Hitel-3.

A Wikiforrásból
← Hitel-2.Hitel
szerző: Széchenyi István
Hitel-3
Hitel-4. →
1828-1829*

   
    Amit végre az életben s társaságban tudni kellene, igenis messze keressük, s köztünk sokan azt gondolják, hogy öntartásunk mennél feszesb, csafartabb, piperésb s különösebb, annál kellemesb s tetszetősb, holott az egyenes, természetes s férfiúi egyszerűség, kivált magyarban, minden bizonnyal kirekesztőleg legnemesebb; s kedveltetőbb mód élni világát. Viseletünk- s külsőnkre nézve kívántatót vagy keveset, vagy tán igen is sokat tanulunk, s azáltal becsünk egy részét megint elvesztjük. A külső pedig sokkal fontosb, mint gondolnók; mit ér a legszebb pentelikéi márvány, ha kifaragva nincs? De lehet belőle belvederi Apollo, s csak annyi és nem több; mert minden még tökéletesbre való törekedés – megsemmisítné a remeket. Ilyformán mily nevetséges lehet földink is, ha valami igen különöst s igen tökéletest akar mutatni, vagy abban keresi eredetiségét s magát zseninek véli, ha se nem nyíri, se nem fésüli haját, kezeit pedig, mint Newton, sohase mossa!
S így nevelés, tanulás, idomulás kell.* De mint eszközöljük ezeket? Számos mestert miképp fizethetünk, jó nevelőket mi módon tarthatunk, minden szorgalmat mely úton fordíthatunk gyermekink kimívelésére, hazánkat s a külföldet hogy ismertethetjük meg velek? Hiszen mindez szörnyű sokba telik. Pénz kell tehát! De ezt megint ugyan ki adja? Kell tehát előmenetel a gazdaságban, kell kereskedés! De ezekről csak álmodni se lehet bizonyosság s hitel nélkül.
Honunk felemelkedésének mélyebb köve tehát a hitel a nevelésnél, ugye? S azért mely hiábavaló beszéd, melyet sokszor köz tapssal kénteleníttetünk hallani: „maradjunk szabadok, habár szegények leszünk is” – mert akárki mit ábrándoz, csak a vagyonos nemzet szabad, s egyes személyekről Franklin azt mondja: „könnyebben összerogy az üres, mint a teli zsák”. Az, ki jobban bírja magát, rendszerint függetlenebb, mint az, ki néha más segedelmére kénszerül; többet tudhat, mert élelmére nincs annyi gond, több ideje marad öntapasztalására, gyermekeit jobban nevelheti sat. S ha lépve megyünk előre, úgy látszik, hogy a mező virágzása, kereskedés sikere s lakosok fényes bőre a szabadsággal mindég karöltve jár; a szegénységből ellenben elaljasodás, abbúl pedig végre szolgaság leend vagy pásztori s rablói életmód, mely farkashoz illő inkább, mint emberhez, ki szebb s hatalmasb lelkek rokona.
Mindenkinek ön mesterségét kell tanulni; azonban tanulni kétféleképp lehet: rendetlenül s rendesen, és száz tanuló közt, ki rendetlenül vagy, ha szabad mondanom, szokás szerint tanul, tízben a tanulás több hasznot fog tenni, mint ha éppen nem tanult volna, kilencvenben pedig több kárt.
Az elmének fő tehetségi – praktikai tekintetben véve – a képzelet, emlékezet s ítélet. Ezen három tehetség egyenlő vagy inkább egymáshoz illő arányozata alkotja a tökéletes egészséges agyvelőt, s ha egyike ezen tehetségeknek nagyobb hatalmat vagy kiterjedést nyer, az szinte mindég a két más tehetség kisebbülésével s csorbulásával szokott esni.
Ki rendetlenül s minden szisztéma nélkül tanul, az emlékezőtehetségét terjeszti s képzeletét; mert bizonyos, hogy két idea egy harmadikat szül. S némelyek társaságában ideáink csudálatosan szaporodnak, másokéban szinte elmaradnak, s egyikkel több észt lelünk magunkban, mint másikkal. Ha valakinek egy saját új gondolatja sincs, majd támad két oly gondolatbúl mely másé s melyet hallott vagy olvasott, s az észrevehetőleg tán legkisebb hasonlatban sem fog lenni a nemző gondolatokkal; úgy mint az állati vagy emberi származat némelykor egy nemzőjére sem üt, vagy tán egyik- s másikhoz is csak igen keveset hasonlít.
Már a képzelet s emlékezet felemelése s kiterjedése által az ítélőtehetség csonkul s keskeny körökbe szoríttatik. Pedig ezen tengely körül forog minden embernek mestersége.
Nem kell ennek következésében a koponyát többel tömni, mint amennyit elbír, nehogy az ítélőerő gyengüljön, s tanulni józanabb az életből, az emberektől, mintsem mindég csak nyomtatványokbúl s a múltbúl. Senki se higgye, míg él, hogy tanulásit már elvégezte, hozza inkább báró St[eigentesch] mondását emlékezetébe: „abbúl, amit nem tudunk, több százezer tudóst lehetne koholni”, mert bizonyos, hogy azon rész, melyben egy cseppet se vagyunk jártasok, jóval nagyobb, mint hol egyet s mást homályosan már gyanítunk.
Sokan csak azért sem mennek némelyekben elő, mert azt gondolják, tudják immár. Magamnak van emberem, ki a kávés rizskásafőzést Törökországban, fagylalttik készítését Olaszországban sat. soha tökéletesen meg nem tanulta, mert „hisz ez nem nehéz, uram, már ezt úgyis tudtam” volt állítása – s ma se tudja. Mások helytelen szégyenből nem vallják meg egyenesen, amit nem tudnak, s így sohase merik elfogadni az első leckét, nehogy hazugságon érjék őket.
