze, csalhatatlanul úgy fogjuk tapasztalni, hogy a drága út – legolcsóbb! Ha kevés időre számlálunk, fazsindellel fedjük házainkat, s így a tűz, melynek csak jó barátunknak kellene lenni, sokszor fertelmes ellenségünkké vál. Azon országokban, hol messzebbre számolnak, ki-ki nevetve nézi, mint tüzelg a kémény, s a londoni lakos örül, hogy már kilábolt nemzete azon időbűl, mikor városában egyszerre 13 000 ház égett hamuvá. Másutt, hol csak közelre számlálnak, kétségbeesés festekezik a szegény falusi ember képén, midőn lakhelye felül egekbe tornyodzik a fekete füst – s egy kevés zsír, mely a kéményen kifut, egy darab tapló, mely pipa mellé esik, elegendő az Istenhez hasonló embert sok ezernyi szívreható kiáltás közt gyászba borítni, nyomorúvá tenni, s tán éppen olyanokat, kik fa híja miatt ritkán főzhetnek s bajjal, vagy csak igen kis ablakú házakban melegedhetnek, s így a tűznek kevés javát, hanem jobbadán átkát tapasztalják.
Ha vámot kellene fizetnünk,* azon pillantat, midőn pénzünktűl megválnánk, s lovaink egy kicsinyt megpihennének, soknak kellemetlen, de aztán több óráig, sőt több napig jó úton járni annál kellemetesb volna. Most kevesebb testi fáradsággal megyen az utazó Bécsbűl Philadelphiába, mint Bécsbűl Kolozsvárra; ott hosszabb időt tűznek ki munkássági köreiknek, itt kevesebbet. Testi erő s egészség haszonvételében van szapora, halk s lassú élő; tudományokban, világbölcsességben kisebb-nagyobb magasságra emelkedő; némelynek esze, úgyszólván; már iskolábúl kiléptekor áll meg, másnak később fagy be – kevésnek lelke tágul s nagyobbodik koporsóig mind jobban. Alkotmányban, országlásmódban a legnagyobb rész egyedül egynek vagy a népnek keziben szereti látni a hatalmat – s így csak rövidre számlál – mert az első legegyszerűbb, a másik pedig oly kormánymód, melyben ő is részt vehet. Hogy csak kevés Marc[us] Aure[lius], Antoninus Pius, Traian[us] volt, az nem jut eszibe s vele nem gondol; hogy ellenben több nem vezethet keveset józanul, hanem nehány sokat, annak eldönthetetlen igazságát nem is gyanítja, ámbár a népkormány nem fér jobban össze a természettel, mint ha több kocsis hajtana egy lovat, vagy egy hadnál számosabb tábornok volna, mint közvitéz. Csak kevés számlál hosszabb időre, s keresi képviselői alkotmányban bátor létét.
Vasúttal, csatornával éppen így van. Nehány esztendeig a köznép keresetét csorbítja, némely vásárt felesleggel borít el, s azáltal a közel birtokost ideig-óráig károsítja, de számost esztendő leforgása után az egész vidéket elősegélli s felemelkedésre bírja, s végre szinte mindenki vagy legalább a számosb rész önhasznát sokszorozva leli a közgyarapodásban. Így van a legelők s fáizás elosztásával, a céhek, limitadók, robot s dézma lételével. Ha egypár évet veszünk össze, akkor jobb, ha minden mozdulatlan áll meg, ha egy fertály vagy fél századra tekintünk, akkor változás kell. A kérdés csak az: mi kívánatost: rövid vagy hosszú időre való ész s abbúl származó pillantati vagy tartós jólét? S aszerint ki-ki felelhet magának.
