Helois Abelardhoz a klastromból
szerző: Dayka Gábor
Itt az Ártatlanság magános lak-helyében,
A néma Békesség lármátlan kebelében:
Hol mentségét[*] a szív törvény alá veti,
S a kéntelen Virtust önnként is öleli:
Elmémnek nyúgalmát mi fergeteg zavarja?
Eggy gyenge szűz keblét mi öldöklő gond marja?
Ki gyújtja-újra-fel alélt érzéseimet?...
Amor! hát újjolag meg-loptad szívemet?
Ah! meg-tsalatkozám....még égek....még is áldlak...
O bús!... Ó kedves név! O Abelárd.....imádlak...
Ez írást ─ hányszor nem hinték rá tsókokat!
Hányszor futottam-bé ─ ez ismért sorokat
--------------
Az első fordítás 1791
Itt az ártatlanság kellő lak-helyében,
Hol nyugszik a Béke örökös tsendében:
Hol a szív mentségét törvény alá veti,
S a kéntelen Virtust önnként is követi:
Elmém nyugodalmát mi szélvész zavarja?
Eggy gyenge szűz keblét mi komor gond marja?
Ki lobbantja rosszúl el-altott tüzemet?
Szerelem! hát ismét meg-loptad szívemet?
Ah nem tudtam!... még is égek... még is áldlak...
O kedves... o bús név... Abelárd!... imádlak...
E levelet-szásszor hinték rá tsókokat,
Százszor olvastam-el ─ ez ismért sorokat.
A síró Helois ajakira szorítja...
Abelárd!...hitemet de jaj! mi tántorítja!
Mit írok!...oh Egek!...tiltott vonásaim
Mossák-el szívemből fel-forró könyjeim...
Bosszú-álló Isten! botsássd-meg tévedésem!
Te tiltod hívemmel közölni szenvedésem:
Kemény hagyásodat Leányod tiszteli:
Jaj! szívem kénszerét...s a toll őt követi.
Te az önként fogoly Virtus kegyetlen zárja!
Hol fojtja bűntelen ezt a keservek árja:
Hol az ártatlanság el-fedve kellemét
A bú könnyjeiben fereszti kebelét:
Ti rózákkal hintett lelketlen alkotványok!
Kiknek töményezünk szerentsétlen leányok:
Midőn alélt tüzem fel ébred mellyemben,
Ah hogy nem lehetek, mint Ti érzéketlen!...
---------------
Helois esdeklő szájára szorítja...
Abelárd!...de hitem jaj mi tántorítja!...
Ki nevét említém! mit írok!... vonásom
Mossa-el szívemből fel-forró sírásom....
Bosszú-álló Isten! engedj-meg vétkemnek!
Te tiltod ne írjak eggyetlen eggyemnek:
Kemény hagyásodat Helois fogadja...
Jaj! szívem parantsol... s tollam őt hallgatja.
Te az önként fogoly Virtus setét zárja!
Hol fojtja bűntelen ezt a bánat árja:
S az ember, tulajdon tsendének gyilkossa,
Ajakit tsak a bú könyjeivel mossa:
Tí virággal hintett lelketlen márványok!
Tiszteletünk tárgya, hideg maradványok!
Midőn Abelárdhoz vonz a hév szerelem,
Érzéketlenségtek osszátok-meg velem!
Heába mennydörög Teremtőm bús egében:
Győzött a szerelem Helois kebelében:
A szőr-zsák, öldöklés, bőjt, fogadásaim
Nem bírnak, s lángomat nem oltják könyjeim.
Alig, hogy olvasám kezednek gyász-vonását,
Szerelmed zálogát, hűséges szíved mássát:
Alélt indúlatom pontban fel-ébrede.
O tsendem gyilkosa! s ó lelkemnek fele!
Amor kardjaidon melly boldogságot nyújta!
Öledből ki-fejtvén melly siralomba sújta!
Ollykor Myrtus borít, és Isteni tsendel
Előmbe le-borúlsz, s Helois fel-emel:
Ollykor tsak egyedűl képzellek a pusztában
Porral hintett fejjel, s utálatos tsuklyában:
Komor tekéntettel, halvány artzúlattal
El-zárva bús cellád setét falaival.
---------------
Heába mennydörög Teremtőm egében:
A Természet győzött Helois szívében.
A szőr-zsák, öldöklés, bőjt, esküvéseim
Nem bírvák, s lángomat nem óltják könyjeim.
Pontban, hogy olvasám szomorú soraid,
Szíved keservének titkos tolmáttsait:
Bennem az indúlat ismét szárnyra kele.
O tsendes gyilkosa! s o lelkemnek fele!
Amor karjaidon melly ketseket nyújta!
Amor nálad nélkűl ah melly búba fújta!
Ollykor myrtus-ággal borítva képzellek
Nyúgodt szívvel esni lábamhoz, s ölellek:
Ollykor tsak egyedűl a néma pusztában,
Porral hintett fővel, illetlen tsuklyában:
Halál-színbe borúlt éktelen ortzával,
El-zárva bús cellád homályos falával.
