Hercules választása

Hercules választása szerző: Kis János

Lowth után, 1790.

Most érte Hercules azt a szép idejét
   Mellyben az ifjúság világpiacára
Fellép, és elszánja legtüzesb erejét
   Vagy az ész vagy a kény hív szolgálatjára.
Az ártatlan szívben e szép kikelettel
   Vagy a vétkek gyoma első gyökeret vér,
Vagy virtus bimbója nyíl nagy kellemettel,
   S gyönyörű virága szebb gyümölcsöt ígér!
Mert ha illy szent tűz gyúlt az ifjú melyében,
Nemes vér fog mindég buzogni erében.

Egykor, hogy fényénél józan itélésnek
   Megtekintse éltét, Alcides keresett
Csendességet, anyját bölcs elmélkedésnek,
   S titkos múlatása helyére lépdesett.
Útját mint folytatja komoly andalgásban,
   Egy csendes völgyet ér, hallgatás hazáját;
Itten, elmerűlvén mély gondolkodásban,
   Szemléli az élet kétséges pályáját:
Két út nyílt előtte, ez magas sziklára,
Amaz kristály csermely virágos partjára.

Tüzes harc támadt itt habzó elméjében.
   Nemes nagyra vágyás most szivét gyújtotta,
Majd lágyság szerelme gyúladott melyében,
   S abban a nemesebb lángot eloltotta:
Midőn ím távolról két asszonyi képet
   Lát jőni feléje dicső tekintettel.
Mind kettőt felségest, mint angyal olly szépet,
   Messze felülmúlót halandót termettel.
Mind kettő szép, de bírt más más méltóságot:
Ez szent tiszteletet, az gerjeszt vígságot.

Az első dicsőbb és mesterség nélkűl volt,
   Orcáján egészség víg fénye ragyogott,
Isteni képének minden szív meghódolt,
   Hónál fejérb ruha szép testén lobogott,
Lépett méltósággal elegy kegyességgel,
   Szelid szemeiből égi tűz szikrázott,
Minél közelebb ért, isteni szépséggel
   Annál inkább bájolt, mellynek nem hibázott
Csak egy vonása is. Víg színt mosolygással
Felségest mérséklett jámbor nyájassággal.

Másiknak messzünnen szédítőbb szépsége,
   De csalfán nyargaltak szerte szét szemei;
Hova tovább fonnyadt színe ékessége,
   Mert csak mesterségnek mázolták kezei.
Kevély, puha, teljes buja gondolattal,
   Tánchoz szokott lábát játszva emelgette.
Gyenge testét fedte vékony patyolattal,
   Melly titkos kellemit csak félig rejtette,
S midőn azzal a szél csintalanúl játszott,
Deli teste annál bájolóbbnak látszott.

Sokszor hízelkedve kacsintott magára,
   Majd árnyékát nézte gőgös rátartással,
Majd megvetve pillant annak látására,
   Szépségét hány szemek nézik imádással.
Míg most a másik szűz ballagott módosan,
   Kettőztette útját szapora lépéssel,
Nem tudván mást várni győzésnél, biztosan
   Ment az ifjú felé titkos örüléssel,
S általölelvén azt forró indúlattal,
Így szól hozzá méznél édesebb szózattal:

"Hogy jutál, Hercules, e kétes ösvényre?
   Hogy fér meg ennyi gond egy ifjú melyében?
Bátran, o kedves! lépj e kies ösvényre,
   S járj kényedre vígság téres mezejében.
Tépd öszve fáradság, munka, gond láncait,
   Élj velem szabadon nyúgalom karjában.
Ezer baj üldözi dicsőség fiait,
   Enyéim nyúgosznak öröm hajlékában.
Alávalók hírért hadd fáradozzanak:
Az egek vígságra téged alkottanak."

Az ifjat minden szó tőr gyanánt sértette.
   Benn az indúlatok most kétszerte vívnak.
Soká bámúlt. Végre: mi neve? kérdette:
   "Engem, mond, szép ifjú, Boldogságnak hívnak
Kérdezd csak, megmondják szerencsés híveim.
   Rájok foly áldásom. Ők tudják becsemet.
S noha puhaságnak hívnak irígyeim,
   Hadd gyalázza csúfos irigység nevemet.
Irígység mindég kész szép hírt csonkítani,
S legfényesb érdemre homályt borítani."

