A lap feldolgozottságának foka

Heinrich Heine

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Heinrich Heine
szerző: Kosztolányi Dezső

I

Kérem, igen tisztelt szoborbizottság, ne siessen oly nagyon szobrot emelni az én kedves poétámnak. Ötven évig csendesen pihent párizsi sírjának fehér márványlapja alatt, és nagy Németországban egy szobor sem hirdette dicsőségét; valóban kár lenne, ha most megfosztanák őt a mártírság szentségétől, és nagyképű irodalomtörténészek sületlen beszédeikkel kínoznák ércfüleit. Látják, nekem így tetszik Heine: kóboran, számkivetetten. Életében nem volt hazája, a halála után se legyen. Azt hiszem, hogy ez jobban illik hozzája, s ünneplésnek is méltóbb és szebb, mint a másik. Lelje meg a honát ott, ahol legjobban szeretik, és keresse bolyongva, remélkedve a menedékhelyét, mint népe ezrek óta. Ne nevezze őt magáénak egy nemzet sem, ne legyen senkié, hanem mindnyájunké, az egész emberiségé!

Ez a gondolat jutott eszembe, mikor láttam, hogy a magyar sajtó mily nagy lelkesedéssel ír róla mostan is. Heinének nálunk oly ünnepeltetésben volt része, mint kevés nagy költőnek, és azt hiszem, nem csalatkozom, ha ennek okát éppen abban a sokoldalúságban és végtelen simulékonyságban lelem föl, mely Heinének zsidósága révén egyik legjelesebb képessége volt. Az ő költészete oly szivárványosan sokszínű, hogy valóban arra van hivatva, hogy a világ költője legyen.

A félreértések elkerülése végett előre is megjegyzem, hogy nem felekezeti kérdéseket bolygatok. Nagyon jól tudom, hogy az én bánatos mosolyú költőm egyformán gúnyolta Jehovát, Jézust, Mohamedet és Jupitert, de el nem hallgathatom azt sem, hogy Heinét zsidó voltának figyelembevétele nélkül csak nagyon nehezen érthetjük meg.

Mindenekelőtt nézzük azt a végtelen sokoldalúságot, mely írásait jellemzi! Olvassuk át a prózai könyveit, és csodálkozásunk lapról lapra fog nőni, ha látjuk, hogy ez a bűvös szavú lantos hogy bírja a szó művészetét, a fecsegés bűvészetét. Heine azon emberek közé tartozott, ki csak szórakoztatni tudott, untatni sohasem. Akármit beszélt, vonzó és érdekes volt. Igazi vérbeli újságíró vala még akkor is, ha kötött nyelven írt; ő az újságíróknak atyamestere. S ez a kiváló hajlékonyság, ez a speciálisan újságíró talentum héber voltára vall. Költészetében, prózai munkáiban könnyen lángra gyúl, s örökbecsű munkáit oly gyorsan és olyan kevés nagyképűséggel írja meg, mint hogyha egy újságcikket róna le. A lelkesedése hirtelenül felvillanó s gyorsan kialvó volt, valóságos szalmaláng, de mégis gyönyörűen ragyogott.

Megvan azonban benne ezenkívül a héber népnek nagy cinizmusa is. Előtte nincsen semmi szent. Mint valami fürge, élelmes újságíró befurakodik a koronás fejedelmek titkaiba, a női budoárok intimitásaiba, és kíméletlen igazságossággal lerántja a leplet a kétszínűsködésről s az alakoskodásról.

De Heine nézeteiben is halála napjáig zsidó volt; a kereszténység vajmi keveset változtatta meg. Mindenekelőtt imádta Napóleont, ki a gettó falait bezúzta, s az egyenjogúsítás elvének hirdetésével nagyon sok hívet szerzett a német zsidók között is. Heine a leplezett, de soha el nem fojtott fajszeretettől vezettetve állt Napóleon mellé, s védelmezte őt halála napjáig kardjával, az ő vékony és éles acéltollával. Ugyancsak hasonló indokokból lépett a politika harcporondjára, és esett el saját kardjától általszúrva.

Mert őt itten is kísérte fajának végzete. Nem tudott politizálni, amint a zsidók sem voltak képesek államot alkotni. Gyönge és ingatag volt, nagyon is törékeny és finom ahhoz, hogy harci vértet hordjon. Ezért kellett neki Párizsban idegen földön, idegen emberek között meghalnia, s ezért van kitéve ma is az ostobák és lelketlenek gyanúsításának.

Mindenekelőtt azonban az ő humora mutat vissza legélénkebben zsidó voltára. A humor azon népeknél fejlődik ki leginkább, melyek hatalmasok, nagyon sok küzdelmet és szenvedést állottak ki. Nem véletlen az, hogy Európa népei között a humoristák tekintetében a sokat küzdött angol és a szenvedő orosz vezet. Ahhoz, hogy egy nép a földi dolgok fonákságán jóízűen, bölcsen nevetni tudjon, sok intelligencia, nagy kultúra és számtalan megpróbáltatás kell. Innen érthetjük meg azt a gúnyolódási kedvet, a humorhoz és a nevetéshez való nagy hajlandóságot, mely a zsidó népben nagyobb mértékben van meg, mint bármelyikben.

A sajátszerű érdekes humort, mely finomság és mélység tekintetében nem éri utol az angolét s az oroszét, mert vaskosabb, de mindenesetre találóbb és igazabb, ezt a csiklandozó enyelgést, ezt az évődő csipdelődést Heine bevitte az irodalomba, s megadta neki a polgárjogot. Költő oly sok embert még sohasem támadott meg és tett nevetségessé, mint Heine, mégis ellenségei alig szerettek valakit annyira, mint őt. Heine sokszor durván élcelt, de nálánál senki sem tudott finomabb lenni a durvaságokban. Nagyon értette a nevetés művészetét, s annyira komolyan gondolkozott, hogy semmit sem vett túl komolyan...