Itt-a bal-végezet sokallva boldogságát
El-tépte Amortól kötött szent társaságát ─
Abelárd, s Helois magános életben
Itt-gyászol ah! eggymást felejtve rejtekben ─
Szívében fojtja-el gyúladozó szerelmét
Ezerszer átkozván negédes győzedelmét ─
Ah írj inkább Kegyes! kössünk eggy új frigyet:
Te Heloisodat sirassd, ő tégedet.
Költsön-panaszaink Eccho majd vissza-hányja:
Eccho a szerelem bús nyomorékit szánja.
Enyhét a könnyekből hogy a szív ne vegye,
Az üldöző sorsnak nints annyi ereje.
S ki tiltja Heloist fakadni vér-könnyekre?
Az égnek van, mondod, tsak jussa illyenekre:
Irgalmatlan mentség! oda van mindenem,
Miólta el-hagyott imádott Kedvesem.
--------------
Itt-a bal-végezet sokallva javokat
El-tépte Amortól fűzött szent lántzokat ─
Abelárd, és kedvelt Heloizza rejtve
Itt ─ fogyasztja éltét eggymást el-felejtve.
Itt fojtja szívében, lángoló szerelmét,
S átkozza rejtekben kevély győzedelmét.
Ah írj inkább! kössünk eggy új szövettséget:
Te sirassd a szegény Heloist, ő Téged.
Kőltsönös jajjaink Eccho vissza-hányja:
Eccho a szenvedő szeretőket szánja.
Enyhét a sírásban hogy a szív fájdalma
Ne lelje, a sorsnak nints annyi hatalma.
S ki tiltja Heloist fakadni könnyekre?
Az Égnek van, mondod, tsak jussa ezekre:
Kegyetlen! mindenem oda van, s nem lelem
Nyúgtomat, miólta nints Abelárd velem.
Értted foly egyedűl ázott szememnek nedve:
Siralmonkban telik talám az Égnek kedve?
Írj! a rejtett titok meg-fejtő jelei:
A szív, s az értelem leg-hívebb mássai:
Kellemetes neme e néma múlatásnak
Hol nintsen a szemnek, sem része a hallásnak:
Ah! e szép lelemény eggy olly szerelmesé,
Ki foglyát jajgatván olvadt könny-tseppekké.
Az indúlat heve a józan észt mint dúlja,
Világos színekkel le-festi Amor újja.
Itt a szív szabadon ki-önti panaszit,
Szégyen nélkűl nyögi szerelme kínjait.
Szabad szeretetünk ártatlan lánggal ége,
S ah! vétkessé tevé a sors kegyetlensége.
Hogy égő szívedet szívemhez lántzolád,
S baráttságot költvén, szerelmedet nyújtád:
--------------
Írj! a rejtett titok jellel ki-adása,
A szív, s az értelem e gyönyörű mássa:
E néma múlatás kellemetes neme,
Hol az ember füle nem hall, s nem lát szeme:
Az írás bizonnyal olly szerelmes míve,
Kinek fogoly kintsén epedt vérző szíve.
A heves indúlat az elmét mint dúlja,
Eleven színekkel festi Amor újja.
Itt a szív szabadon ki-önti titkait,
Szégyen nélkűl vallja szerelme kínjait.
Ah! tisztán ver vala szabad lángunk heve.
Az ég fel-indúla rajta: s vétkes leve
Mikor le-lántzolád szívemhez szívedet,
S barátságot költvén nyújtád szerelmedet:
Szív-hódító tüzét éreztem szemeidnek,
S eggyszerre hódolék igéző kellemidnek.
Nem főldi Gratiák ülték ajakidat;
Mit tennék? meg-adám azonnal magamat.
Kevésbe töltt jutnod kintsednek birtokára:
Önnként meg-hódolék a szerelem szavára.
Te Amort édesnek, nyájasnak festetted,
Varázló kellemi el-fogták szívemet
Ah mi könnyen hatott édes szavad lelkemre!
Igéző ajkidról mint tsepegett nyelvemre!
Meg-ejtél; ízlelém szerelmed javait;
Éretted el-hagyám az Ég törvényeit.
Te benned eggyesűlt elmém, bötsöm, reményem,
Te néked áldozék, Te néked gyúlt töményem.
Melletted a világ szívemnek meg-hala;
Te vóltál Istene, Ég, Főld, és Fő java.
--------------
Szív-hódító tüzét érzém szemeidnek,
S azonnal hódolék bájos kellemidnek.
Mit tennék? nem főldi szépség űlte képed,
Egek magzatjának gyanít vala széped.
Kevésbe töltt jutnod kintsed bírtokára:
Szólltál: s kívánságod el-ére tzéljára.
Te Amort bájoló színekkel festetted,
Nyájas, édes, mondád, s vélem el-hitetted.
Ah! ékes szájadból folyt alá szívemre
E szó, s ajakidról tsepegett nyelvemre
Meg-ejtél; izleltem szerelmed ketseit,
Öledbe felejtém az Ég törvényjeit.
