Hajnalpír
szerző: Ádám Gábor
Amióta itt vakációzom, kinn a falun, a hegyek között, egész nap csak szaladgálunk, mi fiúk. Felkúszom a többi után én is nagy nehezen és óvatosan az eperfákra s végigráz a hideg, ha a szél megingatja a vastag ágat, melyen állok, a jó piros eper menten elveszti édes ízét a számban. Néha átlépünk a fákról zsindelyes háztetőre, odakúszunk nyugvó galambokhoz, kik csattogó szárnnyal rebbennek föl előlünk hirtelen. Bemerészkedem a tehénólba is, szembenézve a tehenek farkcsapásaival, aztán a patakban gázolunk a pajtásommal, de a parti ráklyukakba nyúlni már bizony én nem merek. Örülök, hogy nem muszáj. Mikor lisztes szekér zörög az országúton, utána eredünk, fölvetjük magunkat a kemény zsákok közé s szíves-örömest rázatjuk magunkat a völgybe hullámzó úton. Ha aztán szembeporzik velünk egy gabonás szekér, avval vissza kéjutazunk a mindig zúgó gőzmalomba, ahol a bácsikám főmolnár. S elállok órákig szívesen a gőzgép óriáskerekénél, az olajos dugattyúk mellett a fehér porban szitáló gépek, őrlőhengerek és garatok között.
Ebéd után a pajtásommal lerángatjuk egy ócska hordó két abroncsát, avval csak úgy mezítláb nekigördülünk a falunka karikázni. Ilyenkor a hegyes követ sem érzi lábunk.
A régi templom árnyas udvarán gyönyörű terebélyes diófa alatt hűsölnek már a fiúk: egy sípjelükre begördülünk mi is az udvarba s szótlanul közéjük heveredünk. Egyszerre csak éretlen diók úgy burkosan kezdenek a fejemre koppintgatni, megijedek és földühödöm. Föntről meg az Ábris a szagos nagy levelek közül kidugja kacagó képét és épp az orrom hegyére pottyant egy nagy diót. "Pesti gyerek, nesze a finom dió, nesze a finom dió" - s egyre-másra koppannak kerek koponyámra. Az egész cimboraság meg bugyborékol és meghempereg a kövér fűben nagy nevettében. A vén diófa lépcsős ágain meg felkúszom az Ábris után, de ő ismeri a lomberdő minden zegét-zugát, ugrál ágról-ágra mókusként, hol alattam, hol fölöttem kukorékolja el magát, én meg csak üldözöm kegyetlenül, ha már egyszer ráadtam magam, míglen le nem ugrik a fáról éppen a legkövérebb fiúnak legkövérebb oldalára. Aztán szégyenszemre közéjük heveredem én is a buja pázsitba, hiszen olyan tikkasztó-ragyogó délután van.
Meztelen lányokról és fiúkról beszélnek a pajtásaink borzalmas, de mégis érdekes és hihetetlen dolgokat. Én meg pirulva hallgatom, megvetem a beszédüket, de bizony néha magam is röhögök rajta, ha nem is értem. Különleges, csúf izgalmasság ez.
Sándor a vezér, a szálas, kamaszodó, tüzes, feketeszemű fiú, én meg a tejfeles, mamlasz kisiskolás közöttük.
"Azt mondják, sok lányt elszerettél már Pesten. Ákoska," förmed rám nagy komolyan ez a Sándor.
"De bizony ilyet nekem ne mondj," fortyanok vissza holt halványan. "Engem bizony nem sértegetsz. Te!
"No né, a hörcsög, a kisbika," gúnyolnak a többiek.
"Gúnyoljátok a jó anyátokat!" - mondom, ahogy már tőlük tanultam.
"Na megállj! most levetkőzetünk!" s rájönnek, hogy azt hiszem, ennek már fele se tréfa, s el akarnék suttyanni, ám egyszerre temetői csönd támad, az udvar végéből vánszorog ím az öreg pap, botjára görnyedően, fekete kalpagosan, sápadt, sovány arcán mély barázdák, vizes szeme mindig csak a távolba néz, őszbe csapó, vörös a gyér szakálla. Háta görnyedt, lába-karja vézna.
Köszöntjük mindnyájan hangosan. Ő meg odahívja Sándort, a kolompost. Kérdezi hallom, ki az a pirosarcú fiú, már mint én. Megrettenek. Mit akar ez tőlem? "Ez a pesti fiú," mondja neki Sándor. Erre megvetőleg legyint aszott kezével s rám se hederítve, tovább révedezőn.
