Hitel 2.

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hitel
szerző: Széchenyi István
2.
2.

Mi nézzük inkább a dolgot közelebbrűl, minekelőtte nevetnénk, s aztán ítéljünk; mert vajmi kelletlen érzés valakinek nagyobb felsőségét utóbb elismerni, kit előbb gondolatlanul gúnyoltunk. Ha azon plánumot adná valaki p. o., hogy Amerikát vízcsatorna által kettévágja, s így a Mexikói-tengeröblöt a Békés-tengerrel egyesíti, melynek sikere valóban elég bizonytalan volna, mégis tüstént találna elég aláírót, de – s itt vigyázzunk, mert ezen tengely körül forog a műv – előfizetőt egyetlenegyet sem. Kik aláírták magokat, egyedül öneszek s belátások által vezettetvén neveznek ki több személybűl álló választottságot, mely az ügyet minden részrűl megforgatja, nézi, vizsgálja, legnagyobb világosságra fejti – s nem nyakra-főre, hanem a tárgy fontossága szerint több esztendeig is, s végre józan véleményét beadja. Ha az ajánlás kivihető s hasznot ígér, elfogadják, s az aláírtak egy jutalmas intézetben, melynek kivitelbeli s pénzbeli dolgaiban a választottság fővigyázattal van, részesülnek; mindazok pedig, kik magokat alá nem írták, abbúl ki vannak rekesztve, mivel az actiák száma tán meg volt határozva. Ha pedig szemfényvesztésnek találják a dolgot, vagy nyilvános csalás s puszta száraz teória sülne ki abbúl, elszakíttatik az árkus, vége a dolognak, s mindenkinek pénze zsebiben.
Nálunk legelső lépés fizetés szokott lenni; aztán minden hozzájárulásunk, minden publicitás s minden számadás nélkül végre véletlen azt halljuk valakitől, hogy öntözgetésről, ráfizetésrűl van szó, vagy a dolog elbomlott, semmi se lett belőle. És mi ezek után csudálkozunk: az egyesületeknek mért van másutt s mért nincs nálunk sikere!
Sokan, tudom, azon szofizmával állnak ez ellen készen: „S mégis éppen Britanniában mért nem sül el annyi, mért van ott annyi megbukás, amiről nálunk szó sincs?” – Azon hadi vezér, ki számos ágyút elfog, némelykor el is veszthet nehányat! Többször esik lóval s lórúl, ki annak hátán sokszor jár, mint ki rá se ül. Sokban csalatkozik az, ki sokat próbál, s többször hibázik az, ki ébren van, mint aki alszik. Ki pénzét elássa, az meg nem bukik, s kincsét se veszti el, hacsak el nem lopják, de értékének semmi hasznát nem is veszi, s rá nézve arany és kő egy becsű. Azon állóhíd, melyet a Dunán senki nem próbál, el sem is bomolhat sat. De mit vesztegessem a szót; azt legalább nem tagadhatni, hogy az egyesületeknek az előadott móddal vitt szerkesztetése által a sorsra* épült számolások szerint mindenesetre nagyobb a siker hihetősége, s kisebb a sikeretlenség veszedelme.
Mindennapi munka s gyakorlás által mennyit vihet végbe az ember, s mily tökéletességre emelheti természeti tulajdonit, sőt még azokat is, melyekhez legkisebb ügyességgel se látszik bírni, s végre mennyit s mi nagyokat állíthat idő jártával elő, nyilván tapasztalhatjuk magunkon, ha ti. valamit tökéletesen tudunk, vagy világi létünknek valamely jelei vagy nyomai már vannak; de még inkább tapasztalhatjuk szinte minden megkülönböztetett embertársink életrajzában. Jusson csak eszünkbe Apellés, Démoszthenés, Epameinondas, Péter cár, tekintsük újabb időkben Brunelt, Canovát, Lawrence-t, Paganinit!
De az ember hibája az, hogy igen sokféle akar lenni, s így alig lehet igazán tökéletes egyféle, s kivált nálunk, hol a tudatlanságbúl kilábolás nem éppen oly régi, legszembetűnőbb quodlibetes embereinknek szerfeletti sokasága – igazi bölcseinknek pedig, kik az idővel egyenlő lépést tartani tudnak, azt meg se előzik, el se maradnak, szerfelett csekély száma.
