Hevesi Speidelről
szerző: Ambrus Zoltán
Speidel nem szenvedett grafomániában; ez legtöbbnyire olyanok betegsége, akik értéktelen mondanivalókon szeretnek túladni. Annyira nem szeretett írni, hogy még a levelezéstől is irtózott. "Ha afféle adósok börtönébe csuknák be az embert azért, hogy a hozzá írt levelekre adós marad a válasszal: Speidel életének legnagyobb részét nem tölthette volna szabadon" - írja róla Hevesi Lajos utolsó nagyobb munkájában. [*] Évtizedek múltak el anélkül, hogy valami egyebet kívánt volna írni, mint ami szerződéses kötelessége volt s mindig fázott, ha közeledett a karácsony, mert ilyenkor valami ünnepi olvasmányt kellett adnia a "Neue Freie Presse"-nek. Legendák jártak róla szájról szájra, hogy milyen lassan s milyen kínok közt dolgozik; és a nyilván költött anekdoták egyike azt regéli, hogy egyszer, a szezon végén bemutatott burgszínházi újdonságról a beszámolót a következő szezon elejére szerette volna elhalasztani. Az efféle történetkék ugyan - mert az ilyesmit föltálalják majdnem minden olyan kitűnő íróról, aki csak újságba ír - legnagyobb részben kitalált dolgok, inkább karikatúrák, mint "jellemző apróságok", de annyi igaz, hogy Speidel, akinek egyelőre jobban, legalább szélesebb körben ismeretes a stílusművészete, mint egyéb kitűnő írói tulajdonságai, nem tartozott a szapora írók közé és sokszor sínylette a tinta-iszony rosszérzéseit.
Ezeket a legendákat Hatvany Lajos tisztelt barátom - aki a Nyugat" egyik legutóbbi számában kritizálta meg Speidel hagyatékának első két kötetét - azzal magyarázza, hogy Speidel a semmit foglalta szép szavakba. Hogy azért dolgozott lassan, kínlódva, mert nem volt mondanivalója, tehát sokáig kellett a fejét törnie, a körmét rágnia és szavakat faragcsálnia, hogy valami lenyomtathatót kieszelhessen. Meglep, hogy a Speidel-hagyaték "persönlichkeiten" és "Wiener Frauen" címek alá foglalt két kötete ezt az impressziót tehette. És ismerve Hatvany tisztelt barátom fogékonyságát, azt kell gondolnom, hogy kissé szórakozottan olvasta el ezt a két kötetet. Vagy Speidel konzervativizmusa akkora antipátiát keltett benne, hogy megtévesztette az ítéletét? Az bizonyos, hogy Speidel sohase leplezte az újjal szemben való idegenkedését s az irodalmi felforgatókról csak gúnnyal tudott megemlékezni. Érthető, ha azt az idegenkedést, amelyet Speidel a fiatalság forrongásával szemben tanúsított, a fiatalság idegenkedéssel viszonozza. De azok, akik még első megjelenésük idején olvasták Speidel kritikáit, emlékezhetnek rá, hogy Hannele-ben, a Kísértetek-ben, Borkmann-ban, senki se tudott több szépséget fölfedezni, mint Speidel; antimodernitása nem ment odáig, hogy ne tudta volna értékelni, ami igazán kiválót alkottak az új ösvényen járók - s ez is viszonosságot követel. Aztán a Speidel művészete: hangulatkeltő művészet, ugyanaz, amit ma a legáltalánosabban keresnek a modernitás zászlaja alatt csatázó, de egyébként nagyon különböző elveket valló harcosok; "maga is modern író" -, amint Hevesi Lajos mondja hangulatos megemlékezésében. Ha egyébért nem, már csak ezért is számot tarthat az irodalom fiatalságának figyelmére és jóindulatú méltatására. Végre is, eddigelé csak a futuristák állították, hogy ami nem új és nem hadviselés, az nem irodalom; és tisztelt barátom, Hatvany, aki alaposan foglalkozott a mai irodalmi és művészeti irányok eredetének, történelmének kérdésével, semmi esetre se lehet az első, aki azt vallja, hogy amit régebben írtak, az mind értéktelen. Azért azt hiszem, hogy, ha majd megjelennek a Speidel-hagyaték többi kötetei is: a "Heilige Zeiten" (a karácsonyi cikkek), a színházról, az irodalomról, a képzőművészetekről és a zenéről szóló négy kötet, meg a Burgtheaterről írt recenziók gyűjteménye s Hatvany ezekkel is megismerkedik: aligha fog ragaszkodni az első impressziójához.
Az ő nézetével éppen ellenkezően magyaráznám azt a tintaiszonyt, amely mindig megvolt Speidelben s amely aggságában csakugyan betegséggé vált nála. Azzal, hogy sok és nem könnyen kifejezhető mondanivalója volt, mert minden legkisebb munkájában is az egész egyéniségét adta.
