Hetedik elégia

Hetedik elégia szerző: Francis Jammes, fordító: Kosztolányi Dezső

─ Meggyógyul-e mondd, én hivem,
  szegény-szegény beteg szivem?

─ A hó se gyógyul meg soha,
  mindig fehér a mosolya.

─ Te drága, könnybe nevető,
  szivárványban szelíd eső,

  mondd csak, Mámore, én életem, meg
  kell-e halni énnekem?

─ Hát hogyne, kis bohó fiam...
  az égbe röppenünk vigan.

─ S a jó Istennek, hogyha jön,
  mit mondasz a kék égbe, fönn?

─ Azt mondom én, hogy itt alant
  jajt láttam és boldogtalant.

─ Ó édesem... te drága... menj...
   Mondd hát, milyen is lesz a menny?

─ A mennybe fönn sok hárfa van,
  szalag, kékség, határtalan.

─ S mi lesz még fönn az égi-kék
  hazába... Mondd, Mámore, mi még?

─ Velem leszel, szivem, velem,
  s ott lesz velünk a szerelem.