Henri Barbusse: Tűz
szerző: Havas Gyula
(Fordította Lendvai István)
“És íme, a vihar komor fényénél, a zilált fekete felhők alatt, - mik mint gonosz angyalok nyúlnak el a föld felett - mintha nagy, fakó síkság terülne előttünk. Látomásukban alakok kelnek a sár és víz pusztaságából, felkapaszkodnak a föld színére, vakoskodva és sártól összetörten, mint borzalmas hajótöröttek. Mintha katonák volnának. A patakzó síkság, melyet hosszú párhuzamos csatornák szabdalnak, pocsolyák lyuggatnak, óriási széles és a földre igyekvő hajótöröttek rengetegen vannak... De harminc millió rabszolga, akiket a sár háborújában egymásnak kergetett bűn és tévedés, felemeli emberi arcát, amelyen végre akarat formázik. A jövendő e rabszolgák kezében van és látni, hogy a vénhedt világot el fogja változtatni az a szövetség, amelyet egyszer megkötnek azok, akiknek száma és nyomora végtelen."
Két vízió, két irtózatosan sötét s a nagyon kevés reménysugárral még vészesebbé fénylő látomás közé ékelte, komor keretbe, Barbusse ezt a regényt, amely azonban sem belső, sem külső tulajdonságaival nem vindikálja a “regény" nevet. Egyszerű harctéri napló ez, de annak grandiózus és feledhetetlenül megrázó.
Az első vízió, amelyből a fenti sorokat idéztem, valamely svájci szanatóriumba visszavonult gazdag és független emberek látomása a háború kitörésének napján, súlyosan tüdőbeteg embereké, akiknek nemcsak tartózkodási helyük, de egész életük és világnézetük is abszolút semleges, mert hiszen teljes materiális és pszichikai függetlenségük mellett, különböző nemzetek fiai egyazon nyavalyával mellükben, nem éreznek semmiféle “hazafiúi" érdekeltséget, csak a mindnyájukban közös, harcos és ösztönös ragaszkodást az élethez. És gondolataik a háborúval kapcsolatban e két véglet között csapongnak: “Vigyázzanak a trónok!" és: “A világ sebe gyógyíthatatlan!"
A másik, a befejező kép, egy minden borzalmakon és pusztulásokon keresztül rongyolódott csapat sáros, piszkos és véres emberroncsainak beszélgetése egy kis reménytelen szünet alatt, mielőtt nekiindulnának, hogy újrakezdjék a háborút:
“...mindezek az emberek ott, akik nem akarnak vagy nem tudnak békét teremteni a földön, mindezek az emberek, akik egy vagy más okból a dolgok régi rendjébe kapaszkodnak görcsösen, érveket adva vagy hamisítva alája, mindezek az ellenségeitek! Ellenségeitek, sokkal inkább, mint ezek a német katonák, akik itt feküsznek köztetek és akik mindössze csúnyául rászedett és elbutított állatok..."
Mind a két beállítás tendenciózus, mint ahogy az egész könyv, ha regény, úgy irányregény. De a tendencia igazságos és szent és megdöbbentően világít rá arra a valószínűtlenül hangzó igazságra, hogy a háborút helyesen és tisztán látni csak a két véglet képes: a teljes függetlenség tőle és a teljes elnyomottság és kiszolgáltatottság benne és alatta.
Ami azután e komor keretek között van, az valóban nem más, mint folyton ismétlődő, váltakozó sorozata a harcterek döbbenetes képeinek, egy ördögi motolla, amely forgatja, forgatja vigasztalan és véres panorámáit. Ezek a képek irtózatosak és megrázóak, de elevenek és plasztikusak - sokszor a riport fotográfiai hűségével, - kevés köztük a derűs és napos fények pihentető vigasztalása, mint amilyen kevés jut ebből annak a bizonyos harminc millió rabszolgának. Barbusse egy ezek közül s így igazán megbocsáthatnák neki ezt az “egyhangúságot" azok a bírálók, akik viszont a többi milliók közül valók, annál is inkább, mert - a könyv olvasása után nyilvánvaló - Barbusse nem akart itt regényt írni, semmit se akart, csak magát a háborút adni, csekélység, a világtörténelem legnagyobb bűnét és gyalázatát, tanulságos képekben, kimerítően.
Egyik kritikusunk például egy fölényes és szigorú mondatban “kispolgári regény"-nek nevezi a Tüzet. Hát ez az, amit nem lehet! Tudniillik ez nem igaz. Mi az, hogy kispolgári? Ha ez a harctéri napló leltári szürkeséggel és a polgári ízlés számára mesterkélt kapcsolatok keresésével sorakoztatná képeit, joggal illethetnénk ezzel a jelzővel. De éppen megfordítva van. Ezeknek a leírásoknak az egyhangúsága s itt-ott az unalmasságig menő részletessége éppen a kispolgár felett mérhetetlen magasságban álló ember fölényes, következetes és önmagával szemben is kegyetlen felülemelkedése a polgári szempontokon, bár, megengedem, részben az irodalmiakon is. Nem, kérem, ha van fölény, mely - különösen az ezúttal bővebben jellemezni nem kívánt magyar viszonyok között - Barlusset elítélni jogos, úgy ez az abszolút művészi szempont fölénye legyen. Ez azután megállapíthatja, hogy az ő véres, rongyos, bűzös és riasztó, de mindeneken felül igaz leírásai a realizmusnak már éppen elég zolai realizmus sűrített utódai, zsúfolt essenciái, túlerős adagolások, “vigyázat méreg!" jelzéssel "nem kispolgárnak való" felírással. (Mert valóban, a kispolgárok panaszkodnak mindenfelől: az egyik unja, a másik sokallja, a harmadik ízléstelennek tartja, a negyedik nem hiszi, az ötödiket nem érdekli, a századik épp most mondja a szomszéd asztalnál: “jó, jó, kérem, de az egész regényt el lehetne mondani tíz oldalon," - ami különben magába véve igaz is.) Ez a szempont azután szemére vetheti Barbussenak, hogy írása sokkal inkább szocialista és pacifista cselekedet, mint irodalmi munka. De annak nagyszerű és nemes, és magyar kollégáink meggondolhatnák: az emberiség s az agyonnyargalt vesszőparipa, az “örök emberi" szempontjából mi értékesebb: a középszerűnél nem sokkal kiválóbb írónak irodalmilag talán jelentéktelen, de elszánt és nemes szociális és pacifista munkája, vagy pedig a középszerű és annál alacsonyabb íróknak irodalmilag jelentéktelen, egyéb szempontokból pedig legtöbbször becstelen és hazug kontárkodásai?
Lendvai István fordítása megértő és lelkiismeretes munkának látszik. De egyes részek kitűnő érzékeltető erejével és élettel teljes lüktetésével szemben más részek elnagyolt és kusza hangja arra enged következtetni, hogy valamely külső ok, - talán valami záros határidő, melyen belül a fordítást szállítania kellett, - gátolta őt a képességeivel egy nívón álló munka kifejtésében. Ezenkívül még egy súlyos problémával állhatott szemben a fordító: nem állott rendelkezésére egységes és mindenki számára hozzáférhető, népies katona-nyelv, amellyel leginkább viszaadhatta volna a francia katonák beszélgetéseinek különös zamatát. Ilyenformán kénytelen volt az, “ahány ezred, annyi nyelv" jegyében fejlődött magyar bakastílus virágait keverni valami hamis és furcsa káoszba, másrészt egyes szólásmódok, katonai kifejezések szószerinti lefordításával a magyar fülnek merőben idegenül hangzó kitételekkel rontani a mondatok szemléltető erejét.