Hasműtét
szerző: Karinthy Frigyes
– Fene egye meg – tört ki Vajda főorvos, első asszisztens, pulykavörösen, mint egy iskolás gyerek, akit lehordtak. Vadul tépte le a gumikesztyűt. – Fene egye meg, velem ne ordítson, nem vagyok iskolás gyerek.
Telekes főorvos úr, második asszisztens, a csap alá tartotta kezét, amiről lassan és nyugodtan már lehúzta a kesztyűt. Mosolygott.
– Ugyan ne marháskodj – csitította -, most jut eszedbe hajszálat találni a … Hat éve ordít így, veled is, meg velem is, még sohase evett meg egyikünket se. Téged meg, nagyon jól tudod, még külön is szeret…
– Fütyülök rá, szeresse az öreganyját…
– Nonono, csigavér! s tudod mit, még igaza is volt, véletlenül… Ne haragudj, de ma csakugyan szórakozott voltál… Már én is szólni akartam, hogy folyton az orra alá tartod a lámpát, ahelyett, hogy a hasba világítanál…
– Hát aztán, nem lehet akkor szólni vagy csak inteni – muszáj rám ordítani, mint egy cselédre, az összes tyúk előtt, méghozzá lokálba operált betegnél, aki minden szót hall… Így legyen aztán tekintélye az embernek… Á, nekem elég volt, torkig vagyok… Ha nektek ez kéjmámor, csináljátok vele akár ezer évig – én nem vagyok megesküdve ezzel a klinikával! Régen szanatóriumom lehetne – fütyülök a nagy megtiszteltetésre, az ünnepelt sebész asszisztense… Majd megmondtam, ezzel az ünnepeltséggel! Könnyű neki… Velem ugyan nem ordít többet, mert…
Hirtelen elhallgatott, ahogy Telekes oldalba bökte. Még percekig nem tudott szóhoz jutni, kínos töprengésében, vajon hallotta-e az öreg utolsó szavait. A tanár egész nesztelenül jött be. Lopva pislantott a jól ismert, kedvesen darabos, durva bicskával faragott arcra, amint a vízvezeték fölé görnyed. Kicsit mogorva volt a tanár, de egyébként nem látszott rajta semmi. Azért összerezdült, mikor észrevette, hogy megszólal…
– Nna, éppen elég volt, gyerekek…
Vajdát rögtön megnyugtatta a nyers, recsegő hang – a biztonságnak és hetykeségnek furcsa, jóleső keveréke élénkítette fel. Szóval, hál' istennek, nem hallott semmit… Annál jobb… Vele ugyan ne ordítson, mert…
– Már örülök ennek a hat napnak – folytatta a tanár -, nem is a kongresszus miatt… a nagy pofákat, amiket nézni kell, majd csak lenyelem valahogy… De legalább dögölhetek reggel pár napig… és olvashat az ember egy tisztességes könyvet…
Lehajolt, hogy megmossa az arcát, amire vér freccsent. És ugyanakkor élesen felszisszent. Mindketten odafordultak.
– Hogy a keserves isten… – káromkodott a tanár. – Nem lesz nekem ettől nyugtom, már látom… Meg kell ezt csinálni.
Kérdően néztek rá. De az öreg dühösen förmedt rájuk.
– Mit bámultok? Mintha nem tudnátok nagyon jól, hogy sérvem van… Azt hiszitek, nem veszem észre, mikor összeröhögtök, ha munka közben a fogamat csikorgatom?…
Egészen el voltak képedve. De a tanár nem ügyelt rájuk, úgy folytatta…
– Nem fogtok többet röhögni, galambocskáim. Elég volt.
Pillanatig eltűnődött, aztán, mintha éppen most határozná el magát:
– Ni csak, éppen jól jön ez a hat nap… A méltóságos kongresszus meglesz nélkülem is… legalább nem lopom hiába az időt. Egész nap olvashatok az ágyban, még pihenésnek is ideális… Ötödik nap, ragtapasszal, tangót táncolok…
Egészen felélénkült.
– Méghozzá itt helyben fekszem le, valamelyik privátban. Ha nagy baj van, Nagypofa professzor úr jöhet tanácsot adni… Tyő, a kutyafáját, gyerekek… remek lesz! A hetest készítsétek elő!
