Hat kis fehér ponny
szerző: Thury Zoltán
Mondhatom, hogy bizonyos megdöbbenéssel néztük a gyalogjáróról, a mikor végigporoszkált az uton az uj föltalálás szerint rendezett első gyermektemetés. A kofák fölállottak a kis melegedő zsámolyra, a miben - nagy kerek lyuk alatt - izzó parázs van a serpenyőben, a boltosok kiszaladtak a az ajtókon, nemkülönben a házmesternék és egyéb földszinten lakó asszonynépek is, teszem föl, a mi házunkból a masamódné meg a csizmadia felesége és tátottuk a szánkat. Istenem, hogy tátottuk, némelyikünknek a vére is megfagyott a szivében, különösen az olyan népeknek, mint jómagam, a kinek a nyakába két lurkó kapaszkodik, ha hazakerekedem és ölelnek, csókolnak, beszivnak magukba, hogy már éppen csak a csizmám sarka látszik ki belőlük. S vagyunk igy némelyek. Teszem fel, a hentes a tulsó szegleten, a kinek ugyancsak vigyázva kell lecsapni a tőkére a bárddal, nehogy hozzácsapjon a sonkacsontokhoz egy-egy gyereket is a maga termeléséből, meg a suszter itt mellettünk, a ki viszont a tűvel jár el óvatosan, mert esetleg hozzávarr az én vagy az uraságtok czipőjéhez egy-egy suszterfiut, annyi botorkál a lába alatt a mühelypadkán, a minek pedig szentnek kellene lenni minden avatatlan előtt, mivel hogy ott terem bőrből, csirizből meg kis faszegekből a kenyér. Az a gazember ugyancsak ránk ijesztett.
A gazember a temetéses ember volt. Komoly ur, rideg, mondhatnám, hogy ijesztő formáju. Egy rémületes nagy poczak körülkörítve az emberrel, fenn az arcz, éppen olyan széles, gömbölyü, mint a hasa, rajta két álmos szem meg két lefityegő oldalszakáll, s alul a lábak, egy-egy sing hosszu s talán éppen csak valamivel keskenyebb husczölöpök, melyeken ez az ember egész nap nyargalt, utczán le, utczán föl, szimatolva a szagokat, mint a vizslakutya. Hajdan, ezelőtt tán éppen tizenkilencz esztendővel, volt egyszer nálunk is. Halottunk volt. A szegény apám behunyta a szemeit tizenegy óra negyven perczkor délelőtt s Ketz ur öt minutával később már beküldte a névjegyét a bátyámhoz, egy olyan névjegyet, a mire felül hat lovas halottas kocsi volt rajzolva. A mikor megláttuk, eszünkbe se jutott, hogy Ketz urat az igazság szerint le kellene lódítani a lépcsőn, csak sírtunk friss, nehéz gyászban.
Ketz ur akkor még kicsi ember volt, kis czég, a mely azóta már megevett két nagyot. A szörnyü mód agilis gömböcz addig gurult sebes iramban szerte a városban, mig megszedte magát pénzzel. A kis boltot átvitte egy nagy, csupa ablakfából épített nagy helyiségbe s csodálatos gazdag és finom raktárat rendezett be az üvegek mögött mindenféle halottas holmiból. Vén emberek órákig elálldogáltak az ablakok előtt, nekidülve a fényes sárgaréz korlátnak, a mi arra való volt, hogy a nagy, ezer pengős üvegekhez ne férkőzzön egészen közel a gyönyörü habos selyempárnák és hullámos csipkék irányában érzett áhitata azoknak a szegényházbelieknek, a kik már le szeretnének pihenni. És vállalkozó szellemü, igazi modern üzletember lett Ketz ur. Némely befektetéseivel esztendőkig is elvárakozott, a mig hasznát látta. Teszem föl, egy üveges kocsival, a minek csak akkor jött el az ideje, a mikor a csendőrparancsnok bizonyos Freiherr von Kramm elhalálozott. Akkor az egyesült katonabandák, roppant sok lovastiszt, meg pap, meg mindenféle czilinderes ur között gyönyörü volt az uj kocsi. A konkurrenczia ebbe a temetésbe betegedett bele.