Hogy pedig áltatjában még úgy se bírjuk magunkat, mint ahogy hitelünk nemléte mellett is bírhatnók, ennek még egyéb okai is vannak. Mindenekelőtt ritkán tudjuk tisztán, mi a vagyonunk, s így közönségesen abban csalatkozunk, hogy jobban véljük bírni magunkat, s ahhoz képest élünk is. Nincs továbbá jószágink javításában szisztémánk. Vagy mindegyre javítunk, s szép s nagy jövedelmink mellett mindég pénzben szűkölködünk, s életünk nagy részét úgy töltjük, mint egy vándorló mesterlegény; vagy pedig egyszerre minden életgyönyörűségben akarván részesülni, jószáginkat ahelyett, hogy jobbítnók, inkább rontjuk, s oly állapotba hozzuk, hogy jövedelmink végre mintha kiszáradnának, elmaradnak, kívánságiak pedig azonban naprúl napra nőnek.
Azon módokat s intézeteket se igen ismerjük s kivált nem értjük, melyek által civilizáltabb országokban, ámbár kis tehetséggel, mégis sokan szinte minden életjavakban részesülnek, melyek nálunk kirekesztőleg csak vagyonosok sajáti. – De ezekrűl majd más időben.
Az említettek mindazáltal csak hitvány módjai a gyarapodásnak azokhoz képest, melyek a bizonyos hitelből áradnának a tőkepénzesre, földbirtokosra s egész országra, s inkább csak a creditura természetes következési.
Vehetné csak kamat nélkül mindegyik künn heverő pénzét, mely valóban neki egy kopott malomkőnél többet nem ér, kezibe, kaphatna csak a földesúr jószágai becse szerint elegendő pénzt becsületes kamatra – s lehetne is bizonyos, hogy azt megint fontos ok nélkül nem mondják fel-, mennyit nem nyerne az által a közönség, az ország, s mennyire nem terjedne lassan-lassan ennek haszna jóltévőleg a haza legkisebb ereibe! A termesztmények egy kevessé jobb ára, a pénznek kissé sebesb fordulása mennyire nem emeli időszakként egy vagy más vidéknek egész lételét? De mint változó időben, látszassék bár néha napsugár, nem érhetik a gabna aratásra, mert ahhoz állandó szép nyári idő is kell; úgy nem fejlődhetik ily villám rövidségű jobblétünk által mindaz ki, ami anyaföldünk virágzását, földeink jobbulását s a haza nemesb és magasb állását minden bizonnyal következtetné. S ha meggondoljuk, hogy mostani állapotunkban semmi egyéb nem tart, mint azoknak okoskodása, kik a dolgot éppen nem értik, vagy azok, kiknek a mostani zavar és setétség eszközléseik rútsága miatt kívánatos – valóban azt mondhatni rólunk: szárnyaink magasb repülésre nemigen valók!
Ezek szerint úgy látszik, hogy mind testi, mind lelki hátramaradásunk egy fő oka a hitel híja. Agyvelőm legalább úgy mutatja, s más szövétnekem nincs. Boldogok, kiket inspiráció világít!
Azonban fordítsuk meg a kérdést, s ezen szakaszt vizsgáljuk tovább:
 
A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményi engednék
A magyar nem bírja magát oly jól, mint körülményi engednék
Ki minden nélkül el tud lenni, és semmi szükségei nincsenek, irigylésre méltó, tagadni nem lehet; s kivált, ha egy olyan szabadulhat meg az élet számos kötelitől, ki annak minden javait ismeri is, s nem olyan, kinek minden nélkül ellenni kell, és szegénysége s nyomorúsága sohasem éreztete vele valami jobbat. Azonban se Zénón, se Rancé iskolái nem illenek a mai józanabb időkorhoz helyesebben, mint Epikurosé vagy Voltaire-é, mert az emberiség díszére jóformán el van már döntve, hogy a lehető legnagyobb szerencsét sem a magátúl mindent megtagadó, sem az örömekben undorodásig úszó nem találja fel, hanem az, ki lehető legtöbb keserű érzések eltávoztatása mellett, mérsékelve még édes gerjedelmekkel is örvend. S így ne gondoljuk, hogy az, ki nem szegény, már jól is bírja magát, mert aki jóllakott, kinek ruhája s hajléka van, bár sokan boldognak tartják, és szegénynek általjában nem is mondhatni, még messze van azon megelégedés pontjátúl, melyet elérni minden ember törekedik. Ki állati része jólétében gondolja feltalálni belső csendét, nem ismeri nemesb lelkek szép örömit, s boldogsága nem lehet sokkal nagyobb, mint az állaté, mely nem tudja, „honnan, mi, hová”, s azért éppen úgy méltó az irgalomra, kinek módja nincs lelki tehetségei kifejtéséhez, mint kinek kenyere nincs; szánakozásra éppen úgy, ki lelki eledelt nem bírhat el, mint kinek gyomra testi táplálást nem emészthet; s ha valamelyiknek hátramaradni vagy veszni kellene, veszne inkább az agyag. De nem szükség, sőt öncsorbulásunk lenne, míg emberi létel sorsunk, ha csak egyik részünk kényei vagy a másiknak reményei volnának kielégítve. Se magasb lelkek, se állatok nem vagyunk, hanem emberek; éljünk azért mint emberek, csakhogy halhatatlan részünk soha ne váljon rabbá.
Azon okoskodás: boldog, ki nem ismeri a jót, mert így nem is óhajthatja, már elavult – s éppen oly józan, mint a kő szerencsés, mert semmije se fáj. Nem negativa, hanem positiva szerencsére van alkotva az ember. Csakhogy: kész sültet ne várjon házához, de a földdel vívjon meg, hogy azt megszerezhesse magának; úgy minden bizonnyal nincs a magyar szegénységtűrésre teremtve, hanem hogy mindegyik azt mondhassa magárúl: jól bírom magam. Ennek értelme pedig ugyan tág, s ezt sem érhetjük el emberhez illendően az országúton vagy kandallónál ülve, mert számtalan szükségünk van, melyeket kielégítnünk kell, minekelőtte magunkrúl azt mondhatnók: jól bírjuk magunkat. S mely igen nevekednek azok naprúl napra, amint a mesterségek s tudományok inkább s inkább fejledeznek, s mi állatiságunkbúl mind jobban-jobban kilábolunk! Azonban azt, amit az Örökkévaló csak resttől tagadott meg, a fáradozónak pedig azért nehezíté, hogy munkája gyümölcse annál édesb legyen, kirekesztőleg csak bölcs elintézés s állhatatos munkásság által tehetjük sajátunkká.
