Hegyen égő tűz

Hegyen égő tűz
szerző: Gárdonyi Géza

Hosszúhajú veszedelem: A NEGYEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE

Az elbeszélő lapos mellű és fahangú öregúr. Csak bajuszt visel, feltűnően sárga bajuszt. Mindig cigarettázik, attól sárga a bajusza.

Volt pap, katona, állatorvos és patikus. De leghosszabb ideig tanfelügyelő.


- Rajtad a sor, Tamás.

- Rajtam?

S a fejét rázza.

- Szívesen kijelentem, hogy én fizetem a pezsgőt. Mert az én történetkém fájdalmas-gyászos valami.

Arról a nőről én soha nem is beszéltem. Olyan leány volt, hogy csak profanizálnám az emlékét, ha vendéglőben beszélnék róla. És éppen mulatság kedvéért...

Tisztább, szebb lélek nem élt még leánytestben. És ha én azt elvehettem volna...

Mert elvettem volna. El. Pedig nem is volt úrileány.

Azazhogy úrileány volt... úri. Elvégre nem a ruha választja meg, melyik lélek úri, melyik nem. Úrileány volt, úri.

És örökre nyomja a lelkemet az a gondolat, hogy talán én voltam az oka a halálának.

Talán...

Mert ma se tudom, miért halt meg, micsoda viharban, micsoda fergetegben. És hogy a gyilkosát mért ítélték csak öt évre.

Én állíttattam szegénynek a sírjára márványkeresztet.

Röviden mégis mondok talán egyet-mást róla, hogy lássátok, mennyire fölötte lebeg a végzet némely életnek. Fölötte lebeg, mint a karvaly a galamb fölött.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Én még akkor csak surján legényke voltam. Tizennyolc éves. És akkor végeztem a hetediket.

Az egészségemet igen megviselte az akkoriban dívó, szajkózó tanulás. Olyan voltam, mint a pincében telelt krumplinak a tavaszi hajtása. Egy professzorom már májusban beszélt a szülőimmel, hogy küldjenek el nyárra valahova a porosz tengermellékre, levegőre, vízre.

Az apám cukrász volt. Tehette volna. De sok tanakodás után arra gondoltak, hogy fiatal vagyok még: bajos külföldre bocsátaniuk. Eszükbe jutott, hogy az anyámnak egy közeli rokona ispán a Felső-Tisza mellékén.

Levelezést kezdtek vele. Az arcképemet is elküldték neki. A vége az volt, hogy Péter-Pálkor, mindjárt az iskolai év befejezése után vonatra tettek.

Éjjel utaztam, hogy a nap heve ne bágyasszon.

Így történt, hogy reggel szálltam ki a mezei kis állomáson.

Egy bőrüléses bricska várt rám ott. És csak egy unatkozó, szittya, vén kocsis rajta.

Nekem, fővárosi embernek persze érdekes volt az a mezei világ.

A gabona már mindenfelé sárgult. Itt-ott már arattak is. Az égboltozat is magasabb volt arra, a világ tágasabb.

Cigarettát sodortam, és megkínáltam vele a szittyámat is.

- Messze van az a major?

- Amott a hegy mögött, úrfi.

És a fejét rázta a cigarettára:

- Köszönöm, úrfi: nem élek papirossal.

Sík vidéken haladtunk, poros akácfák közt. A mutatott irányban egy vakondoktúrás-forma domb látszott a távolban. Nekem legalább, budai hegyekhez szokott szemű embernek, domb. De ők hegynek mondták.

Bizony, jó két óra hosszat rázogatott a kocsi, míg odajutottunk.

Horpadt tetejű, sárgafoltos hegy volt az, alig magasabb a pesti Vigadónál. Valamikor szőlőt művelhettek a déli oldalán, mert az alján látszott is belőle még valami másfél holdra való. És fenn egy pinceépületnek az omladéka fehérlett.

Egy elvénült bükkfa is állt ott. Lehet, hogy még előbb erdős volt az a táj, de kiirtották, felszántották. A hegyet meghagyták legelőnek.

Akkor is legelt ott vagy ötven-hatvan birka.

És egy fehér ruhás nő állt a birkák között. Állt, mint valami szobor.

Csodálva néztem. Az úton már vagy öt nyájjal találkoztam, de valamennyinek férfiember volt a pásztora.

- Itt asszony a juhász?

- Néha - felelte a szittya a nyájra pillantva. - De nem asszony ám még.

- Lánya a juhásznak?

- Olyanféle.

- Hát nem az?

Vállat vont:

- Lehet, hogy az.

Furcsálltam a beszédét. Kis idő múlva megint megszólaltam:

- Olyan abban a fehér ruhában, mint valami kisasszony.

Megint vállat vont.

- Hát úgy is híjják, hogy kisasszony.

- De parasztleány?

- Az.

Nem beszéltünk többet. A domb alatt előtűnt a hodály meg az itató. De előfehérlett valamivel távolabb a major is.

Az ispánlak tornácán egy magyar ruhás, pipás ember állott, és a szeme fölé emelte a kezét.

Az volt az én Józsi bátyám.

Ma már alig látni afféle régimódi, csizmás, makrapipás, virágos kalapú ispánokat. Kihal vagy átformálódik lassankint az a boldog nyugalmú vagy vígan ebattázó gazdatiszt-faj, s a helyét cvikkeres és tengerészsapkás figurák foglalják el, akik a boglya árnyékában a Pester Lloydot olvassák, és lexikonban nézik meg, hogy a lucernát mikor jó kaszálni.

A kocsizörgésre a felesége is kilépett a konyhából: kövér, fejkötős asszony.

Mind a ketten rokoni csókkal fogadtak.

- Hát ilyen vékony fa terem a pesti erdőn? - csodálkozott a bátyám. - No, majd megerősödöl itten a jó magyar ájjeron!

- Hát a Laci? - kérdezte az asszony.

Nem tudtam, ki az a Laci.

- Kiküldtük eléd. Nem találkoztál vele?

- Ahon gyün a! - mondotta csillogó szemmel a bátyám, a hegy felé tekintve.

Magam is odanézek. Hát akkor nyargal be veszett-vágtatást, szürke lovon egy kilenc- vagy tízéves, piros képű kölyök.

Leugrik a lóról, és lihegve fut hozzánk.

- Megijedt a szürke a ludaktól - mondja kitüzesült arccal -, aztán elragadt. Alig bírtam hazahozni.

Fia volt a bátyámnak, egyetlen fia. Csak bámultam a kis Attila-ivadékot.

Más nem is ebédelt aztán velünk. A gyerek tartott bennünket szóval. Elmondta, hogy merre ragadta a szürke, micsoda árkokon, vetéseken nyargalt keresztül-kasul; hogyan vesztette el a kalapját, hogyan találta meg a répaföldön.

Csak bámultam.

Ebéd után rágyújt a bátyám a makrára, és kérdezi, hogy fáradt vagyok-e az úttól.

- Nemigen, bátyám. Aludtam a kupéban hajnalig.

- No, hát akkor gyere ki velem az aratókhoz. Aztán ha segíteni akarsz nekem az ügyelésben, hozz magaddal papirost, plajbászt: írd fel a dűlőneveket. Mert kétfelé is aratunk. Jó, ha olykor meg-megjelensz te is a munkások között.

- Szíves örömest.

Int a Laci gyereknek. A gyerek kifut. A bátyám egy csésze kávét iszik még. A dohányzacskóját is megtömi.

Mikorra kilépünk, ott áll három nyergelt ló az ajtó előtt.

A Laci gyerek egy nádpálcácskát nyújt:

- Tessék, Tamás bácsi.

S ő maga megint fut a szürkéjéhez. A kocsis ületen fogja, és feldobja a lóra.

Restelltem mondani, hogy sose ültem lovon. De gondoltam, nem nagy mesterség az. Járó lábú szék: megülhetek benne.

Persze, jobb lábbal hágtam a kengyelbe, és úgy másztam feljebb, mintha valami kerítésre másznék.

A két másik ló megindul. Az enyim csak áll.

Megpöccintem:

- Gyí!

A ló megszalad. Én ijedtemben azt se tudom, hova kapjak. Végre is hasra fekszem, és átkapom a nyakát is.

- Hó - kiáltom -, hó!

A ló azonban még bőszebb futásnak ered.

De ménkű beléd - gondoltam -, engem nem vetsz le!

S ragaszkodtam kézzel-lábbal, mint a majom az anyjába. A ló meg vágtatott, száguldott, robogott.

Hova robog? meddig robog? - nem láttam. Fák és házak, utak és hidak táncoló képekként kísértek valameddig. Aztán ég és föld egybekavargott a szemem előtt. Tüzes napok forogtak alattam, fölöttem, körülöttem. Mi lesz ennek a vége, teremtő Istenem?!

Hát az lett a vége, hogy egyszer csak a ló nagyot ugrott, és én repültem...

Valami puhára estem.

A ló elszáguldott.

Csend következett és valami boldog és ünnepi nyugalom érzése. Mikor fölnyitottam a szememet, egy okulárés, vén hollót láttam, ingben, gatyában. Zsíros, pörge kalap a fején. A kezében kapa.

Áll a napsütésben. Csak bámul rám:

- Ej!

Bántott a szemüvegének a fénye, hát másfelé néztem. Valami fehérlett oldalt is. Odapillantok, hát egy fehér inges parasztleány. Halvány arc, fekete szem. Száraz, szőkés haj.

Az is mereszti ám a szemét.

Az öreg holló végre megmozdul, hogy fölemeljen. De én fölkeltem magamtól.

Akkor láttam, hogy a hodály mögött vagyok, krumpliskertben. Az öreg éppen a krumpliját töltögette.

A leányra nézek, mert szokatlan szép figura. A szoknyája is fehér, mintha csak alsószoknya volna rajta. A lábán piros bocskor. S fiatal még, alig zsemlyényi a domborodás a mellén.

A nézésemre elpirul, és pillog.

Az öreg szemüveges megszólal:

- Nem ütődött meg, úrfi?

- Nem.

- A ló elszaladt. Majd hazatér.

Akkor robogott oda a bátyám is, a Laci gyerekkel. Megálltak kívül a kerítésen.

- Nincs bajod? Atteremtéssit, hát mér nem mondtad, hogy nem tudsz lovagolni?

Aztán gyalog mentünk föl a hegyre. Onnan mutogatták el: melyik tájon aratnak, melyiken kapálják a kukoricát és krumplit, s melyik földnek mi a neve.

Följegyeztem mindent, föl is rajzoltam nagyjából. Nem mondhatnám, hogy nagy kedvvel. Pihenni küldtek engem oda, nem dolgozni. Még könyvet se engedtek magamhoz vennem. Titkon csúsztattam a belső zsebembe Jókainak egy könyvecskéjét, a Petki Farkas leányait.

A táj azonban érdekes volt a hegytetőről. Észak felé kéklő hegysor. Dél felé síkság. A távolban óriás ezüstkígyó: a Tisza. És kék nyárfák. Egy helyen orgonasípokként egy sor jegenyefa. A távolban egy vonat úgy haladt a mező sárga és zöld tábláin át, mint valami siető fekete hernyó.

Csend volt körülöttünk, csak a nyáj kolompjának a hangja hallatszott olykor alulról, mintha valami náthás harangocska volna.

Másnap még javában alszom, a házban már mozgást hallok. A Laci gyerek ott mosdik nagy liccsel-loccsal a mosdónál. Velem egy szobában hált.

- Te, Laci - mondom neki -, már reggel van?

- Az!

- Hány óra?

- Már öt, Tamás bácsi.

De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna, hogy tíz.

- Hát ti ilyen korán keltek?

A gyerek csodálkozva néz rám.

- Már öt óra.

Megértettem, hogy itt ötkor van reggel.

Eszembe jutott, hogy a bátyám azt mondta: Nézz ki reggel legelsőben is az Imre-dűlőre. Ilyenkorra gondolta? Nagy kedvetlenül fölkeltem. Hiába, teljesítenem kell a rendelkezését.

A gyerek kifut, befut.

- Mit tetszik reggelizni?

- Mindegy, akármi.

- Jó lesz, amit édesapám szokott?

- Jó.

- Ő a zsebében viszi ki. Odaki eszi meg.

- Jó-jó.

Három perc múlva visszatér egy viaszpapirosba burkolt valamivel. Nem is nézem, hogy micsoda, csak dugom a zsebembe. Sietek, hogy mindjárt az első nap kitessék a buzgóságom.