Élénksége az asszisztensre is átragadt. Telekesnek ragyogott az arca.
– És kire gondol, tanár úr? Horkay őméltóságára? Horkay lenne a legjobb… Mindjárt lehetne telefonálni… ilyenkor otthon van…
A tanár felkapta a fejét. Vad grimaszt vágott, mintha csakugyan be akarná kapni valamelyiket. És már mennydörgött:
– Megvesztél… Hogy én?!… Hogy engem?!… egy másik professzor?… No még csak az kéne!… Az én hasamba be nem teszi méltóságos kolléga a patáját… Még csak az kéne!… Ezt a ziccert nem adom nekik… Meg vagy őrülve, gyermekem!
Telekesnek nyitva maradt a szája.
– De hát akkor…
– Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Már megint kapkodod a fejed, mint kacsa a hátulját?… Ilyen alakokkal vagyok körülvéve, az isten verje meg, mindjárt kapkodnak… meg vagyok áldva veletek, mondhatom… Elhiheted, legszívesebben magam csinálnám, csak hát hogy álljak hozzá, ahogy az egyszeri paraszt mondta… Meg kell elégednem ilyen szerencsétlen tyúkszemvágókkal, amilyenek ti vagytok! De hiszen majd a körmötökre nézek, ne féljetek semmit.
Egy kukkot se tudtak szólni, úgy bámultak. És a tanár már rendelkezett.
– Egy-kettő!… A nagy műtőt készítsétek elő!… Lafettás asztal középre!… Injekcióra Hildát hívjátok…
– De kérem, tanár úr… most rögtön?… és mi ketten?
– Hát mikor, a teremtésit – majd vacsora után talán, mikor tele van a hasam? Véletlenül úgyse reggeliztem… még keserűvíz se kell… Ide figyelni, böllértanoncok! Félóra alatt átöltözöm, leborotválkozom, aztán pizsamában átsétálok a kékbe… addig bemosakodtok, kifőzitek a teljes sérvgarnitúrát… Hilda friss novokaint kever, lokálra… Meg vagyok értve?! Azaz hopp csak! hogy el ne felejtsem… ilyen könnyen meg nem ússzátok… egy tükröt kérek, egy nagy tükröt, meg vagyok értve? azt fölakasztjátok nekem, a lámpa fölé, srégen, párhuzamosan az ágyfejjel, ahová a pofám kerül… onnan akarom nézni a színházat!… Nekem nem fogtok lazsálni, hentesek, arról tegyetek le… Most megmutathatjátok, mit tudtok… Na egy-kettő, volt szerencsém, viszontlátásra a vágóhídon!
És ment minden, mint egy furcsa álomban.
Félóra múlva, mikor a tanár, lila pizsamában megjelent a terem küszöbén, az asztal középen állt, fölötte, zsinórokra függesztve, a tükör. A doktorkisasszony vidáman töltögette a pravazt, a két főorvos, sápadtan a fehér csuklya alatt, szótlanul és szepegve rakosgatta a műszereket. Szinte haptákba vágták magukat, mikor a tanár bejött.
Telekes mondani akart valamit, de az öreg máris lehurrogta.
– Mi az, ez nektek világítás? Lejjebb azt a hármast, a teremtésit! A szemembe akartok vakítani, hogy ne lássak?
Mindhárman ugrálni kezdtek, mint a katonák. A tanár ledobta köpenyét.
– Följebb azzal a fejtartóval! Úgy ni! Lejjebb a lábat, hová tegyem így a fenekem, nem látsz? Hozzám ne nyúlj, mert megharaplak!
Ez a doktorkisasszonynak szólt, aki segíteni akart, ahogy felkászálódott a pompás műtőasztalra. Egy kicsit fészkelődött, főként a fejtartásra vigyázva. Aztán rögtön rákezdte megint.
– Most jó. Gyerünk a kendőkkel. Két tenyérnyi helyet hagytok, a köldök alatt. Ott, ott, melák… mit bámulsz, hát persze hogy előrajzoltam… Majd rátok bízom! előrajzoltam a fürdőszobában, nekem nem fogtok fölösleges heget csinálni… Pontosan ott vágsz be, ahol a vonal kezdődik… végigszaladsz, és rávágsz a scrotumig. Na gyerünk, gyerünk azzal a jóddal… Nem, nem, csak a Hilda…
A doktorkisasszony kezében reszket a pravaz. Bömbölés téríti magához.