Szép termékeny mező, csinos ház, falusi élet kellemei, vadászat, paripa s több efféle mit érnek egy kis külföldi tudósítás, az emberiség egyben-másban előmenetelének rajza, jó könyvek használása nélkül, s ki ura ugyan már az elsőbbeknek, de utóbbiakkal nem él, jól bírja-e magát? Vagy azon férj, kinek felesége szép és hű, gyermekei vidorok s erősek – de ki a közjóra nézve süket és vak, s hazája előmenetele lelkét éppen úgy nem deríti, mint annak hátramaradásán nem pirul? Egyik, s másik is, menynyi számtalan kellemes érzésben nem részes! Vagy tán az bírja jól magát, ki városban s külföldön keresi az élet minden kellemit, s kinek hazafiai és számos jobbágyi csak unalmas vagy ijesztő álom képében jelennek meg; vagy az, ki mindég otthon nem is sejdíti, mely megillető- s szívrehatóképpen tudta a gyenge ember a természet némely titkait már felfedezni, az örök setétséget némelyekben szürkületre bírni, s mennyire közelíthetett elmeereje s lelke tisztasága által a legfőbb tökéletességhez!
Léleknek a testtel szoros egybehangzása tökéletes élet s megelégedés; azok teljes elválása halál. – S csak az bírja igazán lelkét s testét jól, ki egyik- s másiknak minden lehető eledelével bővelkedik.
Sok függ a körülményektől, melyeket kinek-kinek helyezetében ismerni kell, nehogy eledelkeresésben minduntalan víz ellen evezzen, s vitorlái szél nélkül vergelődjenek, s ő végre éhen haljon.
Az angol nem bírhatja magát jól éppen azon módon, mint a muszka, magyar nem oly módon, mint az olasz, a kínai nem azon, mint a török. Mindegyiknek helyezetében különb ízű, különb mennyiségű az eledel, úgyhogy hirtelen változtatás veszélybe hozhatná az egész organizmust, midőn lassú elszokás az alábbvaló eleségtől s halk elfogadása a nemesebbnek csak hasznos a egészséges lehet.
Szinte mindenki jobban bírhatja magát szorgalma után, akárhol jött a világra. S hát még hazánk földén! A földbirtokos józan elintézés által sokszorozhatja jövedelmét. S ez csak magunktúl függ. Már az angol földbirtokos ezt nem teheti, mert mezeje igen nagy javítást nem szenved, földje vénebb lévén a mienknél. A tőkepénzes józan elintézés után 12 esztendő alatt tőkéjét kettőztetheti,* s ez is csak magunktúl függ. – Már a török tőkepénzes ezt nem teheti, mert veszedelemben forog, ha kamatoltatni akarja s gondosan el nem zárja. Mi igen sokat tudnánk termeszteni, de kereskedési fekvésünk nem felettébb kedvező. – Gallia fekvése ellenben kivitelre dicsőséges; de ott megint bánáti, bácskai mező nincs.
Így van minden hazában felesleg és hiány, s csak az, ki azokat tökéletesen ismeri, szerezhet lassan-lassan magának s hazafiainak több birtokot. S nem az cselekszik bölcsen, ki hazaszeretetét abban helyezteti, hogy minden idejét annak dicséretére pazarolja, hanem inkább az, ki hátramaradásit fejtegeti s boldogításában elősegélleni fáradozik. Ami igazán jó s kitűnő, nem kell annak dicséret; fénylik a gyémánt magában is. S nemritkán egy becsületes ember, ha Leonidashoz, Montaigne-hez, Pitthez sat. hasonlítjuk, nevetségessé válik; s az, ki hevében neki használni akart, inkább ártott, s ama két francia közmondásra emlékeztet; Ki nagyon sokat mond, semmit sem mond; Nincs nagyobb szerencsétlenség, mint ha az embernek ostoba barátja van.
Kell tehát ismerni hazánk javait, hiányit s helyezetünk minden oldalit, mert csak így bírhatjuk valódilag jól magunkat. Hogy az országban ami hátra van, előre menjen s ne talán félre, ahhoz legény kell a gátra s ember, a szó legvelősb értelmében! Kell nemzetiség, mert csak úgy bírhatja magát ki-ki jól, ha az marad, mivé Isten alkotá: török török, angol angol, magyar magyar sat. Az igaz török nem gyengül el Várna düledékín, hanem halni kész vagy csak urának s nemzetének élni; nemzetiség vívja ki a trafalgari s abukiri veszélyeket;* ekképp gyűlöli az igaz magyar a homályt és cimborát,* s a legjobb hazafi törvényes királyának leghívebb jobbágya is.
S ugyan hány áll köztünk őszintén a lelki függetlenség középpontján, valjon! S ki nem hajlik kissé egy vagy más részre? Mintha király és hazaszeretet olyan volna, mint ecet és olaj, mely soha eggyé nem vegyül. S mennyire nem idegenít el ezen balvélemény sok becsületes hazafit egymástúl, kik a legfontosabbakban egyenlőn éreznek, gondolnak, s kiket szorosabb barátság kötne össze, ha egymást jól ismernék! S mily ellenkező gát ezen szomorú heterogeneitás hazánkban! Mely többek közt annak is oka, hogy hitel nincs, és ez, hogy igazi serény földművelés, kereskedés nincs, s ez, hogy magát a magyar oly jól nem bírja, mint körülményi engednék. Ezen heterogeneitás annak is oka, hogy a törzsökös magyar, ki egylépésnyire sem akar a világban haladni, midőn még a Föld is forog, úgy áll az igenis külföldies magyar ellenében, mint Róma és Alba a Horatiusok és Curiatiusok megküzdésekkor – mint ellenségek s nem mint földiek s barátok – holott legjózanabb volna egyiknek s másiknak is egy kissé engedni s egymáshoz közelítni.
Mi nem állhatna fel polgári erény és egyesületek által hazánk díszére s urunk dicsőségére anyaföldünkön!