Mikorra kilépek, Laci már ott ül a falusi tanítóval a ház előtt, a hársfa alatt. Könyv van előttük.

- Merre is van az az Imre-dűlő?

A gyerek mutatja. Sietek.

Útközben nézem meg, hogy mit szokott reggelizni a bátyám. Hát egy karajka barna kenyér, meg kétujjnyi szalonna.

Soha életemben nem ettem szalonnát, legfeljebb sülten tojásrántottán vagy lencsén. Idegenül néztem rá. Kedvem lett volna eldobni. De hátha megismerik, hogy a bátyám kamarájából való? Visszagöngyöltem a papirosba, és csak a kenyeret költöttem el.

A nevezett dűlő messze volt. A hegy felé kellett mennem.

Vajon ott legeltet-e az a szép, tiszta képű juhászleány?

Azóta, hogy megláttam, mindig az forgott az eszemben.

Mért hívják kisasszonynak?

Miért őriz juhnyájat?

S a különféle elátkozott királykisasszonyoknak a meséje kevergett a fantáziámban.

De hiszen nem vagyok én telegramkihordó. Odaérek, amikor odaérek. Azt fogom mondani, hogy elvétettem az utat.

S lekanyarodtam a hegy felé.

A nap tüzesen sütött a gilicebokros, kutyatejfüves, aszott legelőre. A nyájat nem láttam. Átkanyarodtam az akácfasoros kocsiútra. Onnan aztán megláttam a nyájat. De nem a leány őrizte, hanem a juhász, a pápaszemes, vén holló.

Kedvetlenül fordultam az utamra. Elérkeztem az aratókhoz. Tán húszan arattak egy nagy táblán. Ma se tudom: búza volt-e vagy rozs. Fővárosban nőttem: nem tudtam akkor még megkülönböztetni a búzát a rozstól.

Eleinte érdeklődéssel szemléltem: hogyan herseg a kasza, hogy dől a gabona, hogyan szedik marokba. De igen lángoló volt a meleg: leültem egy akácfa alá. Ott tikkadoztam. Még a cigaretta se ízlett.

S bágyadozva néztem azt a csodálatosan egészséges, erős népet, amely az égető naptűzésben csorgó verejtékkel dolgozik. Dolgozik serényen, némán, pihenés nélkül - hogy neki is jusson a világ kenyeréből.

De akkor nem erre gondoltam. Három helyet is mondott a bátyám, hogy délig bejárjam. Nem tetszett sehogy se. Azzal töltsem-e a nyarat, hogy ezeken a tüzes napokon ide-oda barangoljak? Harcoljak a legyekkel? Fölkeljek reggelenkint öt órakor? És kenyéren-szalonnán lézengjek délig?

S eltökéltem, hogy írok haza: jobb otthon a nyár a hűvös Váci utcán meg a Városligetben. Beiratkozom a csónakázó-egyesületbe: majd megerősödök a Dunán.

S megkérdeztem is délben a bátyámat, hogy merre van a postaépület. - Levelet küldenék haza, hogy baj nélkül megérkeztem.

A bátyám nevetett:

- A postaépület? Hát majd reggel ide állít egy mezítlábas gyerek lóháton. Annak add oda a leveledet. Az a postaépület.

A levél elment. És én titkos örvendezéssel jártam másnap a zizegő gabona között: holnapután itt a pénz - úgy itthagyom ezt a poros, legyes, tüzes-katlan világot, mintha sosem is jártam volna benne!

Délután, ahogy a hegy felé pillantok, meglátom a távol hegyoldalban a nyájat. De valami gyerekforma áll közte. Nézem jobban: mégse gyerek, kendő van a fején, barna kendő.

Aztán, hogy még közelebb mentem, láttam, hogy valami igen kicsi kis tömzsök asszony, és hogy a két keze valami különösen mozog. A jobb kezét lefelé terjegeti. Bal kézzel fölfelé csipeget.

Továbbmentem. Mentem vagy negyedórát. Csak nem mutatkoznak az aratók. Kukorica, krumpli mindenfelé. Egy helyen kender is. Nézem a földképet, amit rajzoltam: akkor látom, hogy a cselédföldeken járok, épp ellenkező irányban, mint kellett volna.

No, vissza! A legelő mellett kell ismét elhaladnom. Ahogy a nyájra pillantok, látom, hogy nem a tömzsök asszony áll már ott, hanem a leány, az elátkozott királykisasszony. Áll a vén cserfa alatt.

Dehogy megyek el anélkül, hogy legalább egyszer ne beszéljek vele. Beszélek azzal a tiszta képű, szép juhászleánnyal.

Mi címen menjek hozzá?

Vizet kérek tőle.

S valóban szomjaztam is. A nagy forróságban fű, fa kívánta a vizet.

Akácfasor vitt hozzája, s én andalogva mentem az árnyékon.

Mikor kiérek az árnyékból, látom, hogy nem is egy leány áll a juhok mellett, hanem három. Mind a három napernyős. Kettőnek fehér a napernyője, egyé meg zöld.

De még akkor is olyan távol voltam tőlük, mint a Vigadótól a Lánchídnak a budai vége.

Három kisasszony! - gondba ejtett. Hátha valami grófkisasszonyok?

Volt ugyan tisztességes szalmakalapom, afféle akkor is divatos, lapos szélű, a cipőm is új, és nyakkendőm is somszínpettyes, kék selyem, de a ruhám csak afféle vitorlavászonból való, olcsó és szűkös. Lehet különben, hogy jó ruhában se mentem volna oda egyszerre három ismeretlen leány közé.

Csak lesem, mit művelnek ott. Talán ott a juhász is, a pápaszemes, vén holló is ott ül a földön, azért nem látom. Közelebb-közelebb... Már bizonyos, hogy nincs ott más, csak a három úrileány.

Soká ott vannak. Le is ülnek. Mintha a földre ülnének, és valami hírlapot néznének. Az a hírlapforma valami a zöld ernyősnek a kezében van. Ő mutogatja.

Magam is leülök. Cigarettára gyújtok. Unatkozva szemlélem a ritkás felhőket: mintha egynehány marok hattyúpelyhet szórt volna valaki az ég kéklő magasságába. A táj csendes. Csak a méhek döngicsélnek körülöttem, csak a legelő felől hallatszik olykor egy-egy panaszos beee... meg a náthás harang kolompszava. Mellettem, a legelő alján galagonyabokrokat látok és sok kökénybokrot körülötte.

Tehát valóban erdő lehetett ez valamikor.

Végre mégis mozdulnak a napernyők. Fölkelnek. Az egyik fehér napernyős összecsókolódzik a zöld napernyőssel. Aztán a másik fehér napernyős is. És a két fehér napernyő elválik. A zöld ott marad a juhok között.

Meglepődéssel látom, hogy felém tartanak. Újra leülök a galagonyabokor alá, az árokszéli gyepre, és új cigarettát sodrok.

Hát csakugyan arra az útra térnek. Kíváncsian vizsgálnak már messziről.

Mikor elém érkeznek, látom, hogy két időske, fekete hajú zsidólány. Az egyik sápadtkás, a másik pörsenéses képű. Félcipő a lábukon, és kosárka a karjukon.

Igen hegyesen sétáltak el mellettem, és csak a szemük szögletéből vetettek rám egy-két pillantást.

Tehát az ottmaradt zöld napernyős a juhászleány, a kisasszony.

Az ügy rejtelmesnek látszott. Mégiscsak kisasszony! De hogy őrizhet kisasszony juhokat?

Ebben valami titok lappang!

De most már mégis odamegyek. Vizet kérek tőle. Beszélek vele.

S indultam sétálva, a nádpálcámat suhogtatva a vízmosásoktól szaggatott, gilicebokros, kék zsályás legelőn.

A lány állt és varrt vagy kötött. A fején valami zöld kalapféle látszott, amely árnyékot terített az arcára és a vállára. Hát azt néztem én napernyőnek?

Körülötte a juhok szétoszladozva legeltek. Bééé-beee hallatszott vékonyan, vastagon.

A leány csak akkor pillantott felém, mikor a kutyája - borzas, dühös, kis, fekete-fehér puli - nekem rohant, és fel akart falni.

- Puli - kiáltott a lány -, Puli!

A kutya visszatért, de még azután is morgadozott, és sötéten szegeződött rám a szeme a ráhajló, fekete szőrfürtök alól.

- Csitt - korholta a lány -, csitt!

Csak állt. Várakozón nézett reám. De közben úgy elpirosodott, hogy még a homloka is megszínesült.

Akkor láttam, hogy nem kalap van a fején, hanem négy-öt nagy lapulevél. Nádra vagy mire fűzte őket.

Le is vette, hogy közelebb érkeztem, s rátűzte a botja végére. Tartotta árnyékvetőn.

De valami érdekes volt, valami bibliai figura az a fehér ruhás leány, ahogy ott áll egy földre terített, ócska szűr mellett a gyepen. Áll egy szál fehér szoknyában, bodros vállú ingben, áll azzal a pápai napernyővel. Az oldalán másfél araszos kis tarisznya, ibolyahímzés körül rajta, s a közepén három elfakult, paprikaszín mályva. Meztelen lábán az a piros bocskorka, s a naptól barnult, gyönyörű, gömbölyű karja, s ugyanúgy barnult, arasznyi rész a bokáján felül a lába szárából... Magam is megzavarodtam.

Megemeltem a kalapomat:

- Jó napot, kisasszony!

Akaratlanul is kisasszonynak mondtam. S talán nem is a ruhája miatt, hanem hogy a haja fel volt csavarva a fejére koszorúsan, s egy szál fehér szegfű benne a homloka fölött.

Nézett. Állt mint a szobor. Az arca pirossága egy lélegzetvétel alatt holtszín halványra vált.

Nézett rám büszkén, sértődötten.

Gyönyörű volt! S én még inkább megzavarodtam. Mindjárt eszmélkedtem, hogy hibáztam: a nyakán az a kék üvegkláris, az a vállbodros ing, bocskor, juhok...

- Bocsánat - mentegetődztem a kalapommal legyezve magamat -, én nem ismerem magát, és valaki azt mondta, hogy maga kisasszony. Olyanforma is. Hát csak rászaladt a nyelvem. Bocsásson meg. Látom, hogy nem szereti.

S hogy még mindig nem felelt, folytattam:

- Ismeretlen vagyok ám én itt. Csak tegnapelőtt jöttem. Tegnap bevetett a ló... a maguk kertjébe...

A megkövült arcon erre mintha mosolygás futott volna át. De ez csak egy pillanatig tartott. Aztán ismét az előbbi komoly, szinte megvető-büszke arcot láttam.

- Az én nevem Erzsébet - szólalt meg a nyájra pillantva. - Ne mondjon engem kisasszonynak...

S fölemelte a kézimunkáját. Fehér kötés: harisnya. Néhány szemet öltött rajta.

S az arca ismét megszínesedett.

- Az én nevem meg Tamás - feleltem -, Szathmáry Tamás. Tanuló vagyok, nyolcadikos, és ide jöttem nyaralni az ispán bátyámhoz. Most pedig igen szomjas vagyok. És hogy magát megláttam, Erzsike, arra gondoltam, hogy magától kérhetek vizet.

Amíg beszéltem, nyugodtan nézett rám. Közelről sárgásbarna volt a szeme, de fekete, alacsony szemöldökű, s azokkal az árnyékvető szempillákkal gyönyörű. És valami rejtelmes mágneserő volt a szemében! Hol vont, mint az örvény, hol pedig tolt, szinte taszított magától. S az ajka is gyönyörű volt, szép metszetű. Mint a régiek szépen faragott íjának a vonala, olyan volt a felső ajka, és eleven, mint a ma feslett rózsabimbó.

A leány a nyájra pillantott. Intett a Pulinak. S megindult.

- A hegynek a túlsó felén a kút - mondotta még mindig komolyan.

A Puli ezalatt körülnyargalta a nyájat. A kolomp lükögve kolompolt. A birkák ijedten csoportoztak és egymáshoz nyomakodtak, és emelt fejjel, tanácstalanul bámultak a világba.

Beee!

- Itt maradj! - szólt vissza a leány a Pulinak.

Puli megcsóválta a farkát, s leült büszkén a szűr mellé, a nyáj elé.

Mentünk tovább.

Egyszer csak röf-röf, előugrik valahonnan egy kis fehér süldő, s ott terem Erzsi mellett. Követi, mint valami kutya.

- De különös! - mondottam. - Hogy szereti magát...

- Kései malac volt - felelte még mindig komolyan -, és igen hitványka. Nem lehetett eladni. Kijött ma velem.

