Hajnalodás
szerző: Thury Zoltán
Valahol messze, éppen ott, a hol az égnek az éjszakából még sötétes s itt-ott egy-egy már fényevesztett csillaggal pettyegetett burája ráborul a földre, pirosodni kezdett a hegy teteje. Előbb csak ugy, mintha rálehelt volna a szinéből valamicskét valami nagy rózsavirág, aztán nyersebb és rikítóbb lett a fény s a mikor az apró házakból egymás sorjában kiindultak a káposztás-kocsik s nekivágtak az országutnak, nagy tüzfejét kiemelte a végtelenség óczeánjából a nap. Mintha bugyborékolt volna utána a nagy viz, megtelt finom, rózsaszinre átszőtt párával a világ, élni kezdett minden s a meleg diadalmas hatalmassága lassan-lassan karjaiba ölelte a hüvös, borzongós, harmatos mezőket meg a falut, amiben mintha csak szikrát fogtak volna az örök lángtól a tüzhelyek, vékony pászmákban füstölögni kezdett a sok kis rozoga kémény.
A közepén csupán kicsi világ van, ott, a hol kettőbe görbül a nagy utcza, fölébredt a kastély. Zöld mohával befutott zsindelyes tetejű régi ház nagy széles verandával, aminek a széléről komló kuszott föl az ereszre s ott azután tovább mászott és elkarikált a maga buta fantáziája után be, még a padlás-ablakokba is. Hátul szürke, vedlett falakon kicsi ablakok voltak kivágva, apró, pislogó szemek, mintha valami alattomos támadás ellen akart volna védekezni, minden oldalon a nagy ház, átfigyelve rajtuk a vidékre. Pedig nem volt abban semmi gyanus. Beláthatatlan messze csupa káposzta-, krumpli-, karalábé-, babtáblák vették körül a kicsi ablakos, hátulsó oldalt. Itt-ott tarkította meg a csupa zöldet a saláta és a magvirágágyak kórós, magas fehérsége. Csupa rend mindenfelé, még elől is, a hol a rezeda és bojtárka szegte be a kerek meg a csillagformáju virággruppokat s elevensövénybe nőtt össze a virágoskert védelmére a buja és unalmas georginaburján. Igy volt minden ezelőtt tiz esztendővel is. Ez a vén ház egyáltalában nem igen alkalmas támasztékpont arra, hogy reformok forgassák föl benne az emberek békességes világát. Ugy rátelepedett idomtalanul magas, kicsi ajtókkal, meglyukgatott fundamentumával a zöldségvilág kellő közepére, mintha maga lenne a megtántoríthatatlan nyugalom.
Még kukorékolt itt-ott néhány későnkelő kakas, a mikor egy fiatal ember már leindult a recsegő lépcsőkön az udvarra. Az egyik kuvasz dühösen ugatva rontott neki s aztán vinnyogva a lábai elé vetette magát. A szép, nagy szál fiu gondolkozva hajolt le hozzá, valamit mondott is neki, mert a falusi ember tud beszélni az állattal s nekiindult a hátulsó kertnek. Előbb csak a nagy uton ment végig, aztán bekanyarodott az ösvényekre, amerre épen a lába vitte s valami nagy gondban főhetett a feje, mert tétovázva, czél nélkül bandukolt és különösen bámulta a földet, a mi pedig akkor hajnalban éppen csak olyan harmatos, üde és zöld volt köröskörül, mint máskor.
Arra riadt föl, hogy elől tüntető zajjal kinyitottak egy kicsi ablakot s violás cserepek mögül szép, fiatal leányfej hajlott ki a kertbe.
A bájos, tiszta szemü, mosolygós kis arczot pirosra csapta meg a friss levegő s jobbra, balra, a feje fölött, meg előtte az ablak párkányán, mintha ő is a virágokból emelkedett volna, ilyen üdén és frissen, virág nyilott, piros, kék, fehér. Csengőn kiáltott rá a szép nagy fiúra, a ki tátott szájjal, meglepetten bámult reá.
- Korán kelt föl, Sándor ur.
A fiu közelebb jött s még borongósabb lett az arcza, a mikor megállott az ablak alatt.
- Mondja csak, ugy-e Sándor?
- Nem akarom.
- Hát ne mondja. Nekem mindegy.
- Ha mindegy, akkor ugy sincs értelme.
Ezzel egyelőre alaposan kifizettetett a Sándor urnak nevezett ur.