Tisztem, bötsöm, elmém hívemnek szentelém,
Ő néki áldoza szívem, őt tisztelém,
Melletted a világ Heloisnak meg-hólt;
Boldogságom, Ég, Főld, Isten ─ Abelárd vólt.
Említsd, hogy fejedet hajtván híved keblébe
Unszolva édesgetsz az oltár elejébe:
Hát bűn Amor, mondám, mit kívánsz kedvesem?
Ó nem, én őt inkább Virtusnak esmerem.
Polgári járomnak miért vetnők alája?
Rab-lántzot méltatlan miért fűznénk reája?
Bilintset nem visel, nem rab a szerelem:
Békókba lábait mit őltöd kedvesem?
Ő tégye eggyekké, nem a hit lelkeinket;
Hymen nem illetné önnként hű szíveinket
Hymen nem eggyesít, tsak gyenge lelkeket,
Kiknek hitetlenség tulajdonok lehet.
A tiszta szerelem nem tarthat hit-szegéstől;
Természeted tanít, mit félsz a követéstől?
A szerelem legyen fő gondja szívemnek,
A szerelem legyen fő gondja szívednek.
--------------
Te tudod, hogy lelked lelkemhez lántzolva,
Hymen oltárához édesgetsz únszolva:
Kedvesem! mit kívánsz? mondám, én nem vélem
Amort bűnnek, én őt Virtusnak itélem.
Minek azt polgári járom alá venni,
S a törvény hagyási által foglyá tenni?
Nem visel bilintset, nem rab a szerelem,
Szabadon, s nyűg nélkűl születék ő velem.
Amor tegyen minket, nem a hit eggyekké;
Hidd el, hogy Hymen tsak a gyenge lelkeké:
Kiknek hitetlenség tulajdonok lehet.
Engem boldoggá tsak Amor ketse tehet
Az igaz szerelem hit-szegést nem gyanít.
Szeress, s kövesd, mire a Természet tanít.
Tanúljuk-meg, eggymás kedvét mint keressük;
Szívet szívvel, Amort Amorral fizessük.
Szálljon-le székiből a főldnek dús királyja,
S az árva Heloist kezével meg-kinálja:
S thrónussa felibe emelje kedvesed,
Tsak hogy bérűl vele meg-osszam szívemet:
El-hagyja Helois szemfényvesztő nagyságát,
S karjaidon indúl keresni boldogságát.
Thrónust szerelmesed szívedben emele;
Te vagy az ő java, nagysága, tzímere.
Pompás Nevezetek! Szerentse-szűleményi,
Engem nem illettek hívságnak leleményi!
Szerelmesed vagyok; mondj illendőbb nevet:
S azt fogja éretted viselni kegyesed.
Amort, o Abelárd! mi édesnek találom!
Törvény ez egyedűl, a többi puszta álom.
Valjon ki boldogabb, mint eggy szerelmes pár,
Mellyben vágyás, ízlés, indúlat eggyütt jár?
--------------
Száljon-le székiből a főldnek királyja.
S az árva Heloist kezével kínálja:
S emeljen a porból fényes thrónussára,
Tsak hogy szívem legyen szerelmének ára:
El-hagyja kedvesed e kevély nagyságot,
S karjaidon indúl lelni boldogságot,
Abelárd! szívedben emelt thrónust híved:
Nagyságom, javaim, tzímem ─ a Te szíved.
Pompás nevek! kiknek annyok a sors leve;
Félre! nekem elég szerelmesed neve.
Lehet édesbb, lehet méltóbb nevet lelni?
Azzal illess, értted azt fogom viselni.
Abelárd! mi édes a kőltsőn-szerelem!
Törvény ez: a többit tsak álomnak lelem.
Ki boldogabb, hogy sem két szerető kegyes,
Kiben eggy az ízlés, az indúlat vegyes?
Eggyütt enyelg, mosolyg, magát eggyütt mulatja,
Nyelvén eggy szó forog, meg-eggyez gondolatja:
S boldog tsenddel nyugván a Béke karjain,
A sors nem vész erőt szelíd örömein.
Meg-nyúgodt kebelét üresség nem zavarja
Érzékenységeit furdáló gond nem marja.
Ki-állott jajjait homályba temeti,
Nem dúlják nyúgalmát múlt szenvedései.
Tovább terjedhet é a boldogság határa?
Oda törekedünk, s Amor vezérel a'ra.
Az ember fő-java, s eggy kintse ─ szerelem:
Karjaidon függvén illykép folyt életem
Szörnyű nap! gyilkos kéz! irgalmatlan kard éle!
Melly engem végetlen bánatba sújtott véle.
Hát vissza nem verém e rút hohérokat?
Hát ki-nem-menthetém ártatlanságodat?
--------------
Eggyre hajlik, eggyütt enyeleg, mosolyog,
Szívén eggy gondolat, nyelvén eggy szó forog.
Boldog tsenddel nyugszik a vígság ölében.
S neveli vágyásit eggymás kebelében:
Meg-nyúgodt szívébe az üresség nem fér;
Nem vét arányt: édes tsalódása ─ Vezér.