Elhallgatott. Megállt.

- Amott az a fűzfa. Ott a kút.

S bólintott, mint valami úrileány. Megfordult, visszasétált szép, könnyű járással, a levélnapernyőt gondosan a feje fölé tartva. A malac esetlen galoppozással követte.

Csak álltam, mint a bibliai Lótné. Micsoda ostoba ember vagyok! Beszélgetést kellett volna vele kezdenem! Meg kellett volna kérdeznem, hogy mit nézegettek a zsidólányokkal.

Szégyenkezve ballagtam a mutatott fűzfa felé. A birkák mintha gúnyosan kiáltottak volna utánam:

- Beee! Beee!

Megtaláltam a rossz gémeskutat, s mellette a hosszú, alacsony vályút. Vályú végén pocsolyát persze, s benne vagy öt kacsát és vagy tíz ludat, amely valamennyi ijedten csobogott ki a vízből. Mocskos szárnyukat rázogatva és bukdácsolva, sápogva-gágogva futottak előlem a hodály felé.

A vályúban találtam valamelyes vizet, de az meleg volt, és zöld moszat úszkált benne.

Nézem a kutat is. Sáros körületű, de köveken oda lehet jutni. A vödör a mélyben. Ahogy belevizsgálódok, verebek röppennek föl, majd kiverik a szememet.

Fölhúzom a vödröt. Fészek-szemetes víz. Soha életemben nem ittam vödörből. Úgy igyak-e, mint a fiákeros lovak?

Kedvetlenül nézek körül. Rossz garádú kert. Szilvafák és egy cseresnyefa benne. A hodály mellett meglátom a juhászházat.

Majd adnak ott vizet.

Cigarettára gyújtok.

Belépek az udvarra. Csak elhőkölök. Az udvar közepén ott hever a földön, az égető napon a vén okulárés holló; ott hever hason, arcra borultan, mint aki csatában meglőttek - a kalapja is mellette.

S néhány lépésnyire tőle, a pitarajtó előtt nyugodtan aprítja a gallyfát a törpe-tömzsök vénasszony, aprítja a tőkén, rövid nyelű baltával.

Fölkel. Mosolyog. A baltát az aprított fába dobja. Zavarodottan mosolyog.

- Mi baja? - kérdem hüledezve.

- Hát csak lefeküdt, szegény. Tetszik tudni: mán öreg, aztán fájós a térgye. Lefekszik néha...

És röstelkedve pislog az emberre.

Az okulárés holló megemelte a kezét, a fejét is, mintha föl akarna kelni.

- Részeg ez az ember!

- Hát ivott is valamelyest, az igaz. Nem sokat. De mán neki a kevés is árt, ifjuram. Pedig szentelt pálinkát ivott. A térgyére adtam neki, hogy dörgölje vele, ő meg megitta. Aj, kérem, úrfi, nem lehet bízni az ilyen vénemberbe...

Úgy beszélt velem, mintha régi bizalmasa volnék. S afféle édes szemű asszony volt. Még tán haragudva is szerelmesen nézett. A szeme állása volt olyan.

- Hát mér nem fekteti ágyba az urát?

- Az ördög emelgesse, tekintetes ifiuram. Egyszer emeltem föl, akkor is olyat csapott az öklivel a képembe, hogy mingyán kiesett két fogam. Aztán nem is uram ez nekem, ez a vén csutora. Csak gazdám, tetszik tudni. Tizennyóc esztendeje szógálok nála egy krajcár nélkül. Csak éppen hogy a fiamat fölnevelhettem a háznál. Ötéves vót, mikor idehoztam. Iszen, ha az itthon vóna... De katona, tetszik tudni, káplár, Pesten. Azt mondják, maga is pesti, ifiuram.

- Az vagyok. De én most vízért jöttem volna. A kútból nem lehet inni.

- Nem lehet? Szent isten! Talán csak nem apadt el? Szent isten!

- Nem apadt el, csak ronda. Gondoltam, itten kapok.

- Hogyne, ifiuram. Adok én kész szívvel. Vagy talán egy kis szentelt pálinka tetszenék...

S hogy erre tagadón intettem, kihozott a házból egy nagy, fekete csöcsörös korsót. Nyújtotta.

Elvettem, de csak néztem rá. Sose volt afféle portéka a kezemben.

- Tessék, csak tessék - mondotta. - Hajnalban hoztam én ezt. Jó hideg.

- Poharat is kérek.

- Ej-ej, hogy nem gondoltam rá. Persze-persze...

S befutott.

A pohárral kihozott egy fényképet is, afféle bádogra füstölt, városligeti fényképet, aminőkre huszonöt krajcárért csúfították rá akkoriban az embert.

- Tessék mán nézni: ez a fiam, a Dani.

Felpödrött bajszú, kerek képű, siccer-bojtos bakát ábrázolt a kép, amint tulokszemmel bámul a világba.

- Nem tetszett-e vele találkozni az ifiúrnak?

Nem akartam rontani a kedvét, hát csak ráhagytam:

- Ismerem, úgy látásból.

Az asszony boldogan nézett rám.

- Beszélni nem tetszett vele?

- Lehet, hogy beszéltem is.

- Jaj, ha tudta vóna, hogy ide tetszik jönni, bizonyosan izent vóna valamit.

És bő szóáradattal magyarázta el, hogy a fia már három éve katona, és hogy az lesz a juhász, mihelyt obsitolják. Mert az öreg már egyre fájósabb térdű.

- És várton-várják mán a Danit az urak is. Ugye szép, derék fiú?

Szórakozottan pillantottam a képre.

- Derék.

No, derék. Bizonyára másképp néztem volna meg azt a képet, ha tudtam volna... előre láttam volna... És baltával a vadállat!... Talán éppen azzal a rövid nyelű baltával... Irtózat!... Szegény leány, szegény jó leány!

És mondom: ma se tudom, miért. A vádlott egy szót se vallott. A tettet nem tagadta, de az okot nem mondta meg. Csak annyit tudok, hogy a bűnjelek közé be volt írva, az apróságok közé, egy kettészakított fénykép is, az én fényképem.

Az ispán bátyámat szintén kihallgatták: Tudna-e valamit? A fényképemre azt mondta, hogy az ő albumából való, és hogy bizonyára titkon vette ki náluk a leány; nem tudja, miért.

Én bezzeg tudtam.

Szegény, jó mártír!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Az asszony sok mindent locsogott még, s közben hol reám nézett azzal az édeskés szemével, hol a markában tartott bádogfényképre.

Én azonban csak fél füllel hallgattam rá. Az elmém azon bolygott, hogyan térhetnék vissza a leányhoz.

Végre is azt eszeltem ki, hogy tőle is újból vizet kérek, mintha nem is jártam volna náluk.

És cigarettára gyújtottam. Visszakanyarodtam a kúthoz. A kúttól el a legelőre.

A leány ott hasalt a szűrön, a lapulevél-ernyő árnyékában. Két könyökre támasztott fejjel nézett a kút irányába.

A kutya ismét elém rohant. Eszembe jutott, hogy a szalonna még mindig a zsebemben van. Mielőtt azonban odaadhattam volna neki, a leány fölkelt, és rákiáltott.

A kutya visszatért.

- Bocsásson meg, Erzsike - mondottam. - De abból a kútból nem lehet inni. Szemetes. Langyos.

Elmosolyodott. S az arca egyszerre bűvös szépségűvé vált attól a mosolygástól.

- Le kell nyomni a vödröt mélyen.

Csak bámultam rá. A mosolygását bámultam, nem a vödröt.

- Arra nem is gondoltam - hebegtem. - Én bizony csak fölhúztam a vödröt, ahogyan volt.

S káprázó szemmel néztem.

A mosolygás minden nőt megszépít. De ahogyan ő mosolygott azzal a szép metszetű, piros ajkával!... S az a vonalnyira előfehérlő, hónál fehérebb fogsora!... Mintha ma került volna ki a virágteremtő istennek a műhelyéből!

Mosolygott, és érdeklődéssel szemlélt végig a nyakkendőmtől a cipőm orráig. Aztán gondolkodva nézett rám, s megszólalt jólelkűen:

- Iszik az én korsómból?

- Hát hogyne.

Megfordult. Fél térdre bocsátkozott a szűrön, s felhajtotta a szűrnek a gallérját. Egy csomó friss keserűlapu-levél hevert ott, alatta meg egy kenyér nagyságú, lapos, veres kő. Fölvette a követ is. Lám a kő gödröcskét takart, s a gödröcskében vizes ronggyal körültekert korsó rejlett. Éppolyan fekete korsó, mint amilyennel a tömzsök asszony kínált, csakhogy kisebb.

Fogtam a korsót, és ittam volna. Persze mint afféle fővárosi ember, a fölső részét emeltem a számhoz. A víz megint végiglocsogott rajtam.

- Hogyan szokás ebből inni? Sose ittam ilyenből.

- Ott a fogóján tessék.

- A fogóján?

Csakugyan láttam ott egy félmogyorónyi gömböcskét, és azon lyukat. Megértettem, hogy azon a lyukon át kell valahogy a vízhez jutnom.

A leány mosolyogva nézett.

A víz hideg volt és jóízű.

- Köszönöm, Erzsike. Igen lekötelezett. De hát mért nem adott az előbb?

Elvette a korsót, és mosolyogva pillogott. Nem is felelt. Gondosan rácsavargatta a vizes rongyot a korsóra, és visszaeresztette a lyukba.

De milyen szép volt minden mozdulata! Ahogy a fejét röstelkedve félrehajtotta! Ahogy a korsót elvette; ahogy letérdelt... Jaj, az a szép gömbölyű karja! Az a gyöngéded, gömbölyű lába szára! Nyaka meghajlása! Dereka könnyű mozgása!...

Mennyi mindent megvizsgálnak, leírnak a tudósok, tücsköt, bogarat, halat, férget, de arra még egy tudós se gondolt, hogy a tizenhét éves leánynak a mozdulatait megvigyázza és összeírja vagy ahogy ők mondják: szerves egésszé kögítse.

A nap mérges-tüzesen sütött, de én csak ottmaradtam. Kivettem a szalonnát a zsebemből, és odavetettem a kutyának.

- Tessék, Puli.

A kutya egyszerre ráugrott. Gyanakodva nézte, szaglálta, aztán mindjárt fel is falta papirosostól.

És akkor barátságosan és hálásan csillogott rám a szeme a ráhajló fürtök alól. Hozzám jött. Körülszaglált. Leült elém, és nézett nyájasan.

- Az imént vendégei voltak, Erzsike - kezdtem a beszélgetést. - Távolról láttam. Két kisasszony. Meg is csókolták magát.

Elmosolyodott:

- A kocsmáros lányai. A faluból valók. Minden héten kijönnek. Kép kell nekik.

S rákönyökölt a botjára. Látszott az arcán, hogy örül a szavamnak.

És bizalmasra váló szemmel, mosolyogva magyarázta el, hogy vásznat, gyolcsot, mit szokott kihozni a két leány, és ő a vászonra mindenféle levelet rajzol. Otthon aztán a két kisasszony színes cérnával kivarrja a rajzát.

- Hát ők nem tudnak rajzolni?

- Nem.

- Hát magát ki tanította, Erzsike?

Vállat vont:

- Jártam iskolába. Négy télen...

- Falusi iskolába? De hiszen ott nem tanítanak effélét.

- De. A tanító úr mindenféle kivágott képet oszt szét, és palatáblán körül kell vonni. Én aztán nyáron mindenféle levelet meg virágot próbáltam a mezőn, még bogáncsot, maszlagot is. A bogáncs a legszebb levelű, meg a borostyán, meg a pimpónak a levele, mikor még tavaszi. Aztán annyiszor próbáltam, hogy utoljára levelet se kellett ragasztanom a táblámra: mindenféle levelet tudok.

Amíg beszélt, elgyönyörködve állt rajta a szemem. Milyen értelmes leány! Hogy illik a nyakára az a kék üveggyöngyfüzér! S hogyan van, hogy annyira tiszta az inge, szoknyája? Ma vette fel talán? De hát kedden aligha szoktak ezek ruhát váltani.

Neki azonban nem állt olyan tapadón rajtam a szeme, mint az enyém őrajta. Nyugodtan és mosolyogva nézett rám, de olykor a nyájra is elbolyongott a tekintete. Olykor egy-egy kézmozdulattal intett a Pulinak. Az aztán össze-összeugatta az elszéledező juhokat.

A tarisznyájára pillantottam.