Tagadni nem lehet, hogy csak azt művelhetjük tökéletes ügyességgel, amit mesterség – s nem időtöltésképpen űzünk. Ismerje meg tehát ki-ki, mi az ő mestersége s tisztje; ha valamiben felsőbbséget vágy elérni, fejtse ki azt tehetsége szerint, foglalatoskodjon azzal mindennap, s tegye azt s csak azt minden vizsgálati s tanulási fő tárgyává; minden egyebet mellesleg folytasson, az legyen dolga, egyebek nyugalmi, pihenési. Így mi, magyar birtokosok a törvény, ország védelme, gazdaság s kereskedés körül foglalatoskodjunk, mert ezeket ismerni tisztünk s kötelességünk, s nemcsak úgy, ahogyan azok hazánkban vannak s voltak, hanem amint külföldön is vitetnek, nehogy egyoldalúakká váljunk. Ezek legyenek fő foglalatosságink, minden egyéb szép és kellemes pedig mellékes időtöltés.
Én úgy hiszem, a festés festő, a hegedülés hangász dolga, s hogy ezek szájában, ha önművészetekhez nem tudnak, a kereskedési, politikai, országgyűlési tárgy oly kedvetlen hangú, mint nevetséges vagy inkább fájdalmas egy magyar mágnásban pszeudo-Raffaellót s ál-Kalkbrennert látni, ki se hazája nyelvét, se anyaföldje számos javait s némely hátramaradásit nem ismeri, annak előmenetelén se nem munkálódik, se nem örvend, s kinek mindenre nagyobb gondja, mint éppen természetes kötelességire. Ha mindazáltal egy személyben egyesülhet Zeuxis, Szilágyi, Zrínyi s Rossini, Newtonnak s Fittnek ráadásával, akkor egy szót se szólok, hanem inkább tapsolok annak, ki mindezen most említett halandók tulajdonit magában egyesülve érezvén, a tudományok s művészetek minden ágazatit és egyetemét egy frontban kezdi s gyakorolja.
A felvilágosító ellenzés hasznát senki nem tagadhatja. Hogy tudja meg az ember még legalacsonyabb helyzetben is az igazat, ha mindenki minden szavát igenli? S hát még magasabb lépcsőn mint tanulhatja ki a dolgok igaz állapotját, ha hiedelmiben soha tagadóra nem lel? S ugyan hogy cselekedhetne józanul a dolgok mibenlétének valódi ismerete nélkül?
A gazdaságban hány fiatal birtokos károsodott már az által, hogy próbáit tisztjei s emberei minden ellenzés nélkül helyben hagyák, s észrevételiket szolgaiképp elhallgaták?
Sok számos intézet mért szerkesztetett hiányosan, tökéletlenül s rosszul? Mert az alattvalók függésben lévén, szólásnál tanácsosbnak tartották a hallgatást.
Hány szép talentum nem juthatott magasb lépcsőre, mivel elhallgattatván gyengeségi, magát önhittségbűl csalhatatlannak képzé? S általjában mennyi egyoldalú s csak színenjáró s felületes fakadt már a világon az önakarat azon zavaros kútjábúl, mely az ellenző észrevételek híja miatt meg nem tisztult s igazságra soha ki nem fejlett?
Csak mindenoldalú vizsgálat által lelhetni fel az igazságot, s ez csak a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat. Hol a beszéd korlátos,* ott rab a nyelv s csak rabként szól.
Sokan az ellenzéstűl úgy félnek, mint a setétségtűl, az pedig éppen oly szükséges az igazság tökéletesb kifejlődésére, mint ez a nap sugárinak szembetűnőbb tételére. Semmi se lehet az egész világi egyetemben nyomás és ellennyomás nélkül. S csak oly tanácskozás szül bölcsességet s áraszt áldást az emberiségre, hol szabad, hidegvérű, tiszta át- s belátás vezérli a vizsgálatot s okoskodást.
Mai világban senki se hisz azért valamit, mert ez vagy amaz mondja, senki sem indíttatik legalább belsejében, mint tán ezelőtt az okoskodó, hanem az okoskodás által, s elmúlt Pythagorassal az „Ő mondta”, s mégis hány végzi, ha már minden más fegyveribűl kifogyott, ekképpen okoskodását: „meglássátok, ez ártalmas s veszedelmes leszen, evvel a célt nem érjük el; ne kételkedjetek, higgyetek nekem”, ami más szavakkal közelebbrűl tán ennyit jelent: „Ti a dolgot másképp látjátok, én is; egymást nem tudtuk meggyőzni, de a természet – s arrúl nem tehetek, hanem ajándékát háladatosan használom – agyvelőmet másképp alkotta, mint tiéteket; én látom a jövendőt világosan,* ti azt értelmetek s vizsgaerőtök gyengesége miatt nem láthatjátok, azért kötelességem titeket belátástok s kívánságtok ellen is szerencsére kénszerítni, vezetni, boldogítni; ti kötelességtek pedig hinni, szót fogadni, követni sat.”