Most sok a hitel híja s mindenekelőtt állapotunk nem ismerése miatt (ti. hogy hitelünk nincs), magát oly szomorú állapotba helyeztette, hogy nemcsak illő fenntartására nem marad neki elegendő, de még legszentebb kötelességinek se tehet eleget, s a neki őszintén kölcsönözött pénznek se tőkéjét, se kamatját nem fizetheti, mely talán egy becsületes háznépnek mindene! A nemzetiség soha szembetűnően s szívrehatóan nem szólott hozzá, hogy ily hátramaradásbúl hazafiaival kilábolni törekedjen – s így most apátiája s elkorcsosodása miatt oly helyen áll, melyről azt látja tisztán, ha felébred pillantatig émelgő szédelgésibűl, hogy számos ártatlanra nézve ő egy rablónál nem jobb vagy egy gyújtogatónál nem különb! Mert arra nézve, ki, teszem, ezer forintjának se tőkéjét, se kamatját nem kapja, a következés éppen olyan, mint ha azt valaki tőle ellopta volna, azon különbséggel mindazáltal, hogy az egyik rablót, ki előtt ládánkat zárva tarthatjuk, a törvények üldözik, a másikat pedig, kinek bizodalommal nyitva áll kincstárunk, majdnem pártolják.
S mily keserűen élték ily idő- s vagyonpazarlók napjaikat, mennyire törekedtek, hogy idejeket, mint mondani szokás, megöljék – az időt, melyet egy Isten se idézhet többé vissza! Tudjuk meg csak: szeretik-e hazájokat? De csak jószágikat se ismerik! – Barátjaik-e hazafiaiknak? De még anyanyelveket se tudják! – Valamely speculativa szép- vagy empyrica-tudományokban foglalatoskodók s jártasok-e? – Éppen nem! – Jó gazdák tehát, újat próbálók? Ó, nem, sőt sequestrumrúl szólnak. Örömben, vígságban töltik tán napjaikat, s távul kerüli őket a gond? Korántsem, sőt unalom nyavalájában sínlődnek. – S hát ugyan mik, tán rossz emberek, kik úgy élnek, mintha Isten se volna, s az élet után mindennek vége? Éppen nem, inkább szelídség s jámborság példái. – Ah, tehát semmik, növényországba való becstelen plánták, s még annyi hasznot se hajtanak, mint egy fa, mert az legalább árnyékot ád s tűzre jó – s annál veszedelmesbek, mennél méltóbbak mentségre, s mennél megbocsáthatóbbaknak látszatnak gyengeségeik. Úgynevezett jó emberek, senki sem irtózik tőlök, mint azokat se kerüli senki, kiket sárga színek még nem árul el, de belsőképpen már keblekben a mirigy. Volna bár inkább vétkek oly rút, hogy a még el nem romlott ifjú tőlök undorodna! Mert könnyebben kikerülné a már külsőjével is émelgést indító hibát, mint azt, mely bizonyos eltüntető gyöngeség lepleivel fedezgeti szégyenit.
Némely érzi hátramaradását vagy tévelgő úton járását, s legalább pénzbeli összeköttetésiben akarja tisztán tartani lelkét, s özvegy s árva hitelezői sorsán megilletődik. De nem tud magán erőt venni s pompás s fényes életmódjárúl lemondani; mert nem ismeri az emberékesítő büszkeség s alacsony hiúság közt a különbséget. Büszkének véli magát, hogy úgynevezett rangja szerint élni meg nem szűn, s őtet a sors csapási nem verhetik le; midőn azonban valódiképpen más pénzét költi, és semmi egyéb, mint csak hiú. – A nemes büszkeség inkább rongyban jár és száraz kenyeret rág, mintsem azzal élne, ami nem övé.
Sok hív emberit kénytelen kenyér nélkül elbocsátni; más, ki legfüggetlenebb lehetne, magát oly helyezetbe zavarja, hogy sok hiábavalót, ki szolgája lehetne, s kit belsőképpen megvet, süvegelni s előtte hajladozni kénytetik. De minek terjesszem ezek előszámlálását végtelenre? Szánakozásra méltók, kik magokat érdekelve érzik, s kivált azok, kik szebb tulajdonokkal, keserves érzéssel néznek életekre vissza, s kiknek szerencsétlenségeket nem annyira magoknak, mint hiányos nevelésnek s hitel híjának tulajdoníthatni.
Ilyen legények* a gáton, természet szerint, józan változást nem tehetnek vagy az áradó balvéleményeket nem tarthatják fel. Minden csak felsőbbségnek enged, legyen az erkölcsi, legyen fizikai.
Ha valaki egy szinte oly világos igazságot, mint kétszer kettő négy, rekedt vagy gyenge szóval hirdet, tán senki se hiszi, mert tán senki se fogja hallani; de azon igaz szó, mely szabad mellből derekasan hangzik, előbb-utóbb elfogadásra talál.
Ha kívánjuk hölgyeink megmagyarosodását, tegyük azt, ami magyar, elfogadhatóvá, tetszetővé is. Eszközöljük azt felsőbbségünk által. Ne várjuk el, hogy szépeink lenni szeressenek oly hazánkfia társaságában, ki tán zsíros csizmában látogatja meg őket, pipaszaggal tölti el a házat, s beszédje közben a tiszta padlatra jókat pök, s vagy alacsony hízelkedéssel felhőkig dicséri, ha jó reggelt tudnak magyarul mondani; vagy mindenrűl oktatólag beszél, ámbár a negyedik vármegyében se volt; vagy egy originált akar mutatni, kinek esze szinte könyökében, s ki mindent összevissza habar, vagy némán és szolgaként az ajtónál áll sat. Mert természetes, hogy társasága egy oly külföldinek sokkal kellemetesb, ki messze járt, sokat látott, a legnagyobb következések kútfején, s a legnevezetesb történetek tanúja volt, s mulatságos előadása s életrevaló módja által órákat pillanatokká varázsol. Ne legyünk irántok igazságtalanok, s csak kérdezzük magunkat: helyeztetésekben nem szeretnők-e mi is inkább az utazott, kicsinosodott idegen társaságát, mint egy durva előítéletekkel megtölt földinkét!
