A lap feldolgozottságának foka

Hiába

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hiába
szerző: Kaffka Margit

       Napfénytől átmelegült volt már e húsvétünnepi, ragyogó és csendes délelőtt. A faluból néha harangbongás verődött fel, és elrezgett soká, a szagos levegőben hintázva, szállt idáig és ellágyultan vesztegelt a csupasz lombú veranda, a nagy, párnás nagyapó-karszék: s a bebugyolált gyerekleány összehullt, beteg kis teste, fonnyadó arcocskája körül. Álomhozón, messzien hanggal szálltak erre szelíd, vasárnapi zajok; cukortörő mozsár zengett a kerti konyhaház felől; valami cselédes nóta, vendégváró edénycsörgés. Az első teraszon már terítették az asztalt.

– Már nem olvas? Mért nem olvas már, kisasszony?

– Ha akarja, Kató, dehogynem – felel a nevelőnő, és megindultan gyöngéd most a kellemes, fiatal hangja, ahogy fellapozza megint a könyvet.

– Azt hitte, elaludtam? Nem, csak úgy néztem és gondolkoztam. Azon, hogy milyen jó most! Hogy már nem kell ágyban feküdni, és kijöhetek, és húsvét van, és ma lettem tizenkét éves – és minden… És meggyógyulok, és két év múlva nagylány leszek, és minden… Magának is olyan jó most, mint nekem, kisasszony?

– Hogyne, Katóka!

– Minél több éves az ember, annál több jót tud érezni, ugye? Most külön örülök mindennek. Mondja, nem kocsizörgés az?

– De igen! A plébános úré. A doktorral jönnek!

– Most mindjárt gratulálni fognak nekem. Igazítson a hajamon, itt, elöl! Jó? Már olyan vagyok, mint egy tizenöt éves; nem?… Na, hát azok hol maradnak?

– Édesmama fogadja őket bizonyosan. Mindjárt, kedves!…

       A túlsó házfelen, nagy, ripszfüggönyös szobában szótlanul emeli vendégeire bánatos, szép arcát a ház úrnője. Értőn és hódoló részvéttel hangzanak a baráti szavak, halk üdvözlések.

– Be se hunytam a szemem. Rettenetes ez, nem bírom el!

– Ó, Istenem, nem szabad ezt így, ilyen súlyos dolognak látni – csitítja őszinte és meghitt hanggal a pap ismerős szava. – Az Isten kezében vagyunk mindnyájan, és a végső percben is jobbra fordulhat. Ugye, doktor úr?

– Kötelességem remélni! – mondja a másik komolyan. – A mai dolog mindenesetre csak formaság. De elkerülhetetlen formaság, asszonyom! És nem szabad így izgatnia magát!

– Ó, igen, igen! De hogy fog hatni rá? Mit gondol rólam? Nem vagyunk-e hozzá borzasztóan kegyetlenek? Hogy tönkretesszük az utolsó… ó, Istenem, Istenem!

       Nagy, küzdelmes szenvedés zokogása rázta kimerült valóját. A két férfi részvéttel nézett rá.

– Meg kell nyugodni! – mondta a doktor szuggeráló parancsszóval. – Hisz ezt már jól meggondoltuk, az orvosi lelkiismeretemre mondom, hogy nem használnánk semmit a betegünknek, ha elkerülnők; az ön részéről pedig ok nélkül vállalt anyagi veszteség volna, és nagylelkűség azokkal szemben, akik nem érdemlik! Ön fiatal, életerős, még egyszer mondom ezt. Tudom, hogy a legnagyobb csapás volna az, ha a kicsikét elvesztené… tudom, de tovább élni mégiscsak kell, és az élet érték. Újra kezdheti, kell, hisz idáig csak a szomorúságból volt része. Akarná a szegénységet, a gondokat megint, tudna szűkölködni? De egyelőre miért is beszélünk erről?

– Egyetlen, egyetlen gyermekem! Mindent megtennék, hogy el ne veszítsem!

– Erről csakugyan nem kell most beszélni – szólt közbe csitítóan a pap, és megfogta kezét.

– Elszomorítjuk, megrémítjük, nem bírom!