Elég már a disznólkodásból, fölröppen a labda s ugrándozunk, kacagunk. Néha még azonban utána sunyítok az öreg papnak, nem jön-e vajon vissza s ellenem? A fehér templom némán gubbad előttem és még a játék hevében is megcsodálom ablakíveit. Parasztlurkók besurrannak az útról a mi gyepünkre, cigánykereket hánynak, aztán lelkendezve odébb állnak. Bárkáék szentjános kenyérmagot számolnak a fal mellett. A szomszéd kőkerítésen át egyszerre közénk toppan a kis púpos Mihály, s jókora savanyú almákat oszt ki zsákmánytól duzzadó zsebeiből. Nekem kettőt is ad titkon, szép duzzadó almák, hogy a nyálam is kicsordul.
A templom mögött szérű, ott kattog porzón, pufogón a tüzes gép, nagyban áll a csépelés.
Alkony előtt megtörik a nap kemény heve. Kilézengünk lassan az útra. A gazdag Cimér magas fehér háza előtt kaszinózunk s öklelőzünk csapatostól. Nagy mogorva, magas ablakok. Egyszerre ím felvonják a függönyöket s előbukkan a feje egy fényes szemű, fehérarcú, nyúlánk teremtésnek. Haragos, gőgős, elérhetetlen, sőt talán felsőbbrendű a tekintete. Sándor megemeli a sapkáját a kisasszony előtt. Hiába, Sándor merész egy legény, hallom, a kisasszonnyal beszélgetnek. Aztán a kisasszony odaszól hozzánk: "gyertek be a nagy kertbe fiúk."
Ott benn roskadnak a körtefák, nagy krókkal támogatták alá. Érő mákfejek kancsócskái himbálóznak karcsú szárukon. Almák, pirosak és gyönyörűek, illatozók. Földön rejtőző óriási tökök, dinnyék, s aztán dudoros görbe uborkák.
Az utak mentén csupa ribizlibokor ragyogó bíborgyöngyeivel, magas kőfalra futó súlyos fürtű szőlő, édesedő szőlő. Mogyoró bújik csinos kelyhében. Árnyas filagóriában terített fehér asztal és illatos kávé és illatos túrósbélés. Hol a diófákat szagolom, hol meg a kalács felé szipákolok. Szólni se tudunk a sok nagy gyönyörűségtől, mikor az asztalhoz invitál a kisasszony. Aztán jó sokat eszünk, főképpen én az asztal végén, ahol úgy reméltem, hogy a kisasszony nem lát. S uzsonna után, egymagamban betévedek a kábító fehér és halványpiros rózsák kiserdejébe. Sorban végig szagolok minden kis rózsatőt és a legszebbikbe beletemetem az arcom, ajkam megérinti a virág belsejét. Szédülök, arcom simogatja a selymes, illatos szirom, mikor a bokrok közül valaki föltörően fölkacag. A kisasszony! Félelem meg elalázottság érzése fog el. Ez a leány bizonyára megvet engem, mert én csak egy csúnya, szegény kisfiú vagyok, ő meg sudár, gyönyörű, finom, gazdag és büszke. Menekülni akarok előle, de a kert túlsó végében is csak őt látom meg s ő nyugtalanít. Gyűlölöm őt. Feszes vászonruhája milyen rövid s úgy simul mellére, csípőjére; miért nem szégyelli magát? Mintha nem is volna rajta ruha, hanem a teste volna ilyen gyönyörű világoskék.
A málnabokrok között tűnődöm, hanem biz málnát nem ízlelek egy szemernyit sem, émelyít a szaga, hogy megborzongok. Valaki most a vállamhoz ért, aztán csörren a bozót s elillan. Kígyó volt? képzelődés? vagy ő volt, ez a rettenetes, parfümillatot érzek a levegőben, életemben először.
Istenem, itt ebben a hegyvidéki faluban milyen nagyurak is laknak és minő kisasszonyok, ilyet a városban még sose láttam!
"Ugye megijedtél tőlem, Áki?" mondja nekem, hirtelen újra elémtűnve.
"Dehogy, dehogy," mosolygok úgy, hogy csaknem sírok. Karon fog: "gyere, megmutatom a szobáinkat."