Itt a felségesebb szép szűz megérkezett,
   Ki mind eddig díszes móddal közelgete,
S egész méltósággal illy szókat fejezett:
   "Hercules, vérednek égi eredete,
S eleint' okosság tanácsán járásod
   Benned egy bajnokot ígért a világnak.
Ha bölcseség míve lesz e választásod,
   Most az idő, hogy lépj halmára nagyságnak.
Eredj, dicsőíts meg engemet s magadat,
Menj a holott vetted szent származásodat!

De, nem titkolja el szám az igazságot:
   Fáradsággal kell itt nyerni diadalmat,
Munka nyerheti el a fő boldogságot;
   Ezt az égtől feltett, felséges jutalmat.
Csak erősnek fizet a dicsőség szép bért,
   Gyávának a laurust soha nem juttatja,
Thronusát veszélyek őrzik, s e szent helyért
   Vívni kell, az égnek ez szent akaratja.
Csak kemény ostrommal nyílik meg szent vára,
Munka, gond s fáradság az örök hír ára.

Akarsz-e kedvese lenni az egeknek?
   O Hercules, imádd örök hatalmokat,
Fiúi készséggel engedj tetszéseknek,
   S méltó áldozattal tiszteld oltárokat.
Vagy várod, hogy néped, tettid bámúlója,
   Szeressen mint atyját, s bízzék hatalmadban:
Légy hazád ügyének szíves szószólója,
   A tanácsban szava, fegyvere a hadban;
Légy kész élni, halni, kedves nemzetedért,
Érte viselj bátor szívet, s onts nemes vért.

Akarsz-e erőddel halandót előzni,
   Hogy kész pártfogójok az elnyomtaknak légy?
Tanúld legelsőben magadat meggyőzni,
   S a puha élettől végképen bucsút végy.
Az éjnek fösvényen fizesd adósságod,
   Nappal útazásod folytasd serénységgel;
Mind nyárban, mikor nap gyujtja szomjúságod,
   Mind mikor tél fagylal fergeteggel s jéggel:
Így az élet terhét békével viseled,
S diadalmas kard lesz, valahol jársz, veled." -

"Hallod, kedves ifjú, mennyi fáradságra
   Kárhoztatod élted, ha vágysz dicsőségre,
Így szólt a Puhaság, nem termett aggságra
   Gyenge tested, termett víg gyönyörűségre.
Ehez vezetlek én, kedvesem, jer velem!
   Számkivetve vannak itt a búk, bánatok,
Itt thronust emeltek a vígság s szerelem,
   Én a boldogságra szebb ösvényt mutatok.
Az én utam kies, öröm rajt utazni,
Jer, kedves, végetlen örömben osztozni." -

"Elcsábúlt, millyenek a te örömeid!
   Így szóla a Virtus. Butaságba merít
Téged a rút lágyság. Kényes tetemeid
   Rettegik a munkát, az öröm fűszerit;
Elébb, mint szomjúzol, poharad üríted,
   Kényszerítve eszed pompás ebédedet,
Ízetlen örömid kelletlen meríted,
   Hiába csiklandod eltompúlt ínyedet.
Még is a természet néz rád gyűlölséggel,
S hiába kérleled ezer mesterséggel.

Istenek itala, nectari édesség,
   A legdrágább étek úri asztalodon,
Mind ízetlen néked. Az igaz csendesség
   Nem aluszik soha virágos ágyadon.
Únalom emészti henyélő éltedet,
   Álmodat korhelység mérge keseríti,
S o, millyen álom az, melly bágyadt lelkedet
   Érzéketlenségbe mélyebben meríti!
S egy kis nyugvást enged a nagy pusztaságban,
Mellyben nappal bolyongsz kínzó tunyaságban.

Legtisztább örömet jóltévő kezével
   Természet osztogat gazdag tárházából,
Ennek örök hadban élsz szent törvényével,
   Csúfot űzsz okosság serkentő szavából.
Bár halhatatlan vagy, de a nagy istenek
   Téged, mint méltatlant égiek sorsára,
Dicső országokból földre vetettenek,
   Elfajúlt halandók érdemlett honjára.
Itt is méltó bére van álnokságodnak:
A kábák ölelnek, a bölcsek tapodnak.

Kevély boldogtalan! ostobán azt véled,
   Minden gyönyörűség hogy neked sajátod,
Még is a mi legszebb, te azt nem szemléled,
   Jótéteményidet te soha nem látod,
Bár vígságban minden érzékenységeket
   Ringató muzsika ne szűnjön hangzani,
De legédesb hangnál édesebb éneket
   Nem hallasz - nem hallod nevedet áldani.
Nem, az esztelennek dícsérd örömedet:
Annak szólj mézesen, ott vesd meg tőredet!