– Lejjebb, az isten áldjon meg! Ez egy szúrás? Mélyebbre, szerencsétlen! Egyenest tartsd a tűt, hányszor megmondtam! A kvadliba szúrj, ne mellé – azt akarod, hogy ordítsak, mint az a tegnapi vénasszony? Látom nagyon jól, hogy mellé tartod!
A két asszisztens vacogva kuncog.
– Ti meg ne röhögjetek! Majd mindjárt meglátom, olyan nagy legények vagytok-e… Úgy, Hilda fiam, elég lesz… ezt a negyediket már nem éreztem… Jöhet a jód meg a skalp… Izé… várjatok csak… jódozni Vajda fog… vagy mégis inkább… nem, a Feri jódozzon… a bicskázást majd Vajda úr fogja csinálni.
Vajda főorvos megrezzen az úr szó gúnyos megnyomására. De valami furcsa büszkeség árad el benne, ugyanakkor az arca kipirosodik.
– Igen, igen, Vajda úr… éppen, hogy magácskára vagyok kíváncsi… mert olyan foghegyről szokta venni ezeket a kisebb herniákat… hát most szeretném a tulajdon hasamon érezni, csakugyan olyan biztos-e a keze… Jól van, Feri fiam, elég a jódból meg a jóból… nézze, a főorvos úr türelmetlen, alig várja, hogy felmetélje a belemet… régen feni már a fogát, igaz?
És a tanár szeme, oldalt, rávillan az elképedt orvosra. Az orvos kezében megáll a borszeszből kiemelt kés, ahogy elfoglalja helyét az asztalnál.
– Hát most egy darabig nem koptatom a szám, a tükröt akarom figyelni… Tehát figyelem. Masztizol, kendő, tizenkét cserebogár… Második kvadli, harmadik jód… Bicska… Ferde ingvinális… Érlekötés előtt tupfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mint ahogy szoktad… A funiculust mutatóval emeled, meg vagyok értve?!… A többit majd meglátom… Vigyázz, kész, mehet!…
A kés végigszalad a hasfalon. Telekes már törli a vért, Hilda készíti a csíptető ollókat. Két percig halálos csönd. Zsír alig van a barna, katonás bőr alatt, a lebeny ezüstös csillogással buggyan elő a széttárt seben. Csak furcsa, hogy az ernyedt bőrnye nem tolul utána, mint ahogy… ki kell emelni, mielőtt lekötné… Hm… furcsa ezzel a tömlővel, hogy nem buggyan elő…
– Aha! – szólal meg gúnyosan az operált. – Aha!…
A sebész keze megrándul.
– Na, mégis rájön a főorvos úr?!… Vagy nem?… Kíváncsi voltam!… Egy kis meglepetés, persze, és rögtön elájulunk… Hát talán tovább kéne keresgélni… Az bizonyos, hogy valahol van… Na, mégis. Csakhogy!… Most majd egy kicsit mócsingolunk, igaz?… a resectió ráér… Közben kicsúszik a csík, akkora haematomát kapok, mint egy dinnye…
A sebész elvörösödik.
– Nna?!… Nná?… Most mit kell tenni, vajon mit, Úristen! Mi?!! Jó lenne, ha megmondanám… mi?!… Csak hát ha valaki olyan kényes a sebészbecsületére… annak tudni kell… És ha nem szólok?!… Mi?!… Én most egy szegény beteg vagyok… nem súghatok… segítsen magán a főorvos úr, ha tud!
Vajda homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Megfeszíti magát… Hirtelen eszébe jut… Negyedik ujj! A kipreparált, lekötött csonkot megragadja a makkfogóval, átszúrja és leköti. Az izmot vastag fonállal felvarrja… Utolsó öltés!
– Csakhogy végre! – bólint az operált, megvetéssel.
Telekes átveszi Hildától a befűzött fonalakat, három darabot, átadja Vajdának. Vajda kettőt letesz a kendőre, a harmadikkal belenyúl a sebbe.
– Jobb oldal! – ordít a tanár. Vajda nem érti, kapkod, kirántja a tűt.