Egy ismeretes francia író* azt mondja: az oppozíció olyan, mint az epe, kell a test épségéhez egy kevés, de csak igen sok ne, s az a kevés is ugyan egészséges legyen. Ne kárhoztassuk az ellenzést tehát általjában minden kivétel nélkül, hanem halljuk a más részt is, az ellenben ne fajuljon el rendetlen s makacs fejességre, s ne gondoljon azáltal mutatni karaktert, hogy mindég azt mondja, fekete, mert már egyszer – minden világ nélkül lévén – azt állító, habár most azt nyilván látja is, hogy fehér. Sokan pedig, kik tán számos esztendő leforgása alatt nem hallottak igaz férfiúi bátor s egyenes szót, ne tartsák azokat mindjárt faragatlan falusi vagy veszedelmes utazott embereknek, kik velek egy értelemben nincsenek, másképp látják a dolgot, mint ők, s azt szembe meg is merik mondani.
Azok végre, kik valami igen bölcset vélnek az által állítni: „ugyan mi haszna lehet az oppozíciónak, hiszen azt még Angliában is elnyomja a minisztérium” – arra méltóztassanak figyelmezni, hogy az oppozíció hasznot – hacsak a zűrzavart nem vélik ily okoskodók haszonnak – az által minden bizonnyal nem hajtana, ha a kormánynak legjózanabb s legcélarányosabb rendelésit feldöntené s megsemmisítené, s hogy inkább kárhozat lenne az országra nézve, mintsem valami kívánatos, s hogy a felvilágosító ellenzésnek soha nem is lehet semmi egyéb célja, mint minden tárgyat a maga józan egyenes útjára s tökéletes súlyegyenbeli járására vezérleni s a minisztériumot arra kénszerítni, hogy mindent előkeressen, kitaláljon s intézzen el, ami a közjót s közboldogságot legbizonyosabban s legrövidebben eszközli – ezt érti az angol s minden józan az oppozíción.
És ha egyszer az igazság előttünk nyíltan áll, a jó rend, mely mindennek lelke, akkor magátúl foly. A ház s gazdaság körül legyen a napi s időszaki rend a természethez s körülállásokhoz képest immár megállapítva – a legkisebb is jól s akadás nélkül forog. Szintúgy egyesületekben, társaságokban, országlásban.
Csakhogy a dolgot úgy kell venni, mint van, s nem mint lennie kellene. Tartassék meg a régi jó rend elszánt akarattal, ahol pedig látszik a társasági machina akadozása, ott állíttassék új rugó, friss tengely, ép fogú karika; a rozsda pedig sehol se szenvedtessék, de halkkal vakartassék le, hogy semmi se törjék; s így az előítéletek is csak csendes móddal reszeltessenek, mert azok hamar kiirtása némely öregben tán halált is okozhatna; de hogy azokat már anyatéjbe is keverni kelljen, az bizonyára hazugság.
Összehasonlítások által legjózanabb elmélkedni. S így az egészséges ítéletű hazafi nemzete elsőbbségín örül, s azokat mind jobban-jobban kifejti. Ott pedig kettőzteti fáradozásit s halad, hol hátramaradást sejdítne, s minekelőtte jobb s boldogabb hazát keresne, méginkább szereti s nagyobb szorgalommal ápolgatja édes anyaföldét, mint ügyefogyott agg szüleit vagy sebbe esett pajtásit se tudná segedelem nélkül hagyni, hanem még drágábbak lennének szívének! Tanul ő bölcsességet, de nem egyedül könyvekből, katedrákrúl; hallgatja inkább a természet szent szavát, mely minden ember erkölcséhez mágusi erővel szól, s felemelni iparkodik hazáját nagyobb méltóságra, nagyobb díszre.
S hát mi volna még a magyar fellobbanó lángnak a király és haza díszére lehetetlen? – kivált, ha sokszori szalmatüzére még azon régi cserből* is vinni akarnánk, mely nem csak vadoninkon, de melleinkben is elég találkozik!
Tőlünk függ minden, csak akarjunk. S nem lelki, testi s országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink s hibáink nagylelkű elismerése s azoknak férfias orvoslása. Annyi jó s nemes* van bennünk, hogy a jónak mértéke könnyen levonja annak kisded súlyát, ami még hátra van.
