A lap feldolgozottságának foka

Hernyó

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hernyó
szerző: Gárdonyi Géza

       Tudom, hogy utáljátok a hernyót. Én se szeretem. Senki se szereti, csak az énekes madarak. Az énekes madarak is csak úgy szeretik, hogy megeszik.
No, köszönöm, hogy engem úgy szeressen valaki, mint az énekes madarak a hernyót!
De hát miért utálatos a hernyó?
Azért, mert olyan puha a teste, hogy ha megfogják, szétfreccsen, meg azért is, mert nem ismerjük a lelkét, csak azt látjuk, hogy az egész élete folytonos kártevés: megeszi a virágainkat, káposztánkat, almánkat, cseresnyénket, megeszi még a bimbókorban.
Pedig a hernyó csakúgy az Isten teremtése, mint mi vagyunk. Ő, a nyomorult féreg, nem tehet arról, hogy hernyónak született. A nap melege kikölti az icurka-picurka kis tojásokból, s ő egyszer csak ott találja magát tömérdek sok apró kis testvérével egy zöld levélen, ami neki ennivalója is, meg háza is egyuttal.
Képzeljük el, hogy mikor először nyitjuk fel szemünket, egy akkora turós lepényen találnánk magunkat, mint a pesti városliget vagy egy akkora cseresnyében, mint a templom.
Bezzeg megörülnénk a jó állapotnak, s mi is csak hozzáfognánk a hajlékunk falopatásához. Hanem azért annyit nem tudnánk enni, mint a hernyó.
- Tudjátok-e, mennyit eszik a hernyó?
- Huszonnégy óra alatt éppen annyit eszik, mint amennyit a teste nyom. Szeretném én látni azt az embert, aki akkora pecsenyét meg tud enni, egy nap alatt, mint amekkora ő maga. Azt mondanám neki:
- No pajtás, nem tartanálak el száz forintért sem egy hónapra.
De mi is lenne belőlünk, ha a hernyók akkorák volnának, mint az emberek? Megennék egy hét alatt az egész világot!
Szerencsére a hernyók kicsinyek. Némelyik, mikor kibuvik a tojásból, csak akkora, hogy alig lehet meglátni. Egy kis szilva-fa levelen száz is megfér.
Eleinte csak azon az egy levélen élnek, de hogy folytonosan eszegetik azt az egy levelet, egyszercsak arra eszmélnek, hogy se paplan, se asztal, széjjelebb kell nézni a világba.
Akkor aztán megoszlanak. Egyik jobbra. másik balra. Van a fán levél elég, meg nő is mindennap szüntelenül. Levélről-levélre mászva zabálnak naphosszat, csak éjszakára gyűlnek össze egy fátyolszerű fészekben, amit a nyálukból szövögetnek.
De van olyan hernyó is, amelyik nem nappal eszik, és nem él társas életet. Ilyen a káposzta hernyója. Az nappal a földbe rejtőzve alszik, és csak este buvik ki és mászik a gyönge káposztára. Eszik reggelig.
Reggel, mikor meghallja a rigó nótáját, fölemeli a fejét és bizonyára egy gondolkozik:
- Hohó! Itt van mára hernyók ellensége. Szaladjunk!
Azzal egy-kettő: befurakodik ujra a földbe és nekifekszik az alvásnak.
Van aztán olyan hernyó is, amelyik azt mondja:
- Nem félek én sem a rigótól, sem a fülemilétől. Van énnekem olyan bundám, hogy azt nem meri lenyelni senki.
A szőrös hernyó beszél így, a papmacska. amelyik köröskörül el van borítva hegyes, egyenes szőrökkel. Ahhoz csakugyan nem nyúl a rigó, se a fülemile. Hanem bezzeg a kakuk madár nem olyan finnyás. Az, amint megpillantja a szőrös hernyót, azt mondja:
- Gyere csak, koma, éppen nekem való vagy!
Azzal úgy bekapja, hogy a hernyó még jajdulni se ér rá ijedtében.
De néha annyi a hernyó, hogy az énekes madarak nem győzik megenni. Olyankor szomorú az esztendeje a gyümölcsös kertnek. Míg egy-két alma, alig egy-két szem szilva lóg a fákon. A cseresnyét meg, ami kevés mutatkozik, egy apró légyfaj teszi kukacossá. (Mert abból a kukacból, ami a cseresznyében van, kis fekete légy lesz.)
A hernyó, mikor már megnőtt, egy napon körülköti magát csillogó fonállal, vagy pedig saját testének a nedvességéből kérget csinál magának és elalszik benne. Egyik rövidebb ideig, a másik hosszabb ideig. Az a burkolat, amit maga körül szőtt: a gubó. A gubó burkolata olyan erős, hogy sem az esső nem hat át rajta, sem a madár nem bírja felvágni.
A hetekig tartó alvás alatt átalakul a hernyó. Hat lába megnő, a többi elvész. Az oldalán szárnyak nőnek, és a két szeme is szebbé fejlődik. Végre egy napon felébred. Kirágja, kikarmolássza magát a gubóból és kimászik.
Még nem tud repülni. Szárnya a teste körül gyönge patyolatként van körülcsavarodva. Az a patyolat nedves. A napfényre mászva, bontogatja, szárítgatja.
Akkor már nem hernyó. Gyönyörű pillangó. Mikor a szárnya megszáradt, föllebben vele a levegőbe és száll, csapong ide-oda könynyedén, virágról-virágra és fáról-fára. Csupa játék, csupa gyönyörűség az élete.