– Akkor gyóntatnom sem volna szabad a szegény kicsinket. Bízza ezt csak rám, bízza! Én ismerem piciny korától! Nyugodjék meg!

– Csak röviden, csak nem nagy dolgot csinálni az egészből, mint ahogy nem is nagy dolog. A közjegyzőért küldtek?

– Mihály testvérem hozza ki kocsin, az ügyvéddel együtt. Még ebéd előtt…

– Igen! Most nagyságod egy kicsit utánanéz a terítéknek, pár szál virágot keres az üvegházban; mire leveshez hív, már el is feledtük ezt a dolgot. No! Merre van a mi kis barátnőnk?…

– Kisasszonyom – mondja a doktor, útközben vidámra vált arccal, mókázó szeretettel –, engedje meg, hogy mint felnőtt leánynak, ma megcsókoljam a kezét.

– Jaj, doktor bácsi, csúfol! Ezentúl sohasem fog szidni?

       Illatszeres, parányi vízsugár szökken a homlokba sütött kis, barna hajak közé.

– Jaj, jaj, húsvéti öntözés. Hogy? A gyűrűből? Egy gumigolyó van belül a gyűrűn, és megnyomta, így! Jaj! De nagyszerű ez! Szabad lehúzni?

– Magának adom, Katóka!

– Igazán? Be jó!… Csakhogy én!…

– Nyugodt lehet, parfümöt és virágot nagylányok is elfogadnak. Hogy vagyunk?

– Ha így leszek, két hét múlva lehet utazni, ugye? Főtisztelendő bácsi, mit szól hozzám? Ó könyvet hozott nekem?

       A két sovány kezecskét kettejük kezében hagyta, így becéztette, szerettette magát, kicsit túl éretten kedves, tudatos asszonylényét, e kemény és fonnyadó bimbócskát. Ahogy így halkan, egész halkan csicsergett feléjük, köhögésrohamtól félő, rebbenő gyerekmosollyal, láztól kimerült, szép bogárszeme, ahogy esdeklőn és kacérkodón a tekintetük elé simult, a két deresedő fejű ember egyszerre érezte az ijedt és kedvetlen szorongást. Fején az ítélet! Meghal.

       A szép, harminckét éves asszony odaát azalatt körüljárta a terített asztalt, gépies-engedelmesen, mert így mondták. Majd föleszmélt, a szobába ment, és elkezdett futkosni hosszában meg vissza, valamit elővett, egy könyvet, megpróbált felülni. Most volt az… mintha tegnap… két éve; és az, aki akkor mellette ült itt – nincsen többé! A férje… a gyermek apja. És egy év alatt ez is megy utána; hát minden, ami idáig az élete, mindene volt. És ő bele tudott máris nyugodni, ezt tudva jár-kél itt, és tud magára gondolni. E golgota-úton vigasztalást tudott elfogadni, szerelmet, férfigyöngédség új melegét… és ígérni tudott valamit, önmagát, a jövőt. De elébb még… hamar, talán már holnap… elveszik tőle azt a kis, dédelgetett, édes gyerektestet… és ő most átgázolt rajta, ebben a percben… Felugrott, fulladozó sírással szaladt ki, végigrohant a gyepágyas, felásott kerten.

       A külső teraszon azalatt mosolygósan, gyors, egyszerű és okos szókkal estek át egy világos jogi eset magyarázatán. Nem, valóban nem volt kínos, sőt szomorú sem. A kicsiny beteg megtisztelve és komolykodón fordította kiálló csontú, szegény arcocskáját a nagybátyja felé.

– Igen, igen – bólintott értelmesen, szívesen.

– A tisztelendő úr meg a doktor bácsi hát megmondták az imént, hogy miről van szó. Az a fő, kisleányom, hogy tisztában légy vele. Lásd, míg egy kicsikét – majdnem komolyan betegecske voltál, világért sem hoztuk volna ezt elő…

– De most…

– Igen, hátistennek, ebben a betegségben most minden veszedelmen túl vagy. Hiszen végrendeletet nem is azért csinál az ember, hogy meghaljon. A végrendeletcsinálás általános szokás, formaság az olyan embereknél, akiknek vagyonuk van. Neked ma van először törvény szerint jogod erre, és mert úgyis itt ebédelünk most a tiszteletedre, hamar átesünk ezen. Akarod?

