Halottaink
| Halottaink szerző: Juhász Gyula |
Távol mezőn és dombon és hegyen
Alusznak ők és sírjuk jeltelen.
És tenger mélyén és sivatagon
És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!
Négy anyaszélnek minden tájai
Látták harcolni őket s hullani.
Ily aratásod nem volt s ne legyen,
Öreg Kaszás e földi téreken.
S míg annyi gaz és annyi gyom maradt,
Elvittél sorra szépet, fiatalt.
Húszéves lángészt, férfit, aki ép
És nem pótoltad őket semmiképp.
Két kézzel vágtál rendet s rend helyett
Csak gyász, nyomor és ínség született.
Világunk dísze már világtalan,
A temetők odvában oda van.
Ó mily vetés ez, szörnyű, szent vetés,
Érlelni őket tenger könny kevés!
Özvegyek, árvák, fájdalmas anyák
Vert tábora néz vérzőn, sírva ránk,
A kegyeletnek pisla mécse ég
S betegen virraszt az Emberiség.
Halottaink közt legnagyobb halott,
Közös anyánk, hazánk is ott van, ott!
A dús, a boldog, drága szép haza,
Ma csonka, béna, vérző és kusza.
Nincs e világon annyi koszorú,
Mely eltakarjon, áldott szomorú,
Nincs annyi könny, mely méltón elsirat
És sebeinkre írt ad és vigaszt.
Ne is legyen! Szót, könnyet már ne ejts,
Magyar, virágod egy, a nefelejts!
És addig nem lesz élet, béke sem,
Míg föl nem támad ő, győzelmesen!