Nem kívánunk-e inkább olyan emberek köriben lenni, kiktűl élni tanulhatunk, mintsem olyanokéban, kik nevetséges tanácsok s faragatlan dicséretek által belsőnket nem kevésbé sértik, mint részrehajló vagy tán alaptalan okoskodásikkal untatnak? Ne fáradjunk annak megmutatásában, mert úgyis hiában lenne, hogy magyar leánynak illőbb volna magyarral mulatni sat., ha a külföldi magaviselete bátrabb, ügyesebb, kellemesb s tetszetősben tud körülte forogni. Egymáshoz vonzódásra, barátságra, szerelemre, megtetszésre s arra, ami múlat, semmi egyéb nem kénszeríthet, hanem csak felsőbbség és báj! Egyedül tiszteletre lehet valakit kénszerítni, egyébre semmire, amit ha ugyan megérdemlünk, még halálos ellenségünk se tagadhat meg tőlünk.
Ne törekedjünk hiába a víznek hegy ellen vitelére, s ne reméljük, hogy a teher felfelé essék; de eszközöljük inkább azt, hogy nemcsak tiszteletre, de még barátságra, sőt szeretetre méltók is legyünk, hogy tapasztalásink, szebb szokásink s öntartásunk társaságunkat kívánatossá, mulatságossá s bájolóvá tegye. Ne vádoljuk asszonyinkat, mert bennünk a hiba! Álljon csak nemzetiségünk s magyarságunk oly szép fényben, hogy a szemérmes szűz bátran, habár pirulva is, egész világ előtt ismerhesse meg, hogy minket szeret, s boldog lenne életét miénkkel megosztani; ne féljünk, mind megmagyarosodik a jóravaló s kinek férje férfi.
Éppen úgy ne kívánjuk hátráltatni, hogy könyveket, erőműveket, gazdasági műszereket, egy s más házi bútorokat, lovakat sat. inkább külföldről szerezzünk, mint idehaza vásároljunk, de készítsünk helyesebbeket, tenyésztessünk jobbakat. – Ne mondjuk mindjárt hazafitlanságnak, ha egy külföldi könyv külsője jobban tetszik, mint egy magyaré; sőt nézzük azt inkább jobb ízlés előmenetelének, s készítsünk még helyesbeket, ha lehet. Ha pedig belseje jobban múlat, írjunk eszesebbet, s tegyünk a sajtó szabadságáról józan javallatot.* Ne akarjuk, hogy egész világ minket vegyen mintául – modellául –, a vén ti. az ifjat, s az erősebb engedjen a gyengébbnek, tanultabb a tanulatlannak; alkalmaztassuk inkább magunkat a többiekhez, kivált a műveltebb nemzetekhez; mint közönségesen a fiú követi apja nyomdokát s az ügyetlenebb az ügyesebbet, s nem viszont.
Olasz énekes jobban fog énekelni, mint földink, akármily magasságra gondoljuk is azt idétlen dicséretink által emelni. Az angol telivér kifutja lovunkat, akármily rossz szemmel néznők is, Didot párizsi betűinél szebbet nyomtatóink nem állítnak elő, akármit mondjanak is. Az éjszak-amerikai hajós bizonyosan kitesz pesti s budai csónakászinkon. Como s Bellagio vidéke sokkal kiesb, mint Somlyó vagy Badacsony tájéka. A földművelés Angliában s Belgiumban a mienket határtalanul felülhaladja. Madeira, Cherry borok tíz esztendeig is elvannak jól a hajó fenekén, a hegyaljai pedig sokszor még pincében is elromlik – akármily rossz néven vegyék ezen állítást sokan. Telelni minden kétség kívül kellemetesb Nápolyban vagy Párizsban, mint Szabadkán vagy Esztergomban, és számtalan több effélék. Szóval azt mondani: extra Hungariam non est vita,* hiábavaló s kacagást vagy szánakozást okozó beszéd.
Hanem azért, mert honunknál van boldogabb éghajlatú vidék is, hol úgyszólván se nyár, se tél nincs – azért, hogy több idegen nemzet annyival előbbre van lelki műveltségében, mint mi, és sokan köztünk még azt se tudják, mi az igazi szabadság vagy azért, mert másutt a társasági kellem, tudományok bája s a bajnoki becsület jobb fényben állanak már, mint nálunk sat. – azért az el nem fajult magyar mégse fogja anyaföldét kevésbé imádni vagy azt éppen elhagyni; mert van valami ki nem mondható, mi a nemesb embert ellenállhatlan erővel csatolja hazájához, legyen az bár kopár mező, bár berkes lapány vagy hósivatag.
Ha azonban nem a haza hátramaradási s szennyei teszik azon bájt, mely minket hozzája vonz – hanem a legszentebb kötelesség érzése, azt mindenben elősegítni s felemelni – akkor meg kell ismerni magunkban s körülményinkben a jót, de a rosszat is.
A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson vagy tökéletes kiműveltségen épül. Közép ebben veszedelem nélkül nem lehet, mint nem is lehet károsb a félszeg* felvilágosodásnál s tudománynál. Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely Osman dühének valaha határt vont, letettük. Elhagyott bennünk a hitbeli viszálkodás s hasonlás ördöge, hála az egeknek – de most, midőn ősi bálványunk megsemmisült szinte két nemzetiség közt,* s így igen gyengék vagyunk, s mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás félútjábúl ki nem lábolunk, s azon pontra nem emelkedünk, melyről minden vadságot s fanatizmust meggyőzhetünk; mint az ordító oroszlánt bátran várja be a jól fegyverzett ember s meggyőzi. Ne kételkedjünk: a lelkierő s ész végre bizonyosan minden testi erőlködésen diadalmaskodik.
Ki józanabb nemzetiség kifejlésére vágy, s legerősb fegyverekkel akar felruházkodni, az, mennyire tehetségében áll, az egész föld színét bejárja. Ha a sors magas helyeztetésben hozta e világra, leereszkedik néha önkényesen, s felkeresi a szegénységet, a nyomorúságot, mert azok legjobb s leghívebb tanítók; gyalog utazik s magányosan s kevés pénzzel; s olyasokra akad, amiket alig gyanított volna előbb, s majd nemsokára egészen felvilágosodik előtte belső érdeme könnyű léte, életfilozófiája csekélysége, s hogy sok szívességet, szeretetet s barátságot nem egyébnek köszönhet, hanem tán csak véletlen születésének, pénzének s összeköttetésinek; s hogy egy harmadik, ha megkülönbözteti is címmel vagy dicsérettel őtet, valósággal magasabbra mégse emelheti, s egyedül maga által lehet csak jelessé akármiben. Észre fogja venni, mily szomorú önerejével a sarat emberül ki nem állhatni s az élhetetlenség lenyomó érzésében vagy hercegi palást, vagy grófi korona alá bújni, vagy pénzes láda mögé rejtezni kénteleníttetni. Tapasztalni fogja, mily szép s nemes érzés lakja sokszor a szántóvető hajlékát, s hogy nagyobb szerencsére méltó. Meg fog végre abban győződni, hogy semmi sem melegíti belsejét kellemesebbül, mint azon érzés, hogy ő, ami, maga által az, s hogy senki és semmi nem teheti őtet nyomorulttá, mert ő minden életjavakkal oly bölcsen s édes örömest élni is fog tudni, mint azok nélkül megelégedten el is lenni.