Búja felejtését eggy pohárból issza,
S nem fordúl-elméje múlt jajjára-vissza
Boldogok valóban! ha ember az lehet;
Azt kívánja minden, s Amor azzá tehet.
Az ember eggy kintse, s fő java ─ szerelem.
Így folyt dolgom, míg még Abelárd élt velem.
Oda minden!...bús nap! Szörnyű kéz! átkozott
Pallos! melly fejemre végetlen jajt hozott.
Hát vissza-nem-verém e tsúf erőszakot?
Hát ki-nem-menttém az ártatlan alakot?
Kétségem, karjaim, bús könnyeim forrása
Talám...nem...ah, soha nem vólt dühöknek mássa!
Kegyetlen tigrisek! hagyjátok hívemet!
Én érdemlek halált, fúrjátok e mellyet!
Enyém Amor, s a bűn, s én sírba még nem estem?
Gyilkos pallostokat véremmel még nem festem?
Jaj! mit reménykedem? foly a vér özöne...
Mit? Helois e kínt szívére ne vegye?
Mit? vétek, hogy lelkem keservit panaszolja?
Reményem....a többit titkos szemérem szólja...
De mi kegyetlenűl tör a sors ellenünk?
Eggy kínban újabb kínt, eggy jajban mást lelünk.
Abelárd! menj-vissza meg-fordúló sorsomra,
Hol koszorút kötvén el-hervadt homlokomra
A tsüggedt szerelem kézen fogván vive
Szent karjaid közzül az oltál elibe.
--------------
Karjaim, kétségem, könnyeim hullása
Talám... nem... dühöknek soha nem vólt mássa!
Kegyetlen tigrisek! hagyjátok hívemet!
Én érdemlek halált, fúrjátok mellyemet!
Ha bűn Amor, bűnös én vagyok, én essem
Sírba, vérrel gyilkos pallostok én fessem!
Jaj! nem hajlik szómra szívek...omlik vére...
Mit? Helois e kínt ne vegye szívére?
Mit? vétek, hogy lelkem jajját panaszolja?
Örömem...a többit ortzám tüze szólja.
De mi kegyetlenűl bán a Végzés velünk?
Eggy kínban más kínt, eggy jajban máss jajt lelünk!
Abelárd! menj-vissza meg-fordúlt sorsomra,
Hol koszorút fűzvén hervadt homlokomra,
Édes kebeledből az oltár elébe
Kézen fogva vittél a klastrom öblébe:
Midőn Amor ki-tett tárgyúl a Végezésnek,
Az álnok! nem hallván szavát az esdeklésnek.
S eggy vétkes esküvés, eggy szomorú eset
El-rablá szívemtől eggyetlen eggyemet.
Alíg hogy bé-fedél a gyásznak fátyolával:
Alíg váltottam-fel ruhámat e tsuklyával:
Alíg rejtetted-el ortzámnak kellemit:
Alíg tsókolhatám szőr-zákom széleit:
A templom falai reszketve meg-indúltak,
A Nap el-rejtezett, tüzes villámok húlltak.
Olympus mennydörgött, s réműlve hallgatá,
Hogy búsúlt kedvesed hitét el-árulá.
Az Ég is kétesnek gondolta győzedelmét,
Esmervén Helois hozzád vonzó szerelmét.
Ah méltán szívellé hanyatlott hitemet:
Érette téptem-el szent kötelékimet.
-------------
Midőn Amor ki-tett tárgyúl a Végzésnek
Nem hallván szavait a bús esdeklésnek,
S esküvésre bírta meg-némúlt nyelvemet,
Hogy el-fogom-hagyni örökös hívemet
Fekete fátyollal reszkető kezeid
Alíg takarták-el Helois ketseit:
Alíg hogy tsuklyára változék ruhája,
Tsókkal e szőr-zákot alíg értte szája:
A templom falai rengve meg-indúltak,
A Nap éjbe borúlt, a villámok húlltak;
Olympus meg-réműlt, s hallá bámúlással,
Hogy szívem kívűled meg-esküvék mással.
Az ég győzedelmét kétesnek itélte,
Mert, hogy el-hagynálak, igaznak nem vélte.
Ah! méltán szívellé hanyatlott hitemet:
El-hagytam érette eggyetlen eggyemet.
Ah jővel! ez legyen sok kínjaimnak ára:
Ezentúl ne nyomjon távúl létednek kára.
Tekéntsd szerelmesed bús esdekléseit;
Lehet még ízlelnünk az élet javait.
Játtzodozó szemünk eggymásra húnyorgása,
Szívünk érzései...ah! nints tüzemnek mássa.
Hagyd nyomjam dobogó mellyedre szívemet!
S forró ajakidon keressem lelkemet!
Édes képzeletek! Szerentsém pillantatja!
Melly Abelárdomat adja.
Fonj karjaid közzé! borítts-el könnyekkel!
Tsalódunk? tárgyunkat tsalódva érjük-el.
Titkos játékait nem kérem Cytherének:
De tsókjaik eránt mások nem végezének.