– Igen, igen!

– Tudod, meghalhatsz te egyszer hetvenéves korodban, mint öreg nénike, de akkor sem lehetetlen, hogy édesmama, mint kilencvenéves néni, még élni fog; és öregen már keservesebb a szegénység. De a legfőbb ebben nem is ez. Hanem – te tudod, hogy szegény apácska testvérei nem jók a mamához, s a te örökrészedre is, mi tagadás, kicsit áhítoznak. Azt hiszik, jussuk és közük van itt valamihez. Hát ezzel végképp lefőzzük őket, és útját vágjuk sok kellemetlenségnek. Ez a módja – érted, gyermekem?

– Igen, hogyne, bácsi! Én csak a mamát szeretem, senki mást.

– Kedvesem… Úgy is illik. Így hát a közjegyző bácsi felolvassa majd azt az írást – figyelj oda, hogy tudd, mit írsz alá. A doktor bácsi meg a főúr aláírják tanúképp, aztán túlestünk a hivatalos unalmasságon, és mehetünk a születésnapi ebédhez. Igen?

– Igen, bácsi!…

– Tehát: „Alulírott ép elmével és teljes megfontolással…”

– Igen!…

       Nehéz, régi ezüstökön szökdellt át a déli üde verőfény, megtáncolt, elvillant. „A Tótfalussy-címer!” – ötlött a közjegyző eszébe, és eltűnődve gondolt végig valamit. Az ulánustiszt deli vállait, barna, kellemes férfiarcát nézte, amint az kedves, mérsékelt derűvel, ízléses jó szándékkal adta meg az ünnepi asztal hangját. A gyermekkel foglalkozott apásan, barátilag, picit flörtölő, férfijátékosan már-már – és mindnyájan szerették őt ezért e percben. Az asszony sápadtan ült az asztalfőn, de nyugodtnak látszott, fáradt, szép arca, mosolya hálásan rezzent felé néha. „Be van-e takargatva eléggé?” – komolykodott az orvos, és megtapogatta a plédeket. „Nem engedjük könnyelműsködni most még!” Az ügyvéd a kisasszony mellett ült, és komoly, távoli dolgokról beszélt az intelligens, szép leánnyal. Ó, semmi, semmi különös dolog nem volt ma itten! Koccintottak a kisleány egészségére, és ebben a percben egyikük sem gondolt semmi szörnyűt vagy szomorút. „A temető – ötlött félgondolattal az orvos eszébe –, az is ilyen jó meleg, napsütötte, szagos föld és sok virág!” Így, világos, déli órán – oly természetes, egyszerű és megnyugtató volt minden gondolat. A halál!… Hisz’ most mindnyájan együtt vannak itt és mosolyognak!

       A desszertnél voltak, mikor apró, oktalan kis szél lebbent, és felhőcske szaladt át a nap arca előtt. „Most pedig szépen el fog szunyókálni ez a baba!” – mondta a katona gyöngéden, elértve a doktor pillantását. A kisasszony felállt, és az ügyvéd is segíteni akart. „Gólya viszi…!” – nevettek, felkapták a párnákkal körültömött nádszéket, és könnyű terhét röpítve emelték be a kerti szobába. A tiszt testvéri kézzel simogatta el a vén díványon a puha takarókat.

– Egy kis kuglert azért kaphatok én, ugye? – tört ki a kislányból az elszomorodott, igazi gyerek. A katonabácsi visszament, és a plébános vitt neki apró tányérkán a jó süteményből. Aztán egyenként járultak be hozzá – szórakoztatták, becézték, szeszélyes kis szenderét őrizték: ne legyen magára, amikor felébred. Kinn, az asztalnál azalatt meghatott és szelíd elcsendesülés szállt a kedvekre, és lágyan borultak el a szemek. Az asszony bólintott, és a tiszt némán töltötte teli a poharakat.

       Alkonyodott. Finom ételektől és hosszú üléstől zsibbadtan álltak fel, s a kevés, de erős borok illatos gőze kóválygott agyukban valami mély, meggyőződéses és tisztes melankóliaként.