- Talán azt is maga hímezte?

- Csak próbaképpen. Nincs nekem arra való cérnám. Ez egy szétfejtett selyemrongyból való. Csak próbáltam, hogy az ibolya szép-e, ha kivarrják. Aztán megmutattam nekik. Igen tetszett.

A nyelvemen volt, hogy megkérdezem: mi van a tarisznyácskában? Mert valami lapos is volt benne. De ha nyájasan beszélt is velem, a szemében volt valami, ami nem engedett bizalmaskodnom.

Olyan volt, mintha csakugyan valami mesebeli elátkozott királykisasszonnyal beszélnék, aki arra van átkozva, hogy juhokat őrizzen, és csak a szeméről látszik, hogy királyleány.

Elővettem a jegyzőkönyvecskémet, amelybe az előbbi napon a gabonatáblákat jegyeztem.

- Nem rajzolna bele valamit, Erzsike? Tartom addig a napernyőjét.

Habozva nézett a könyvre, aztán mégis elvette, s gyors kézzel rajzolt bele valami ismeretlen levelet. Az ereket rajzolta meg előbb benne, aztán csipkézte körül fűrészfogasan.

Amíg rajzolt, néztem a kezét. Nem volt nagy a keze, csak naptól barnult, és a körmének nem volt feketéje.

- Maga olyan nekem - mondottam -, mintha csakugyan úrileány volna.

Az arcát egyszerre láng futotta át. A szeme megnedvesült.

- Tessék - mondotta szomorkás mosolygással. - Vászonra jobban tudok. És így magában nem mutatós a levél. Csak ha sok van sorjában, és közte virág is. Rajzolok kicsibe olyat. De menjünk kissé a birkák után.

S visszavette a könyvet. A birkák a bokros alj felé legeltek, a legelő szélén. A leánnyal arra mentünk. Egyszer aztán megállt, s gondolkodó arccal rajzolt néhány komlólevelet, s közéje vad mályvavirágokat, másik lapra is átvonuló füzérben.

Amint a másik lapot rajzolja, a fasorból ostordurrogás hallatszik. A leány odapillant, elkomolyodik.

Magam is arra nézek, de nem látok mást, csak egy ökrös szekeret. Mellette egy árvalányhajas kalapú parasztlegény ballag, és hosszú ostorral durrog.

Elkészült. Átadta. Elvette a napernyőjét, és gondolkozva nézett az árvalányhajas legény után.

- Gyönyörű - mondottam.

S az ökrös szekérről eszembe jutott, hogy a bátyám a Horog dűlőre küldött. Ott vár az uzsonnám is. Kezet nyújtottam neki:

- Isten áldja meg, Erzsike. Viszontlátásra.

Szemérmes elmosolyodással tette a kezét a kezembe, miközben a földre nézett.

- Isten áldja meg...

Láttam az arcán, hogy még valamit akar mondani. Csakugyan meg is szólalt:

- Ne jöjjön többet ide.

Kérlelőn mondta és szomorú mosolygással. Aztán az arca elpirosodott. A földre nézett.

Hánykódó szívvel bandalogtam a kukoricán át a Horog dűlő felé. Öt órakor már ott kellett volna lennem. Miért mondta az a lány, hogy ne menjek többé oda?

A Horog dűlőn ott találtam a cselédünket. Írós vajat hozott meg kenyeret uzsonnára.

- Jaj, de régen várok - mondotta szemrehányón. - Már itt akartam hagyni az edényt.

Sült képű parasztleány volt. Mindig vigyorgóra állt a szája.

- Te, Rozi - mondom neki -, ismered te azt a juhászleányt?

- Az Örzsit?

- Azt!

- Hát hogyne ösmerném. Ámbátor nem beszélek vele.

S megvetőn biggyesztett.

- Mért nem beszélsz vele?

- Nem közénk való.

- Nem közétek való? Mért nem való közétek?

- Kevély.

- Kevély?

- Az. Templomba se jár velünk. Csak úgy a botjának imádkozik.

- A botjának?

- Hát. Fadarabot köt rá keresztbe. Oszt ott térgyepöl neki.

- Mért híjják azt a lányt kisasszonynak?

Felvonta a vállát, s vigyorgott. Furcsán nézett rám, gyanakvón és pajkosan.

- Hát azér - felelte. - Azér is.

Aztán elvörösödött. Elfordult. Bement a tarlóra, s a lábát óvatosan csúsztatgatva szedegette az elmaradt kalászokat a kötényébe. Látszott rajta, hogy nem akarja hallani a további kérdéseimet.

Zavarodott gondolatokkal néztem utána. Mért nem beszélnek vele? Kevély? Mért vigyorgott olyan furcsán? Rosszféle leány volna az a juhászleány? Lehetetlen! A zsidólányok akkor nem csókolták volna meg. A szeme állása se olyan. Becsületes leány az, becsületes!

A vacsorán aztán megtudtam a titkot.

- Te, Tamás - mondotta a néném -, igaz, hogy ott várt rád ez a Rozi leány?

- Igaz - feleltem -, az én hibámból késett. Igen megszomjaztam délután, és nem tudtam, hol igyak, hát lekerültem juhászékhoz. Ott adtak. Az asszony meg a leány.

A néném elmosolyodott.

- A kisasszony.

- Mért híjják kisasszonynak?

- Hát csak - felelte mosolyogva a néném -, csúfságból.

S kiment.

Azonban én nem hagytam annyiban, a bátyámhoz fordultam.

- Mért híjják kisasszonynak?

A bátyám felvonta a szemöldökét, hümmentett.

- Nagy történet az. Ámbátor iszen már ütközik a bajszod: elmondhatom. Hát az a leány, szegény, alighanem úri eredet. Az anyja egy csinos parasztasszony volt, a kanásznak a felesége, vagy hát később a juhásznak a felesége. Mert cseréltek. Csak úgy hit nélkül voltak házasok, hát egy karácsonyon cseréltek. Nem is tudom, hogy kártyára tette-e a kanász az asszonyt, vagy csak úgy beszélgetésben intézték el. Elég annyi, hogy a két ember asszonyt cserélt. Aztán ott született a hetedik hónapra az a szegény leány.

- De hát...

- Várd el a végit. Hát a kanász már abban az időben nem szerette a feleségét. Verte is. Pedig békésen éltek azelőtt. De ősszel manőver volt erre. A király is járt itt. Aztán egy éjjel tisztek szálltak meg a faluban. Szanaszét osztották őket hirtelenében. Hozzánk is jutott egy aranygalléros hatodmagával. De a béresházakba is. Egy tiszt a kanásznál hált. A kanász pedig nem volt azon az éjjelen otthon: vásáron járt velem.

- Értem. De hát ez mégis bizonytalan valami.

- Hát bizonytalan. De a tiszt egy tízforintost adott az asszonynak, holott a kvártélyt külön is megfizették. A kanász attól a tízforintostól fogott gyanút. És komorrá vált. A tízforintost nem vette el az asszonytól. Szegény asszony... Szülésben halt meg.

Gondolkodva nézett a pipájának elgomolygó füstjére.

- Szegény leány - mondotta néhány perc múlva. - Az is sejt valamit. Nálunk is kényeztették... A feleségem. De hát annak már ez a sorsa.

Egész éjjel ez a történet kavargott a fejemben. Mondhatatlanul sajnáltam azt a leányt. Micsoda sors! Aki abban az ágyban kap életet, amelynek a szélén a Halál ül, s aki három apában válogathat, de egyet se érezhet soha magáénak.

Egész nap rá gondoltam. Mért mondta, hogy ne menjek oda többé? Kérlelőn mondta, és szinte búsan, tehát nem a képem utálatos neki.

Bizonyosan az a részeges, vén juhász haragszik, ha a leánnyal fiatalembert lát. Talán meg is veri szegényt.

De azért még délelőtt elkanyarodtam a hegy felé. Legalább messziről vetek rá egy pillantást.

Hát a juhokat láttam is, de maga a juhász őrizte. Erzsi bent van a házban. Vajon mit művel? De jó volna, ha megint behajítana a ló a kertjükbe!

Délután megint elnéztem arra. Hát a juhokat a tömzsök asszony őrizte.

Leültem az árokpartra. Cigarettára gyújtottam. Gondolkodtam:

- Mi lenne, ha bemennék? Az öreg talán megint ott hever az udvaron, és senki se látná, hogy a leánnyal beszélek. Mondanék neki egypár kedves szót.

S fölkeltem.

De aztán meg azt gondoltam, hogy legjobb lesz, ha a tömzsök asszonnyal beszélek. Lássák, hogy arra van dolgom, járatom, a legelőn át: nem szúr szemet az öregeknek, ha olykor megállok a nyáj mellett.

S fölmentem a legelőre.

A kutya megint elém rúgtatott, de mikor hozzám ért, egyszerre abbahagyta az ugatást. Megállt, és a farkát csóválta. Nézett rám csillogó szemmel.

A reggeli szalonna megint a zsebemben volt. Nekivetettem. Egy-két falásra bekebelezte, aztán a farkát csóválva kísért az asszonyhoz.

- De hamar össze tetszettek barátkozni! - szólt örvendezve az asszony. - Isten hozta. Tudtam, hogy nem tetszik elmenni a szegény mellett szó nélkül.

Font. Afféle gyalogguzsaly volt nála, és a kötényében szösz. Nézett rám szerelmes szemmel.

- Hát nem is - feleltem. - De szomjas is vagyok megint. Olyan jó víz volt, amit tegnap adott.

- Jó volt, ugye? Adok ma is szívesen, ifjuram. Ahol gyön is mán az Örzse.

Meglepődve fordulok hátra, hát csakugyan jön, jődögél, lépdegél a juhászatra került királykisasszony. A szűr a fél vállán. A kötényéből egy csomó keserűlapu kandikál ki. A hosszú juhászbotot a földön vonja maga után.

Bosszankodtam persze, hogy mért mondtam magamat szomjasnak!

- De örvendezzetek, egek! - hozza a királykisasszony a korsaját is: nem szükséges, hogy elhagyjam.

S jön, jön a piros bocskorában, piros, íj metszetű, gyönyörű ajkával. Koszorúba tekert hajfonatában egy csokor búzavirág. Jön, közeleg a királykisasszony, virágon járó, könnyű lépésekkel.

- Jó napot, Örzsike, jó napot. Éppen vizet kértem a nénitől.

- Fuss vissza pohárért! - toppant rá az asszony.

- Dehogy fut - felelem -, tudok én korsóból is.

S nyúltam a korsóért.

- Lám, lám - pajkoskodott az asszony az ujja hegyét megnyálazva -, az én korsómból nem ivott.

S hosszút perdített az orsóján.

A leányra tekintettem, hogy bosszankodik-e, amiért megint ott vagyok. De éppen nem látszott rajta semmi kedvetlenség, sőt mosolyogva és melegen nézett az arcomra.

- Tudja-e, Erzsike - mondottam kedveskedőn -, igen meglepődtem, mikor magát először megláttam. Azt hittem, egy pesti pajtásom öltözött fel leányruhába.

Ötletképpen mondtam, csak hogy valamit mondjak.

A két nő csodálkozva nézett rám. Látszott rajtuk, hogy egyszerre elhitték.

- Ugyanúgy-e?

- Igen hasonlítanak egymásra - feleltem.

A nap egy percre kisütött, s a leánynak az árnyéka a gyepre vetődött akkor. Hát az az árnyék olyan volt, mintha egy koronás nőnek az árnyéka volna. Ámulva néztem.

- Hát az ember mindenütt ember, ifiuram - szólalt meg az asszony. - De mért tetszik magázni ezt a jércét? Nálunk nem szokás. Még asszonyt se, ha fiatal. Ne tessen elkényeztetni, mert mán úgyis igen fenn viseli az orrát.

- Nem látom rajta - feleltem, elővéve a cigarettás szelencémet.

- De. Olyan úri paksiói vannak. Mindig mosdik, cifrálkodik ez. A szent se győzné szappannal, hanem a zsidó kisasszonyok hordanak neki. Bocskorföstéket is.

- Dehogyis - mentegettem a leányt -, hiszen most is csak szimplán van öltözve.

- Iszen csak tudta volna, hogy itt az úrfi!... Harisnyát húzna ez még a bocskorába is. Majd iszen nem tudom, mit szól rá a Dani, ha meggyön?

És szerelmesen hunyorgott a leányra.

A leány, mintha nem is róla volna szó, unatkozó arccal könyökölt a botján, és nézte a juhok fölött hintázva szállongó fecskéket.