Nem ─ ne hidd Abelárd! más kívánságokat,
Más lángot nevelünk, azokra nyiss utat.
--------------
Ah jővel! e légyen sok kínjaim ára:
Ne nyomjon ezentúl távúl léted kára.
Halld végkép esdeklő kedvesed szavait!
Lehet még izlelnünk az élet javait.
Szemünk eggyütt játtzik, szívünk eggyütt dobog,
Még égek...még lángom dühös lánggal lobog.
Hagyd nyomjam pihegő mellyedre szívemet!
Hagy lehelljem forró szájadba lelkemet!
Mi édes pillantat! mi boldog képzelet!
Melly eggybe forralja lelkem újra veled.
Fonj öledbe, szorítts szívedre!...tsalódunk?
Tsalódva érjük-el, amire vágyódunk.
Cytherének titkos játékit nem kérem;
Borítts-el tsókokkal: és tzélom el-érem.
Nem...ne hidd Abelárd! más kívánságokra
Gerjed íhlett szívem, nyiss útat azokra.
Ah jővel! és vezess az oltár elejébe,
Nyugtasd-meg Heloist e bánat lak-helyébe!
Tanítts-meg űgyemet viselni tsendesen,
S a mennyeiekért fel-adni szíveden.
Gondold, szükségem van eggy olly út-mútatóra,
Ki gyáva sergemet vezérelhesse jóra.
Ints! és intésidet törvény gyanánt veszi,
Kegyes hagyásidat tisztének esmeri.
Nyomdokidonn indúl Virtusra gyenge szíve.
E sanyarú fogház a Te kezednek míve;
S ha falaink köztt fog személyed lak-helyet,
Pusztánkban leljük-fel az Édomi kertet;
Hol a Virtus vevé eggyűgyűn szép lakását:
Kűl-fényre nem szorúlt: hol lelheted-fel mássát?
Nem árvák kintseinn emelték falait;
Sem a vakon-buzgók aranyján ékeit.
--------------
Jer! vezessd Heloist az oltár elébe,
Jer! tanítts-meg nyögni a Végzés törébe;
S a mennyei jókkal szíved fel-váltani,
Ha lángomat ezek el-tudják-óltani.
Gondold, hogy szüksége van út-mutatóra
E gyáva seregnek, ki vezesse jóra.
Ints! s tartalék nélkűl intésid fogadja;
Hajlandó: parantsolj: és magát meg-adja.
Nyomdokidon indúl a virtusra szíve.
E falak, e gyászos fog-ház kezed mive;
S ha kedves személyed fog lak-helyet nálunk,
Bús pusztánkban kies Édenre találunk;
Hol a Virtus vette eggyűgyű lakását
Pompa, s kűl-fény nélkűl; hol leled-fel mássát?
Nem az árvák kárán gyűlt kintseken épűlt,
Nem a vak-buzgóság adományin szépűlt.
Virtussal kérkedik, mi nagy kints ez magában?
Itt az örök homály világtalan honjában:
Itt, hol a vak tornyok setét árnyékiban
A szem nem részesűl a gyönyörű napban:
Te űzted honnunkból a gyászos éj homályját;
Így fut a déli nap a vidám égen pályát.
Tündöklő Virtusid szolgáltak nap helyett.
De jaj! hogy Abelárd el-hagyta főldemet:
Sűrű éj vonta-bé nehézkes fellegével,
S komor kedvet hintett gyászt hordozó ködével
Téged kiáltanak bús sergem jajjai,
Éretted húllanak érzékeny könnyei.
Kedves! ha nem hajlassz szerelmesed szavára,
Ah! indúlj leg-alább bús társaim jajjára.
Ó álnok szeretet! hová tévelyedek!
Hát Amoron kivűl más Virtust esmerek?
--------------
A kegyesség lakja, ez kintse magában.
Itt a néma falak örök árnyékában:
Itt hol a szem a vak tornyok setét gátja
Miatt az újító Nap fényét sem látja:
Te űzted előttünk éjjelünk homályját,
Mint mikor a szép nap fut az égen pályát;
Ditsőséged fényje nap helyett szolgála.
De jaj! mihelyt tőlünk Abelárd meg-vála:
A bús éj vonta-bé gyászos fellegével,
S komor kedvet hintett szomorú ködével.
Abelárdot kiált, Abelárdot várja
Minden, Abelárdért foly könnyeink árja.
Helois társai panaszinál fogva
Jer! szép karjaink közzé, kér zokogva.
Ó álnok szeretet neme! hová térek?
Hát Amoron kívül más Virtust ismérek?
Kedves! ne hallgass mást, ne indúlj más szavára:
Én hívlak, jer! tekénts szívemnek fájdalmára.