Víg frigyeseidnek szép boldogság részek:
   Bolondos ifjúság, búval tölt öregség.
Ifjak, s már sínlődnek: vének, még sincs eszek;
   Lelkeket bűn rontja, testeket betegség.
Puhák, restek, élnek buja tunyaságban,
   Tékozolják késő jajért erejeket;
Kétségbeesettek a nyomorúságban,
   Rettegés s búk között végzik életeket.
Múltra sírva nézvén, jövendőtől félvén,
Holtan átkoztatnak, megvettetnek élvén.

De én istenekkel lakom dicsőségben,
   Mint legkedvesb lyányát, a legmagasb felség
Ugy tekint engemet. Valami szép égben
   Vagy földön tündököl, az én lángomtól ég.
Erő bölcs tanácscsal, dolog mesterséggel
   Szépen egyeztetve az én segédeim.
Melybe bátorságot serény vitézséggel,
   Szívbe kegyességet öntnek törvényeim.
Az igaz barátság köt csak olly lelkeket,
Kik nekem szentelték egész életeket.

Nem kell enyéimnek vendégség pompája:
   Jó ízt ád a munka minden eledelnek.
Fáradt tagjaikat nyúgodalom várja,
   Édesden alusznak, vídáman felkelnek.
Az egészség s öröm víg társaságában
   Utaznak gyötrő bút soha nem érezve,
S ha éltek szép napja egész futásában
   Vissza tekintenek örömtől könnyezve,
Látják sok ezerből, hogy egy nap sem ment el,
Melly nem tündöklene szép cselekedettel.

Végre mikor jutnak éltek határára,
   Nyúgovó hamvokra sok ezer áldás száll,
Nevek, mellyet felvesz örök hír szárnyára,
   Vég nélkűl szent leszen a késő világnál.
Ebben áll, Hercules, a dicsőbb lelkeknek
   Igaz boldogságok. Fogadd intésemet,
Légy méltó magzatjok a nagy isteneknek,
   Repűlj dicsőségre, válaszd ösvényemet;
Halhatatlan, jövel! vezérlem lábodat,
Találd meg énvelem mennyei honodat!" -

Herculesnek könnyen lobbanó szívében
   A Virtus szavai tüzet gerjesztettek,
Minden gondolatok felhevült lelkében
   Szentek, felségesek, mennyeiek lettek.
Eloszol előle tévelygés homálya,
   Déli fényben látja puhaság rútságát,
S megdicsőűlt szeme bámúlva csudálja
   E hamis Syrennek álnok csalárdságát.
Igéző orcáján minden szépség megholt,
   Imént piros, tüzes, most sárga s halvány volt.

Nem virágzottak már rózsák ábrázatján,
   Eltűntek mindegyig hazug szépségei,
Sárga halaványság űlt most arculatján,
   Homályba borúltak béesett szemei.
Mint mikor szép Írisz az ég tájékára
   Sok gyönyörű színnel kifestett boltot hajt,
S csak hamar, bámúló szemeink láttára,
   Hervad dicső színe, mellyért a szív sóhajt.
A hol imént fénylett tündér dicsősége,
Lebeg most felhőknek sűrű setétsége.

De a Virtus inkább szebb fénynyel sugárzott,
   Új új virágokat termett kellemete.
Édesgető erő szeméből szikrázott,
   S mindég mosolygóbb lett komoly tekintete.
Vezess! tiéd vagyok, isteneknek vére!
   Felkiált Alcídes; mutasd ösvényedet!
O kegyes, bírd szívem; légy éltem vezére,
   Örökké szivemben tartom beszédedet.
Míg esküvő nyelve illyeket fogadott,
Addig egész szíve szent lánggá gyúladott.

Ez a mennyei szűz isteni erejét,
   Lelkébe lehellé teljes hatalmával,
Vitézi erővel páncélozta melyét,
   S testét keménységnek ruházta vasával.
Fáradságban érc volt, kőfal az ostromban,
   Vas kezével ezer szörnyeteget levert.
Egyik merész tettét száz követte nyomban,
   Virtus által helyet fő bajnokok közt nyert.
Virtus által egek egébe költözött,
S örök ifjúságban él istenek között.