A magyar birtokos szegényebb, mint birtokához képest lennie kellene
A birtokrúl s vagyonrúl is,* mint minden egyébről, elágozik az értelem, s az tulajdonképp a szenvedelmek s érzések számtalan ellenkezési s árnyékozási miatt mindeddig nálunk, sőt másutt is sokak előtt homályban dereng. Az egyetértő legszámosb két felekezet az, melynek egy része az aranyat s pénzt véli, másika a földet s fekvő jószágot tartja birtoknak, vagyonnak; véleményem szerint pedig se kincs, se mező nem az, hanem azok haszonvehetősége. Mit bírt Robinson szigetén aranyában, s valjon mit ér kiterjedt határa, erdeje és sivatagja némely magyarnak?
A pénznek csak úgy van értéke s becse, ha azért az élet számos javait magunknak meg is szerezhetjük; mint nemkülönben a földnek csak úgy, ha az számunkra az élet számos javait megtermi. S így az a birtokos s vagyonos, ki magának s övéinek az élet számos javait mindenkor s mindenütt bizonyosan megszerezheti; s birtoka és vagyona nagysága vagy kicsinsége azon arányban áll, melyben ő az élet több vagy kevesebb javait magának megszerezni képes mindenkor s mindenütt. Szegény pedig az, ki csak ritkán s nem mindenütt s nem bizonyosan juthat az élet javaihoz, és szegénysége annál nagyobb, mennél bizonytalanabb a lehetőség élte szükségeit kipótlani.
Az ideális vagyon, mint p. o. oly tőkepénz, melyet se le nem tesznek, se kamatját nem fizetik, vagy oly erdő vagy mocsár, mely jövedelmet nem hoz, nem egyéb álomnál, s haszna se nagyobb, mert se kenyeret az éhesnek, se ruhát a meztelennek nem nyújt; s mennél bizonytalanabb a tőke vagy kamat fizetése vagy a jövedelem, annál inkább képzelethez s füsthöz hasonlítható a birtok, a vagyon. Ha száz esztendő alatt fizetik vissza pénzemet vagy annak kamatját, nekem semmim sincs s nem is lesz soha; ha húsz esztendő alatt, akkor tán lesz valamim, tán nem, mert ki tudja, még akkor élek-e? – s így folytatva. Mit ér fűszeres ebédje Párizsban s jó meleg mentéje Vilnában az éhséggel s hideggel küszködő gallusnak Berezinánál?* Mit értek a sárvízi és siói berkek, melyek most hasznos kaszálók, elholt eleinknek? – Semmit. – Sat.
A pénznek, földnek s minden egyébnek csak úgy van lehető legnagyobb haszna, ha egyiket s másikat minden pillantatban arra fordíthatom, amire tetszik. Mennél szaporábban juthatok pénzemhez vagy földemhez, s mennél rövidebb idő alatt cserélhetem az elsőt a másikért s viszont vagy egyiket s másikat egyéb életjavakért, annál többet ér nekem száz vagy millió forintom, tíz- vagy százezer hold földem, s viszont minden becse meg is szűnhet, mert az érték szorosan a pillantathoz van kötve. A szomjús embernek friss ital, fáradtnak ágy, fázónak tűz, tengeren küzdőnek part, félénknek bástya vagy domboldal annak idejében többet ér, mint a világ minden egyéb kincse. S azért látunk sokszor vagyonos embert kevés birtokkal s úgyszólván igen szegényt iszonyú vagyonnal, mert vajmi sok életjavakat termeszthet ki csekély vagyon helyes körülmények közt, s Krőzus kincse sem elegendő, még szükségkielégítésre is, ha azzal bátran s tetszésünk szerint nem élhetünk.
S íme, csak ez a kevés is elég annak kifejtésére, hogy pénzéhez s földéhez képest mért szegény a magyar tőkepénzes és földesúr. Az első nem teheti pénzét oly helyre – ha ládájába nem csukja –, honnan mindég tetszése szerint ki is vehetné, s attúl rendes kamat folyna is. A másik pedig kiterjedt zsíros dűlői mellett se kap jószágira sok kéregetés, industria s datur modus in rebus nélkül* bizonyosan s okvetetlenül egy forintot is. Meglehet, tán becsületes képére ezreket – de ez más.
Nem szegényebb-e tehát nálunk a becsületes tőkepénzes, mint természet szerint lennie kellene? Az országban minden van, ami hitelt adhatna: fekvő jószág, ház, marha, gabna, bor sat. De ő vagyonát nem állíthatja ezen alapokra, hanem fövényre vagy, hogy jobban mondjam, levegőre állítni kéntelen. Ha körülnéző s óvakodó, esztendeig is elhever ládájában tőkéje, s ezáltal nem gyarapodik, s végre oly érzéssel ereszti pénzét más kezébe, mint valaha Montgolfier veszedelmes hajóját levegőnek – bizonyosan nem tudván, látja-e azt még valaha, vagy legalább hírét hallja-e még egykor!