De mégis eléggé alaposan arra, hogy föladja előnyös poziczióját s megint bevegye magát a békességes vetemény közé. Egy kicsit hallgatott, jól megfontolta a mondanivalóját s aztán ujra fölszólt az ablakra:
- Különben a lányok életében van egy bizonyos pont, a melynél megszünik az, hogy akarom, nem akarom. Azután már ugy mondják, hogy ő akarja, neki nem tetszik, szóval leszámolnak a maguk kis eszecskéje mellett valaki másnak az akaratával is.
- Hol van az a bizonyos pont?
- Azt az okos kis leányok maguktól is kitalálják.
- A buták nem?
- Ebben a kérdésben nem észre, hanem szivre van szükség. Ha az nem kalapál, akkor hiába a sok beszéd.
- Pedig biz az nem kalapál.
- Elég baj.
- Kinek-kinek.
- Nekem nem annyira, mint magának, mert szörnyen szomoru dolog, ha egy gyermeknek üres a szive.
- Az nem bizonyos.
- De bizonyos. Beszéljünk okosan, hajoljon kinnebb egy kicsit, hogy meg ne hallja valaki más is azt, a mit beszélek.
- Hallhatja akárki.
- Maga nekem tegnap este azt mondta, hogy szeret. Most meg ugy látszik, meg is bánta már.
- Meg. Ebben igaza van, Sándor ur.
- Valószinüleg nincs igazam, mert az ember máról holnapra nem hazudtolja meg magát, ha igazán érez. Maga azonban már tegnap hazudott és megcsalt egy ilyen szegény szerelmes fiut, a milyen én vagyok. Minek tette? Nem kényszerítette rá senki. Csak azért, mert a szive üres és korát meghaladó éles elmével bolondít mindenkit, a ki közelébe férkőzik. Lehet, hogy akadnak ezután is olyan naiv emberek, a kikkel szemben sikerül a politikája, de én nem tartozom azok közé. Megmondtam már tegnap is.
- Meg, és éppen azért ki nem állhatom már. Magára se tudok nézni.
- Nem sokáig néz már ugy se reám.
- Elmegy?
- El.
- Hová?
- Az mindegy. Elég az, hogy nekem azt mondta, hogy szeret...
- Nem mondtam.
- Nem, de gondolta. A fejével is intett, meg el is pirult, lángba borult az egész arcza, éppen mint most... Ennél csak nem kell többet mondani. S aztán egész este rám se nézett. Kaczérkodott mindenféle fiatal emberrel, a ki csak ott sifitelt.
- Ne mondja igy, azt nem türöm.
- Pedig ugy volt, kaczérkodott s velem annyit se törődött, mint valami inassal. Hordoztam maga után a legyezőjét s bizonyosan kaczagott rajtam mindenki, olyan fura legény voltam.
- A maga baja, Sándor ur.
- Az, s hogy ne támadjon kedvem arra, hogy továbbra is bolondíttassam magam, rögtön el is bucsuzom. Már nyergeltettem is...
Mintha bizonyságul akarna jönni, éppen kidugta a fejét az istálló ajtaján egy nagy, karcsu ló s elindult vezetés nélkül a kert felé. - Utközben fogták el a kocsisok, mig az egyik a kantárszárat tartotta, a másik a hevedert huzta össze az idegesen remegő szép állat hasán. A leány pár pillanatig odabámult, szép gyermekarczára fellegek gyültek, de azután daczosan fölvetette a fejét s egy kicsit remegő ajkakkal adta ki a nagy szomoru fiunak az utat.
- Isten áldja meg.
- Ha én elmegyek, sohse jövök vissza.
- Isten áldja meg.
- Kérem szépen, mondja meg az édes apámnak, hogy utánam küldtek, mennem kellett. Mondjon a mit akar...
- Nem nekem kell beszámolni arról, hogy maga megy-e vagy marad...
- A mint gondolja. Legyen boldog.
És elindult a ház alatt kifelé, szomoruan, mintha fáradt lenne. Csak utána kellett volna kiáltani, rögtön megfordul, de a leány nem szólott, csak tágra nyitott nagy szemeivel bámult utána s a mikor egy kicsit tétovázva befordult a ház sarkán, behuzta az ablaktáblákat, nehogy kihallatszok a hang a csöndes reggelbe és elkezdett keservesen sírni. Görcsös haldoklás lett a zokogása, a mikor behallatszott hozzá, hogy gyors iramodásban kiindult az udvarról a ló, beletemette a fejét a párna puhaságába s olyan fájdalmasan pihegett, mint egy nagyon megkinzott kis galamb.
