Halottsiratás
| Halottsiratás szerző: Ádám Dezső |
Behaj Hanna, a haldokló Behaj Marjának idősebbik leánya, részegen aludt a napsütéses mezőn, künn a határban, egy orgonabokor tövében.
Lenn a völgyben, amerre az országút fordul, a szegény tót falu apró viskói izzottak. A nap ráfeküdt a széles völgyre, a kétoldalt lassan emelkedő hegyoldalakra, hogy megfojtsa és elperzselje a hosszú és rideg telekhez szokott falut. A környéken, lehúzódva a házak felé, mozdulatlan erdők terültek szét. Kitárt koronáik védtelenül és ellankadva égtek a nyári napban. A föld izzott a melegtől és izzadt párás gőzében a szürke, elvirágzott orgonabokor alatt a részeg Hanna. Mellette reménytelenül és krétafehéren húzódott el az országút. A lomha, kábult csend végtelen unalma feküdt a tájon.
A leány hanyatt feküdt a rövid, ritkás füvön. Fejét a bokor ágai közé fúrva, kezét és lábát szétvetve aludt. Csak néha mozdult. Egy pillanatra felnyitotta beragadt szemhéjait, tapogatózva árnyékot keresett maga körül. Erős, gömbölyű karja a feje fölé lendült, ujjai az ágakba kapaszkodtak. Az inge félrecsúszott a vállán, mire fehér és kerek melle egyszerre kiszökkent a piszkos vászon alól. Érezte testén a napégette sajgást és elernyedve visszaejtette kezét a bokor tövébe.
Most kitártan, vörös és fájdalmas foltokban égve, verejtékcseppekkel a homlokán, az izzadságtól csapzott hajjal tehetetlenül feküdt Behaj Hanna, az életerős tót leány, künn a határban egyedül, mintegy az egész környék középpontjában. Aludt és lihegett, mialatt lent a lába alatt a falu apró viskóinak egyikében nyögött és haldokolt az anyja. Haldokolt immár négy hete, de félhalott volt hónapok óta. Tíz hónapja, vagy talán még több ideje is volt annak, hogy az őszön egy szeles és hideg estén az öreg asszony a lábát törte. A halál kirajzolódott az arcára és a rettegés kiült reszkető szempilláira. Akkor nyomorúságos vackára fektették a vén Marját. Hanna öccse, Petró, aki ősszel, amint az utolsó munkák is befejeződtek a kis földeken, a városba ment napszámba, mikor tavasszal hazajött, úgy találta az anyját, mint azon az estén, amikor lefektették.
A fiút ekkor egy pillanatra elfogta a harag. Azután lomhán és közönyösen vállat vont.
Ezen a délutánon Petró is, elbágyadva a melegtől, lomhán elnyúlt az alacsony, sötét szoba ledorongolt nyirkos földjén. Félálomba bódulva érzéktelenül hallgatta az anyja meg nem szűnő, folytonos nyöszörgését. Időnként feleszmélt. Álmosan pislogott az egyhangú jajgatás felé. Újból lehunyta szemét és nem mozdult. Így ébredezett néhány percig, alvás közben arcára pergett a hajára kent vasárnapi disznózsír. Lomhán vakaródzott. Keservesen nyújtózkodott és felkelt. Öklével kente el a meleg zsírcseppeket. Ásítozva az ajtó felé ment. Két hosszú lépéssel kint volt a szobából. A nap teljes erővel tűzött és Petró tenyerét védőleg szeme elé tartva, elvakulva hunyorgatott a fényben.
Valaki meghalt a faluban, mert hirtelen harangozni kezdtek.
- Harangoznak - mondta most mellette egy erős hang.
Petró nem nézett rá, tudta, hogy a falu éhes Janója áll előtte.
Egy ideig hallgatva álltak maguk elé meredve. A harangszó, mely kongásával megtöltötte a völgyet, panaszosan hangzott el az álomba merült házak fölött a kietlenül fénylő világosságban. A harang még egy utolsót kondult s a csengés-bongás végképp szétfoszlott a környező erdők fái között. Janó figyelte, mint hal el a hang és aztán megfordult és minden szó nélkül, úgy, amint jött, el is ment. Petró, mint az ökör, lomhán nézett utána. A víg Janó gyorsan járt. Mindig kisebb lett és kövérebb. Összezsugorodott, mint délben az árnyék. Hátul a nadrágján két élénk sárga folt világított. Mind messzebb járt és egyre fogyott, majd végleg eltűnt. Elnyelte az izzó határ és csak Behaj Petró, a haldokló Marja legényfia állt egyedül a napsütéses küszöbön.
- Vizet - nyöszörgött az anya a szobából.
Petró nem mozdult.
- Vizet - nyögte újra az anya.