Végre minekutána minden észbeli erőltetés – s vizsgálattal melyekkel a circulus quadraturáját* ki lehetne találni – pénzét úgynevezett „bátorságos helyre” tette le, sokszor már egypár év után azt tapasztalja, hogy se pénze tőkéjét, se kamatját többé nem látja, de minden ember által dús kapitalistának tartatik, s igen szigorú s fösvény hírre kap, ha pénzét – mely tulajdonképp nem övé, s melyet soha nem is lát – nem költi, s abbúl se felebaráti segedelmére, se a közjó előmozdítása végett nem ád s nem áldozik. Ha minden bosszút s mérget s még ezek mellett a pörben elköltendő pénzt tekintjük s számba vesszük, nekem legalább tréfán kívül úgy látszik, hogy tízszer boldogabb az, kinek semmi tőkepénze nincs, mint az, ki ilyforma tőkepénzt, azaz csak annak emlékezetét bírja. Tantalosi kínnál én nagyobbat nem ismerek.
Ha pedig a pénzes ember nem szerfelett nagy skrupulista, nem könnyebben lesz-e helyeztetésünkben uzsorássá, mint másutt? Aki törvényes kamatnál* többet kíván, az előttem uzsorás, akárhogy hímezzük a dolgot. De nálunk sok ember jó szívvel adná pénzét 5-s 6-tal 100-túl,* ha tőkepénze feneken s nem levegőn, hypothekán s nem hypothesisen* állhatna, és sokkal szívesebben, mint 10-s 20-szal 100-túl bizonyosság s hitel nélkül; s ha ezen utolsót teszik is, sokan eleintén a törvénynek ebbeli hiányos létével csendesítik el lelkiisméreteket; mint sok katona ellenség előtt szükségből csak egyszer élvén máséval, végre megrögzött rablóvá lesz; úgy ama pénzes nehány megilletődés után rendes uzsorássá válik, ki többé pirulni nem tud. S erre a törvények hiányossága vezet, melyeknek az embert éppen ellenkező útra kellene idézni s kénszerítni!
De hát még a földesurak s földbirtokosak mi állapotban vannak, s azoknak természet ellen való szegénységekről mit mondjak? Ha egynek pénzre van szüksége, minden jószági mellett is ugyan kaphat-e törvényes kamatra elegendőt könnyen és tüstént? Hány van köztünk, ki nem kéntelen termését, gyapját sat. bizonyos időszakonként, sőt némelykor még idő előtt s árán alul is eladni? S hánynak, ki már a praecipitium fenekén nyugszik, legömbörödése első kezdete s oka nem egyéb volt, mint egypár ezerre való szüksége, melyért akkori birtoka ezernyi hitelt adhatott volna, de melyet rendes és világos hitel híja miatt csak felette nagy uzsorával kaphatott? Hány birtokost ismerek magam, ki mindég pénzben szűkölködik, s kinek kincse maga előtt mindég el van zárva?
Vegyünk egy példát elő: ha valakinek százezer forint bizonyos jövedelme van s egymillió adóssága, az hatvanezer forint kamatot fog fizetni, s így neki esztendei kiadásira negyvenezer forint marad, s éppen annyi birtokkal bír, mint az, kinek adóssága nincs, s tiszta esztendei jövedelme csak negyvenezer forint. Ez axióma, s ennek az életben is úgy kellene lenni, s hol hitel van, a dolog mindenütt úgy is áll; de nálunk az elsőnek semmije sincs vagy nemsokára semmije se lesz, midőn a másiknak negyvenezer forint jövedelme van.
Ez furcsa s csudálatos jelenés, különös tünemény, ugye? Kivált azokra nézve igen mulatságos és hasznos, kik telhetetlen apjoktúl az adósságokat s jövedelmeket ily arányban vették át úgynevezett „örökös jószágikon”,* s kik mint jobb s nemesb időszak fiai, alig képesek minden buzgóságokkal s felemeltebb érzéseik mellett is hazánk javára célzó fáradozásik által némineműképpen kidörzsölni azon mocskokat s elfelejtetni azon szennyt hazafiaikkal, mely szüleik élete után hátramaradt, s mely minden becsületes emberben, ha gyűlöletet nem is, legalább szánakozást gerjeszt. A hitel híja felijeszti hitelezőit, s kérje fel csak tőle egy rész tőkéjét, kész a megbuktatás. Az adósságok mennyiségét senki bizonyosan nem tudhatja, a jószágok becse elirányozva nincs – ami szerfelett változó jövedelmeinkkel lehetetlen is. – Így a pánik sokszor ok nélkül is annyira elfoglal minden hitelezőt, hogy a zűrzavarban végre mind az adós, mind hitelező károsodik, s csak azok gyarapodnak, kik a zavarosban tudnak halászni, s a pörök ágazatit s archívumok kulcsait oly szorosan tartják markaik közt, hogy az ily állapotban lévő földesúr minden jó, szelíd s szép tulajdoni mellett egyéb minden, csak nem úr, s mindenesetre sem nem földesúr, sem nem birtokos, sem nem vagyonos, s őtet az, ami övé, közelebbrűl nem illeti, mint sok titkos tanácsost a titok.