Az egyetértés híja, melyet így is magyarázhatni: „Neked sincs, nekem sincs, mert nem értjük egymást”, csalhatatlan oka többek közt annak is, hogy hazánk jó részét víz bírja, posvány fedi, s hogy sokszor – s ezen ne kételkedjünk – valami rossz kotyogó malom* hátráltatja egy egész vidék virágzását! Ha igazán s öncsalás nélkül akarjuk számba venni, mily kevés mai napi haszon tartja paralizálva némely vidékek jövendő bizonyos nagy hasznát s óriási előmenetelét – csak indignatióval szemlélhetjük a Körös berkeit, Tisza, Dráva, Bodrog kiöntését, Hanságot sat., melyeken ezernyi famíliák élhetnének boldogul (melyek tán most nyomorúsággal küszködnek), vagy egészen új nemzetségek támadnának, melyek által az ország ereje s dísze hathatósan öregbedne. Mily szép tartományokat nyerhetnénk egy csepp vérontás nélkül a hazának! S mennyire szelídülne s nyájasodna még anyaföldünk levegője is, ha nád és zsombék helyett, melyben most róka s farkas csatangol, kies mezők s mosolygó lakhelyek támadnának! Az egyetértés híja oka, hogy a föld gyomrában fekvő legnagyobb kincs, a vas és kőszén, csak kis mennyiségben jut napvilágra – oka, hogy sokszor hazánkfiainak része éhezik, midőn része feleslegben tombol, s a haza oly testhez hasonló, melyben a vér nem kereng – oka, hogy sokszor némely helyeken termesztményinkben fulladunk, melyek kis becsűek idehaza, de kinccsé válnának Amphitrité kék kristályán!*
S mért nem értjük egymást? Mert ki-ki különb-különb időkört tűz ki munkásságának. Egyik csak magának s magáért él; s így előtte a mai haszon, habár nem nagy is, legfontosb – másik övéinek s utóinak szenteli napjait, s így annak a mai kár, mely idővel hajt csak hasznot, nem sajnos, s azt könnyen tűri – sat. S íme, itt állunk megint az egyesületek mindenekelőtti szükségénél, mert ki-ki vagy rövidebb, vagy hosszabb időre terjeszti ki plánumit, s így azok közt p. o., kinek kettő vagy öt esztendőre s kinek tizenöt- vagy harmincra van esze, egyezség minden bizonnyal nem lehet soha – s ezen hiányt kirekesztőleg csak az egyesületek lelke pótolhatja ki, mert hidegvérű s minden oldalú vizsgálat, mely indulatosságon túl van, oly világosságba hozza végre a mai kis haszonnak tán holnapi nagy kárát vagy viszont az ideig-óráiglani elmaradás s veszteségnek jövendőbeli nagy előmenetelét s nyereségét, hogy a magát s mait legszeretőbb is fog holnapra gondoskodni s áldozni; s az, ki eddig csak mindég holnapután akart vigadni s ma búsult, még ez órában éli világát s ürít ki velünk egy pohár mádi tőke nedvé azok jólétére, kiknek ezen munkát szentelém. S éljenek boldog megelégedésben!
A hitel híja oka, hogy senki nem jobbíthatja földeit oly mértékben, mint természet szerint lehetőnek kellene lennie. Egy erős ló közönséges úton s kocsin 200 mázsát nem fog húzni, ez természetes; de hogy 2 vagy 3 mázsánál többet ne húzzon, az természetlen, s mindenkinek is szemébe tűnik, mert a ló erejét s mázsa terhét kombinálni ki-ki tudja. Hogy hazánkban 50 ezer hold birtok félmillió jövedelmet pengőben* ma nem hozhat, az is természetes; de hogy 30, 40 ezernél ne hozhatna többet spedig veszedelem nélkül, az a természettel összeütközik, s mégis úgy áll a dolog. Már ezt megint nem mindegyik tudja egyeztetni, s azért vegyünk elő példát.
Gyors Pálnak* 200 ezer forint adóssága van – s csak pengőben vegyünk mindent* – nehogy tán valakit papirospénz által, minekelőtte arrúl szó lesz, botránkoztassunk –, s középszámmal 28 ezer forint jövedelme. Pál úr sem a jelent, sem a jövendőt kirekesztőleg nem szereti, de vígan éli a jelent, s amellett a jövendő álmaiban is szép reménnyel ringatja szívét; ha mindazáltal valamely időhöz inkább hajol – az a jelenvaló, mert jobban kedveli, amit már megfogott, mint azt, amit csak foghatni remél – s e részben azon ezrektűl különbözteti meg magát, kik csak mindég azt óhajtják, ami nem övék, s kiknek még a nádméz is keserűvé válik ajkaikon; vagy azoktúl, kiknek szebb jövendő soha nem nevet, s csak a szűk jelen virágit tudják szedni; szóval Pál úr középúton szeret élni, s javainak ma és holnap is kívánja hasznát venni. Ez karakteri fő rajza.