Ily világi bölcsek mozdítják elő a józan nemzeti szellemet, s ilyenek nagyobb vagy kisebb száma alkotja egy ország nagyobb vagy kisebb erejét.
Minden felsőbbség jobbára idomítástúl függ. A rosszabb ló, ha idomíttatott, meggyőzi a jobbat, mely idomítva nincs. Úgy éppen azon egy ember vagy ezred minden ellenséggel diadalmi hiedellel szállhat szembe, vagy eggyel se, amint ahhoz el van vagy el nincs készítve. Mai időben a legelszántabb bátorság is semmivé lesz a hidegvérű kombináció előtt, mert az ész meggyőzi a testet. Gyakorolni kell tehát magunkat* az újabb taktika és stratégia rendszabási szerint az ország védelmére, hiszen alkotmányunk szerint született katonák vagyunk. Indisciplinált sokaság, bármi dühös lenne is megtámadása, mai időben végre meggyőzetve szélyed el. Azonban jó katona rövid idő alatt senki se lehet, ahhoz tudomány s hosszas gyakorlás kell, mint se tökéletesen jó, se felettébb rossz ember se lesz egyszerre senki. Hát a jóban s igazán nemesben hány esztendei gyakorlás szükséges életünk minden pillantatiban oly rendületlen önállásra, hogy se szépség bája, se nagyravágyás kísértete, se popularitás tömjénje meg ne tántoríthasson minket! Elpuhulhat lassan-lassan egy egész nemzet, mely valaha fél világot megrázá, mint viszont hosszas ostrom alatt végre még az asszonyok is megszokják a bombákat s ágyúgolyóbisokat. – Annyi ereje van az idomulásnak, a szokásnak.
Az, ami valaha nemzetiségünk talpköve s ereje volt, idő jártával elbomlott, s jól mondja hazánk koszorús lantosa:
„Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt” sat.,*


s ami elmúlt, ne akarjuk azt megint életbe visszaidézni, mert lehetetlen – úgy mint elfolyt óráink se térnek soha vissza többé. Szükséges inkább – nehogy homokon állapodjon minden lételünk – új nemzetiségünk lelkét mindjobban kifejtenünk. Eléggé meg nem becsülhető szerencse, hogy a Mindenható oly században engedett élnünk, melyben nem korlátlan bátorság s felhevült képzelet vagy testi erő, hanem csak polgári erény s felvilágosított emberi elme teszik a nemzetek tartós sarkalatját. A vad ember nem erősb védelme, nem keményebb paizsa az országnak, mint a tanult, a szelíd; készüljünk azért inkább éppen oly erősek s bátrak lenni harcban, mint régi apáink valának, de kiműveltebbek, tanultabbak, nyájasbak, mint ők – s kivált otthon.
Ne oszoljon meg a magyar erő többé soha, de szerencsében, mint veszélyben legyen törvényes urának leghűbb s legerősb támasza – hiszen még a külföld is azért dicsér, hogy királyunkat, szabadságunkat egyenlően szeretjük; legyen a trónus mindennek középpontja s azon szív, melyhez a legtávulabb erek is kapcsolva vannak.
S évek tűnése után virágozzék egy nemesb s felemeltebb aera következésében a haza, mint örömre készült kert, melyben idegen a nyomorult, hol az ember méltósága szent, s melyben erény s ész a legszebb dísz! S honunk érdemes leányi, kiket ezen munkám szinte illet, legyetek ti segédei egy szebb, egy józanabb kezdetnek! Vezessétek ti, mint valaha Spárta anyjai, fiaitokat az érdem s erény mezejére! Fejtsetek bennek ki már gyenge koraikban minden szépre s nemesre vágyást! Neveljétek bátrakká, igazságszeretőkké, adott szavaiknak teljesítőjökké, szóval férfiakká! S ha valaha sivatag termő kies vidékké, posvány gazdag gyümölcsökkel viruló ligetté válik a hazában, ha a magyar név mindenütt tiszteletet gerjeszt, s a magyar híre mindenbeni előmeneteléért a föld kerekén elterjed, legyen az édes jutalmatok. Most a világ legszámosb nemzeti alig tudják, hogy vagyunk! S némely idegen ritkán hallván magyar szót még főbb városinkban is, azt kérdi: ugyan hol van Magyarország? – S ha magyar szó nem zeng a magyar asszony ajkain, s ő tán csak a külföld gondjaiban vesz részt, s csak az érdekli, ami Párizsban vagy Londonban történik, midőn nem is gyanítja házában a rendetlenséget, a zavart – s ha némán nézi a fiatal hölgy a hazafiúság legszebb tetteit, s azt anyanyelvén dicsérni sem tudja, nem használ akkor többé semmi, és
„Jár számkivetetten az árva fiú
S dalt zengedez és dala oly szomorú” sat.*


De ne tartsunk ily elaljasodástúl, mert nem félelem s hideg tisztelet köt többé sok szerencsés gyermeket érdemes szüleihez, hanem a természet legszebb kötele, a szeretet – s nem hiszik többé a szülék, hogy külső fény s felszínség elég a magasbra szültnek minden csinosodására. És senki nem mer ilyeseket már tréfán kívül mondani: a nagy urat rossz írásárúl esmérhetni meg sat., hanem ki-ki azt gondolja s arrúl van meggyőződve, hogy a szép név csak érdemesre illik, úgy mint a kényes ruha jól nőttre, midőn a görbét, kit senki észre nem vett volna, csak elcsúfítja s nevetségessé teszi, s hogy a régi nemzetségbeliek csak abban nyertesek, hogy elődeiknek nemes nyomdokit követni szinte kéntelenek, nehogy azok őket tán be ne fogadják – s rokonságokbúl kitagadják. Hány szép régi magyar név jeleli már hazánk serdülő fiait, s Kálmán, Béla, Gejza, Gyula, László, Dénes sat. nevek mennyire nem gerjesztik szíveinket édesen érzett örömre, ha meggondoljuk, hogy mai anyáink nemesb része nem is fogja tűrni, hogy fiai ily neveknek új becst, új díszt ne adjanak.