S megyünk át nagy, hűs-homályos szobákon, ódon illatokon, naftalinszagon, gyümölcs szagon s egyhelyütt újra az ő parfümjére ismerek. Ez az ő szobája. A zongorára üt s valami kellemetlen lármát csinál. Mennyivel szebb nekem a hegedű szava. Ez a nagy muzsikálás csak arra jó, hogy mutogassa, flancoljon vele, Untat. Kinézek a magas ablakon, szép, öreg platánok, szép, öreg hársak. Milyen tiszta az élet ezek között a fák között, milyen tiszta ez a csend, mint a templomé, milyen csodálatosak ezek a termek. Lopva bekukkantok a szomszéd szobába, félve, hogy megneheztel, mivelhogy nem hallgatom a muzsikálását. Rengeteg nagy könyv sorakozik ott a polcokon, végigtapintom a fényes bőrkötéseket, kibetűzöm cifrabetűs címeiket. Csupa német, meg latin, meg idegen nyelvű könyv. Borzasztó! Jó volna a címűnket megjegyezni, hogy ha majd én is gazdag leszek, megvehessem őket. "Ez" itt úgyse adná kölcsön.
"Mi az, megszöktél Áki? Ülj csak szépen ebbe a nagy bársonyszékbe." Erre aztán elkezd dalolni meg táncolni. A dal igen szép. De a tánc? Fátylakat rángat össze-vissza, kitekeri a hosszú karjait, emelgeti a szoknyáját, forgatja a szemeit. Rosszul esik látnom, tőle sokkal szebbet várnék.
"Az a nagy hajtűje kiesik, tessék már vigyázni," mondom neki, hátha abbahagyja.
"Minek zavarod meg a táncom, mondd csak, te!" förmed rám. S ő csak táncol azért is. A falakon képek: tenger, kutyák és meztelen emberek. Ezt nem igen merem megnézegetni. Az egyik kis kerek, gyöngyházzal kirakott asztalon pedig ott a nagy könyv. "A magyar szabadságharc története." Megörül a szívem. Ha én ezt most csak átlapozhatnám, jaj de sokért is nem adnám. Odaadnám érte a világ minden táncolását s még az almákat is hozzá, miket zsebembe gyömöszöltem. Szabadságharc! Milyen szép a szava is...
Egyszer csak abbahagyja a táncot, elneveti magát lihegve, belecsap a zongorába, hogy csak úgy zsong utána, aztán meg bámul reám merően:
"Hát neked csupa vörös folt a nadrágod, hahaha. És a térded, nézd csak, meg a könyököd foltos, maszatos, hahaha." A talpamig elszégyellem magam. Egyszerűen ki akarok menni. "Én itt nem maradok, megyek haza rögvest, hagyjon engem...megyek mosakodni, haza."
"Dehogy is mész" s megszorítja meztelen karom hosszú puha ujjaival, bevonszol a ragyogó, tükrös márványú mosdószobába, aminőt még Jókaiban se láttam s egy utálatos vörös spongyával végigdörgöl, hogy csak úgy prüszkölök tőle.
"Hogy lehetsz csak te ilyen maszatos, mit szólna anyuskád, ha látna?"
"Nem baj," mondom és sóhajtok. Kintről hallom a többi fiú kurjantását s szeretnék már velük, legalább velük együtt lenni, ha már odahaza most mindjárt nem is lehetek. Meg szeretném mondani neki, hogy az én anyám meghalt, de minek mondjam neki? az én bajom az és az én emlékem. Elfog a honvágy nyavalyás kínja, mindent feledve állok s látom magam előtt a házunk, az udvarunkba süt a nap, itt pedig lám a kék hegyek között hűvös van s esteledik. Az én kisasszonyom pedig ott ül az ablakban, lábait térdben felhúzva kuporog, acélszürke szeme messze révedez, s ő is, ő is szomorú. Most leröppen kecsesen az ablakdeszkáról, végignyújtózik a tükör előtt s hátrasimítja lágy haját. Aztán elém toppan, két tenyerébe fogja az állam, én lefelé feszítem, de ő maga felé felemeli s hajamat megcsókolja. Illatoznak a kezei s "tündérjátékokat játszunk," azt mondja.
"Ki akarok menni innen, kérem szépen engedjen," de meg se moccanok, mert kacagó hangja cseng és idegen lény, mégis rokon, talán valóban tündérleány áll én előttem.
"Angyalokat s ördögöket mutatok neked." Menekülnék, a házunkat látom előttem, apám, testvéreim, e kép tépi szívem.
Megölel, hiába kapálózom, sőt bele is rúgok, fölemel, néz a szemembe, s ledob hófehér ágyába. "te a kisfia vagy nekem." Elalélok forró leheletétől, álom s félelem fog el. A homályban megdördíti a zongorát, menekülni vágyom s béna vagyok. Csilingelő angyali ének dalol a szívembe, ő énekel és néz, néz és könnyezik.