Speidel, hosszú ideig tartó hírességénél fogva, úgy él az újságolvasók emlékezetében, mint a színházi kritikusok és a zenebírálók világának egy érdekes jelensége, szinte típusa, mint: a színházi kritikus. Ez természetes, mert Speidel művészi alkotásának legnagyobb részét kritikáiba s kiváltképpen úgynevezett színi bírálataiba foglalta bele és a maga körében páratlan tekintélyre tett szert s éppen a színházi dolgokról írott cikkeivel. Pedig Speidelnek nem volt igazi eleme se a zenekritika, se a színházi kritika, emez még kevésbé, mint amaz. Megtestesült ellentéte volt Sarceynek, a született színházi kritikusnak, akit a színház iránt való veleszületett és örök szerelme tett színházi kritikussá, akinek egész gondolkozását, egész lelkivilágát holtáiglan lefoglalta a színház, s akiből csak úgy ömlött a szó, bármilyen kicsinyes színházi dologról kellett beszélni. Speidel nem szerette a színházat s nem a hajlandósága, hanem a sors, a körülmények, az élet kínálata vitték bele abba a zártszékbe, amelyet a régi Burgtheater bezárásakor kiemeltek a nézőtérről és múzeumi tárggyá avattak. Néha évekig alig egy-két sort írt a színészekről s a legtöbb - mindig nagy érdeklődéssel várt - cikke nem annyira színházi, mint inkább irodalmi kritika volt, sőt nem is annyira kritika, mint inkább líra... de ma már tudjuk, hogy a líra nem a legrosszabb kritika.
Speidel nem született színházi rókának, hanem költőnek. Költőnek is készült; eleinte verseket írt, belefogott egy verses színdarabba, megkezdett egy költői elbeszélést... de kenyérkereset után kellett látnia. És hogy ne legyen kénytelen harminckrajcáros zeneleckéket adni, inkább zsurnaliszta lett. A hírlapírás pedig azonnal biztos megélhetéssel kínálta meg. Olyan családból származott, melynek minden egyes tagja, mint ő maga is, kitűnő muzsikus volt, s nagynevű zenészekkel, meg híres festőkkel való összeköttetéseik révén már húsz éves korában módjában volt Németország legelőkelőbb lapjaiba írogatni cikkeket, előbb csak muzsikáról, később pedig minden olyan művészeti kérdésről, amely a ritka műveltségű fiatalember érdeklődését csak felkölthette. Zenéről, képzőművészetekről, színházról és irodalomról írt cikkei hamarosan megszerezték neki azt a két kitűnő pozíciót, amelyet több mint negyven éven át foglalt el - a végső megrokkanásáig - mint a bécsi Fremdenblatt zenekritikusa és a Neue Freie Presse színházi bírálója. A hírlapírás azonban lekötötte az egész munkásságát, s hogy ne kelljen eltemetnie magában a költőt, azt a megoldást választotta, hogy ami lelkét foglalkoztatta, bele foglalta a zsurnalisztikai munkásságába. A penzumaiban mindig irodalmi művel állott elő, minden egyes cikkében benne volt az egész egyéniségével, megmaradt írónak, sőt megmaradt költőnek, "Produktív" kritikát írt, mint Lessing, vagy Börne és mint ezek, többnyire fölötte állott a tárgyának; néha már nem is kritika volt az, amit ezen a címen adott, hanem az a műfajba el nem skatulyázható valami, az a kissé kritika, de inkább poézis, amire Carlylenál, Emersonnél, Taine-nél találunk remek példákat.
Az ilyesmik írói többnyire lassan és bizony néha verejtékezve dolgoznak, aminthogy a művészi alkotás - ha csakugyan az - akárki mit beszéljen, mindig nehezebben születik meg, mint például a pusztán okoskodó vitairat vagy a hírlapírói beszámoló. Azokat a bizonyos legendákat tehát és Speidelnek egyre jobban kifejlődött tinta-iszonyát mindenekelőtt azzal magyaráznám, hogy Speidelnek, valahányszor kötelességet teljesített, mindannyiszor egy-egy opuszt kellett megkezdenie és befejeznie. Nem tartom lehetetlennek, hogy Speidel egyszer-másszor nehezebben írta meg a recenzióját és talán hosszabb ideig is kotlott rajta, mint a tettes, aki három nap tákolta össze a színdarabját. De akárhány esetre emlékszem, hogy a Speidel kritikája jóval többet ért, mint a megbírált színházi értéktelenség; sokszor valóságos kis remekműveket írt szóra sem érdemes tárgyakról. És minden egyes cikke egész irodalmi mű volt: gondolatokban bő, hangulatokat keltő, formájában művészi, valami olyan befejezett egész, mint egy költemény. Már pedig nyilvánvaló, hogy például harminc rövid, "önálló" és művészi dolog megírása több időbe és fáradságba kerül, mint az ugyanakkora terjedelmű, de egyetlenegy nagyobb dologé. Mégis csak harminc munka volt az, mert harmincszor kellett elkezdeni és befejezni, emezt pedig csak egyszer, ha ugyanolyan hosszúságra nyúlt is, mint amazok együttvéve. Harminc vajúdás eredménye, amíg ez csak egyé. Harminc alkotás, még pedig olyan művészé, aki még több gondolatot tud szuggerálni, mint amennyit kihegyez, szavakkal fukaron.
