Halott katonák
Halottak, árva katonák,
kik lenn hevertek, sárban, szemetekben,
csaták vörös rémével szemetekben,
a föld alatt és álmodtok tovább.
Hozzátok járulunk most, peremén a sírnak,
mi, kiknek lelke nemrég
tűz volt tinektek, láng és szikra, emlék,
de a szemeink még mostan se sírnak.
Nagyságotokhoz nem méltó a sóhaj,
de kél a szél és mint egy ordító jaj,
roppant tüdővel átzeng majd az erdőn,
a fákat panaszosan tépi, fújja,
ő mondja el, hogy mily nagy a föld búja
és nem vegyül belé hangunk, kesergőn.
Mi énekeljük hős haláltusátok,
a földeken, hol zsendül a barázda,
kedves növények nőnek és garázda
napfény viháncol visszanézve rátok;
nem énekelhetünk meg titeket elégszer,
úgy dalolunk meg, mint ősnép a hősét,
hogy ez a szó: haza és ez a szó: dicsőség,
még szűzi volt és drága, mint az ékszer.
A lelketek csak most van ébredőben,
a zászlók selymén, a lengő redőben;
s sercegve éled, mint egy idegen
villanyütés agyon és idegen;
a lelketek eggyé olvad mivélünk,
délceg testünkbe táncol, mint a szikra
és majd ha visszanézünk harcainkra,
szegény halottak, mi bennetek élünk.
Katonák,
kik fekszetek a sárban, szemetekben,
csaták vörös rémével szemetekben
a föld alatt és álmodtok tovább.
Hozzátok járulunk most, peremén a sírnak,
kik nézzük a borzalmat tehetetlen,
de a szemeink még mostan se sírnak.