Az asszony elszakította a csepűt az orsójától. Hozzám fordult:

- Nem tetszene-e egy kis aludttej? Adok szívesen. Van két fazékkal. Tessen lejönni velem.

- Köszönöm, elfogadom - feleltem elszontyolodva.

És eldobtam a cigarettámat.

Mert egyszerre megértettem, hogy az a Dani, az asszonynak a katona fia, és hogy az a Dani jogosítva van már arra, hogy az Örzse öltözködésére ítéleteket mondjon.

Értettem, hogy az asszonynak vissza kell térnie a házba, és hogy nem akar otthagyni a leánnyal.

Szótlanul ballagtam mellette. A kapuban aztán megnéztem az órámat, és azt mondtam, hogy sajnálom, de mégse megyek be: vár a bátyám.

És borús kedvvel fordultam a fasornak.

Tehát ezért mondta, hogy ne menjek többé hozzá! És az az ostorral durrogó legény is... Lám, nemcsak legyezőnyelv és virágnyelv van a világon! Intés volt az a durrogás a lánynak: Látlak!

Másnap már nem néztem feléje, de egész nap rá gondoltam. Mintha tövis állna a mellemben! Mintha nekem is valakim volna az a leány! Mintha az a tulokszem-baka volna a bitorló, és én az igazi vőlegény!...

A következő nap vasárnap volt.

Ünnep délutánonkint - mint később láttam - tekézni szoktak az ispán bátyámék kertjében. Többnyire csak a pap meg a tanító, de arra a délutánra egy ispántársa, komája is vendégül ígérkezett.

A háznál persze vastagon füstölt a kémény; haldokló csirkék és szájuk szélét nyalogató kutyák a konyhaajtó előtt.

Mink a bátyámmal meg a Laci gyerekkel kocsira ülünk, és misére megyünk be a faluba.

Mise után benézünk a parókiára.

A pap éppen végzi a kávézást. Lágy szemű, öreg, komoly úr. A kávé után pipára gyújt. Jó illatú füstöt bodorít az orrom vidékére.

Megkívánom.

- Veszek pipát én is. Abbahagyom a gyerekes cigarettázást.

Pénzem volt. A visszautazásra is küldtek már. De még az előbbi pénzemből is maradt, a szép, új tízforintost nem is számítva, amit az anyám külön nyomott a markomba:

- Előre nem látható költségekre.

Megyek hát a boltba. De mikorra megválasztom, megveszem a pipát, a kocsink már a ház előtt áll. Dél van, mikorra hazakerülünk.

A verandán éppen terítenek. Valami csinosan öltözött parasztleány sürgölődik a verandán a cselédünkkel. Amint megfordul, csak eldobban a szívem: a királykisasszony! A cseléddel éppen az abroszt igazgatja az asztalra.

De hogy kiöltözött! Pántlikás haj, nefelejcsszín pruszlik, rózsaszín-virágos fehér szoknya. És mennyire magasabb termetű cipőben!

Rámmosolyodik, szomorún, finomkán.

- Hogy kerülsz ide?

Már akkor könnyebb volt tegeznem.

- Berendeltek - feleli a terítőt vonogatva, simítgatva. - Mikor vendég van, mindig berendelnek.

S kipöndörült.

Ha Pesten történik velem ilyesmi, rá se nézek: cseléddel csak nem nyájaskodok. De künn a pusztán... Aztán hát ő nem is cseléd, csak segítő.

Ó, de ennivaló abban a virágos szoknyában!

Ebéd után szundítunk egyet - mint afféle hajnali emberek -, azazhogy csak a bátyám szundít. Én csak kábuldozok, mint a mámoros. Szívom egyik cigarettát a másik után. Úgy szeretnék kimenni, beszélgetni azzal a csodás leánnyal! De hát lehetetlen szóba állnom vele. A béresházak minden ajtaja odanéz, és hát talán megint durrogtatna neki valamelyik legény.

Végre benyit a bátyám:

- Gyere, Tamás: készítsük a bort.

Megyünk a pincébe. Ütünk csapra egy penészes hordót. Megtöltünk húsz palackot. Mikor kilépünk, épp akkor gurul be az ispán komáék sárga kocsija.

Egy ősz, kis atillás ember. Két bidres-bodros, salátaszín ruhás kisasszony lánya. Mind a kettő barna és pipiskejárású. A fejükön rózsaszínes, galambszárnyas kalap. A lábukon magas sarkú, lakk félcipő. A mamájuk nem jött el.

Aztán megérkezik a pap is a tanítóval.

S kivonulunk a diófás, árnyékos kertbe.

- No, gyerekek, állogassatok!

Sose véltem, hogy olyan mulatságosak a vasárnapi délutánok a mezei urak házánál! A kert megelevenül. A benne hosszan elnyúló tekepályának a túlsó végén is mulatnak: a krajcárleső gyerekek meg a kerítésre könyöklő és bepipázó tanyai emberek: a kerékgyártó, a kovács, az öregbéres, a kocsis.

A két ispánlány is közibénk áll. Mulatság őket nézni: milyen esetlenül gurdítják el a tekét.

A papnak mindig az orra hegyén lóg a pápaszeme, de dobás előtt feligazítja. Hosszan lóbálja a golyót, és lágyan ereszti a deszkára.

- Nem tojás, főtisztelendő!

A tanító már az energiának az embere. Gyürint egyet a kabátja ujján, aztán messziről lódul a dobásnak. A golyó - akárcsak ágyúból lőtték volna ki - beleütközik a pálya falába.

- Nem biliárd ez, Matyi!

Én is szeretnék virtuskodni. Az erőm már az alatt a rövid pár nap alatt is gyarapodott. Messziről lódulok én is, de a golyóm is lódul: ki a bábokig a levegőben. Ott persze kiugrik, majd elviszi a kerékgyártónak a fejét.

- Nem lovaglás ez - nevet a bátyám. - Ó, te lovaglóművész!

Ő már tudatos biztossággal, szinte méltósággal áll, mint a görög diszkoszvető. Helyből dolgozik, és ismeri a pályát.

- Kozák!

S valamennyien hosszú szárú pipából eregetik a jó szagú füstöt. A két ispánkisasszony is cigarettát vesz elő a zsebéből, s büszke kegyességgel fogadják el a gyújtómat.

Mellékesen szólva, igen lenéztek. Én voltam az egyetlen fiatalember a társaságban, s mint később értesültem, azért is jöttek át, hogy egy pesti fiatalemberrel mulattassák magukat. Azonban ők már a huszadik évet meghaladták, s az első pillantásra látták rajtam, hogy én még csak könyves diák vagyok.

Próbálkoztam egyszer-kétszer szót kezdeni velük, de csak úgy félvállról fogadták.

No, megálljatok, majd imponálok én nektek mindjárt!

Szólok az inaskodó legénynek:

- Fuss be, Bandi, a pipámér. Ott áll az ablakban, az ebédlőben, piros papirosba van becsavarva.

A legény lódul. Hozza a pipát. A szita a kerti asztalon áll. Tömöm. Gyújtom. Szívom, mint ők.

Hát ízlik is. Illatos, édes, debrői.

Tíz perc azonban nem telik bele, érzem, hogy a fejem dagad, nehezül. A diófa mintha dőlne. A tekepálya mintha emelkedne a végén, aztán meg lesüllyedne.

- Baja van? - szólal meg anyásan az egyik leány. - Olyan sápadt...

A bátyám nevet:

- Most tanul pipázni! Eredj be, feküdj le félórára, lovaglóművész!

Kedvem lett volna hetykélkedni, hogy nincs bajom, de már voltak némi tapasztalataim.

- Negyedórára - mondottam. - Igen erős ez a dohány.

S bementem a verandára. Lefeküdtem a kerevetre. Átkoztam Debrőt. Kábuldoztam.

A katasztrófa azonban elmaradt, és egy óra nem telt belé, már éreztem is, hogy fölkelhetek.

Vagy öt percet fekszek még - gondoltam -, mert hátha megint szédülök, ha fölkelek. S talán el is aludtam volna, ha egy légy nem erőszakoskodik, hogy a kezem szárán engedjem sétálgatni.

A házban magam voltam. A konyháról olykor mozsárcsengés hallatszott. Bizonyosan szamócára törtek cukrot. A kertben vígan mutattak tovább. Hallottam, hogyan koppanik időnkint a teke, s hogyan görög és morgalódik vissza a lejtővályún.

Egyszer csak gyors és halk csesszegést hallok, mintha lábujjhegyen jönne valaki.

Ez a Laci. Bizonyosan azért küldték, hogy nézzen meg.

De annyira ellustított a debrői kábultság, hogy a szememet is röstelltem megnyitni.

Csak hallgatom, hogyan áll meg az ajtóban. Egy percnyi csend. Aztán a kilincs megnyikkan. Az ajtón halk, édes hang szól be:

- Beteg?

A szívem eldobban.

- Nem, Örzsi - felelem rágyönyörködő szemmel -, csak éppen hogy nem szoktam tekézni, megszédültem. Te ott se voltál, mégis megszédültem.

Visszapillant a folyosóra, aztán beljebb lép.

- Mondja - susogja hevesen -, mi annak a pajtásának az apja?

- Melyiknek?

- Akinek a képe egyezik az enyémmel.

S a szeme el van tágulva, mintha azt kérdezte volna: hol van elásva a Dárius kincse?

Egyszerre megértettem, hogy mit tudakol az a leány.

- Generális - feleltem félvállról.

A leánynak még inkább elmered a szeme.

- Hogy híjják?

- Ne zaklass most. Látod, hogy beteg vagyok.

- Hogy híjják? Az Istenre kérem: mondja meg, hogy híjják?

- Mért érdekel az téged?

Lesütötte a szemét. Hallgatott. A kertben koppant-gurrant a teke, és vidám morgással sietett vissza a helyére.

A leány fölemelte az arcát. Szomorúan nézett reám:

- Nem mondja meg?

- De.

- Hát mondja.

- Most nem.

- Hát mikor?

- Máskor. Amikor akarod.

- Most mért nem?

- Mert azt akarom, hogy beszélhessek veled, láthassalak. Mindennap szeretnélek látni, minden órában. Minden percben.

Elnyílt szemmel nézett. Aztán a földre pillogott, elmosolyodott:

- Itt vannak a szép, ékes kisasszonyok... Mért nem azokat nézi?

- Náladnál nem szebbek, nem ékesebbek. Azok ékessége bolti ékesség. A te ékességeid magától az istentől valók.

Elpirult. Mosolygott. Nézett, melegen, vonzón, mint az örvény. Aztán ismét a földre gondolkodott.

- Hát nem mondja meg?

- Este.

- Este?

- A házatok mögött.

Nézett. Elmosolyodott.

- Nem merek én kilépni sötétben.

- A hold világít. Bemegyek a kertetekbe.

- Jaj, isten őrizz!

- Mért? Hiszen apád alszik. Az asszony is.

- Ugatna a kutya.

- Szólok neki halkan.

- A ludak is gágognának.

- Túlról megyek.

- Reggel meglátnák a nyomát.

És pajkosan mosolygott.

- Hát ahol te akarod. Nem bánom, akárhol. Várlak szívesen, csak gyere ki.

- De hát minek? Igazán, nem is lehet.

- Hát jó. Azt hittem, igen akarod tudni azt a nevet.

Elkomolyodott. Az üvegfalhoz lépett: kinézett rajta a konyha felé. Aztán rámnézett esdeklőn.

- Mondja meg.

- Hiába könyörögsz. Ha beszélni akarsz velem máskor is, mért ne tartsam fenn máskorra?

Habozva pillogott. Aztán a fejét rázta:

- Nem, nem lehet.

S megfordult, kiment.

Az ajtó előtt megállt.

Kis idő múlva megint benyitotta az ajtót, s bedugta a fejét:

- Hát jó - susogta szégyenkező, piros arccal. - Délután... De ne oda fel jöjjön. Mindenki odalát messziről is. Lenn a legelő szélén van egy kökénybokros hely, egy nagy galagonyabokor is. Arra terelem majd a nyájat. De akkor megmondja?

- Meg.

Vonzón pillantott rám. Becsukta halkan az ajtót. Elosont, elmúlt.


Éjjel eső esett.

Az ég reggel is, mintha kirakták volna a mennyország minden fehér dunnáját, el volt borítva felhővel.

Aggódtam, hogy délután is esni fog. Nem tudtam, hogy esős időben legeltetik-e a nyájat vagy nem legeltetik.