Mi pedig a szebb lelkű asszonyt ne véljük olyannak, ki csak hiábavalóságokkal s őtet kecsegtetővel tud mulatni, s előtte minden komolyabb s nemesb idegen. Ne gondoljuk, hogy külsőnk s felszínségünk, bármi tetszős s kedves lenne is, hajlandóságokat már megnyeri. – Ó, nem! Csak férfiúi báj – mely lelki s testi erőn alapul – dobogtatja sebesebben az el nem romlott asszonyi lényt, s az olvasztja a kőszívet végre nyájas viszonérzesre. S mi köti az emberiséget rejtett s titkos lakhelyében erősb láncokkal össze, mint egymáshoz vonzó szenvedelmünk? S valjon mi egyéb teszi ezen bájkötelek öröklétét, mint az adott szó szentsége s egymásban helyeztetett bizodalom? Tanítsatok hát ti már gyermekkorunkban mindenekelőtt igazságszeretést s csalfa, hazug szó s tett gyűlöletére; mert hány vagyonos elszegényülésével, mennyi szerencsétlen könnyárjával, hány repedt szív néma fájdalmival tölti be a hazug szó, csalfa tett a világot!
Legyen csak bizodalom a házasok és szeretők közt, hihessen barát barátnak, kösse csak bizonyos hitel polgárt polgárhoz, kereskedőt földművelőhöz, s mily kevés idő alatt terem a megelégedés s tán a szerencse is ott, hol eddig még sohasem mutatta magát!
S így mindég világosabb lesz, hogy bizonyosság és hitel nélkül hiába törekszik az ember jól bírni magát – s hogy annak tökéletes híja miatt sok számos birtokos, legkisebb hibája nélkül is, a sors ajándékinak igaz hasznát nemcsak nem veheti, de még sokszor üngét, melyet visel, se képes kifizetni.
A magyar gazda ma nem viheti mezeit a lehető legmagasb virágzásra
A mezei gazdaságot minden időben törekedett a józan kormány előmozdítni, s a legfényesb hivatalbeliek se szégyenlettek azzal foglalatoskodni – ezt ki-ki tudja. S abban se fog senki kételkedni, kivált a szűkölködő nem, hogy e tárgyat tudományosan s állhatatosan folytatni – akár mulat, akár untat – minden föld- vagy mezőbirtokosnak szoros kötelesség, mert sok az ember, kinek kenyere nincs, s még több a mező, mely műveletlen fekszik.
Amit bizonyos időben egy mező megteremhetne, de nem terem, s azon dolog, amit egy ember elvégezhetne, de nem végez, minden időre el van veszve; s bizonyosan valami hiánynak kell ott lenni, akárhol is, hol műveletlen termékeny föld s egyszersmind szegény ember találtatik. Azon hiányt mindazáltal feltalálni nem tréfa, és sok olaj égett már el annak felkeresésében, s feltalálási nehézsége csak abbúl is látszik, hogy annak kipótlása végett s hogy eke és borona igazi divatba jőjön, a mezei gazdaság egy igen nemes, úri s bájoló tudománynak hirdettetett minden erővel – ámbár kirekesztőleg csak az abbúl várható haszon bírhatja az országot virágra s gyümölcsre, s csak ezek mennyisége végre a szegényt jobb létre. Legyen azért a szónok, ki földművelést javasol, bár legékesebb és szívrehatóbb előadású is, nem fog annyira mozdítni, mint egy száraz számolás, mely a nyereséget bizonyulja. – Félre azért minden pompás és fényes ajánlással, mely enthusiasmust gerjeszt s feneke nincs, s azért éppen oly sebesen lobban fel, mint a szalmatűz, de tovább se tart; s előre inkább a hidegvérű s józan számlálással, mert gazdálkodásban, kereskedésben csak haszon vagy nyereség reménye mozdít.
Ha egy bölcs meglett korában szakadna oly tájra, mely nem hazája, s melyen élni s jó előmenetellel gazdálkodni kívánna anélkül, hogy a sok bevett mondás s balvélemény által valamely csorbulást szenvedett volna – kétségkívül helyezetét vizsgálná mindenekelőtt, azt tökéletesen megismerni törekedne, s úgy gazdálkodna, amint új hazája körülményi engednék. Ha Angliába vinné a sors, nem kezdené azzal gazdaságát p. o., hogy a parlamentet tüstént a külföldi gabnának minden időbeli kirekesztésére bírja, vagy hogy a hosszú szőrű juh kivitele szabad, a szegények fenntartására kívántató adó kisebb legyen sat., hanem magát eleinte a körülállásokhoz és szokáshoz szabná; nem avatkozna mindjárt a kormány dolgába, de halkkal mindazon jobbítni törekedne, amit a farmerek mezeiken, házaikban sat. folytatnak s űznek. – Ha Perzsia lenne lakhelye, nem vágyódnék ott mindjárt az urbáriumot lábra állítni vagy a vámok súlyán könnyítni, mert megtörténhetne, hogy a sah ezt nem jó szemmel nézné, s őtet – ami ott büntetés módja – féltestig eltemettetné, s lábszárai kertsövény gyanánt szolgálnának; hanem perzsa mód vinné gazdaságát s életét; jobb lovakat tenyésztene, mint szomszédi, s mulatságul legjobb lován vadászná a vadszamarat: Ha Algírba vergődnék, nem kezdené azzal ottlétét, hogy a tengeri rablás ellen kelne ki, vagy a dey háremét egy nőre akarná szállítni, mert pallérozottabb szelídsége miatt, s hogy másokat lelki örömökre bírni akar, maga tán egy fejhosszával rövidülne meg, hanem ott törökösen élne, s égető hazája szokásit sat. jobbítva fogadná el. – Szóval: a bölcs, akárhová vinné is őtet a szerencse, soha és sehol sem úszna víz ellen, de nem is hosszában víz folytával, mint a lelketlen fa, mert első esetben előbb-utóbb elfulladna, másikban pedig sohasem érne partot; hanem azon kikötőhelyek felé iparkodna tartani, melyekben a fáradt utazó bátran nyughatik, s melyeket a bölcs némiképpen Szenegál partjain éppen úgy fel tud találni, mint Kotzebue öblében.
