Hervadt kertben
szerző: Kosztolányi Dezső
A kerti golyókon a nap tüze ég...
Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.
Szótlan haladok fáradt utamon
s vérem melegíti a nap sugara.
A ritka lugas, mely a nyár idején még
árnyat teritett, amidőn teveled
bolyongtam a rét iratos szövetén,
most fázva susog s piruló levele
egymásra borulva, a szélben inog.
Pár árva virág remeg ott a gyöpön,
bús szára lehajlik, tört szeme zárul
és várja a csendet, az álmotadót
s én hallom e csend, e mulás elejét.
Némán haladok... De a fű, a virág
mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?
Emlékezem és kigyuló szememet
a könny lepi el s csüggedve lezárom.
Halovány orcámra a láz tüze száll,
miként a levélre az őszi, piros lob,
aztán lesülyed fejem a kebelemre,
mint ottan az őszi virág, amely elhal.
S a kerti golyókon a nap tüze ég.