Délfelé azonban egy-egy kis rés nyílott meg az angyalok és szentek dunyhái között, s kitetszett gyönyörűn az ég tiszta kékje. Egész délelőtt azon forgott az elmém, hogy tódítsam-e a hazugságot, vagy megmondjam neki az igazat.

Ha tovább hazudok, megzavarodik annak a leánynak a lelki rendje. Még az is meglehet, hogy elhagyja a házat: útnak ered, és keresni fogja Pesten - az apját.

Ha pedig megmondom az igazat, otthagy. Ehetem a kökényt zölden.

Csak az isten adna egy jó gondolatot, hogy az igazat is megmondhatnám, a következő napokra is várathatnék vele valami érdekeset!

Mindjárt ebéd után elnéztem a legelő felé, de csak az öreg pápaszemes holló gubbaszkodott ottan, mint valami madárijesztő.

Később megint arra szemlélődtem. A tömzsök asszonyt láttam. Tehát váltogatják egymást.

Négy óra tájt aztán megjelent a legelő zöld tábláján a királykisasszony. S ahogy ott állt a legelésző nyáj közt, a fehér-foszlányos felhők alatt, mintha egy antik világi képet látnék.

A szívemen gyönyörűség remegett át. Nem gondoltam én több semmi megbízásra. A királykisasszony vár!

S lódultam a fasornak.

Már messziről meglátott. A nyáj lefelé ereszkedett a legelőn. S a juhok is kedves-szívesen bégtek. Mintha azt kérdeztem volna:

- Be szabad-e lépni Tündérországnak a mezejére?

S felelnék:

- Beee! Beee!

Mikorra odaértem, már a kökényes közelében legeltek a birkák. Harmatos, hamvas fű, csibegombaillat, kakukkfű, andalító kolompszó.

A puli vígan iramlik elém.

- Nesze, Puli, nesze, világ legkedvesebb Pulija!

A leány még egyszer körülnéz. Szemlélődik nyugatnak, keletnek. Aztán lesétál hozzám.

Aznap fakó, rózsaszín szoknya volt rajta. De az is illett neki. Minden megszépült, ami rajta volt. Még a piros bocskor is, még a bot is a kezében, s az oldalán az az ibolyavarratos tarisznya, éppenséggel remeke volt a női kéz művészetének. De hát még a feje: iszalagkoszorút illesztett aznap a hajfonatára.

Micsoda gyönyörű volt azzal a koszorúval! S az a bizalmas, szomorkás mosolygása...

Megállt vagy ötméternyire tőlem. A botjára könyökölt, s a lábát könnyedén keresztbe tette. (De sokszor próbáltam lerajzolni abban az állásában!)

- Ne jöjjön közelebb - mondotta. - Itt kell maradnom, hogy láthassam az utat.

- Hát legalább te gyere közelebb.

Elmosolyodott. Mélyet hunyt. Halkan felelt.

- Minek?

- Hogy jobban láthassalak.

- Láthat.

Sóhajtottam.

- Te, Örzsike, igaz, hogy te már le vagy kötve? Annak a katonának...

Elkomolyodott. Mélyet hunyt. Halkan felelt:

- Igaz.

- És szereted is?

- Megszoktam.

És ő sóhajtott.

Aztán megint elmosolyodott:

- Baj az?

- Nem baj talán. Csak szomorú valami.

Hallgattunk. Néztünk egymásra gondolkodó szemmel.

Aztán ő szólalt meg:

- Megmondja-e, amire kértem?

- Nem tudom, megmondjam-e.

- Mondja!

S közelebb lépett. Oly esdeklőn nézett rám, hogy ha szikla lettem volna akkor is megmozdultam volna.

- Mondja! - nyögte a leány.

- Oly szép vagy, mikor így kérsz... Már csak azért se mondom meg, hogy kérj.

Hallgattunk. Mintha arra hallgatództunk volna, hogy halljuk egymásnak a szíve dobogását.

Az útra pillantott, aztán ismét közelebb lépett. Ismét a botjára könyökölt. Nézett rám könyörgő szemmel.

- Mondja!

- Mondd meg előbb te igaz lelkedre, hogy...

- Mit...

- Szíved szerint választottad-e azt a legényt?

Behunyta a szemét. Elkomolyult.

Aztán a szeme megnyílt. Rosszallón, panaszosan nézett rám.

- Miért kérdez ilyeneket?

De ezt olyan hangon mondta, hogy benne volt: Fáj!

- Hát jó, nem kérdezem többé. És ha akarod, hát most már megmondom, amit kérdeztél.

Felmozdult. Közelebb lépett. Elnyílt szemmel leste a szavamat.

- Hát azt az embert nem híjják sehogy se. Nincs is a világon.

Kételkedve nézett rám, aztán fájdalmasan.

- Hát akkor mért beszélt róla? Az a pajtása se igaz?

- Nem igaz! Csak kedveset akartam mondani neked.

- De hát mért éppen azt?

- Mert elküldtél, és nem tudtam másképp közelíteni hozzád.

Hallgattunk. Elmélyedtünk egymás szemébe. Ő mintha a lelkem mélyébe nézne. Én mintha a szemében a végtelenség tükörébe néznék.

Egyszerre megrándult. A nyájra pillantott. Visszafutott vagy tíz lépést, és kiáltott a kutyájának:

- Puli! Puli!

Aztán szétnézett az úton is. Visszatért még közelebb. A botjára könyökölt. A lábát keresztbe tette.

- De hát mért?

És a szemében titkolhatatlan elégedettség ragyogott.

- Miért?

- Csak. Nem tudom. Szép vagy. Különös vagy. Nem tudom, mi vagy. De ha ma el kellene innen mennem, akkor se felejtenélek soha.

És égő szemmel néztem reá.

Halvány pirosság ömlött el az arcán. Hallgatott. A szeme fénylett.

Aztán egyszerre összerezzent. Megfordult.

- Szekér jön! - mondta ijedten. - Menjen most már. Erre a kukoricás felé. Át a kukoricán.

- Idejössz-e holnap is?

Mosolyogva rázta a fejét.

- Nem.

- Jer.

És feléje léptem. A kezemet nyújtottam. Hosszan szorítottam a kezét. A szemébe néztem:

- Jer ide.

Felvonta a vállát. Mosolygott.

- Talán. Majd meglátom...


A beszélgetés persze mindennap megismétlődött. És a nyáj kolompja egyre bűvösebb zenéjévé lett a szívemnek.

De persze ott a kökénybokrok között nem volt valami kellemes helyünk. Meg is zavartak olykor bennünket. Hol kocsi ment arra, hol szekér, hol koldus, hol vándorlegény. Könyörögtem neki, hogy este vagy éjjel találkozzunk.

- Ó, hogyisne! - felelte vonagló derékkal. - Ó, hogyisne!

- Kegyetlen vagy! Kacér vagy, mint a városi nők!

A szavam megcsapta. Talán nem is értette, mi az a kacér, csak annyit értett, hogy valami rosszat mondtam.

A szeme pillája megrezdült. Hallgatva nézett. Aztán elmosolyodott.

- Mondja, milyenek azok a városi leányok? Én még sohasem jártam városban. Csak épp bent a faluban jártam.

- Olyanok, mint te vagy, csak épp hogy cifrák, te meg olyan vagy, mint a vadon virágzó csipkebokor.

- És mondja, de igazán mondja meg: úri-e az én képem, vagy paraszti?

- Tündéri!

- Nem: a kérdésre feleljen.

- Mondom, hogy tündéri. Nem úri, se nem paraszti, tündéri.

Szombaton aztán igazán megeredt az ég csatornája. Az aratók is bevonultak. A bátyám a magtárban foglalkoztatta őket.

Én minden órában a felhőket vizsgáltam: mutatkozik-e valahol egy kis tisztulás? Délben már nyugtalan voltam. Találkozunk-e ma? Bejön-e holnap? Hiszen ha holnap is esik, nem tekézünk, még a faluból se jönnek át!

Az eső csak esett egyenletesen, aprószeműen.

- Hál'istennek - mondogatták az emberek -, krumplira, kukoricára igen kellett.

- A mennydörgős ménkű csapott volna Kolumbusznak a hajójába - mondogattam én -, hogy maradt volna minden krumpli és kukorica Amerikában!

Négykor fogtam az esernyőt: kiosontam a majorból.

- Hátha? - gondoltam. - Hátha?

És hogy az unalom ellen is biztosítsam magamat, a zsebembe tettem Jókainak a könyvecskéjét: a Petki Farkas leányait. Mintha bizony lehetne olvasni, mikor tündérjelenést les az ember!

A mező üres volt. A fasori út kerékvágásában kávészínű habarék folydogált. És én csak mentem az árokpart vizes porcfüvén, mentem a legelő felé.

Persze a hegyen nem mutatkozott egy lélek se. Csak egy mezítlábas asszony caplatott az úton: a fején a felső szoknyája, a karján nagy füles kosár.

Az eső meg nem állt éjjel se. Másnap is csakúgy esett.

Tekézni persze nem tekéztünk aznap, de azért délután beállított a pap is, a tanító is. Kártyáztak a verandán. Én meg álltam mellettük, mint az özvegy gólya a tóparton.

Estefelé aztán örömmel újságoltam nekik, hogy a víz vékonyabban csurog már a csatornán a hordóba.

- Mennyit szenvedek én érted! - kezdtem másnap a beszédet. - Tudod-e, hogy itt ácsorogtam másfél órát a zuhogó esőben!

Csodálkozón pillantott.

- Várt?

- Vártalak hát! Itt vártalak az esőben.

Elmosolyodott:

- Még az is szenvedés.

Aztán elkomolyodott:

- Nem tudja maga, mi a szenvedés.

- Mióta téged ismerlek, bizony tudom.

Gondolkodva és sajnálattal nézett rám. Akkor is koszorú volt a fején, csakhogy nem iszalagból, hanem komlóból. És a nyakában is virágfüzér, valami apró szemű, vörhenyes virág, gondolom, valeriána, s közte kakukkfűvirág is. Mint valami virágboa.

Látszott rajta, hogy kedves neki a rágyönyörködésem. Elmosolyodott. Belenyúlt a tarisznyájába:

- Hoztam magának valamit.

- Ugyan mit?

- A zsidó kisasszonyoktól kaptam. Délelőtt jártak itt. Komlót rajzoltam nekik asztalterítőre.

S két fügét nyújtott a tenyerén.

- Milyen kedves vagy, milyen jó vagy. De én nem szeretem. Semmi édességet nem szeretek.

A szeme elborult.

- Nem fogadja el, ugye, az ilyen leánytól.

- Hát felét elfogadom, az egyiknek a felét. Csakhogy el ne magyarázd.

Egy szekér ismét megzavart bennünket. Le kellett húzódnom a bokrok közé. Ő meg elfutott, mintha a nyájat kerítené. Mikorra fölkeltem, három hernyó is mászott rajtam, csúnya, nagy, égettcukor színű és tapadós lábú, csupasz hernyók. Még ő is segített letisztogatni.

S hogy olyan közel volt hozzám, gyöngéden átkaroltam a két vállán át.

Gyors mozdulattal hárította el a karomat. Kiegyenesült. Méltóságos komolyan nézett reám!

Aztán hogy látta a megszeppenésemet, szelíden elmosolyodott.

- Nem szabad.

Belenyúlt a tarisznyájába, és kerek tükröcskét vett elő. Megigazította a koszorúját. És szomorkás szemmel ismételte:

- Nem szabad.

Mindezek semmiségek. De abban a korban, mikor az emberi szív először ismer leányt, olyanok vagyunk, mint a rezgefű, a briza media - és ezek a semmiségek, szenzációk.

Valami laposat láttam a tarisznyájában.

- Mi van nálad? - mondottam, hogy új fonalat fűzhessek a beszélgetésbe.

- Olvasol talán?

- Olvasok - felelte pillogva. - Olvasok olykor, ha kerülközik valami.

S belenyúlt a tarisznyájába. Aztán mégse vette ki az olvasmányát.

- Kalendárium - mondotta röstelkedve. - Boltoséké. Van ugyan más könyvük is, de az német, mind német.

- Nézd, nekem is van egy könyvecském. Talán érdekel. Neked is adom.

S odaadtam neki a Jókai könyvét.

Másnap kissé halványan és veres szemmel jött elém. De igen illett még az is neki. Melegebb volt tőle a nézése.

- Gyönyörű könyvet adott - mondta hálásan. - Soha ennél szebbet! Éjjel olvastam el, mécses mellett. Ma is elolvastam kétszer, délelőtt is, délután is. Rozál néném el akarta venni, hogy a tűzbe dobja, mert semmit se dolgoztam.