Egyszerre fölkapta a fejét s feszült figyelemmel hallgatózott valami uj lármára. Mintha megint ló nyargalt volna a ház felé, most már a köves utczán, mert olyan gyors tempóban csattogott az állat patája, mintha vashadarókkal csépelnének kőszérün, aztán egyszerre csönd lett, egy pillanatnyi mély hallgatás és erre nem messze, valahol az udvaron, fájdalmasan följajdult valaki. A hörgésforma panaszos hang félelmesen nyögött bele a csöndbe. Azután többször is ismétlődött:
- Jaj, jaj...
A leány elrémülve rohant le a lépcsőn s lihegve kiabált segítségért.
- Apám! Anyám! Kocsisok!
Előbb a lovat látta meg. A szép, finom fejü állat valami fekete test fölé hajlott s arczába fujta a párát. Nyihogva, óvatosan körül is járta a gazdáját s föl-fölvetette a fejét, mintha ő is segítség után nézne. A leány gyors iramodással szaladt oda, a hol a szép nagy szál fiu végigesett a porondon s melléje zuhant a porba. Mikor látta, hogy a keze érintésére nem mozdul, eltikkadva suttogott a fülébe:
- Sándor, ébredjen, no ne legyen rossz. Én is jó leszek, nézzen reám... Sándor...
A fiu fölnyitotta a szemeit és bágyadtan mosolygott. Csak egy pillanatra engedett föl az arcza, mint ha azt akarta volna tudomására adni a leánynak, hogy hallja, a mit beszél - s ujra lehunyta a szemeit. Akkorra már emberek jöttek elő s az elszakadt kantárszárat maga után huzva a földön, megindult az istálló felé a ló is. A leány halványan, hang nélkül nézte, hogy mit csinálnak s átnyilallott a szivén a fájás, a mikor hörögve nyögött a sok durva kezü ember karjai között a lovas. Mikor megindultak vele a ház felé, mintha beteg lenne, ugy ment utánuk, ugy, mint valami egészen összetört gyászos mátka, a ki nem tud sírni.
Az apja fönn a karjaiba vette és beczézte.
- Ne vedd ugy a szivedre a dolgot. Egy hét alatt kutya-baja.
Lenn, sokat kiabálva, sietve bujtak be egy kis kocsiba s vágtatva iramodott ki az udvarról két könynyü lábú deres. Az orvosért mentek. Az összetört embert a nagy vendégszoba fehér ágyára fektették s vén cselédek abban igyekeztek sok sápítozással, de lassan haladva előre a munkában, hogy lehuzzák róla a mellén és a lábain vérbetapadt ruhát. A fejét bebónyálták vizes ruhákba és jajgattak:
- De oda van!
Mikor letakarták, bejött a leány. Erre fölnyitotta a szemeit és suttogott olyan halkan, mintha éppen csak lehellet hagyta volna el az ajkait hang nélkül.
- A ló hozott vissza. Elszakadt a kantár. Átugrotta a kerítést...
A leány ráhajolt s a szájára tette az ujjait, hogy hallgasson.
Aztán egy nagyon szomoru, csöndes hét következett. A kis kocsi a két deressel délelőtt, délután, néha éjjel is bezörgött a városba s hozta a sok doktort, a ki mind komolyan, keveset beszélve vizitálta a beteget, lovászlegények vágtattak be a patikába orvosságért, átjött a szomszéd faluból a család is - és a nagy hajsza közepén lázban vergődött a szép, nagy fiu. Csak lassan, lassan tért magához s bágyadt, csöndes mosolygással kezdett el élni a csupa fehér szobában, a miben lábujjhegyen jártak az emberek és nesztelenül tipegett nagy aggodalmasan a sápadt, kis leány.
Aztán megint hosszu, de már nyugodalmas, boldog csönd következett. A beteg mellett egy-egy tréfát is megkoczkáztattak az orvosok, meg a háznép. Egy okos lóról volt szó, a ki koczkaczukron hizik, a mióta nincs baj s pirult a fiu is, meg a leány is, de azért egymásba tapadt a szemük s ellágyulva boldogan folyt össze pillantásuk... Sírni szerettek volna és összeborulni egy nagy ölelésbe. Az öregek pedig ott pislogtak mellettük nagy alattomosan s esténként hosszu beszélgetésekre vonultak vissza egy kicsi meleg szobába.
És aztán nagy, hosszu boldogság lett az egésznek a vége.