Ha idő volna egy jószágot visszaváltani vagy egy famíliabelit megtartani, bár adósság jószáginkat nem terheli is, pénzt hihető nem kapunk, vagy bőrünket nyúzzák. Minden más országban repülve hoznák a pénzt, s nem mivel a pénzkeresők tán grófok, bárók, nemesek, vagy mivel jó s híres emberek, hanem mivel hypothekát tudnak adni. Nem is ér hitelre annyit a szép kép s az úgynevezett emberséges pofa, mint ház, föld, erdő, juh sat. Nálunk a hitel, mintha legveszedelmesb tengeren kereskednénk, nem valódiságon áll, hanem az adós vagy emberei ügyességén, vagy csalfaságán, a hitelezőkkel ti. elhitetni azt, hogy az adósság csekély, az érték nagy, s minden jó rendben van. Aki jó színjátszó, egy darabig rá is szedi a publikumot, míg elvégre magas állásárúl a dráma utolsó szcénájában nevetségesen maga bukik le, mint Don Juan víg vacsorája után a gőzölgő mélységbe!
Hajó alkalom fordulna elő jószágot szerezni, vagy az ősieket nagy s bizonyos nyereségre instruálni lehetne, valjon tehetjük- s eszközölhetjük-e, kapunk-e arra oly könnyen s bátorsággal, mint azt birtokunk s vagyonunk szerint találni kellene, elégséges pénzt? S nem attúl kell-e mindég tartanunk, hogy legkisebb gyanú, nehogy többet költünk, mint van, hitelezőinket annyira felijessze, hogy azok tőkepénzeiket ismét felmondják, s minket tán legnagyobb zavarba hoznak?
És ez földesuraink s földbirtokosink állapotjának vázrajza, s ebből látszik, hogy inkább mende-monda teszi hitelünk létét vagy nemlétét, mint fekvő jószág, ház, marha, gabna, bor sat. Azonban ne aggódjunk ezen, tűrjük, sőt örüljünk rajta, mert ez is praerogativáink egyik szép következése, melynek a zsidó annyira örül s nevet, midőn mi felemelkedett büszke érzéssel függetlenségünkről álmodozunk, de magunkat egyszersmind általa megköttetni engedjük – hogy azt valóban inkább az ő praerogativájának mondhatnók!
Ezen következések pedig, melyekről szólék, nem valamely rossz vagy ellenséges hozzájárulás által eszközöltetnek, mint sok szomorújátékban, hol több szép lelkű egy gazember által boríttatik gyászba, hanem kirekesztőleg a hibás princípiumbúl folynak, s a hiányos törvények származéki, melyeket azért festék legnagyobb egyszerűségekben, hogy az olvasó annál tisztábban lássa: a rossz elrendelés mily veszedelembe s nyomorúságba hozhatja az embert önhibája nélkül, mint a sors vaskeze a vétek súlyában az erényre született Őrindurt bűnbe keveri, és szánakozásunkat azért gerjeszti annyira, mivel nemes lelke nem bírhatja a vétek szennyét. Így gerjeszti bennünk a szánakozást, de a haragot is méltán, hogy ily bilincseket szenvedünk magunkon, midőn azokbúl kifejleni csak tőlünk függene.
Nem mondom, hogy kivétel nincs, s hogy minden família körülállása ezen rajzhoz hasonlít, mert köztünk is él még a hitel, becsület s az adott szó szentsége; de az egészre nézve mit gyengíthet néhány példa? „Terracina s Nápoly közt nincs veszedelem, mert csak minden tizediket rabolják ki; a pestis nem valami rossz, mert Törökországban is találkozik vén ember; nálunk jól megyen a kereskedés, mert drágán eladhatni veszprémi vásáron a búzát; gazdaságunk igen is virágzik, mert Marien-Auban irrigatio is practikáltatik immár*”, s számtalan efféle hiábavalóságokat el lehetne éppen oly igazsággal mondani.
