Hamlettel a temetőben
| Hamlettel a temetőben szerző: Gyóni Géza |
Sötét palástját szél cibálta;
Éjféli szél zúgott a fákon.
Holdfényben állt a temető.
Arcán a bánat glóriája ─
Holdfényes arcát most is látom ─
Éjféli szél zúgott a fákon:
A bánat királyfia jő.
Kerestem ott a messzetüntet,
Kiért elsorvadt ifjúságom.
Ilyen bús éj nem volt soha.
A sirban hercegnők feküdtek, ─
Éjféli szél zúgott a fákon:
Ahogy jött, most is, most is látom ─
Kezében fénylő koponya.
─ Tudod a dalt Oféliáról?
(Bánat-királyfi hangja zengett,
S oly bús volt, mint a temető.
Halott hercegnők felfigyeltek.)
─ Tudod a dalt Oféliáról?
Könnyű a hűség, mint a fátyol,
S könnyen leejti mind a nő...
─ Tudod a dalt Oféliáról,
Kiért elsorvadt ifjúságom?
Olyan szelid nem volt soha.
Fátylánál nem volt szentebb fátyol,
Mégis letépte azt magáról.
Bolond ─ s te még hűségre vágyol?
Nincs hű, csak ez a koponya...
Bánat-királyfi hangja zengett,
Mint hangja régi mély zenének,
S csöndbe borult a temető.
Halott hercegnők elpihentek ─
S halottak közt a legfehérebb:
Az enyém is, mint a kísértet
Eltűnt s már vissza sose jő.