– Jézus Mária! Most meg kirántja! Nem arra mondtam, boldogtalan! A két másikra! Ezerszer mondtam már, hogy jobb kéz felől teszem le, ha a ballal könnyen el akarom érni… Mért nem teszi mindjárt a feje tetejére? Mért nem préseli be az imakönyvébe, azt a keserves… Na, meg vagyok én áldva magukkal!
Szerencsére, a két varrat már megvan, a kapcsokat Telekes adogatja. Mindjárt vége a vesszőfutásnak, még egy utolsó kitörést kell elviselni.
– Lazán! az isten… lazábban! Hogy markolsz bele, édes fiam, a szeretődbe markolj így bele, nem egy frissen vágott hasfalba… na, meg vagyok én veletek… Megvan végre? Köszönöm szépen! Ez nektek tizenöt perc? Persze, azt hittétek, nem érek rá órát nézni közben… Hát vegyétek tudomásul, tizennyolc és fél percig tartott, szégyen, gyalázat! Lemosni, lemosni és gyerünk! Hol a János?! A tolóágynak rég ott kellene lenni! Meddig emeljem a lábam?!… Kollódium, semmi más…
Vajda kipirult arccal sürgölődik, mialatt a beteget átrakják a tolókocsira. Széttolja az ajtót, előrefut.
Vesztére.
– Maga csak maradjon, főorvos úr – inti le az állig betakart professzor. – Majd a Hilda lekísér a szobámba. Magukból egyelőre elég. Vizit előtt lesznek szívesek benézni hozzám.
De ahogy a kocsi elgördül a sóbálvánnyá meredt első asszisztens előtt, az ajtóban, a tanár oldalt fordítja fejét, jobb keze kinyúlik a takaró alól. És lehalkított hangjában valami dörmögő, lágy kis mosoly bujkál, önelégült békéjével egy jól sikerült leckéztetésnek.
– Nna… Praclit… Egy pillanatig se hittem, hogy holmi Horkayra jobban rábízhatom… Már csak inkább olyanra, aki legalább tőlem tanulta… Egész jó volt, és a tizennyolc perc se baj… Nna… És nem kell mellre szívni, ha néha ordítok egyet… a tüdőt is foglalkoztatni kell, nem igaz? Még soha olyan ember nem hallott ordítani, akit nem szerettem! Viszontlátásra!
A főorvos úr még ott érzi tenyerén az öreg, csontos kéz melegét, mikor a kocsi eltűnik a folyosó sarkán.
Mintegy álomban fordul vissza, Telekes vidáman rángatja a kesztyűt. Teli torokból nevet, már messziről kiabál.
– Hát mit szólsz ehhez? Óriási mi? Fényes alak, barátom, mondom neked – ilyen nincs több a világon! Becsületemre, az utolsó szigorlaton nem drukkoltam így!
Vajda merengve áll a műszerek előtt, a csipeszek közt babrál. Telekes izgatottan hadar tovább.
– No és te… amit veled véghezvitt… Láttam rajtad, egy zabszem nem sok… Amellett legszívesebben a képére borítottad volna a mócsingosvödröt – éppen jókedvedbe talált! És ami a legszebb – azt, remélem, tudod, hogy a műtét egyáltalán nem volt indikálva – ezt a sérvet tíz évig lehetett volna még hordani kötés nélkül, igaz? Te tudtad, hogy van neki? Én bizony isten nem tudtam! Hirtelen rájött az öregre – mondom neked, nincs ki mind a négy kereke! Fantasztikus! Mindent összevéve, azért büszkék lehetünk – azt hiszem, egyedüli eset… Mi az, megkukultál? Már megint szórakozott vagy?
Vajda áll a szoba közepén, az üres tenyerét nézi, mintha sohase látta volna még.
– Te – szólal meg egyszerre különös, idegen hangon, és tovább mered a tenyerébe -, nem Kapernaumnak hívták azt a várost?…
– Miféle várost? Megőrültél?
– Ahol… ahol a Mester… megjelent… a tanítványok előtt… és Tamást… a hitetlent… rákényszerítette… hogy az ujjával nyúljon be… a sebbe… amit az oldalán ütöttek… dárdával… büntetésül… amiért nem hitte el… hogy a lángésznek… külön törvénye van…