       Mindenki nyugodt lélekkel érezte, hogy megengedett, törvényesen védett, igazságos, természetes dolog volt az, amin ma túlestek itt, e csapat kifogástalan és tiszteletben álló ember. Egy kicsit fellélegzett mégis mind, hogy útjára, dolgai után mehet.

– Nem maradhatna ma velünk? – kérdezte az asszony a tisztet halkan.

– Ma, lehetetlen! Úgy szeretném pedig, drága. Az ezredes bankettje… Utálatos dolog!…

       Oly egykettőre ürült ki a ház, senki, senki nem maradt. Eltűnt a napfény, a hangos szó, minden meghitt és biztató emberi szolidaritás. És olyan nagy csend volt egyszerre körül.

       A cselédház is pihent, elnémult az ünnep estjén. Metsző szelet hozott a csalóka tavasz estje, gyorsan, ijedten kellett becsukni mindent. A vén dajka dörmögve vitt szénparazsat a beteg szobájába, tüzet gyújtott, és csendesen topogott el a konyhakert felé. Az asszony elhaladt mellette.

       Milyen borzasztó csend! – Mindjárt éjszaka lesz itt, és ő egyedül. A cselédség mulatni van ma, ünnepel, magának él; a kisasszony távoli szobájában az ügyvédről álmodozik. Ki van őhozzá közel, ki az övé? Loránt ma a banketten mulat, kellemesen, derűsen társalog majd, ahogy szokott, és élvezi az élet, a nőszemek, az emberi közelség melegét. – Ki az övé? Az ember, aki először szerette őt adakozó, áldozó, védő szerelemmel, akit ő is igazán, becsületesen szeretett, az most, rettenetes, valami undorító és torzult, szétfoszló tömeg ott, a kerten túl, ahonnét a szellő is elér!… Halálos félelem verítéke verte ki a homlokát, futva, elfulladó lélegzettel indult a kerti szoba felé.

       Takaróiba göngyölten, sípoló lélegzéssel, de csendesen szendergett még a kisleány, és vértelen, csontos gyermekarca merev mozdulatlanságban fordult az ablak derengése felé. Az ég holdfénye rezegte át a szoba puha zugait, és végigömlött a bepólyált, kicsi testen. Hogy alszik! – És így fog nemsokára, ilyen mozdulatlanul, idegenül és némán, és nem felelhet többé a kérdezésére. És nem lehet semmit kimagyarázni, megbánni, helyrehozni; soha, soha többé nem fogja megérteni őt. Az anyját! És soha meg nem bocsáthat. Ő pedig tovább él az ő itt hagyott életajándékaival, a vagyonnal, ami ezt az elhulló, szörnyű haláltitokba rejtőző sorsot építhette volna meg. S a letörött bimbó életnedvét most feléli, elhasználja majd az elvirult anyatő… Szerelem!… Idegesség az, gonosz, önző és vérfertőző hazugság. Itt most mindennek vége szakad!

– Gyermekem, drága, egyetlen enyém! Nem szabad!

       Megfakadó érzéssel, elömlő, könnyítő könnyek bőségével szabadul rá a zokogás. És ámulva, révedezőn, értetlenül csillant felé a két felriadt dióbarna, lázas gyerekszem.

– Édesem, drágám, ne hidd, ne hidd! Bolondság volt, értelmetlen; nem kell az, kinek kell az! Nézd, előkeresem, itt van a fiókban, nézd! Most összetépjük, így, ketten, drága mindenem! Mire volna az? Égjen el a kályhában. Nézd csak, hogy lobog! Kicsikém! Az a hivatalos csacsiság! Az enyim vagy, egészséges leszel, öleljük meg most egymást! Ugye, szeretsz, ugye?

…És mégiscsak csend! Ámuló, riadt, megértetlen némaság. Mit beszél, mi van vele? – tódult a korán okos gyermekfejbe egy jéghideg, elrémült, sejtő és idegenítő gondolat. Mit akar ezzel? Hát csakugyan olyan nagy dolog volt ez? És ő… tudott róla! És sír… mit sír ennyire? Kit sirat? Miért kérleli őt? Hát igazán?…

       És a két nagyra nyílt gyermekszembe állatian kérlelhetetlenül, gyűlölködően, kétségbeesetten ült ki e néma, hideg éjszakai órán a halálfélelem.