Hexaméterek

A Wikiforrásból
Hexaméterek
szerző: Kosztolányi Dezső
HEXAMÉTEREK «A bús férfi panaszai»-ból

- - - - - Lám ma ujólag az álom
Bús szakadékaiban jártam, barlangos ölében,
Melybe magány szomorog s eltéved a benne bolyongó.

Ó, de miként kezdjem, fölocsúdva, a földi beszédet?
Régi kilincseken és szigorú kapukon kotorásztam,
Rozsda-evett záron a kezem hadonászva dörömbölt,
Száz idegen küszöbön, a szobák zavaró labirintján,
És a sosem-szakadó út mentén visszasietve
Vak folyosók morajos üregébe lihegve haladtam,
Áporodott levegőn, fakuló lim-lom szalagában,
S csalva a titkoktól, gyerekes, csökönyös akarással
Mentem előre, busan.

Tereken, homokos sivatagban
És idegen patakok mellett, a halál televényén,
Névtelenül magam is, mert errefelé ki sem ösmert,
Csak feledés fogadott, hervadt nefelejts-koszorúval.
Messze lehettem már. Oly messze, akár az örökre
Elrohanó emlék, vagy mint a futó fiatalság.
Erre szelídebben lejtettek elém a vidékek,
Hajladozott a füszál, a göröngy gurigázva köszöntött,
Kerti golyók mosolyát tükrözte a fellobogó láng.
Futva követtem az ős jeleket, s különös vezetőim
Elkalaúzoltak, hova már a madár se röpülhet.
Utca nyilott ki. Szegény házacska. Fölötte falombok.
Omladozó téglák közepébe a deszkakerítés
Fülletegen-terhes szagokat gőzölt ki magából,
Visszaidézve diákkoromat, szivemet nehezítve.
Most sebesen kúsztam, föl, a téglahalom tetejére
És bekukucskáltam tüstént a palánk repedésén.

Pillanatig tartott. De a szívem, az elhalaványult,
Mert a virágai közt rég-porladozó nagyanyám állt.
Épp ahogy ösmertem. Figurás, lilaszínü ruhában.
Sárga-szivós arccal. Közönyös nyugalommal, amelyen
Ázsia búja fakult, a csodák patinája aranylott.
Zöld papagályt tartott, játszódva, öreg-merev újján
S ferde japáni szemét rézsút a madárra emelte.

Verte a déli verő. Körülötte a régi nyaraknak
Dús aratása hevert. Rendekbe kötötten a kévék,
Búzakeresztek, idők gazdag teliségü kepéje,
S ért örömökből, ért szomorúságból: a kalangya.
Észre se vette, amikor bejutottam a kerti utakra
S elhajigált labdák, karikák tetemébe botolva
Megkerülém a huzós kútat, mely az ócska szivattyún
Messzesuhant, kacajos tavaszát pityeregve siratta.
Tarka ebünk szunnyadt, hunyorogva, a lanyha garádics
Vén, düledék kövein. Az idő rohanása is állott.
Bűvös erővel vont befelé a szobába zarándok
Áhitatom, mely célt mutatott valahol a sötétben.
Mentem utána megint, kanyarogva, fogyó türelemmel
S túl, a kopár folyosó végén, remegőn benyitottam.

Itten a légbe kövér, guruló hahoták fakadoztak.
Régi hadastyánok poharazva pihentek az elmúlt
Harcok után, a csaták szomorú diadalma szemükben
És öreges papok is, füsttől feketült fogaikkal,
ültek idilli-vigan, mélázva a renyhe melegben,
Színtelenül, kicsikét megkopva a hosszu haláltól.
És nagyapám köztük magasult. Lobogó haja lengett.
Arca sugárzott még, a szakálla, szemöldje derengett,
Kék szeme mély-babonás fénnyel ragyogott az időben.
Mint matuzsálemi agg, a mulás avarában egy ősfa,
Úgy tartotta fölém, kínálva szelíd terebélyét,
S én, valamint hajdan, kuporodva leültem eléje.
Nyomba reám nézett, De olyan szigorú figyelemmel,
Mintha csodálná, hogy unokája a csöndbe barangol
S koldusi mezbe keres vígaszt, a valótol elűzve.

Újra mesélt nekem ő.
Mély sebbel öreg koponyáján,
Régi vörössipkás. A regényes idők daliája.
Cifra török piacon kanalazta, szegény, a piláfot,
Ette fanyar kenyerét, hegyes és meredő mecsetek közt,
Visszamerengve a bús ákác suhogó levelére
S édesapámra, ki még meg sem született. Nyomorogva,
Számkivetetten járt, kocogott alacsony kalyibákon,
Majd a Magas Portán dalt mondott álmos agáknak
És a kegyes Szultán hallgatta az árva Emigránst.

Mennyi nehéz év jött. A beszélő elszomorodva
Nézte lefolyt idejét s a mesében a tengeri orkán
Árnya sötétült föl, riadozva, vitorla, sirályok.
Vézna dereglye suhant. Recsegett-ropogott az alattság,
Kurjantgatva vigadt a habok keserű karavánja.
S vitte a célja felé, a pokolba az égbe hajítva.
Amerikába futott, menekülve, a messze New-Yorkba,
Mely makacsul késett a vizek dagadó magasában,
Zöld viharok ködein, palaszürke egek moraján át.
Hogy zokogott aztán, amikor kikötött a hajója.
Angol szótárát szoritotta, a partra kiszállva
S szíve rokontalanul dobogott a titáni falak közt,
Négerek és yankeek ihogó-vihogó seregében.
Átfájt álmaimon fájdalma, mely úgy komorult rám,
Mint az az égbetörő, roppant fellegkaparó ház
S én, ki figyeltem rá, elalélva, könyekre fakadva
Csókoltam kezeit s a valóra riadva, felültem.

Most a teám gőzöl, hogy a szenderemet tovahajtsa
Ámde kezem nem nyúl a kanálhoz. Ijedve tekintek
Szerte a pesti szobán. Kinyiló szemeimbe lidércek
Népe tusáz, amilyent nem lát az aludva szorongó.
Látom alakjaimat, kik a végtelen éjbe bolyongva
Föltünedeznek a mult raktárán s a szines álmok
Ablakain lesnek. Mit akartok a bús pihenőtől?
És mit akarsz nagyapám, ki könyekre tanítsz, mikor alszom,
Úgy, hogy a párnám sír? Mi sugallat üzött ide hozzám,
Mély-azonos búddal, már nem-fiatal unokádhoz,
Aki a régi hazát a keservek egekre csapongó
Torlatain keresi s őrjöng a vizek sivatagján,
Törpe Kolumbusz? Ezt példázza komor jelenésed?
Erre figyelmeztetsz? Nem szólsz, de szivem te feléd zeng
S hősi szavakra gyulok, robogó ütemekbe dalollak.
Megsiratom magamat, ki ma él, siratom ivadékon
S téged a példaadót, siratom mi örökletes átkunk,
Bús kezedet, mi hamú, szemedet, mi a sötétben,
Arcodat is siratom, fejedet, szivedet s a ruhádat,
Foszladozó gombod, mi a síri porokba gurult már,
Annyi idő multán, új gond közepette siratlak.
Jaj, mi az ember.