Hegira
(Menekülés.)
Éjszak, Nyugat, Dél kigyúlott,
Nép kimúlott, trón lehullott,
Költő, a keletre szállj ma,
Patriarchák szép honába.
Iszogatván, csókolgatván
Üdülj Chizer ős patakján.
Ott a tiszta jót követve,
Nézzünk az ős eredetre,
Oda, hol a nemzetek még
Isten szavát megértették,
S fejtörést se követelvén,
Isten szólott ember nyelvén.
Más istent nem tisztelének,
Becsben álltak még a vének ─
Gyermek-nép élt röghöz nőve,
Elme szűke, hitnek bőve.
És a szó még sokat érő,
Mert nem írás, hanem élő.
Pásztorok közé vegyűlök,
Oazison felüdűlök,
Megülöm a teve-nyerget,
Viszek kávét, mósuszt, selymet;
Pusztán, városokon által
Vonulok a karavánnal.
Hol fáraszt a szikla fala,
Megvigasztal Háfiz dala;
Kalauz, az öszvér hátán
Csillagokhoz fölkiáltván,
Hívja az ott fenn alvókat,
S elriasztja a rablókat.
Iszom, fürdöm s újra iszom,
S dalod zengem, szent Háfizom,
A míg vetkezik a kedves.
Haja illat, szeme nedves.
Mert danáid kéjjel telik,
Húrik is megirigyelik.
Ne mondjátok, hogy ez vétek,
Inkább szentnek tiszteljétek.
Szentek a költők s danáik
Paradicsom kapujáig,
Sőt az istenig elérnek
S halhatatlanságot kérnek.