Herceg Ferenc: Éva boszorkány
| Herceg Ferenc: Éva boszorkány szerző: Várady István |
Színjáték három felvonásban
Finomra pihentesse a fülét, aki Herczeg Ferenc új darabját igazán végig akarja élvezni.
Mert a szavak árnyalata, zenéje, ejtése-módja csakolyan fontos ebben a színjátékban, mint a tétel, amelyet példáz, az igazság, amelyet igazol. És - itt elébe vághatunk a következendőknek - a darabnak ez egyúttal a tétele.
Éva várat és csatát vesztett, amíg hallgatott. Viselte sorsát, amely a babona s az előítélet kemény alapjain épült. Hideg vasláncot hordott gyenge nyakán, szót fogadott a kamarásnak, aki életét irányította és gyakran emlékeztette rá, hogy boszorkány leánya. Hallgatott és elvesztett minden elveszíthetőt. Így volt eddig. De most a szerelmese forog kockán. A bolognai kóbor deák, akivel a nádi bujdosásban találkozott. Az első, az egyetlen férfi. És most ráeszmél arra, hogy nem hallgathat tovább. De mit tehet. Katonái fáradtak és megbízhatatlanok, pénze nincs, várai idegen kézen. Hát beszélni fog. De mit szólhat: kérges szívű, babonáktól áthatott emberekkel áll szemközt. Szólhat-e lelke intim titkairól, bánatairól, panaszairól? Nem. Tehát hazudni fog.
Ne ráncolódjanak a moralista szemöldökök. Igaz, hogy ez a nő most harmadfél felvonáson keresztül csalja és áltatja magát, szerelmesét, barátait és üldözőjét. De igazat nem szólhat, és ha hallgat: elveszett. És végül is, nem sikerül az egész. A deák hegedűjéről lepattan a húr, a deák a mélybe ugrik. Éva szívében ugyanaz a húr szakad meg és az élet, amely előtte áll és amelybe iszonyatos kacagással veti magát, hasonlatos ahhoz a mélységhez, amelyben a deák vére piroslik. Mit nyert az egésszel? Egy éjszakát, egy szerelmes, riadásos, halálosan boldog éjszakát, amelyért megfizet minden testi és lelki javaival.
Ez az éjszaka a színmű második felvonásában borul Éva alakja fölé. És örömmel adunk számot ez érzésünkről, ennél a felvonásnál jobbat és szebbet Herczeg nem adott még nekünk. Erős, szép szimbólumok egész sora következik. A boldogság vára, az első és utolsó éjszaka, két szegény élet tartalma, a deákot drága köntös fedi már, de a lábán bocskor. Látod - mondja szomorúan - minden álomban van egy rés, amelyen az ébredés, a holnap néz be! Az éjszakából hadi kürtök szólama tör elő. A holnap kürtjei. A halál kürtjei. Hát vége? Már vége? És a várba menekült, mindenért megfizető szerelmesek felvonatják a hidat. Kívülrekesztik a holnapot. És tragikusan lelkendeznek át a boldogság partjaira, mert felégetik a hidakat maguk mögött.
Tökéletes felvonás. Az egész mű ezért íródott. Ami előtte van, ahogy felépül, és ami utána következik, ahogy a kuszált szálak kibogozódnak, abban vannak hibák. De ahogyan a második felvonás elhalványította az első és a harmadik felvonásnak kétségtelen szépségeit, úgy halványítja emlékezetünkben azok benyomását is. És ez helyén van így. A tiszta érték a darabnak ebben a részében volt, elég erre emlékeznünk.
Várady Aranka meleg volt és kedves, Somlay egy kisebb szerepben szimpatikus és szavahihető, Rákosi Szidi okos, mint mindig. A többieket nem illeti dicséret. A darabot rosszul játszották. Álom - mondja a deák a végtelen és kételkedő boldogság percében. A színpadon zörgő, kulisszás álvalóság volt az egész.