De mily kép lenne még az, s mily fekete s vérszín kellene hozzá, ha némelyek pénzmachinációit rendre kifesteném itt – kik, mint a kísértet az ártatlan halandót, esztendőkig követik, hogy egy gyenge pillantatban bűnbe keverjék, kik, mondom, hidegvérrel koholt plánum szerint egész nemzetségeket kirabolnak s véreket vámpír gyanánt isszák. S ezt a törvény nem hátráltathatja!
Ezen émelygető sárt azonban feldúlni nem akarom. Munkám célja nem felebarátom megítélése, mert az csak Istené; nem bűneinek napfényre hozása, mert ez kormányé; szándékom csak pénzbeli hibás elrendeltetésünk következésit olvasóm szeme elibe állítni s őtet arra figyelmessé tenni, hogy a veszedelemtűl magát ily abderita körülállások közt miképp óhassa.
Rossz ember mindenütt van, s arra vigyázzon, azt sújtsa a törvény. Keresztény jótévőséginkben higgyünk minden emberrűl jót; pénz, kereskedés, alkotmány dolgában mindenkiről pedig a legrosszabbat – úgy fogunk ezen s a másvilágon boldogulni. Hagyjuk azokat érzékenyen szentenciázni, kik mindég kölcsönös bizodalomrúl álmadoznak, mintha csak szentek közt laknánk. Ha úgy volna, mint ők hiszik, se kontraktus, se testámentum, se obligáció nem kellene, sőt még a Corpus Jurist is elégethetnők, mert az egymáshoz vonzó szép bizodalom mindezeket szükségtelenekké tenné. De ily ábrándozók, kik Eldorádóban vélik magokat, vagy minden vagyonikat elvesztették már nagy bizodalmok miatt s alamizsnára szorultak, vagy – amit még inkább hiszek – másokat csalni akarnak, amit olyanokon könnyebben vihetnek végbe, kik bíznak, mint akik nem bíznak, mert azok magok adják oda, amiek van, ezek pedig elzárják.
Vigyázva vigyük tehát főképpen pénzbeli dolgainkat, vagy hogy világosabban mondjam, senkiben ne bízzunk vaktán. Míg pedig hitel nélkül szegénykelésre vagyunk ítélve, vegyük addig sok számos hazánkfiait például, kik ámbár tudják, hogy majd-majd lerohanó lavinákon járnak, onnan mégse távozhatnak, mintha természetfeletti erő tartóztatná őket az iszonyú fúvaton, s mind mélyebbre omlanak le ellenállhatlanul az örvénybe. Mint Goethe halászát a bájoló nimfa mágusi erővel vonja le tiszta kristályába, úgy húzza őket is valami lefelé a szegénység és szégyen zavarába – s kár, hogy felébredtekkor nem liliomszínű hölgyet, hanem szamaritánust tartanak karjaikban – vagy inkább az őket.
S így szükséges a dologhoz vagy legalább annak filozófiájához valamennyire értenünk, ezt pedig másképp nem eszközölhetjük, mint nevelés, tanulás, idomlás – elkészítés – által.
Mennyit írtak már az elsőrűl,* jó Isten, s mely sok jót, derekast! De hány ember olvasta, mely kevés emésztette meg, s ugyan kik hozták életbe? Ezzel is csak úgy vagyunk, mint fenn a bölcsesség előadott állításival; ki-ki elmondogatja, s kevés vagy senki se követi. A nevelésrűl mindenki szól s okoskodik, hasznát, sőt szükségét átlátja, de magára s másokra nézve mi hasznot von belőle? Hány tud élni magához s körülállásihoz képest? Nézzünk körül; magyar birtokosink, kivált a dúsabbak közt, hány a jó gazda, törvényértő, szónok, hazaismerő, honvédő? S nem mindezt kellene-e mesterségünk szerint tudnunk, midőn tán sok más egyébhez inkább értünk, s azokban pedig csak mellesleg s félszegen vagy éppen nem vagyunk jártasok.
Errűl azonban nem mindenki tehet, mert némelyeket szinte már gyermekkorunkban kell tanulnunk, s ha nem tudjuk, szüleink hibája. Mindég csak azon kötelességekrűl szólunk, melyekkel szüleinkhez köttetünk, azokrúl soha vagy ritkán, melyekkel gyermekink iránt tartozunk, holott ezek még szentebbek. Hála az egeknek, hogy szüleim, kiknek áldom hamvait, ezt éppen úgy hitték, s azért ily szó illik is ajkaimra! Ha kötelességünk háládatosaknak lenni lételünkért – mely előttünk tán nem is kívánatos – s azért, mivel éhen nem hagytak halni, vagy mivel mint egy agárkölyket, messze a háztúl kosztba [nem] adtak, ahogy XIV. Lajos híres idejében volt szokás, nem százszor nagyobb kötelességünk-e oly lényrűl gondoskodnunk, melyet mi idéztünk életbe, s melynek szerencséje s nyomorúsága nagyrészint kezünkben van?