Petró dörmögve megfordult. Renyhén a szobába lépett, megfogta a törött köcsögöt, mely félig telt meg az állott vízzel. Egy lomha mozdulattal a beteg mellé állította. Az öreg tót asszony nyitott szemmel feküdt a szalmazsákon és a feje fölött a tető gerendáit nézte. Fogatlan szája reszketett a vénségtől és a láztól. Melléből hörgő nyögések szakadtak fel a mennyezet felé. Száraz, vékony, sötét karja kinyúlt a fekvésről és remegő ujjaival megkeresve a köcsög fülét, szájához emelte a vizet. Egy kortyot vacogó ajka közé öntve, reszkető kezével visszatette maga mellé. Azután gyönge, de érthető hangon megszólalt:
- Hunn a Hanna, Petró?
Petró a melegtől szenvedve ingerülten felmordult:
- Az a részeges?
A vén Marja végképpen elgyengülve hallgatott. Homályosan érezte már, hogy a végét járja.
Künn széles felhők vonultak el az eddig tiszta égen és a szoba lassan homályba borult. Petró lomhán ténfergett. A homály egyre mélyebb lett a szobában. A tárgyak árnyai belesimultak a térbe, mintha letörlődtek volna a falakról. Petró meggyújtotta egy kis darabka faggyúgyertyának a maradékát. A gyertya vibrálva pislogott és az árnyékok hirtelen újból életre kelve, szélesen felfutottak a falakra. Az öreg tót asszony szeme egyre nagyobbodott és a gyertya vibráló lángjától táncolni kezdett a száraz megnyúlt arcon. Petró kíváncsian föléje hajolt.
- Oh, oh kedves fiam, Petró, te nem hagytad el a vén Marját, a te anyádat, amikor haldokolt - nyögte az anyja s a fiú úgy érezte, akar még mondani valamit. Olyan érzések fogták el, amilyeneket eddig még sohasem érzett s meghatva önmagától furcsát érzett a torkában. Előrenyúló nyakkal figyelt. Az öregasszony szeme mintha valahol messze járna, pedig csak a fia arcát kereste. Álla lecsuklott és a szája szétnyílt. Az ínyből két rossz felső fog tűnt elő s a tüdeje hörögve sípolt. Azután egyszerre minden átmenet nélkül csend lett...
Behaj Petró, a Marja legényfia levette a fejéhez nőtt zsíros kalapot és rátette nagy, vörös tenyerét az anyja szemére. A gyertya vége felé járt. Petró egy pillanatig megnézte a halott sárga fejét, azután elfordult. A gyertya sercegni kezdett és kilobbant. A nagy csend körülölelte az élőt és a halottat. A homály betakarta az anyját, csak a feje világított elő csúnya, sárga színben. A fiú vette az ócska zsáklepedőt és a halottra terítette. Aztán lassan kiment a szobából és betette maga után az ajtót.
A ház mellett a bíró fordult el az úton, amely kanyarogva a földek felé vitt.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus - köszönt Petró.
- Mindörökké ámen - fogadta gőgösen a módos paraszt. Aztán a legény fedetlen fejére nézve, közönyösen vetette oda a szót:
- Ki halt meg, Behaj?
- Az anyám, bíró úr. Megyek a paphoz - felelte Petró alázatosan. Amint a plébánia felé tartott, megrohanták a temetés súlyos gondjai. Eszébe jutott az is, hogy nincs senki a családban, aki elsirathatná az anyját azon az éneklő hangon, amely a parasztoknál a tisztességhez tartozik. - A lánynak kell sírni - állapította meg magában -, a legények nem sírnak. Még a fülében zsongott annak az asszonynak a szép sírása, aki a minap az urát temette:
- Istenem, istenem! férjem! férjem! de dolgos ember voltál világéletedben. Nem voltál nekem férjem, hanem lovam. De kár, hogy meghaltál. Csak legalább addig éltél volna, amíg azt a lyukat a kemencén betapasztod.
Amikor pedig megállott a hatalmas termetű plébános előtt, alázatosan lehajtotta a fejét.
- Pane tisztelendő - mondta félénken -, meghalt az anyám és nincs pénzem a temetésre.
- Majd összedolgozod, fiam - nyugtatta meg a pap és Petró máris indult kifelé. Amikor Petró kilépett az utcára, a Garam felől a víz friss szagát hozta a szél a falu felé. Petró aggodalmaskodva, lassú lépésekkel megindult azon az úton, amelyen délután a víg Janó meg a büszke bíró haladt.
