Haszszán
| Haszszán szerző: Garay János |
Sötét az éj, nem alhatik
Budának ősz basája.
Álmatlanul már harmadik
Éjfél virad reája.
,Föl, szennyes szolga, föl hamar!
Szél légy magad, lovad vihar;
A föld s az ég daczára
Hölgyet hozunk Budára.'
«Haszszán, Haszszán, az éj sötét,
Homálya menni nem hagy;
Szél és vihar zúg szerteszét,
Ló és lovásza megfagy.»
,Hadd zúgjon szél és förgeteg,
Vésztől a bajnok nem remeg,
Ma föld és ég daczára
Hölgyet hozunk Budára.'
«Haszszán, Haszszán a fúvatag
Térdig megy a fenyéren,
Hóban, viharban sorvatag
Farkas jár éhen - ébren.»
,Hadd járjanak künn farkasok!
Gyorsabb futók a lovasok!
Elő, elő a lóval,
A legsebesb futóval.'
S elő, elő ment kettesen,
Völgyeknek és hegyeknek,
Mint szél és orkán dühösen,
Ha tengerárt kergetnek.
Oh, mért van ember, hogy ha vad,
Mért dúl szivében indulat,
Ha tárgya vad tüzének
Boszú és düh levének.
Vágy űzte Haszszánt s szerelem
Szép Zolna udvarába;
Düh most és boszúgerjelem
Sarkalja hajlokába.
Haszszánt, basát a lány felejt,
Egén borút korán se sejt;
Sejt egy gyönyörvilágot,
Szerelmet s boldogságot.
Mint a szelíd éj csillaga,
A kék egek magzatja,
Sovár pilláit éjszaka
A föld felé lehajtja:
Áll Zolna szép szemérmesen,
Hópatyolatban ékesen,
Fején a myrthus ága
Egyetlenegy virága.
Előtte áll a vőlegény,
Érzelme tengeréve:
«Oh Zolna, Zolna, égi lény!
Mi ér föl e cserével?
A nép gyülöng, az óra múl,
Az üdv közelb, közelb vonúl,
Csillagja szerelemnek
Lesz napja életemnek.»
,Hősöm, szerelmem, - szól a lány -
S felnéz a hős szemébe,
Mint néz a nap egy oczeán
Hullámos örvényébe:
Tiéd szivem, tiéd kezem,
Tiéd a sírig, érezem;
S ha van siron túl élet,
Ott is csak érted éled.'
S a nép gyülöng, az óra múl,
Ég már a nász gyertyája,
Elől a vőfél tánczosúl,
S a vig seregnek árja,
Utána ifju és öreg,
Legvégre a pap s két gyerek;
Szép Zolna mondhatatlan
Érzelmi harcz között van.
De szállva villám-szárnyakon
A vészt Haszszán haladja,
S a láthatárra gyors lovon
Kitűnik büszke hadja.
A föld alatta megdobog,
Az ég ürébe szó robog:
«A föld s az ég daczára
Hölgyet viszünk Budára!»
Parányi szám a nászvendég,
S az is fegyver hiában,
De ihletéstül a pap ég
Oltára csarnokában:
«Megállj, pogány, szent a mi szent!
Istenre kardodat ne fend!
Kelj a sikon csatára,
E ház az úr oltára!»
,Áldott az úr, mond a török -,
És szent az úr oltára,
De Allah-akbar mennydörög,
S Mohammed a szolgája.'
«Az isten egy, kiált a pap -
Miként az égen egy a nap,
Tenéked Allah néven,
A nagy Jehova nékem.»
De vad kaczajjal a vitéz
Előbbre megy s előre!
A nászi nép esengve néz
Segitségért az égre;
A kántor orgonába kap,
A hangos ének égbe csap,
Jézus bor- és kenyérben,
Hallatszik zengzetében.
Haszszán nem ért ily dolgokat,
Haszszán csak szép leányt lát,
Mint oly áhitva térdepel,
Mint mondja szent imáját.
Szemében a szent megadás,
Arczán a lélekolvadás,
Szép ajka énekében
Jézus bor- és kenyérben.
S ostyáját ím az áldozó
Magasra felmutatja,
Megette a harangozó
Csengetve hírűl adja.
S földig borúl mindannyi nép,
Földig borúl e Zolna szép,
S érzéstől elkapatván
Földig borúl le - Haszszán.
«Haszszán, Haszszán, ébredj hamar!
Szép Zolna elmegy, itt hagy!
Süvölt a szél, zúg a vihar,
Kün ló, lovásza megfagy.
Haszszán, Haszszán, ha nem megyünk
Nagy Allah Játja, nem viszünk
Ma föld és ég daczára
Hölgyet magas Budára.»
Haszszán, Haszszán! késő vagyon,
Az innep éri végét,
Szép Zolna, hangos-hosszasan
Kiáltja esküvését:
«A szent keresztre esküszem,
Csak hősömet szerethetem;
Borúban és derűben
Ég érte láng e szűben.
S a szent keresztre esküszem,
Nincs e világon ozmán,
Ki elszakaszsza őt tülem - -»
,Megállj, - kiált föl Haszszán -
Nem dúlja fel Haszszán eged,
Te jó, te szent vagy, - ám fejed
Fiú, az átok érje,
Ha nem leszesz hű férje!'
Szólott, s lovára kanyarúl
Nyugodt kebellel Haszszán,
Egy nagy könyűje földre hull,
Öröm sugárzik arczán,
S elő, elő a büszke mén,
A diadalmi hőssel mén,
Utána szél zugása
A szolga nyargalása.