És mosolyogva vonta fel a vállát.

- Csak igen úri könyv ez: mindent szeretnék érteni benne. És meg-megakadok: olyan szavak...

Elővonta a könyvet.

- Megmondja, ugye: mi az értelmük?

Megnyálazta az ujját, és gyorsan forgatott. Megtalálta mindjárt az elején. Körülpillantott, hogy magunkra vagyunk-e, s lejött hozzám a bokrok közé.

A könyv azonban félremozdult a kezében, és újra kellett keresnie. Eközben én is melléje álltam, és segítettem nézni.

Már nem emlékszem, mi szavak voltak ott: latin szavak vagy görög szavak, egy lapon több is.

Rendre megmondtam neki, mi az értelmük, s ő érdeklődéssel figyelmezett. - Hát ez az...

Aztán hogy tovább keresett, a fejünk összeért. Valami édes villamos áramlat ömlött rajtam végig. És hát akaratlanul is átöleltem a vállán át megint.

Ő azonban annyira el volt foglalva, oly mohó szemmel kereste a szavakat, hogy nem ügyelt rám. Aztán az arcom is hozzásimult az övéhez, úgy néztük a könyvet. Aztán gondoltam: ha az arcom hozzáérhet az arcához, az ajkam is hozzáérhet.

És az is megtörtént.

Akkor érzett fel csak. Megvonaglott, s azzal a mozdulattal ki is fejlett a karomból.

- Ó! - mondotta a csók helyére tapasztva a tenyerét.

És szemrehányóan szemérmes röstelkedéssel nézett rám.

- Ó!

S hogy én káprázó szemmel és égő arccal álltam előtte, ismét megvonaglott.

- Hogy merte ezt cselekedni?!

- Véletlenül..

Aztán egyszerre ijedtre vált a szeme. Körülnézett.

- Ha ezt Dani megtudja...

- Annyira az övé vagy?

- Nem azért...

- Hát?

- Szörnyű legény az! Igen virtusos...

- Virtusos?

- Néha... néha... Tudja-e, hogy ült is már? Hét hónapot ült.

- Beee! - szólamlott meg vastagon egy vén birka mellettünk, a szemét rám meresztve.

A leány feléje ütött. A puli rávakkantott. A birka a többi közé futott.

Elővettem a cigarettás szelencémet.

- Sz' akkor nem is méltó...

- Nem, nem gazság erányába. Csak... belemártott egy vasvillát egy legénybe, Gál Bandiba.

S nézett rám, mintha én volnék második Gál Bandi.

Vállat rántottam:

- Én ugyan meg nem ijedek tőle, ha nyolc hónapot ült se. Sajnállak, hogy annyira félsz tőle.

A szeme megvillant. A fejét fölemelte. A melle kidomborodott, mint a kardot vont férfié.

- Én-e? A lábamhó lapul, mint a megvert kutya, ha ránézek. Csak ránézek...

És rám nézett, mintha arra nézne...

Aztán egyszerre elmosolyodott:

- No, ne féljen tőlem.

A nyájra pillantott. Rendbe riasztatta a pulival. Maga is futott néhány lépést, Azonban csak fölfelé futott. Megállt. Körülszemlélődött a tájon. Egynéhány pöfeteggombát elmozdított a bocskora orrával. Aztán visszasétált hozzám.

Újból megnyitotta a könyvet. Mosolygott.

- Van még itt más szó is.

S a szeme a könyvbe mélyedt. Az egyik kezét hárítón tartotta felém, s olykor fenyegetgetett is, anélkül azonban, hogy rám nézett volna. A szeme fürkészve bolygott a könyv sorain.

Szegény, jó, megboldogult Jókai! Mennyire áldottam, hogy annyi latin és görög szót írt a magyar szavak közé! Másnapra is maradt magyarázni való.

És másnap megint csak közel hajoltam, és egyszer csak megint összesimult az arcunk.


Talán a következő napon történt, hogy délelőtt is arra mentem. A legelőn a juhász állt a forrón tűző napon és könyökölt a botján, mint Örzse szokott. (Ó, a rút, vén holló! Hogy mer úgy könyökölni ő is!?)

Fölmentem a hegyre, hogyha netalántán meglátnám onnan. S lestem be az udvarra, a kertbe, amennyire be lehetett látni a fűzfától.

A nap azonban tűrhetetlenül égetett. Egy omlott pinceház állt ott a hegytető horpadásában.

Csak az egyik fala állt még, bár az is romlott, s messziről olyan volt, mint valami fejetlen, fehér ló. Annak az árnyékában ültem le néhány percre. Az omlott tetőnek nehány korhadt gerendája hevert ott. Arra ültem.

A világ csendes volt körül. Csak a kolomp hangzott olykor. Micsoda ostobaság - gondoltam -, hogy ide felmászkálok ebben a rekkenő melegben. De talán amonnan, a hegy válláról jobban belátni.

S fölkeltem.

Hát csakugyan lenn mos a királylány a fűzfa árnyékában, a kútnál.

Sulyokkal veri egy padocskán a ruhát. Olykor facsar. Olykor márt. Megint sulykol.

Körülvizsgálódtam a tájon. A juhász a hegynek a túlsó felén kullog. Bent a tömzsök asszony bizonyosan főz, mert a kémény füstöl.

S lesiettem.

Igen elvörösödött, hogy meglátott.

- Ne jöjjön közel! - könyörgött. - Csupa latyak vagyok. Jaj!...

És szemérmesen megvonaglott.

- Szép vagy nekem úgy is.

- Mégis restellem. De a ruhámat magamnak kell mosnom. És én szeretem a tisztát.

- Csak egy percre jöttem. Nem jár erre most senki.

A kút mellé állt, hogy a kávától ne lássam a lábát. Mert fel volt kötve a szoknyája, és bizonyosan mezítláb állt ottan.

A sulyokra könyökölt. Piros, szemérmes arccal mosolygott. Mintha azt mondta volna: hát csak nézz, ha már annyira éhes rám a szemed!

És én néztem a szép ív metszetű szájacskáját, s boldogan ragyogó két szemét.

A vályúban egy nagy csokor vadvirágot pillantottam meg: harangvirágot, fehér zsályát, középen mályvát. Össze volt kötve. Bele volt állítva a vízbe.

Elkomolyodtam.

- Kitől kaptad?

És rászegeztem a szememet.

- A jó istentől - felelte szomorkán mosolyogva. - Szedtem a gyepűben.

- Kinek?

- Egy asszonynak.

- A nénémnek?

- Nem. Hiszen a ténsasszonynak van kertje. Anyámnak. Ma van a neve napja.

- Anyádnak? Hiszen nem él már a te anyád.

- Nem él? Hogyne élne!

- Én úgy hallottam...

Sóhajtott.

- Csak a teste nem él. De ő maga él, él.

- Hol?

- Itt.

- Hol?

- Itt mellettem.

- Képzelődöl!

- Nem én. Érzem. Mindig érzem. Olykor látom is a járását. Olykor áll az idő, és mellettem megmozdul a fűszál vagy a virág. Sehol másutt nem mozdul, csak ott, azon az egy helyen. Akkor tudom, hogy ő jár körülöttem. Olykor kibomlik egy fürt a hajamból és meghajlik. Olyankor tudom, hogy ő simogat, vagy éppen megcsókol.

Álmodozva nézett rám.

Aztán elmosolyodott.

- Maga nem hisz. Az urak nem hisznek sok mindent. Tudom. Lássa, mikor haldoklik valaki, a kutyák nyugtalanok annál a háznál; a lovak dobognak, a birkák ijedeznek. Miért? Mert az állatok látják a lelkeket a sötétségben. Sok mindent lát az állat, amit mink nem. De az állat néma.

És sóhajtott.

- Nekem elég, hogy érzem az anyámat, és hogy beszél velem olykor.

Még inkább elbámultam.

- Beszél veled?

- Beszél. Ritkán szólal meg, de tisztán, mindig érthetőn.

- És miket mond?

- Többnyire csak ennyit: jó, nem jó. Vagy: tedd, ne tedd! Nono: ne gondolja, hogy úgy hallom, mint a maga szavát, nem füllel hallom. Hanem, mintha a szívemnek volna füle, és abba susogná.

Behunyta egy percre a szemét, és mosolygott.

- Most is hallom.

- Mit mond?

- Azt, hogy most már menjen, menjen! Jönnek: meglátják. Menjen! Arra a szőlő felé menjen.

Engedelmeskedtem. Megcsókoltam egy hosszú pillantásommal, és elbandukoltam a szőlő felé.

Hogy nem hallottam a sulyok kottogását, visszatekintettem.

Még mindig ott könyökölt a sulykán, és nézett.


Félszázadra terjed már vissza az emlékezetem. Az életnek sok minden hulláma megcsapott, és magamat is sok minden forgatagban megjátszott a sors. De sem a világtörténelemben, sem a magam történetében nem volt olyan nagy ügy, mint mikor ő, végre a sok esdeklésemre, azt mondta ott a kökényesben:

- No, jó: hát egyszer kijövök, egy-két percre kijövök. Fönt várjon a hegyen, az omlott pince mellett, mikor a hold fölkel.

És engedte, hogy hosszan szorítsam a kezét. És néztünk egymásra édesen.

Istenem, milyen nap! Milyen szép volt aznap az aratás! Milyen kedves volt a hangja aznap még a szarkának is, amint előttem fáról fára röpdösve cserregett! És milyen rejtelmes finomságú hamvas felhők úsztak a nyugati ég narancsszín kárpitján!

Hát még aztán, hogy hazajuthattam: micsoda érdeklődéssel kerestem a naptárban a hold keltét! Micsoda nagy szívszorongások közt nyitottam ki a kertre néző ablakomat. Kimehetek-e vajon úgy, hogy nem ütközök senkibe?

Csend és sötétség. Csak a görög viola - a mathiola bicornis - ágya fehérlik, szinte világít a fű között, mint egy kocsikeréknyi tányér, és édes illattal árasztja el a kertet.

Az éjjeli viola!...

De nem aprózom, hogyan lopakodtam ki még sötéttel a házból az ablakon és kerten át. Hogy osontam a köpönyegembe húzódva, ki a majorból! Hogy siettem, mint a tolvaj, a tarlókon, a kukoricáson át, nehogy a csősszel találkozzak! Aztán a legelőn... Hogy rettentem meg, mikor a köpönyegemet megfogta egy gilicebokor vagy csipkebokrocska!

S ott már lassabban is mentem. Meg is álltam olykor, és hallgatództam.

Semmi nesz, csak a monoton bogárzengés... Alvó világ, alvó fák és alvó bokrok. Kakukkfűillat a harmatpárás levegőben.

A hegytetőn aztán új aggodalmak: hátha valaki átmegy erre? Hátha valaki elém dobban?

Óvatosan, lassan lépkedtem el az omlott pince falához. Lábam alatt egy reccsenés! Hogy megijeszt! Pedig csak valami korhadt sindely. Úgy hatott rám, mintha puskát sütöttek volna el mellettem.

Aztán vártam, vártam, míg keleten megfehéredik a felhő, s előcsillan a távoli fák közt a hold sarlója.

Jön-e már? Jön-e? Eljön-e egyáltalán?

S dobogó szívvel füleltem az éjjeli csendben. A hold már megérkezett, az égi királykisasszony; most már a földi is érkezhetne!

Az éjszaka oly csendes, hogy a vonat morgása tizennyolc kilométerről hozzám hallatszik.

Aztán az is elhalkul, elmúlik. Csak egy-egy panaszos bégetés hallatszik alulról olykor, az akol felől.

A hold már kétméternyire áll az éghatár alján. A táj bágyadt fénnyel világosodik meg. A hegyoldalban előfeketéllnek a fák, a bokrok is. Csak ő nem mutatkozik még, ő.

Aztán harangszót is hallok a távolból, a falu felől. Valaki meghalt.

Leveszem a kalapomat.

- Isten veled, költöző lélek. Isten veled, magasság utazója! Jó lenne veled haladni a csillagok közé, csillagok fölé. De nem ma éjjel, nem. Ma éjjel nem mennék semmiképp.

Hej, később de sokszor eszembe jutott az a távolban síró harangszó. Neki is bizonyára úgy szólt egy éjjel, neki is... s még azon az őszön!...

De akkor csak a boldogságra gondoltam, a földi boldogságra, amely mindig rövid és múló, mint az éji viola virága. Csak az emléke hosszú, mint a hold árnyéka a hegyen. De még az emléke is szép!

