Halmon állok...
szerző: Tompa Mihály
Halmon állok, tekintetem
Legel távol mezőkön;
Ugy tetszik ott vagyok megint:
Patak, rét, sík előjön.
És mintha színám illatát.
Szellője rám fuvalna...
Ez a halom, hol én állok,
Az emlékezés halma.
Nagy erdőség terjed köztünk.
Hátam megett az évek,
Mióta e tájt elhagyám:
Nagy erdővé növének.
És mig tovább, tovább jövök,
Összébb borúl az ága,
Takarván a szép sik mezőt
Mindinkább köd- s homályba.
De még a fák s bokrok között
Egész addig kilátok:
Hol a játszó gyermek körűl
Pillangók és virágok.
Mosolygó menny, szép gyermekarc,
Repeső sziv, virág, dal:
Miért is nem kisértek a
Földi pályán ti által?!
Ah! a játék hamar kihull
Az ifjoncnak kezébül;
Fényes, tündér világba lép,
Mely álmain felépül.
Sápadt az arc, a sziv dobog,
Mégis szebb lett az élet:
Csillag s zene, szellő s patak
Új értelmet nyerének.
És folynak a sziv napjai
Izgalmasan, de szépen;
Csalódásban ha lész beteg:
Meggyógyul a reményben.
S reá, kétség s küzdés között,
Amellyel vítt s csatázott:
A szerelem szövétneke
Hint meleget, világot.
S eddig van az élet csupán;
Mi később jő utána:
A szép, de mult időknek az
Csak viszhangja, csak árnya.
Remélő sziv, hivő kebel,
Az ifjuság zajával:
Miért is nem kisértek a
Földi pályán ti által?
Mi ér az, hogy fölébb juték,
És tágult láthatárom?
Hogy lássam a távol mezőt,
Ha látnom kell kopáron!
Mit a fénykör, mellyel magát
A büszke ész ruházza?
Ha oda van ábránd, remény,
Az élet s sziv zománca!
Édes, könnyü csalódás a
Boldogságnak nagy titka;
Boritva van lágy zöld mohval,
A zord kemény kőszikla.
De az élet hideg, kopasz
Valóságot mutat csak;
S a sziv a mult felé fordul,
Hol könnyülhet, mulathat.
Csak akkor lel vigasztalást
Lelkem, ha néz felétek:
- Honnan régen elköltözém -
Távol kéklő vidékek!
Bár a nap ott ragyogna rám,
Szellőd felém fuvalván...
De messziről látlak csupán,
Az emlékezés halmán.