Szintúgy ismerje a hazában nevekedett gazda önálló helyét s minden körülményit, mintha már meglett korában hozta volna Isten Pannon vagy Kunság vidékire – mert másképp a gyermeki kor behatási szemeit mindég homályban s ítéletét örökkön kötve fogják tartani, s ő a középszerűség szomorú határín se magát, se hazáját túlemelni sohase fogja. – Mindenekfelett pedig ne keresse a hátramaradást, a hibát másban, mert mással nem – hanem inkább magában, mert magával parancsolhat.
A legmagasb kiműveltség legközelebb jár a tiszta természethez. A nemes egyszerűség egynek, mint másnak, legszebb bája. S ki a természet szent útjátúl soha nem távozik el, az igazi bölcs – s mindazok elhárításában, mik a természet útját előttünk homályba borítják, áll az élet legmélyebb tudománya. Józan ítéletre pedig a természetes tiszta belátás nemritkán annyit ér, mint sok számos jól megemésztett tudománnyal s mesterséggel teljes fő bírálása.
Raffaello képeirűl csak tökéletes festő vagy olyan, ki éppen nem tud festeni, de lelke ép, hozhat igazságos ítéletet. Csak a tökéletesen hozzáértők vagy a nép bírálhatja meg Mozart, Rossini mennyei nyelveit. Csak az, ki tiszta természeti vagy minden oldalrút kiművelt elméjébe bízik s azt foglalatosságára, azaz megbírálásra szoktatja, nehogy az élet komolyabb pillantatiban máséra szoruljon, csak az áll a szó egész kiterjedésében maga lábán. Ha őtet Walter Scott némely munkái nem mulatják, s azt derék historikusnak nem tartja – ha ítélete szerint Goethe számosb darabjai sörház szagát, igen alacsony társaság címjét s rossz ízlés s unalom színét viselik, azt ki is meri mondani, ámbár az első ellen való kikelés a hatalmas divat megbántása, a másikrúl való ítélet pedig a német szellem megsértése. Saját szemével s nem máséval lát a független.
Így körülményinkrűl se ítéljünk mások szerint, hanem mint magunk szemléljük, nem amint mondják, hanem úgy, amint azokat találjuk. A gazda ismerje meg földei fekvését, minéműségét, s ne vigye gazdaságát sovány földeken úgy, mintha azok kövér telkek volnának, a szűk s népes határon nem úgy, mint a lélektelen tágos pusztán sat.
Mindennek van rossz s kellemetlen oldala, ellenben szép s jó része is. Ezen jobb s szebb résznek legjózanabb használhatása fog az eszmélkedő gazda törekedése, mint nemkülönben az okos ember élettörvénye lenni, ki azok megismerésében s felkeresésében mindenekelőtt az önkecsegtetést, az önmisztifikációt fogja kirekeszteni – mert ezeknél nagyobb szemfényvesztő s vakító a világon nincs.
Hány gazda találkozik nálunk, ki alföldön úgy viszi gazdaságát, mintha felföldön lakna s viszont? S ugyan hány van, kirűl azt lehetne mondani, hogy székes vagy vizenyős földei, sovány domboldalai vagy sűrű rengetegi s még legjobb szántóföldei s rétei is a lehető legnagyobb tiszta jövedelmet hoznák? Hány ismeri igazán mezeit, lapányit, hegyeit, mocsárit, tavait, összeköttetésit, szomszédit, hazáját, éghajlatát sat.? S így nem természetes-e, hogy nemritkán még a legjózanabbnak látszó elintézés is semmivé lesz, mint az erős s másképp ügyesen felállított építmény is összeomlik, ha üreg rejtez fenekén.
Mit ér azon hiábavaló, de igen közönséges okoskodás, melynek talpköve csak egyedül a sok „ha” s mindég „ha” s nem egyéb. Ha ők ülnének a tanácsban, ha Bánátban volna jószágok, ha őket meghallgatnák sat., akkor vágtatva indulna minden a tökéletesség felé sat. S mi magunk hányszor okoskodunk így!azaz megbírálásra szoktatja, nehogy az élet komolyabb pillantatiban máséra szoruljon, csak az áll a szó egész kiterjedésében maga lábán. Ha őtet Walter Scott némely munkái nem mulatják, s azt derék historikusnak nem tartja – ha ítélete szerint Goethe számosb darabjai sörház szagát, igen alacsony társaság Gímjét s rossz ízlés s unalom színét viselik, azt ki is meri mondani, ámbár az első ellen való kikelés a hatalmas divat megbántása, a másikrúl való ítélet pedig a német szellem megsértése. Saját szemével s nem máséval lát a független.
Így körülményinkrűl se ítéljünk mások szerint, hanem mint magunk szemléljük, nem amint mondják, hanem úgy, amint azokat találjuk. A gazda ismerje meg földei fekvését, minéműségét, s ne vigye gazdaságát sovány földeken úgy, mintha azok kövér telkek volnának, a szűk s népes határon nem úgy, mint a lélektelen tágos pusztán sat.
Mindennek van rossz s kellemetlen oldala, ellenben szép s jó része is. Ezen jobb s szebb résznek legjózanabb használhatása fog az eszmélkedő gazda törekedése, mint nemkülönben az okos ember élettörvénye lenni, ki azok megismerésében s felkeresésében mindenekelőtt az önkecsegtetést, az önmisztifikációt fogja kirekeszteni-mert ezeknél nagyobb szemfényvesztő s vakító a világon nincs.

Hitel-2. Hitel Hitel-3 Hitel-4.