Birtoka 70 ezer hold s hazánk oly tájékán, hol föld s vásár tűrhető. Törvényes kamatot fizet 12 ezer forintot, s ezt legnagyobb pontossággal cselekszi, mert minden adósságát, igazi hypothekát adni nem tudván, becsületbeli adósságnak tekinti. Egyéb terhei is vannak, melyeket éppen oly szentül visz, úgymint több egyesületek tagja s számosb aláírások részese, s ezekre kell 1 ezer forint. Falusi háztartása s városi lakása, akár ott lakik, akár nem, megy 3 ezerre, s így marad szabad rendelésére 12 ezer forint. Igazán véve tehát ez valóságos jövedelme, mert az említett kiadásokat becsülettel alig vagy éppen nem kisebbíthetni. Kamatot fizetni, kötelezésnek eleget tenni oly szent tartozás, mint nem lopni, nem rabolni. Otthon szomszédit szívesen látni, városban jobb társaságban élni elkerülhetlen s egyszersmind kellemes szükség. Már 12 ezer forinttal ugyan mit fog tenni Pál úr? Ha csillagát, melybe sorsa helyezteté, csak egy kissé is meg akarja tekintgetni, s úgy, mint a jó gazda birtokát ismeri, ő, mint ember, lakhelyét csak a határszéleken is meg kívánja vizsgálni, legalábbis kell esztendei utazásra 10 ezer forint. Ha az univerzum – vagy hazájára nézve csorbának látja, hogy vele magva szakad, ő lévén az utolsó csemete, feleséget vesz, s egypár év alatt tele a ház aprónéppel, s 10 ezer forint megint nem lesz felesleg. Ha nőtelen éli hazaföldén napjait, annyi unalmat lel házánál, s ha birtokához képest nem költ, lova, szakácsa sat. nincs; jó barátinak száma oly szűk, hogy 10 ezer forint egy kis előmenetelre a világban alig lesz elegendő – szintúgy nem, ha valamely gyűjteményt állít fel, vagy tán éppen antiquarius.*
S így, ha 10 ezer forintnál több el nem kél személyére, ami legnagyobb csuda volna ily helyezetben – a 70 ezer hold birtok javításra esztendei 2 ezer forint marad, mely oly kiterjedésre annyi, mint egy szekér só a Dunába. Ezen 2 ezer forint meg se fog látszani, s oly kevés, hogy alig hajt hasznot. S így Pál úr azon dilemmában áll, hogy vagy télen gubában s nyáron pőrén harminc esztendeig mindegyre odahaza lakjék és javítson, vagy a 70 ezer holdat szinte in statu quo hagyja, mert javításra adósságot tenni – a mi pénzbeli elrendeltetésünkben – bizonyosan nemcsak az ügyetlen gazdát, de még a józan Gyors Pál urat is tenkre hozná; habár eleinte csak 5-tel 6-tal fizetné is 100-át, midőn javítási tán 10-et s többet is hoznának 100-túl.
S itt látszik legvilágosabban, mily természetlenségbe helyezteti a hitel híja a magyar gazdát! Úgy lenne Pál úr boldog, ha sorsához képest élhetne s egyszersmind jószágit javíthatná is; most vagy egyik-, vagy másikbúl ki van rekesztve. Úgy boldogulhatna, ha 200 ezer forint adóssága mellé még 200 ezer forintot venne fel, s azt józanon jószágiba invesztálná, hanem egyúttal bizonyos is lehetne, amirűl ma senki sem az, hogy ok nélkül pénzét fel nem mondják, amitűl az adós egyedül akkor szokott lenni ment, midőn a hitelező tudja, hogy pénzéhez juthat kétségkívül szinte minden órában.
Ha tapasztalás nem mutatná, mely hitelt szül ezen lehetőség: minden pillantatban pénzéhez juthatni, azt csak természetes pszichológiai érzésünk is megbizonyítná, hogy ezen könnyűség; „minden órában magunkéhoz juthatni” – mennyi nyugalmat s lelki csendet terjeszt keblünkbe! Melynek híja sokszor legkisebb ok nélkül lázítja fel a hitelezőt s buktatja el szinte kincsei közt az adóst! – S nem így van?