A nevelés s kivált az első bényomások bámulandó következésűek; úgyhogy annak híja s ezeknek ereje miatt sokan se lelki, se testi javaikkal bölcsen élni nem tudnak, gyakorta legszorosb szükségikhez tartozó isméretekben szűkölködnek, s azáltal természetesen oly kábultságba s végre oly nyomorúságra jutnak, mint azon mesteremberek, kik mesterségeket nem értik.
Ki dob el kenyeret egyhamar közülünk készakarva, s ha a zsemlye bélét vagy kenyér héját elvetjük is, nem rendül-e meg bennünk valamely érzés, mint ha nem jól cselekednénk, s inkább titkon dobjuk félre, vagy zsebünkbe dugjuk, mintsem más előtt hajítanók el; és mért? Mert dajkánk mondó egykor: „kenyeret vesztegetni nagy bűn” sat. Való is magában a dolog, hogy Isten áldását elhajítni nem kell, mert azzal a szegény elélhet sat. De az különös, hogy tán éppen az, ki egy darab kenyér elvetésén szinte megdöbben, százezreket, melyekért mégannyi kenyeret lehetne vásárlani, legkisebb megilletődés nélkül szór ki. S mért? Mert későbbi dajkái, szülei s nevelői vagy nem voltak, vagy nem mondták néki: „pénzt, vagyont kivetni bűn”, vagy ha mondták is, nem oly jó móddal s aggódó nyájassággal mondták, mint azt első dajkája éneke zengé fülébe.
Az éjféli óra zendülése – mintha felébresztené a múlt lelkét – mellünket összevonja, s belső illetődéssel sejdítjük nyitva állni a régi idő érckapuit – s borzadva véljük érezni szorosb összeköttetését az élőknek a holtakkal. Hány bajnok, ki a harcmezőn félni, rettegni nem tud, ki bátor szemmel nézi a halált, gyengül el könnyen az éjféli csend magányában a temető halvány emléki közt? S mért? Mert gyermekkorában száz meg száz mese nyomta lágy velejébe eltörülhetlen nyomdokát: hogy az éjféli óra által függ a jelen a múlttal, az emberi nem lelkekkel össze! Mi fekete színhez kapcsoljuk a gyász ideáját, a kínaiak fehérhez; mert kedvesinket mi fekete öltözetben sirattuk s láttunk sírni másokat, ők fehérben. S nincs oly okoskodás, oly önmeggyőzés, oly erő, mely kisdedkorunk első behatásit kiirthatná.
Hány észrevételre ád mindez alkalmat? S kivált oly szülékben, kik magokat nem úgy sokszorozzák, mint az állatok – hanem az ember méltóságát is fenn akarják tartani.
Életbe léptünkkor mindent elkövetnek elgyengülésünkre. A tiszta levegőt tőlünk elzárják, mintha méreg volna; tej helyett levesekkel fullasztanak, s a természet útjátúl, mely közel van hozzánk, egészen eltávoznak, mert azt igen is távul keresik; később ideinkben pedig szinte mindenre tanítnak, csak életbölcsességre nem. Vagy kirekesztőleg lelki tulajdoninkat, vagy egyoldalúlag csak testi tehetséginket élesztik s gyakorolják, mintha egyedül lélek vagy csupa test volna személyünk. Isméretinket s ügyességinket is nem annyira idomítják valódi haszonvételre, hanem csak hogy meglegyenek, mint ama filigrán remek, melyet csak nézni lehet – mert haszonvétel által kettétörnék.
Sem azon könyvtudós, ki testével tehetetlen, sem azon gimnaszta, ki lelkének hasznát nem tudja venni, nem tökéletes ember. Mind testi, mind lelki tehetségeknek teljes idomzatban kell kifejtve lenniek, hogy az ember a lehető legnagyobb tökéletességre emelkedhessen. A lélek úgy megkívánja az eledelt, mint a szív s a test – s az is elbágyad, elhervad anélkül.
Úgynevezett világba léptünkkor – mintha azelőtt abbúl kirekesztve lettünk volna, s azért abba nemritkán úgy is lépünk belé, mintha Holdbúl jönnénk – annyi bal szokásra találunk, s annyi bévett életrendszabásra, melyeknek alapfok nincs, de melyeket igaznak tartanak, s tán mi is tartunk – mert mindenkinek száján forognak –, hogy természetesen vagy mi is a többiekkel egy sorban járni vagyunk kéntelenek, vagy víz ellen úszóknak tartatunk.