Lakota Martin, a falu bírája, amint a rozsföldjére igyekezett, a közelgő aratás gondjaiba merült. Elgondolkozva bökdöste tenyerében az érett rozsszemeket bütykös mutatóujjával. Még a régivágású bírókhoz tartozott. Tarkójáról rövid varkocs lógott le erősen befonva és bekenve gyengén disznózsírral. Vastag bíróbotját hóna alá szorítva elhaladt a bokor mellett, mely mögött Hanna feküdt. Bámulva állt meg a kitakart erős leánytest közelében. Egy ideig csak úgy az útról nézte Hannát. A női test kisugárzása a nyári délutánon szerte áradt a levegőben s összevegyülve a föld szagával, telehintette a mezőt asszonyiságának jellegzetes illatával. A bíró hirtelen támadt izgalmában gyorsan körülnézett. Óvatos léptekkel megkerülte a bokrot. Térdre ereszkedett és amint tekintete rátapadt mohón a duzzadó formákra, szeme lassan elhomályosult. Szempillái szaporán és röviden pislogtak, orrcimpái reszketni kezdtek. Miközben térdén előrehajolva két súlyos karjára támaszkodott, piszkos inge alól kilátszott szőrös melle. Felingerelve a naptól és a nő meleg testének párájától, megbökte a leány mellét. Az felkiáltott az érintésre és megmozdult. A bíró riadtan körülnézett, de minthogy senkit sem látott, gyorsan közelebb csúszott.
- Mész innen, te... - kiáltott Hanna felpillantva. Tekintete két lángoló, vértől elborított szemmel találkozott. Ettől a tekintettől a párzás gerjedelme járta át testét és mint villamos áram kisülése pattogott a bőrén. De nemcsak ő hevült fel, izgalomban volt az egész határ. A föld úgy terpeszkedett el alatta hullámos dombjaival, mint egy lihegő asszony. A mezőn és a rozstáblák között a virágok nehéz és édes szagot leheltek szerte és a méregzöld és aranyos színű cikázó rovarok szédülten hullottak kitárt szirmaik közé. A levegő párás volt a föld kigőzölgésétől és Hannát újfajta mámor nyűgözte le. Gyenge, magát megadó sóhajban tört ki, két karját lassan megmozdítva, testét hirtelen hullámos borzongás járta át. Szétnyílott tenyerével végigsimogatta a bíró vállát és ez gyorsan a leány fölé hajolt.
Amikor Lakota Martin, a falu gőgös bírája, szégyenkezve felállt a leány mellől és sunyin maga körül pislogva, lassan tovább sompolygott, Hanna már ismét mély álomba merült. Lakota Martin azután hosszúkat lépve, sietve iszkolt a hely közeléből. Lassan haladt az érett rozstáblák között. Ismét az aratás gondjai foglalkoztatták. Belenyúlva a sűrű kalászok közé, letépett egy marokravalót a kövér termésből. Széjjelmorzsolta durva tenyerében és másik kezének bütykös mutatóujjával figyelmesen bökdöste a kipergő érett szemeket.
Így járta végig a maga földjét.
Behaj Petró, amikor háta mögött hagyta a falut s nehéz fejét lógatva bandukolt az országúton a húga után, azon erőlködött, hogy kisüssön valamit sötét koponyájából. Valamit, ami kivezetné a rászakadt zűrzavarból. Szeme az útszéli bogáncsokról a távoli erdő sűrűjébe tévedt. Ahogy fordult, meglátta az úton vele szembejövő Hannát. A leány meztelen, naptól barnult térde kivillant a rövid szoknya alól, szépségét a pálinkaivás kikezdte már. De erős és formás lába biztosan járta még a rozsföldek mesgyéjét és meztelen talpa frissen csattogott az országút porában. Meglátta bátyja fedetlen fejét és mindjárt sejtette, hogy mi történt.
- Te, Hanna - mondta a bátyja -, meghalt. Tíz forint jár a papnak, öt meg a kántornak.
Hanna hallgatott. Kábult volt még és álmos.
- A pénzt majd csak ledolgozom valamelyik gazdának, akad munka elég. Az aratás is most indul - folytatta Péter. Aztán eszébe jutott a siratás is. - Te, Hanna, aztán ríj ám a temetésen. Isten uccse, adok egy liter pálinkát.
- Jól van. Ríni fogok.
Többet nem is szóltak a dologról. Lassan megfordultak és megindultak a falu felé. Petró nehézkesen, lomhán lépegetett a leány mellett, miközben a módos gazdákat vette észbe, akiknél dolgozhatna. Az aratás ideje elérkezett, munkában nem volt hiány. Efelől tehát megnyugodott. Hanna, felüdülten, asszonyosan ringó csípőkkel rusnyán ment, talpával felkavarva az országút porát. Arcvonásai kisimultak, még előbb fátyolos szeme újra csillogni kezdett és nem törődött semmivel.
Amikor beértek a házak közé, a nap éppen lebukott az erdők mögött.