Az a temetés, a melyről a magam jószántából ime megemlékezem, szintén zseniális meglepetése volt az ötletes Ketz urnak. Valami csoda, finom gyermekjáték kocsi, akkorácska, hogy a tetejére könyökölhetne a magamfajta nem is tulságosan nagy ember, rokokó hintócska, csupa arany, olyan kerekeken, a minek virág az agya s liliomlevelek a küllői. Az ablakai tejüvegből, a miken keresztül éppen csak áttetszett a kis koporsó s a sok virág, a mit rászórtak. Valami ilyes kocsiban járhattak hajdanta a királyurficskák, a kis selyemharisnyás fehér babák, a kiket a szellő elől hermelinbe takargattak. S a kocsi előtt hat kis fehér lovacska poroszkált. A bakról egy emberke fehér gyeplővel dirigálta őket, olyan szijjal, a mi mintha pántlika lett volna. Micsoda drága kicsi lovacskák voltak. Szenzáczió lett volna közülük már egy is, ha véletlenül a katonabandába kerül. Hát még hat igy párosával egymás végtében. Mind fehér és egy se nagyobb, mint egy kis borjú. De fürge, semmiképpen se hajlandó arra, hogy lépésben járjon. A szügyükbe verték a fejüket, fujták a párát, formás kis fejükön rázták a csattos szerszámot, a mi egy kicsit zörgősnek volt hagyva, hogy a hat együtt pajkos zizegésbe verődött össze s kicsi, frissen vasalt patájuk eleven tempóban verte a kövezetet, a hogy trappolva, de azért játékos lassu tempóban végighuzták a czifra kis batárt az utczán. Azután a nagy fekete lovak majd összetaposták a sürü tarka tömegben hullámzó gyereknépet, a mely a szemeivel majd elnyelte a lovacskákat s szájtátva, némán bukdácsolt a kocsi körül. S a kapukból uj csoportok rohantak ki, hogy a gomolygó gyermeksereg csipkés széle már a házak faláról surolta le kétfelől a meszet s egy hang se semerre, csak csendes bámulat, néma, áhitatos vágyakozás a lovacskák után. Hátul a menetben szép négyes rendekben az iskola jött s a plebánia-templom felé ez a gléda is megbomlott. Előbb csak egy-egy sor, aztán az egész. A kis pajtások előre rohantak, a lovak lábai alatt, rohanvást egymást gázolva el és sírt dühében, a ki nem tudott a kis ökleivel utat verni magának a lovacskákig. A csiklandós, kényes kis állatkák pedig még fürgébben szedték a lábukat, a tömzsi ember a bakon néha majd a hátsó lábaira állította valamennyit egy-egy mérges gyeplőrántással - s aztán megint koczogtak a lovacskák s mellettük a gyermekek. Ketz ur is ott lihegett a kocsi mellett. Folyt róla a verejték, hogy törülni se győzte, ha elmaradni nem akart. Vitte, hogy ugy mondjam, szárnyakat adott neki a diadal. Ehhez képest a Freiherr von Kramm-féle temetés szegényes eset volt a czég történetében.
És a nagy csendben, a mibe éppen csak a lovak patájának és a nehéz gyászos hintóknak dübörgése adott folytonos, változatlan hangot, egyszerre egy magas kapualjból belerikoltott egy asszony.
- Gyere vissza Pista! Letöröm a derekad!
A gyermeke után kiáltott, a ki elrohant mellőle a többi közé. - Aztán rekedten, sírósan kiabált még: - Pista! Pistuka!
Tovább másfelé is gyerekeket szólítgattak asszonyok, mosogató réklibe bujt egyszerü fehérnépek, - de minden eredmény nélkül, kis fiúcskák, leánykák kirontottak mellőlük és neki az utczának, el a lovacskákhoz. A temető kapujában, a hol megállott a batár, lihegve, halálra fáradtan szorongott a tömeg is és simogatták a kocsit, falánk pillantással kukucskáltak be a sok rózsaszinü párna közé s a szavuk se hallszott. Az iskolát is csak alig-alig lehetett valahogy összeszedni.