Leugrom az ágyról, kivert a hideg veríték, ám érzem, hogy a néma csendben egy kar nyúlik elő az asztal alól, megragadja a bokámat s ijedtemben visszaugrom az ágyba. A kisasszony mereszti rám fénylő szürke szemét fájdalmasan, könnyezőn s parancsolón.
Azt akarnám mondani: "édes anyám," vagy azt, hogy: "ó istenem," de szó nem jön a számra.
Prémes majmok, bárányok, mackók jönnek most elém. Odahozza ölében minden tarka bábuját és bohócát s azt mondja, hogy mind élnek és féljek tőlük s azoknak megmozdul karjuk, bólintanak fejükkel és én borzadva tisztelem őket. Naftalinszaguk van.
A gyönyörű nagy tükörben egy színes üvegóra nagy ingája leng és rémes fekete árnyék sétál a fehér szőnyegen. "Ez az árnyék most a krokodilus." De tudom, ő rejtőzik a súlyos függönyök között.
"Félsz Áki?" "Félek." "Ne félj, ha látsz."
A tükörben félárnyékban látom a szomszéd szobát, annak is a tükrét, abban a mi tükrünk, abban ismét a másik szobát és így sokszorosan, káprázóan, észvesztően a lenyugvó nap fényében. Azt akarja most, hogy gnómokat, törpéket, manókat lássak s látok a falon púpos, szakállas, mekegő, ugráló fantomokat, akik cérnahangon beszélnek, majd végigrohannak a hátamon s veszettük föl-le nyargalnak a zongora billentyűin és húrjain. A csillár ezernyi prizmája megzendül, ha fölröppennek a fényes padlóról. S ezek között a nem tudom, hogy jó vagy rossz lények között föl-föl tűnt az én tündérnőm, le-leül az ágyam szélére, a sötétben halványlik keskeny arca, hiszen ő is egészen gyermek még és jóságos és nyugtalan ragyognak villogó, nedves szemei és egyszerre egészen kitör rajta a félelmes sírás, odaveti magát én mellém és zokog, én megvigasztalom: "tündérlány, ne félj."
A velencei tükör száz színes üvegcséje remegve csillog a szegény fényében, a tündérnő fölrázza magát s fölugrik. Kék fényű lámpák gyúlnak, elalszanak. Megzendül a muzsikáló óra, gyönyörűségbe ringatja félelmünk tiszta, lassú dalolása. A harmadik szobában halkan megszólal a kakukk furulyázó hangja, gyönyörű tisztán látom a tükörben, hogy kukkan ki a kakukk a házikóból. Ott kinn megkondul az öreg harang, meg a kicsiny lélekharang s a leány két keze imára kulcsolódik.
Csend. De valami simahajú szörnyet tapintok magam mellett, ahogy fekszem. Hát ez miféle szörny? Futnék már előlre, de biztosan jönne utánam. Lármát sem merek csapni, nehogy a szendergő tündérnőt föllármázzam: "jaj, jaj valami fekszik mellettem." És fölkacag a tündér: "Ó, hős férfiú, nézd csak, tulajdon szépséges porcelánbabám."
"Valami serték szúrják az arcom." "Ó hős vitézem, az a ruhakefém."
Aztán bezzeg öklömnyi kis gépember, olyan négerforma sétál végig a szobán rángatott léptekkel. Az ágyam előtt megáll és köszön. Szégyellem már a sok ijedelmet s ebbe úgy belerúgok, hogy fölfordul s ezen mind a ketten kacagunk.
Édes-lágy hangján a fülembe gyönyörű nótát duruzsol egy édesanyáról, meg a virágokról és a fiúról, aki háborúba ment. Bús és kedves nóta, fölnyitja egészen a szívünk, mely még soha így meg nem nyílt. Könny ül a szememen, soha ilyen szép nótát még nem hallottam.
"Vadrózsával illatozó dombtető,
Zöldakácos, vadvirágos temető."
A hintaszéken gyönyörű szőnyeg, belerajzolva egy sárkány. Odaülök, a tündérnő meg a karfán ül s dúdol, ringat engem. A szél behozza a rózsák illatát, fehér porcelánkutyák és macskák bámulnak rám a szoba sarkából. A tündérnő dúdol s ringat engem, én meg álmodom a meséim között. Megölel, megcsókol, gyönyörű, fájdalmas dalt dúdol.
Amint fölébredek, hát íme a szobánknak tarka káprázatos üvegablakai vannak és a szobánk teteje kék-zöld-sárga csillogó üveg. Néhol áttetszik a kelő csillagok enyhe fénye.
"Hol járunk tündérlány, merre most?"
"Telve vagyunk rejtelemmel, szépséggel és szomorúsággal."