Várok.

Eléje mennék, de nem tudom, hogy egyenesen jön-e vagy kerülővel.

Várok.

Várok epedve, remegve is olykor.

Ég és föld édes-csöndes rejtelmekkel teljes. A csillagok is mintha őt várnák velem. A hold is mintha kedvezni akarna, elbúvik olykor a felhők alá, s a tájat újra álomhomály takarja el.

Végre mintha valami zördült volna!...

Megint...

A kőtörmeléken ismét... gyakrabban...

Jön!

Jön!!

Minden tagom reszket.

Ő-e, vagy más?

Hátha a csősz? Hátha csak egy kóborgó róka? Vagy csak kis sündisznó?

Lesek.

Egy tétován jövő, barna emberárnyék... Kutya futkároz előtte, kicsi.

A szívem verése is elakadt. Habozva állok a pincefal sötétében. Látom, hogy ő is megáll.

A kutya is megáll.

De a kutya egyszer csak határozott irányban fut hozzám, s örvendezve ugrál.

Ő az, ő!

Édes-halk suhogással érkezik meg.

Tárt karokkal rebbenek eléje. Belefut. Egy percre a mellemhez simul, s engedi, hogy az arcát megcsókoljam. De a szíve annyira dobog, hogy megérzem a ruháján át.

- Istenem - susogja lihegve -, milyen bolond vagyok! De már megígértem, hát kijöttem. Később gondoltam meg, hogy helytelen, amit cselekszem, helytelen. Ó!...

Nagykendő volt rajta. Azért is nem ismertem meg azonnal. Kibontakozott a karomból.

- Nem szabad! Ha még egyszer megölel, rögtön itthagyom.

S nem volt szabad átkarolnom, csak ha ő egy-egy percre a mellemre omlott, és hozzádörzsölte azt a kakukkfűillatos, bársonyos-meleg arcocskáját az arcomhoz.

A következő percben már eltolt:

- Tisztességgel... csak tisztességgel!

- Milyen kegyetlen vagy! - susogtam. - Milyen érzéstelen szív dobog a melledben! Vagy attól a katonától félsz?

- Nem, attól nem félek. Semmitől se félek, és senkitől se félek.

S lágyra másult hangon folytatta:

- Csak... anyámtól félek...

- És mondd: anyád engedékeny énirántam?

Megszorította a kezemet. Szorította hosszan. S hozzám simult.

- Nemigen... Sokat feleselünk...

S a vállamra hajtotta a fejét.

Aztán feligazodott. Összevonta a vállán a nagykendőjét, és szólott komolyan:

- Mért emlegeti mindig azt a Danit? Nekem nem jegyes mátkám. Ha akarom, hozzámegyek; ha akarom, nem megyek. Nem kérdeztek eddig. Csak Rozál néném már úgy nevelt bennünket. Hogy aszongya: úgy bánj vele, hogy ez lesz a feleséged. Mert volt úgy, hogy veszekedtünk, és ő nagyobb volt gyerekkorában is, hát ütött, én meg ríttam.

- Az a kérdés, hogy váltatok el.

Vonakodva felelt:

- Barátságosan.

- Megcsókoltad?

Hallgatott. Hozzám simult:

- Ne beszéljen róla - rebegte fájdalmasan.


Azontúl mindig éjszakánkint találkoztunk.

Hetenkint egyszer nappal is felmehettem a legelőre, de csak olyankor, ha a tömzsök asszonyt láttam ott messziről. Persze azzal; a színnel mentem hozzá, hogy arra volt dolgom. Igen örült a kis vénasszony, s én megvárhattam mellette gyanúfogás nélkül a királykisasszony érkezését.

Mindig fehér ing, mindig az a fakó-szép, rózsaszín szoknyácska, mindig méltóságos járás, és mindig koszorú a fején. Egyszer kalászkoszorút tett és egy kis csokor búzavirágot a homloka fölé, s a kalászkoszorú olyan aranyfonállal volt összefűzve, körültekergetve, aminővel Pesten a süteményeket szokták nálunk átkötni. Máson talán furcsálltam volna, de neki csodálatosan illett!

- Hát nem bolond ez?! - mondotta mosolyogva a tömzsök asszony, mikor látta, hogy a koszorút bámulom. - Majd iszen a Dani megigazítja a kerekét!

A Dani név hallatára mind a ketten elkomolyodtunk. De kiálltuk a szúrást, csakhogy egymás látásában gyönyörködhessünk. S míg az asszony varrt vagy font, vagy a birkákra szemlélődött, titkos-édes pillantásokat váltottunk.

Aztán a kis tömzsök asszonnyal hagytam ott a legelőt, a piros szájacskát, piros bocskorkát, titkos sugárzású, szép szemet.

Soha senki se tudott a mi egységünkről semmit.

Az utolsó éjszakát hosszasan együtt töltöttük. Szomorúak voltunk persze mind a ketten. Még az őszibogár is búsan pirregett a hegy alján, a szőlőben.

- Hallja - mondotta -, hallja, mit zeng a bogár? Tűrj! Tűrj! Csupa szomorúság az élet! Tűrj! Tűrj!

Az ég is felhős volt.

Hallgattunk, búsultunk, sóhajtoztunk. Ölelhettem már, csókolhattam már - nem tiltakozott az anyja ellene.

- Úgy érzem, ez az utolsó, ez az utolsó! - rebesgette, miközben forró könnycseppekkel áztatta az arcomat.

Hiába biztattam, hogy a jövő nyáron újra találkozunk, hogy akkorra elvégzem az iskolámat, és beállok tisztnek a gazdaságba.

- Ez az utolsó! - ismételte. - Nem látom én magát többé soha.

- Férjhez mégy ahhoz a...

- Nem megyek. Ha kerékbe törnek, akkor se megyek!

- Dehogynem mégy...

S előttem volt a képe, miként tér haza az a katona már öt hét múltával. Miként állítják a vén juhásznak a helyébe. Ki mentené meg a karvalytól az én szép kis galambocskámat!?

S a véremnek minden cseppje kínlódott arra a gondolatra, hogy leányt az fogja ölelni, az a tuloknézésű barbár!

Arra gondoltam, hogy én veszem el. A fővárosban nem tehetém, de falusi ispánnak minden lehet. A bátyám mellett csakhamar kaphatok fizetést: elveszem. Hiszen a lánynak minden mozdulata annyira úri, hogy csak a ruháját kell megváltoztatnia.

De hát a szülőim... Bizonnyal keményen elleneznék. Ők nem ispánságra neveltek engem. Ez a tudat eltiporta minden boldog képzelgésemet.

Az éj hűvös volt. Betakartam őt is a köpönyegemmel. És csak öleltem, öleltem, mintha késleltethetném vele az időt, amely ki fogja bontani a karomból, s nekem majd jobbra mutat, neki balra.

- Mondd nekem: Tamás. Legalább most utoljára szólíts a nevemen!

- Nem tudom. Nekem maga csak maga. A név mindegy.

- Mégis hát, hogy halljam egyszer tőled. És mikor távol leszek, a fülembe csengjen.

- Nem, nem bírom.

És görcsösen átölelt, mintha a szívével a szívemet akarta volna megcsókolni.

Kakasszó hangzott a hegy aljából. Az égtávol szélén szürkülő világosság terjengett. Örzse felocsúdott a karjaimban. Szétnézett.

- Virrad.

Megrázkódott.

Sóhajtott.

Fölkelt.

A puli is fölkelt. Nyújtózkodott a két első lábán, aztán a hátulsón, és ásított. Alulról sűrűbben hangzott a birkák bégetése.

A leány a vállamra tette a kezét. Könnyes szemmel nézett a szemembe.

- Majd este, mikor a kocsin megyen, nézzen vissza erre a hegyre.

- Ha nem mondod is, visszanézek.

- Itt fogok állni. És én is nézek arrafele, amerre maga megyen. Itt állok, míg csak a gőzöst nem hallom. Akkor tudom, hogy magát viszi.

És a vállamra hajtotta a fejét.

- Én pedig gondolni fogok rád egész éjjel, és mindig, és mindig. Aztán a jövő nyáron itt várj engem mindjárt az első éjszakán, mikor megtudod, hogy megérkeztem. Hozok neked gyűrűt, szépet, amilyen köveset kívánsz.

- Ne hozzon, nem viselhetném. De úgyis tudom, nem jön el. Érzem: nem jön el.

- De eljövök.

- Anyám is mondja...

- Most az egyszer téved ő is.

- Világosodik... Nézzen el délután a legelőre: talán még egyszer láthatom. És küldje el nekem majd Pestről a képét. Ne nekem, csak ispán úréknak. Nekik van egy vastag, kapcsos, bőrfedelű könyvük, a vendégszobában. Abban sok szép úri személynek a képe van egybegyűjtve. Megtalálom köztük a maga képét, és minden vasárnap megnézem, és megcsókolom... Maga azt meg fogja érezni, ugye?

Lekísértem a kútig. Ott még egyszer megcsókoltuk egymást, szinte szívünk szakadásával. És elváltunk.


Délután kiloptam a fényképemet az albumból, és kivittem hozzá a legelőre. Betakartam papirosba, és hozzátakartam azt az új tízforintost is, amit az anyám adott, hogy előre nem látott kiadásra is legyen pénzem.

De hogyan adjam neki oda? A fényképet elfogadja, de a pénzt semmiképpen. Beledugom majd titkon a tarisznyájába, a Petki Farkas leányainak a könyvébe.

Az ég borult volt, mintha velünk érezne; s aggódtam, hogy esni fog, de nem esett.

Akkor már nem is a kökényes aljra mentem, hanem fel. Hiszen egyszer láthatnak.

És néztünk egymásra szomorún, hosszasan. Mintha mind a ketten be akarnánk vésni az emlékezetünkbe egymásnak a vonásait.

Én egy füves hancsokon ültem. Ő a szűrén hevert, s a fejét fél könyékre támasztva nézett rám szomorún. Előtte, a szűrön egy csomó vadvirág, s közte három-négy szál abból a sárga, szép virágból amelyet bakszakáll néven ismer a nép, tragopogon néven a botanika. Mikor az a virág magzik, olyan fehér golyó, mint a láncvirág golyója. És csak reggel szokott nyitni. De esőre hajló időben délután is.

A koszorúját aznap abból fonta, s olyan volt a fején, mint valami korona.

S amíg egymásra szomorkodó szemmel méláztunk ottan, szórakozottan tépdeste a virágokat.

- A jövő nyáron - ismételgettem -, a jövő nyáron....

S mintha az anyja abban a percben az én szívemben szólalt volna meg, s azt mondta volna:

- Soha!...

A királykisasszonykám hallgatott. Halvány volt. Csak az a szép, íj-metszetű ajka volt piros, mintha még az éjjeli csókok emléke égne rajta.

A kolomp oly búsan hangzott aznap délután! Még a Puli is komolyan ült mellettünk.

- A jövő nyáron - ismételgettem-, a jövő nyáron, Örzsikém...

Hallgatott. Fölvett egy olyan golyóba magzott tragopogont. Ráfújt.

A magvak leröppentek a szárról, és elszállongtak, elszélengtek, egyre oszlóbban szanaszét, szanaszét.

Szomorú szemmel nézett utánuk.

- Lássa - mondotta -, ezek is együtt voltak...

Aztán, hogy a nyáj lefelé ereszkedett a lejtőn, fölkelt.

Lesétáltunk a kökénybokorig.

Ott még egyszer a mellemre borult, és a nyakamat elárasztották a könnyei.

- Isten áldja meg... Tamás.


Mikor este nyolckor kocsira ültem, már sötét volt. Sötét, mint ha gyászkárpitokkal aggatták volna be az eget.

A hegynek még csak a széle vonalát se láttam.

És én mégis mindig arra néztem: ott áll-e vajon? Érzem, hogy ott áll a sötétségben is. És néz felém, néz. Hogy épp ezen az estén nem süt a hold! Valameddig mégiscsak láthatná a kocsimat.

És mikor elhagytuk a hegyet, megint csak visszanéztem.

Akkor már láttam a hegyet. Tűz égett a tetején. A fénye megvilágította a hegytetőnek a két vállát is.

Az ég olyan volt, mint egy széletlen fekete tábla. A tűz a közepén: mint egy nagy-rajzú, égő szív.

Aztán amint távolodtam, a tűz is egyre kisebbedett.

De azért sokáig láttam még. Sokáig. A vonatablakból is.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Most is látom.