S a kis batár a lovacskákkal egyszerre divatba jött. Ugy kell lenni, hogy a gyermekek tán lázukban beszélhettek róla össze-vissza, már a melyik abban az időtájban betegeskedett, mert a kit máskülönben spórolós embernek ismertek, az is a roppant drága lovacskákat követelte a kicsi temetésre. Később beszélték, hogy némelyik halófélben levő piczi sziv valósággal végrendelkezett a lovacskák javára. - Aztán vegyen mamuskám a lovacskáknak czukrot - mondta, a mikor már alig tátogatta az ajkait. (Ketz úrhoz csakugyan érkeztek csomagok, tele finom czukorral, a melyeket azonban ő neje ő nagyságának küldött föl az emeletre.) A deliriumban ott poroszkáltak mindenütt a lovacskák. Pedig csoda, hogy ráértek, mert egész nap az utczán voltak. Órára kötötték le őket. Háromkor a Bástya-utczában, négykor a hegy alatt, ötkor a szénapiaczon fürgén rótták az utakat a kis nyihogó vadak. Az emberek dühvel, haloványan bámultak utánuk. Némelyik a szemét kimeresztve káromkodott bele a porba, a mit a kis aranyos kocsi vert föl, ha gyors iramodásban, neki eresztett gyeplővel rohantak a lovacskák valamerre ujabb rakodásra - s babonás félelem szállotta meg a várost. Nem mondta senki, de ragadós volt, mint a járvány, egyik arczról átsuhant a másikra a gyanu, hogy ezekben a fürge kis dögökben maga a csalogató, alattomos halál lakik.
Akkortájban szóltak a polgármesternek is, hogy csináljon valamit a tanácsban, hogy tán be lehetne tiltani ezt az izét, de az öreg ur nem arra való ember volt, a ki megértette volna, hogy miről van szó. Véleményt kért a tiszti orvosoktól s azok meg azt mondták, hogy torokgyik is van a városban meg kanyaró is, itt-ott együtt mind a kettő - hát nem lehet másként. Azonközben egynémely családok el is költöztek a városból, teszem föl a Gruberék, a kiknek pedig igen nevezetes szerepük volt a piaczon, meg a főtéri Máthék, egyszerre három testvér minden familiástól s a nagytekintetü Gáll Sándor, az árvaszéki ülnök, a ki egyelőre csak szabadságra ment, de aztán végképpen elpályázott valahová a felső vidékre. És következett egy iszonyatos hat hét. A gyermekek állandóan ugy jöttek haza az iskolából, hogy a jobbik ruhájukat kérték délutánra, mert nem iskola lesz, se nem torna, se nem szépirás, hanem temetés. Belébutultunk a tömjénszagba. S némelyik ostoba kis ficzkó vagy leányka még azt kérdezte este, ha hazakerült, szomjas nagy vágyakozással:
- Engem mikor visznek el a lovacskák, az édesek...?
S aztán egyszer egy nagy fekete kocsin hozta haza Ketz ur a lovait a temetőből, olyanon, a min a sok deszkaholmit meg a posztókat szokás elvinni a házakba. S egymásra voltak dobálva a lovacskák, a fényes aczélpatkós lábuk a levegőben kalimpált - és rajtuk ült egy gyékényen a kis hülyeképü kocsis és pipált.
Ugy esett, hogy a báró Szemenyeihez, a táblai biróhoz voltak megbestellálva délután négyre s a kis selymesképü fiucskával poroszkáltak ki a temetőbe. Hátul az urasági kocsiban, egy sarokba dülve, komoran bámult maga elé a báró. Sokan köszöntek neki, de oda se nézett senkire. Olyan ur volt, a ki éppen csak unalomból vállalt hivatalt, mondták is: - no a büszke. Ilyenkor megalázkodik az ember. Mikor az aranyos batárból kivették a kis koporsót, a miből messze folyt el a drága csipke, csak utána bámult s még akkor is bámulta az üres utat, a mikor a népek lekanyarodtak az Ösvényre, a nyitott száju éhes kripta felé. Akkor a maga kocsiját elparancsolta a kerítés mögé, nemkülönben a többi urasági hintókat meg a fiakkereket is, kivette a revolverét s a lovacskák közül egyiknek a füle alá lőtt. A puffanásra megiramodott mind, de nem birtak előre. A hatalmas nagy erejű ember elkapta a keskeny fehér gyeplőt s olyant rántott rajta, hogy a két első lovacska leült a földre. Arra megint puffant egyet a revolver s egy kis fehér állat ujra eldült. És igy csendesen, nem is igen sietve a báró agyonlőtte mind a hat lovat. - S azután bedobta a vergődő állatkák közé a véres pocsolyába a revolvert is és beült a kocsijába. Megint csak nem köszönt senkinek az uton s a kik jobban megnézték, azt mondják, hogy fátyolos, vizes volt a szeme.
Ketz ur pedig nagyon szuszogva zokogott le fennről, a hegyoldalról és a lovacskák mellé dülve ordított:
- A gyilkos, a gyilkos...
Csupa vér lett a szép fekete ruhája.