Te vezérem, te Atyám, Barátom, Jegyesem
Abelárd! egyedűl imádott Kedvesem:
Testvéred, jegyesed, Leányod, és barátod
Boldogtalan! lelked-felében ah nem látod? ─
Kár már a zőld erdő, s hűs árnyékú fenyvek,
Mellyeknek teteji fellegbe süllyednek:
A híves patakok tsergedező folyása,
A munkás méhetskék álom-hozó dongása:
A nyúgati szellő balzam lehellete,
Mohos barlang körűl a tsendnek ligete:
A szép Természetnek mosolygó kedvessége
Nem óltja kínomat, távúl siralmim vége,
Emésztő únalom lepi környékemet,
El-hagyta az Öröm gyászos mezeimet.
--------------
Mást ne hallgass! másnak ne hajolj szavára!
Én hívlak, jer! Tekénts szívem fájdalmára.
Te Atyám, Testvérem, Barátom, Jegyesem,
Abelárd! egyedűl imádott Kedvesem!
Testvéred, leányod, jegyesed, barátod
Értted érző lelked-felében nem látod? ─
Már már erdeinknek árnyékos fenyvei,
Mellyeknek az égig nyúlnak zőld teteji:
A híves patakok tseregő folyása,
A munkás méhetskék el-altó dongása;
A nyugati szellő balzam-lehellete,
Mohos barlang körűl a tsendnek ligete;
A kies Természet mosolygó szépsége
Nem tágítja búmat, távúl kínom vége.
A terhes únalom, a rossz-kedv leányja,
Szív-szaggató törét minden felé hányja.
Itt hervad eggy zőld ág, ott a nehéz-kedv gyomja,
Az illatos virág nyílt kebelét el-nyomja.
Eccho el-hallgatott, a lágy Zephyr nem leng.
A búsúlt fülmile tsak epedő jajt zeng
Itt e kínos fogság boldogtalan helyében,
Itt sírom-éltem-el a végezés törében.
Még Amor az alatt élesztvén tüzemet,
Hozzád édesgeti érzékenységimet.
A Virtus egyedűl rabságomnak munkája,
S o hányszor átkozá már Heloisod szája!
Eredj már, és nyomd-el érzékenységidet!
Ah! e súlyos tereh haladja szívedet ─
Míg még fel-támadánd elmémnek nyúgodalma,
S erőt vész tüzemenn a józan ész hatalma:
Hányszor kell még addja reménlni, vérzeni,
Szeretni, lángomat szívemben fojtani:
--------------
Itt hervad eggy zőld ág a nehéz-kedv gyomja
Ott eggy virág nyíló kebelét el-nyomja.
A Vissz-hang meg-némúlt, Zephyr nem lengedez,
A búsult fülmile tsak jaj-szót zengedez ─
Itt e kínos fogság sanyarú helyében,
Itt sírom-el éltem szívem keservében.
Az alatt, hogy lelkem Amor mérges íjja
E szörnyű falak köztt bontatlanúl víjja.
Virtusom egyedűl rabságom munkája,
S ó hányszor átkozá már Helois szája!
Eredj már, és nyomd-el dühös szerelmedet!
Ah, e súlyos teher haladja szívedet ─
Míg még helyre hozom lelki nyugalmomat,
Míg még az okosság el-fojtja lángomat:
Hányszor kell még addig szeretni, meg-bánni,
Érezni, reménlni, tsüggedni, kívánni:
Javallni, s újjolag meg-vetni, meg-tsalódni!
Azonban egyedűl kedvesemért aggódni ─
O szörnyű végezés! o sanyarú rabság.
Ah! el-nem-jő többé az el-húnyt boldogság ─
Hitlen! vagy mit mondjak? Te az Úrnak jegyesse
Te égj másért, Te légy eggy idegen kedvesse?
Nagy Isten! könyörűlj el-tsüggedt lyányodon!
Nézd búmat, s végy erőt hatalmas lángomon!
Te hoztad semmiből nap-fényre a világot
Eggy szóval ─ a szükség már ma feljebbre hágott:
Nem kérem, hogy teremts többet kell ma tenned:
Térítsd-meg nyugtomat, s tépd-el szerelmemet. ─
Nagy Isten! bízzam-é? leg-kedvesbb ellenségem,
Kire fegyvert kiált el-árúlt békességem.
Azonban rettegem védő hatalmadat:
Ha tehetős szavad fel-múlja lángomat.
---------------
Javallni, meg-vetni, el-szánni, tsalódni!
Azonban egyedűl éretted aggódni ─
O szörnyű végezés! ó kegyetlen járom!
Hol vagyok? Örömem hajnalát mit várom?
Hitlen! vagy mit mondjak? Te az Úr Jegyesse
Te égi másért? te légy Abelárd kedvesse?
Nagy Isten! könyörűlj habozó szívemen!
Nézd búmat, s végy erőt hatalmas tüzemen!
Te hoztad semmiből e roppant világot
Nem-fényre ─ a szükség már ma feljebb hágott:
Nem kérem, hogy teremts, többet kell ma tenned:
Szerelmem óltani szívem kell el-venned ─
Lehet-e nagy Isten! Kedves ellenségem,
Kire fegyvert kiált siralmom, kétségem.
Azonban két pártos érzés köztt oltalmad
Rettegem, ha szívem fel-múlja hatalmad.
Ártatlan társai magános életemnek!
