Hiszek (Makai Emil)

Hiszek szerző: Makai Emil

A szenvedés megtörte Jóbot,
Sötét volt arca, mint az éj.
Ruhája rajta rongyolódott,
Kimarta testét a fekély.
De míg szívét a sok hitetlen
Pogány szavakkal sebzi meg,
Ő így sóhajt fel rendületlen:
Hiszek, hiszek!

Mert nem nehéz istenbe hinni,
Ha a szerencse rád nevet,
Ha kincseit öledbe hinti
S szemed nem hullat könnyeket:
Könnyû dolog, ha így kiáltnak
A boldog, mámoros szivek:
Ne bántsatok kétségek, árnyak –
Hiszek, hiszek!

De aki küzdve nappal, éjjel,
A sors gőgös szemébe néz:
Birkózni annak a sötéttel,
És hinni, hinni oly nehéz!
Ki, bár rögös lenne az útja,
Még sem kutatja, miért? minek?
Mert szíve vallja, ajka súgja:
Hiszek, hiszek!

Csak akit megpróbáltatáson
Hajt át az élet ostora,
S istentől mégse kéri számon,
Hogy miért volt hozzá mostoha:
Hős az, ki balsorsába’ jámbor,
S akárhogy tépik tövisek,
Kicseng e szó minden jajából:
Hiszek, hiszek!



II.

Mint Jóbot: úgy áll körül engem
A sok pogány, a sok hitetlen.

Már-már örvény szélére húznak –
Minő varázsa van szavuknak!

Csupa kísértés, csupa árnyék –
Ah ezután is mennyi vár még!

Szívemből mely tavaszra nyit,
Kiöl mindegyik valamit.

Ez itt egy rózsát tép le róla,
Az ott egy álmot vált valóra.

Ezek mocsár felé vezetnek:
S ha megborzadok, kinevetnek.

Azok így intenek felém:
Fiú, bolondság az erény!

És én – ma küzdök még az árral,
Még nem dobáltak tele sárral.

Egy csöppnyi hit maradt szívemben:
A süllyedéstől óvni engem.

Hiszek – kiált elfonnyadt ajkam,
s a szenny, ha dobnak, visszapattan.

Hiszek – dobogja szívem egyre,
És nem lépek a meredekre.

Hogy míly nehéz – csak én tudom,
Haladni íly lejtős uton:

A fejet büszkén fölemelve
E hétköznapi küzdelembe’.

Csak én tudom, mibe kerül,
Milliók közt járni egyedül:

Míly szörnyû harccal védi meg
Szívem e szót: hiszek, hiszek!