Hetedik elégia
─ Meggyógyul-e mondd, én hivem,
szegény-szegény beteg szivem?
─ A hó se gyógyul meg soha,
mindig fehér a mosolya.
─ Te drága, könnybe nevető,
szivárványban szelíd eső,
mondd csak, Mámore, én életem, meg
kell-e halni énnekem?
─ Hát hogyne, kis bohó fiam...
az égbe röppenünk vigan.
─ S a jó Istennek, hogyha jön,
mit mondasz a kék égbe, fönn?
─ Azt mondom én, hogy itt alant
jajt láttam és boldogtalant.
─ Ó édesem... te drága... menj...
Mondd hát, milyen is lesz a menny?
─ A mennybe fönn sok hárfa van,
szalag, kékség, határtalan.
─ S mi lesz még fönn az égi-kék
hazába... Mondd, Mámore, mi még?
─ Velem leszel, szivem, velem,
s ott lesz velünk a szerelem.