S nem, mint én, rabjai a tiltott szerelemnek:
Ah! a Ti szívetek tsak eggy fő-jót ismér,
Mellyet nyújt a vallás, melly szívemhez nem fér;
S a Virtus karjainn a klastrom bús öblében,
Cupidónak, mint én, nem nyögtetek törében;
S miólta meg-fagylalt az Ég szeretete,
Halandóhoz nem vert szerelmetek heve.
Meg-nyúgodt szívetek nappal nem érez másért:
Éjjel nem éri bú eggy édes pillantásért.
Nem dúlja háború belső tsendeteket;
O jaj! hogy Helois részt benne nem vehet!
Helois esdeklik Phoebus támadatával:
Esdeklik Helois Phoebus le-áldoztával.
Éjjel körűlöttem lebeg szerelmesem,
Reggel fel-érezvén árnyékát ölelem.
--------------
Ti magános éltem ártatlan társai!
A klastromi Virtus szerentsés rabjai!
Kiknek nyúgodt szívek tsak eggy Virtust ismér,
Mellyet nyújt a Vallás, melly szívemhez nem fér.
S a tompa buzgóság hideg kebelébe
Lankadva, nem esett Cupidó törébe:
S miólta az Égnek szerelme fagylalta:
Ingerét, idegen láng el-nem-foglalta:
Boldogok! mert másért nem érez szívetek,
Nappal nem ér bánat, tsenddel foly éjjetek;
Nem bontja folyását az indúlat zajja:
Boldogságtok e szív ó hányszor sokallja!
Helois gyuladoz Hajnal hasadtával,
Gyuladoz Helois Phoebus le-nyugtával.
Nappali tüzemet nem óltja éjjelem:
Reggel szerelmesem árnyékát ölelem.
El-altó mákjait Morpheus alig hintette,
Hogy rabjának lengvén a szerelem felette:
Fel-hozza éltemnek szerentsésbb éjjelit,
Hol kőltsön ízlelők szerelmünk ketseit:
Abélárd közelít el-bádjadt esdekléssel,
Látom...hallom szavát... tele nagy érezéssel.
Öröm-forrásai nyílnak-meg szívemben,
Szent ölelésim köztt el-ájúl keblemben....
Hányszor ragadnak-el tündéres érezésim!
De meddig játtzanak múlandó képzelésim?
Az ész fel-érezett: a kedves kép el-tűnt;
A bús hajnal hasad: s tsalódásom meg-szűnt.
Nem ─ Te ez elme-zajt ezentúl nem ísméred.
Tiltott lánggal többé nem gerjed fagylalt véred.
E bús tsapási köztt a szomorú sorsnak
Ah! látom éltedben képét halálodnak.
--------------
Álom alig hinté el-altó mákjait,
Hogy Amor felettem lengetve szárnyait
Fel-hozza éltemnek bóldogabb éjjelit,
Hol kőltsön ízlelők szerelmünk ketseit.
Abelárd közelít őgyelgő lépéssel,
Látom, hallom... tele névtelen érzéssel.
Az öröm forrása meg-nyílik szívembe,
Ölelem...ájúlva omlik kebelembe...
Hányszor ragadnak-el a tündér érzések!
De meddig játtzanak e múló képzések?
Az elme fel-érez: képeim el-tűnnek;
Hajnal hasad: édes tsalódásim szűnnek.
Nem ─ Te ez elme-zajt többé nem isméred,
Nem gerjedez tiltott lángra hideg véred
E bús állapotban, mellybe sorsod lépe,
Élted lassú álom, és halálod képe.
El-lankadt vérednek bádjadozó mozgása,
Mint a tsendes tavak kellemetes folyása.
Szíved vissza-veri Cupidó íveit;
Gyűlölik a Napot nehéz szem-héjjaid.
Ah mint lángol vala! ah már szemed forgása,
Mint a kelő hajnal mérséklett húnyorgása.
Jer kedves Abélárd! vessd-el félelmedet!
Nem vétkes szerelem lobbantja tüzemet.
Te, ki nem űzheted játékit Cytherének,
Te félnéd íjjait Cythere gyermekének?
Szemed tám Heloist még szépnek képzeli?
Mint a por-test körűl a gyász szövétneki
Nem lobbantnak tüzet lelketlen tetemében:
Tompúl Amor nyila szívednek ingerében.
Fagylalt szíved többé érttem nem háborog;
Te Amort nem tudod, s az én lángom lobog!
--------------
Lankadt ereidben hűlt véred forgása,
Mint a tsendes tavak kellemes mozgása.
Fagylalt szíved űzi Cupido nyílait;
Gyűlölik a napot nehéz szem-héjjaid.
Néha tüzet lángolt, már szemed járása,
Mint a kelő hajnal gyenge húnyorgása.
Jer kedves Abelárd! vetkezd-le félelmed!
Barátságot kérek, nem vétkes szerelmet:
Te, ki Cytherea titkos játékait
El-hagytad, Te félnéd szerelmem íjjait?
Szemed tám Heloist még szépnek találja?