Hevesi különben egyebet is tud Speidelnek a korral mindinkább növekedő "lustaság"-áról és ennek az okairól. Speidel soha se volt megelégedve azzal, amit írt: annyira, hogy nem olvasta el a cikkeit se levonatban, se nyomtatásban: rá se nézett többé, ha egyszer ki kellett adnia a kezéből. Megvolt benne az igazi művész felelősségérzése; a felelősség-érzet nem csupán a nyilvánossággal, hanem még inkább önmagával szemben. Volt rá eset -, beszéli Hevesi - hogy egyik cikkét szóról-szóra elmondta egy jó barátjának, mielőtt egy szót leírt belőle. Ehhez a magában való bizalmatlansághoz és elégedetlenséghez, később, mikor az ereje hanyatlani kezdett, hozzájárulhatott az az idegesség is, hogy míg hű olvasói, minden színpadi jelentéktelenség alkalmából egy-egy ünnepi megnyilatkozást, valóságos irodalmi revelációt vártak tőle, neki, a hetven esztendős embernek a családja érdekében féltenie kellett a pozícióit. Hevesi, a jó barát s az egész Speidel-család jó embere ezt - nyilván gyöngédségből - nem említi, de csak ez magyarázhatja meg, hogy míg java idejében meglepően hamar készült el a cikkével és soha semmit se törölt rajta, aggságában az írástól való húzódozása fantasztikussá és operettszerűvé vált. Az egész ház lázban volt - beszéli Hevesi - mikor a papának írnia kellett. Már egy nappal előbb hozzákészültek a másféle életmódhoz s a nagy napon elsötétítették a szobát, lámpát gyújtottak, az ajtót elreteszelték s az egérnek sem volt szabad cincognia. Az ebédnél Speidel nem jelent meg, senkit se eresztettek be hozzá, s mikor este a kész cikkel kijött a dolgozószobájából, úgy üdvözölték, mint egy megoperált beteget, mindenkinek kő esett le a szívéről. Megint valami szépet írt, de ő maga undorral fordult el a művétől, amelyet sohase adott volna ki, ha nem kénytelen vele.
Erről a "nagy sváb"-ról, aki épp olyan mintaember volt, mint amilyen kitűnő író, Hevesi Lajos, a "másik Lajos", olyan esszét írt, amely méltó ahhoz is, akiről szól, ahhoz is, aki írta. Ebből a kis könyvből csupa tartózkodó megindultság szól, anélkül, hogy az érzelgésnek vagy csak az érzésnek is egyetlen szavát használná, és csupa méltatás, bár nincsen benne egy magasztaló szó sem. Szép emléke annak, aki nagy műveltségében is olyan egyszerű maradt, mint az a nép, amelyből származott; aki melegszívű volt és kedélyes, természetes és bölcs, gyermeteg lelkű és maga az igazi férfiasság. De magához méltó munkája annak is, aki a kultúrának s kivált a művészeteknek szentelt hosszú és példás munkásság után, semmit sem nélkülözve és kortól vagy betegségtől meg nem törten öngyilkossá lett, de sejteni se lehet: miért? - mert szenvedésének a titkát magával vitte a halálba. Aki csak két héttel az öngyilkossága előtt adta át Speidel kiadójának ezt az utolsó penzumot: a négy év óta halott jó barátról szóló megemlékezést.
Speidelt, mert életében nem jelent meg könyve, eddig csak Bécsben méltatták eléggé; Németország és az egész művelt nyilvánosság még csak ezután fogja jobban megismerni, amikor majd irodalmi hagyatékának még ki nem nyomtatott többi kötete is meg fog jelenni. De a Hevesi Lajos fényes írásművészete, kitűnő kritikusi egyénisége és belletrisztikai nagy talentuma nálunk is régóta ismeretes. Azért azt hiszem, aki ezt a kis esszét elolvassa, nem fogja elmulasztani, hogy annak idején átnézze Speidel egész hagyatékát. Ez a fölfedezés nem lehet haszon nélkül való; úgy gondolom, nem tévedhetek nagyot, ha kifejezem azt a hitemet, hogy Bécsnek és egész Ausztriának - valamennyi osztrák produkálót számítva - réges-régóta nem volt olyan kitűnő két írója, mint a két Lajos: az ulmi sváb és a hevesi magyar.
Kár volna meg nem becsülnünk a halottakat, csak azért, mert halottak. Ha fiatalon, vidáman, tüzeskedve küzdünk az igazunkért s vitatkozás közben lecsepüljük úgy az eleveneket, mint a holtakat - ez bizonyára irigyelni való nagy erő. De az irodalomnak éppen az a mindent legyőző ereje, hogy a könyvek igazságai akkor se veszítik el a nyilvánvalóságukat, amikor a könyvek szerzői már egészen csöndes emberek.
[*] Ludwig Speidel. Eine literarisch-biographische Würdigung von Ludwig Hevesi. 1910, Bei Meyer & Jessen, Berlin.