Ezért, ezért üdvözöl tégedet a magyar újságíró, Heine Henrik, és kéri, hogy az érted lelkesülők ne állítsanak neked szobrot; ezért köszöntelek most téged, te dicső német, te poéta laureatus, ki haldokolva még egyszer felegyenesedtél matracsírodból, s a ködben, sötét októberben áthajoltál hozzánk, hogy megcsókold szent vértanúink véres homlokát; kiket a császári pribékek úgy ütöttek le, mint a kóbor ebet; ezért áldom most az emlékedet, te szomorú poétám, te holdsugár lovag, ki először tanítottál meg a szerelemre, a lelkesedésre s az életre. És ezért áldom most emlékedet, és kérem - minden póz nélkül -, legyen a neved szent minden emberfia előtt, kinek szíve és esze van.

Bácskai Hírlap, 1906. február 18.


II

Heinének van egy korbácsa. Ezt ebben a könyvben kevés helyütt suhogtatja. Ha előveszi, akkor magát veri vele. Búsító és ijesztő végigbotorkálni ezen a négyszáz lapos könyvön, ezen a tenger levélen, és látni az ő enervált arcát, a költészet ördögi színjátéka után fakóan, kimerülten, elcsigázva. Az az érzésünk, hogy nappal nézünk egy színpadot. Ahol görögtűz ragyogott, és színes apródok jártak villanyfényben, álmos alakok ődöngenek kedvetlenül, az arcukról lekopott a festék, a ruhájuk ronggyá vásott, és fáznak. Kevés új dolgot veszünk itt észre. De minden más világításban - józan, hideg, ideges rezgésben - rémlik. A szenvedés, amely ezeregyéji mesének és legendának tetszett, itt van, adatokkal kifejezve, orvosi szavakkal magyarázva, a költészet szépítő fénye nélkül. Heine így csúnya. Barátságtalan és leverő olvasni a hánykódását, a félelmét, a tántorgását. Kezét állandóan a neuraszténia rángatja.

Nemcsak a matracsír élőhalottjáról van szó. Hiszen már tizenhét éves korában, első leveleiben így ír: "Nem én írom ezeket a szavakat. A székemen egy sápadt ember ül, az írta. Mindezt az éjfél műveli." Ezek pedig nem afféle megkomponált, "irodalmi" levelek. Ha tovább lapozunk, szoknyasuhogást hallunk, és a sorok mögül édes, beteg szemek, kék és fekete nőszemek tekintenek elő, a háttérben váltók és pénzgondok állanak, rokonok és ismerősök, egy anya törékeny árnyképe, kiadók, üzletemberek, pénzemberek sokasága. De mennyi nyugtalanság mindenütt, írásaiban csak stilizál, itt egészen őszinte. A pongyola levélforma villámhárítója beteg idegrendszerének. Hogy szenved. A pszichológus azt írná, mennyire szeret szenvedni. Mert szüntelenül gyötri magát. Nem volt keresztény (hiába tért át), de lelkén állandóan ciliciumot hord. Az a kettősség, ami a kis verseiben egy keserű csattanó, ami a filozófiájában a könnyező szem és a gúnyos száj, a szív és a jéghideg intelligencia dualizmusa, itt mint végzetes hitetlenség bukkan fel, hitetlenség mindenben és mindenkiben, mindenekelőtt magában. Kicsinyíti magát. Senkiembereket biztat írásra, és büszke azok dicséretére, akik a derékkötéséig se érnek. A nőket kutyaalázattal szereti. Goethének levelet ír, és alázkodóan csókolja a kegyelmes úr kezét. Minden levelében ad magának egy tűszúrást. A neve mögött gúnykacajt hall. Ezek a komplexumok végtelen variációkban fordulnak elő. "Mézbe mártott kín" - írja egy helyütt. Hentereg, fuldoklik, dúskál benne, mint a haldokló légy a porcukorban.

Ez a neuraszténia könyve. Heine mindig beteg volt. Ha nem volt beteg, betegnek érezte magát. Az utolsó évek haldoklásában is inkább a bomlott idegei miatt szenvedett, amelyek örökre elvették tőle az önbizalmat, a biztosság és siker diadalmas érzését, a látás tisztaságát. Tele van ez a könyv a zúgó feje víziójával, a csörömpölő füle hallucinációjával, a neuraszténia cudar lármájával, mely határozatlanul zörög, mint sötét mezők fölött a szél. Mi - olvasva is - szenvedünk alatta. "Csak lélek vagyok" - írja akkor, midőn a szeme megvakul, az arca megbénul, és ágya fölött Mouche pézsmaillatú kesztyűje tűnik fel. Betegnek született lelke gyötrődik. "A lelkem gumielasztikum, néha végtelenbe nyúlik, néha semmivé zsugorodik össze." Másutt újra a régi önkicsinylő, tétova kétségek. "Szeretnék lenni egy kis cica." Olyan pirinyónak, szegénynek, kicsinynek álmodja magát, mint a beteg az antipirinálomban. "Az istent fel fogom jelenteni az állatvédő egyesületben." Szörnyű olvasni ezeket a sorokat. Úgy tetszik, hogy ez az önkínzó zseni a betegsége folytán egész életében nem tudta, hogy kicsoda. Egyetlenegy harmonikus levelét se olvastam. Nem volt egy másodperce, midőn annyira becsülte volna magát, mint a legnagyobb ellensége. "Igen, kedves Moser - írja legjobb barátjának -, Heine Henrik kicsike." Talán sohase látta önmagát.

Szegény, szegény.

A Hét, 1911, szeptember 24.