A lap feldolgozottságának foka

Halálfa

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Halálfa
szerző: Tompa Mihály

 - - - Isten veled!
Hiven szerettelek...
Te voltál éltem boldogsága
Te voltál örömem;
Virágos volt a földi pálya,
Mert te jártál velem!
Most éltem húnyó estelére
Ragyogjon még szerelmed fénye!
Hűséged vesse lágyan
A sír ölében ágyam,
Mert e szív még ott is szeret...
- - - Isten veled!'

»Szivem szaggatják ajkaidról
A végbucsúnak szavai;
Ah, lelkemet szeretném hűlő
Kebledbe átfuvallani!
Szerelmem, mely csak a tied volt,
Nehéz, örök bánattá válik...!
És téged gyászol élve halva,
A sírban, a feltámadásig.
E puszta szív s halvány ajak:
Örömre meg ne nyíljanak!
Éltem legyen virasztó bánat
A temető halmán utánad!«

'Nem ugy, édes hölgyem! nem ugy;
Az álom és a sír enyém;
Tiéd az élet és öröm,
Ne mulj el napjaid felén!
Szerelmed boldogított, -
Könyek között temetsz el...
Hívd vissza néha képem
Szelíd emlékezettel...
De élj örömben, boldogságban!
A holtnak fáj a hosszu bánat;
Ha szellemem mosolygni láthat:
Ugy lesz a sirban csendes álmam!'

Tágas körben csapong a földi pálya,
És mintha mindig egy csapáson járna;
Összébb, összébb vonul pedig mesgyéje
Hogy végre a vonzó központot érje!
És míg sokat remélünk, várunk dőrén:
Megnyílik a sír, e mély földi örvény;
Felettünk összefut setét homokja, -
Minden feled és mindent feledünk...!
Annál a könynél nincsen egyebünk:
Mit a hűség hullat reánk zokogva.
A hölgy halottját földbe tette,
Feldomborult a sírhalom;

Viraszt felette akit a bú
Varázsa, kéje odavon.
És rajta rozmarint nevel
Fájdalmival, könyüivel,
Mely lelkéből szemébe árad...
- S a holtnak fáj a vérző bánat.

Aztán sok év letűnik,
Ölt zsenge lombot a fa;
S ha ősszel sárga lészen:
Lehull, elvész alatta.
Uj himvarrást nyer a zöld
Réten az ócska szőnyeg;
Még a sziklán is, a moh
Uj sarjadási nőnek;
S mit változás nem ére:
A nő bús érzeménye!
A puszta szív, halvány ajak:
Örömre nem mosolyganak...
S ki lenn, nem lát nyugalmas álmat:
A holtnak fáj a hosszu bánat.

Áll a magános rozmarin
A sirnak csendes hantjain!
Sohajtástól magasra nőtt,
Könyhullatástól sarja zőld;
De egy holdatlan éjszakán
Véletlen összerendül...
Megfutván fájó zsibbadás
A sir földén keresztül.
És elveszítve ágát:
Lesz hirtelen halálfa;
Világos-sárga rózsák
Rakodván oldalára.

Ah, gazdag ott a temető
  Kedves szivek hülő porával,
  S a hantot hév köny hatja által:
Holott a bús halálfa nő.

Mint a sirokba szurkált fáklya
  Világit halvány-sárga fénnyel,
  Mély sóhajtás ingatja éjjel,
Mely a gyászországot bejárja,
A mély sóhaj a sirból támad:
  Ne sírjatok, ne sírjatok!
  Ottlenn már boldog a halott...
A holtnak fáj a hosszu bánat!