"Ennél szebb már nincsen is talán súgom a fülébe. S félni kezdek a haláltól, talán ott rejtőzik a szomszéd szobában s talán most meg kell halnom, mivel már ennél szebb semmisem lehet.
Fehér selyem a ruhája, gyönyörű minden szavának hangja, bűvölő minden mozdulása.
Egy gyöngyház szekrénykéből csinos márványdobozt vesz elő. Sok-sok szöglete van és finom, vékony tusvonalakkal virágokat és ernyős embereket rajzolt valaki rá. "mi van benne, Áki?" "Gnóm". "Dehogy." "Denevér." "Hogyisne." "Akkor rózsaolaj." "Ugyan nézd csak." S telve a tégely illatos bonbonnal. Erre már a vén bernáthegyi is odajön közénk, végignyalja hatalmas nyelvével a kezem, ő is kap bonbont, mert szereti. "No most legyen világosság. Te meg, te meg menj szépen haza." Szivárványszínben ragyognak a csillárprizmák. A tündérnő meg kidob engem a szépségek közül, ki a sárba, a piszkos faluba. Dermesztő, fájó ébredés. - Ki ez a tündérnő? Mit akart tőlem? s miért tette velem ezeket?
Távoli mennydörgés hallatszik. Kivezet a tornácra, villámok fénylenek a platánok tetején. Magához ölel és mondja: "vedd fel ezt a kis kabátot, majd a kocsis hazavisz." S egy kicsi ködmönt ad rám. Este van, bámulok. A szolgálók gyertyafénynél fejik az ólban a tehenet. A konyhából nagyszerű sült szaga terjeng. Még cirpeg a ház alján a tücsök s a kert alatt brekeg a levegőt a villám.
Árvának, megszégyenítettnek érzem magam, egy bábúnak, akivel csak játszottak. Rájön a gyötrő honvágy újból és egy titkos nagyravágyás, mely gyermek lelkem szörnyű gonddal terheli. Leszek még én is valaki.
"Senkinek se szólj," mondja még, "és siess haza."
"Jöjjön maga is, mondom szomorúan. De hallom, lenn a tornác alatt valaki keres engem. Jön föl elibém a lépcsőn egy szikár, lisztes ruhájú, liszteshajú kedves ember: Jancsi bácsi. Már nem érzem szegénynek, sem rongyosnak, sem árvának magamat. Megyek vele, kéz a kézben. Áttipegünk egy mély patakvölgy pallóján, két szál deszka az egész. Sötét a hegy, az éj s a falu. Ott lenn alattam messzi csörög a víz. A túlsó parton ránk zúdúl a hatalmas eső. Szaladunk Jancsi bácsival, ahogy csak tőlem kitelik. Az árkokban őrjöngőn szalad le a barna víztömeg. felvilágolnak az erdők. Látja Jancsi bácsi, hogy már nem bírom, fölkap a nyakába és hosszú lábaival nekivág a világnak hazafelé, nagyokat szipogatva pipájából. Minden villámnál behúzom a nyakamat s vállához szorítom magam. Aztán újra az álomjáték: most egy óriás visz engem a tengeren át. S a tündérleány, Fél vagy alszik és vigyáz én reám? görcsösen vonaglanak a fák néha eresz alá állunk megpihenni, aztán tovább. Zúgnak a hegyek, vizek, egek, erdők. És zúg a csodáktól képzeletem.
Minden, minden szenved és él és gyönyörködik és lesújtatok, mint én. De tündér és óriás vigyáz reám, ó villámok.
Itt már a malom fekete vaskéménye, lerázzuk magunkat s berobogunk a terített asztalhoz. Nevet rajtunk a család apraja-nagyja, mit tudják ezek, hogy én merre jártam. Kirakom az almákat a gyerekek elé. "Íme az aranyalmák." De a többit már el nem mondom.
Jó nagy tányér tejbedarát tesz elém a nénim, vastagon meghinti fahéjjal s egy csupor frissen fejt tejet. Hallom még, hogy nevetik kis bekecsemet, de én már alszom, fejem a terítőre hullott. Érzem, ahogy beledobnak a nagy dunnás, vendégszobás ágyba, de csak a vihart hallom még és otthon hiszem magam. Ott az apám, a testvéreim, az udvarunk, az ágyam, a robinzonom. Végül megint csak a tündért látom, énekeli azt a búbánatos nótát és azt mondja: "most menj el tőlem" én meg futok az óriás hátán, amikor visszanézek, még ott áll az ablakában és int, int, "akarom, hogy soha ezt senkinek el ne mondd."
S őrzöm őt s a csodát. S én el nem mondom.