Mint a holt test körűl a gyász bús fáklyája
A nélkűl, hogy tűzre lobbantsa hamvait:
Szerelme szíveden nem űzi jussait.
Szíved tiltott lánggal többé nem gyúladoz;
Te értte nem éghetsz, s ő értted bádjadoz!
Ó mennyei erő! ó kegyelem hatalma!
Eggy pertz ─ és szívemen meg-léve diadalma.
Reszkess! az Isten szóll érzékenységimnek....
Ah óld-meg kötelét el-rablott szívemnek!
Jer! értted bádjadoz, jer! értted ég szerelmed:
Karjaimon függvén nem kétes győzedelmed.
Úgy van; jer! végy erőt a Mindenttehetőn!
Jer! s győzedelmet nyersz a mennyei erőn...
Ah ne jöjj Abelárd! ne bontsd magánosságom!
Engedj az Istennek, s kerűld-el társaságom!
Válasszuk lak-helyűl az ég két sarkait!
Közös gátúl vetvén a tenger vizeit:
Még a Mindenható szívem dühét meg-víjja,
Azonn eggy levegőt szájam veled ne szíjja!
Ne lássák szemeim siralmas nyomdokid!
Jaj! mind újjítaná lelkem keserveit....
--------------
De ó titkos erő tsuda bé-folyása!
Melly dühös lángomnak szívemben sírt ása.
Reszkess! az Isten szóll meg-nyúgodt lelkemnek...
Ah óld-meg kötelét el-rablott szívemnek!
Jer! értted bádjadoz, értted ég szerelmed!
Karjaimon függvén biztos győzedelmed.
Úgy vagyon: jer! hartzolj a Mindenhatóval!
Ne engedj prédáúl! s meg-győzöd eggy szóval...
Nem ─ ne jöjj Abelárd! kerűld szerelmesed!
Engedd az Istennek haldokló kedvesed!
Vessd gátúl közinkbe a tenger méllységét!
El-rekesztve lakjuk a világ két végét!
Még a Mindenható szívemet meg-víjja.
Azon eggy levegőt szám véled ne szíjja!
Ne lássák szemeim szomorú nyomaid!
Jaj! mind újítaná fájdalmim okait.
Könnyű a Virtusból vétekbe tántorogni:
Nehéz a Virtussal kezet viszontag fogni.
Ah ne jöjj Abelárd! engedj az Istennek!
Tépd-el értz lántzait tiltott szerelmemnek!
Amor kellemei! ti forró ölelések!
Te néma múlatás! Ti édes érezések!
El-hagylak ─ s hívemtől meg-válva rejtekben
Töltöm napjaimat magános életben.
Te munkás kegyelem! Te böltsességnek Attya!
S Te sanyarú Virtus! te az Egek magzatja!
Te édesgetsz vala örök jutalmokkal:
Ah add-meg béremet, s ne késs halálommal!
El-mégyek Abelárd! jer, óltsd-el nyavalyámat!
Jer, fogd-bé szememet, s nyissd-fel setét kriptámat!
---------------
Bűnre a Virtustól rövid ösvény vezet:
A Virtussal fogni nehéz újra kezet.
Ah ne jöjj Abelárd! más bírja lelkemet;
Tépd-el kötelékim, s add vissza szívemet!...
Szerelem játéki! néma enyelgések!
Boldog ölelkezés! névtelen érzések!
El-hagylak örökre ─ s szívem el-tökélli,
Hogy napjait, hívem! nálad nélkűl éli.
Te munkás kegyelem! Te örök bőltsesség!
Te az Ég nagyságos szűlöttje, Kegyesség!
Ki nékem végetlen jutalmat igére:
Engedd, ne haladjon szenvedésim bére!...
Meg-halok ...Abelárd! jer, fogd-bé szememet,
Halállal óltom-el nyavalyás tüzemet.
Jer! s pályám el-telvén, s el-húnyván bús szemem,
Fogják-fel ajakid végső lehelletem!
S le-tépvén a halál ortzádnak ékességét ─
Ah ez sietteté szerelmesednek végét! -
Midőn a terhes bú el-fójtja éltedet:
Hagyd, fogjon-bé eggyütt eggy gyászos bólt veled!
A kisded Amorok rójják-fel esetünket;
S az útas könnyezvén bús emlékezetünket:
Sóhajtva mondja majd: példátlan szeretők!
Sírjunk hamvaikonn, s ne égjünk úgy, mint ők!
--------------
Leg-alább, ha üt majd Helois órája,
Hagyd, nyomja vég-tsókját ajakidra szája!
S le-tépvén a halál hódító ketseid,
Ketsek! ti szűltétek Helois könnyeit! ─
Mikor a bú élted világát el-óltja:
Hagy, fogjon-bé velem eggy sír gyászos bóltja!
A kisded Amorok rójják-fel esetünk;
S az útas könnyezve bús emlékezetünk:
Sóhajtva mondja majd: nyomorúlt szeretők!
Sírjunk hamvaikon, s ne szeressünk, mint ők!
[*] mentség Libertas ─ Dayka Gábor jegyzete