Halottak emlékezete
szerző: Tompa Mihály
Hull a levél... a tarlott őszi tájak
Szebb napjaikra nézni intenek;
Szeretetben kik vélünk egy valának:
Feledjük-e, midőn már nincsenek?!
Jertek, jertek! s hulló lomb közepett
Üljünk meg a bús emlék-ünnepet!
Ugy elmerül szivünk a földiekben...!
Hű lenni a méltó búhoz nem ért;
Oh, a fátyol mi könnyen hátralebben,
Melyet köténk az elveszettekért!
Hogy sirjokon mécs, szemükben köny ég
Legyen ez a nap az övék... övék...!
Mienk is ez! emlékben, fájdalomban
Ugyan mienk! kik élvén hányatunk!
- Csak addig zúg a lomb, mig a galyon van, -
A holtaknál nincs a mi bánatunk!
De jól van így...! a búban, könyeken:
Kiért bú s köny van, nekünk megjelen!
Itt a szülő, hű karjai kitárvák,
A szeretett férj haza látogat!
Ne sirjatok, szegény rongyfedte árvák!
Ifjú özvegy, vetkezd le gyászodat!
Kis magzatim! hát visszatértetek...?
Oh mint vérzett, fájt szívem értetek!
A hős ifjú koszorúval, sebekkel,
A test-halomból délcegen kilép;
Jön a testvér, barát s a mátka; felkel
Ki elveszett, s nem tudni hol? mikép?
Meghalni a sors akit hova vitt:
Föld és tenger kiadja holtait.
Körülfognak vigasztaló beszéddel:
A cél, az út mind egymáshoz vezet!
Nem foszlik még az ábránd rajza széjjel,
S erős hit ver szivünkben gyökeret.
Mint a virág kelyhébe' titkosan,
Illat s szirom közt a gyümölcs fogan.
S enyhűl a bú, szivünk nem nyomja kétség,
Mi jól értünk az elhunytak felől!
Az örömért, mely vélök érte végét:
Örökségünk remény, remény te löl!
A téli napnak, - távol szertelen, -
Melege megfogy, tündöklése nem!
A hűségnek nem veszhet el jutalma,
S szivnek, kit a sors összevissza-zúz;
Pálmánkért a hit menny felé utalva:
Nem lenne csak sirunkig kalauz?
A vágy jobbat lel, mert jobbat keres;
Még ez a köny is szebb létért kezes!
Pihenjetek hát hívek, jók, szerettek!
S kiknek a föld keservvel fizete;
Hull a levél... de az emlékezetnek
Örök-zölden mosolyog ligete.
Hull a levél... alvó félben az élet...
Boldog, boldog... ki tudja, még se félhet!
S a halál és pusztulás közepett:
Uj életnek szentelhet ünnepet!