Hajnali ritmusok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Hajnali ritmusok
szerző: Kaffka Margit
1912

                            Május 23
Éber mámorú hajnal. A magyar Avenue-n még villanyfény-kábulat.
Az éjjeli pincér lankad már, de friss kávé zamata páráz
A liget fölött kéken és sárgán - - oly különösen hasad egy felleg.
- Jönnek a liget felől nagy, csukott, suta batárok.
Hurcolva a csók-árút, parfömmel locsolt szemetét a városi, éber éjnek,
- És jönnek a körút felől merev rendei váltott katonáknak,
Fáradt csapatok, kik ingyen őrizték ma a fülledt rend zavaros álmát.
- És jönnek munka-asztaloktól éjjeli dolgú hadak, betű-katonái.
Fehér, és fáradt és derüs-szép komlokukba felhőz a hajnal opálja,
És beidegezve agyunk még friss ötletre, szócsatára a nyugalom előtt
- Én is ide jöttem ma - nyitott kocsiban, ébren és fehéren e hajnallal,
(Nem álomtól bedagadt idegekkel, nem is vágy-játéktól ziláltan. Csak szomorún.)
És sohase láttam tisztábban ez Avenue-t én, se várost és árút, se arcot és harcot
És sohase hatott így elevenig bennem az emberi szó.
»Most már jönni fog robogva minden!« szólt szembe velem egy ember,
Akit sohse láttam idáig és elfeledtem már a nevét.

Ültem ez éjjelen át új pajtással egy tarka és furcsa sarokban.
Messzi elől kánkánt jártak és csuhajoztak szegény, kényszeredett mosolyú lányok,
S ázottan lógtak ócska plakátrongyok a mutatványos bódék faláról.
Mi gunnyasztva űltünk, némán és lestük, hogy gyüremlik szánkba a keserű íz
- Mint aludt vér gyűlt tikkadt torkunkba az undor és régi bánatok.
Oly fontos volt önmagának mindkettőnk ez órán, mint fekélyborította beteg,
S mint béklyós-lelkű zsugoriak felszámláltuk régi veszteségeink.

Egy imaszőnyeg, - sorjáztam sóhajtva, - nehéz és drágahímű szövet,
Mibe koldus ifjúságom senyvedt tűzű rózsáit beszőttem! - - -
Fojtott levegőjű üvegházam kinnal kibomló virágai,
Keménykelyhű tagadás-bimbók egy csukott télikertben! - - -
Gyalulatlan meseláda átokőrzött kincse a tizenharmadik szobában,
Kincses jószágom aranyesője, egyszeri eső, méretlen pazarlás! - - -
- Azt hittem én bizony, szerelmes szavam felavató ige,
Cseppenkint gyűlt grál-vér drágakelyhe szivem, becses ajándék.
Így magam-őrizten, várva és váltva - azt hittem, koronául adódom! - - -
- De jött - és letaposta virágos ágyaim, hogy megrövidítse hozzámig útját,
Végigszaladt szőnyegemen, - még ki se bonthattam előtte egészen,
Nem úgy jött, mint a király. Sietett kósza kalózként,
Habzsolva itta a vérbort és összetörte a kelyhet,
Úton-útfélen kínált csókot olcsón habzsolni szaladt. - - -
Lesz-é valaha még oly szegény és elhagyott, hogy megmérhesse és megsirassa tékozolt jussát?
Vagy leszek-e én olyan bölcs, oly szabad és erős, -
- Hogy ne számláljam és ne sajnáljam. De nem tudom, nem bírom ezt! - - -
Ilyeneken évődtem ez éjen és mind aludt vér gyűlt torkomba a keserű emlék,
És oly fontos voltam magamnak akkor, mint fekély-borította sebek.
- De kihajnalodott. Az Avenue felett színtjátsztva hasadt egy felhő.
(Még villanyfény káprázott itt bár és éjjeli pincér szaladt, - - -)
S hogy jött kocsim a liget felől, bolond szél rohant szembe velünk.
És sohse láttam én így a reggelt még - fáradt katonát, kínzott lyányt, frissszemű írót.
És különös, opálos mámort kavart fel bennem az emberi szó.

- »Hajnal, - szólt egy idegen ember, - lám, véres világú a felleg.
Most vérszínnel bomlik a bimbó a világ szövetén.
Vadul jár a vetélő útja. Tán a szövőszék is recseg.
Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege,
Zárt kincsesháznak szellőzni nem már! Gurulni álom-koronáknak. - - -
Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért,
És minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull,
És szent minden cédacsók, ha harcba hevít vagy harcot pihentet!«

Hallgattam ez ember, ki szembe ült velem, (de nevét és arcát feledtem),
És sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó.
- Hajnal! - gondoltam. - A liget fölött most vérszín-világú a felhő,
És rózsaszínell a halvány nők arca, hajszolt katonáké, frissszavú betűvetőké.
- Ó, testvéreim, ti szegény, kényszeredett szájú leányok a hajnali kimerülésben!
Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiai okosszemű fiúk!
Tetésen teljék ma szívem! Hadd jőjjön robogva minden! -
Ma még tán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, -
Jaj, szegények lehetnek ma-holnap kicsiny asszony-nyavalyák! - - -
»Férfiak! szóltam halkan - és szép, éber izenni nekünk is!
Mi szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk ki tömlöce szívünk,
Mosogatjuk könny-vízzel, díszítjük szerelemrózsák kárpítjaival, mi szegénykék.
- De egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot.
(Jobb minekünk rohanni rohammal, mint sírni, várni, szülni és félni.)
Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre,
S mint más, eddigi forradalomkor uszítsatok minket is barrikádjaitokra megint.
- Mint fülledt szalmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát,
És kisárcolt, szegény tetemükkel majd tömjétek a sáncokat!
Férfiak! Ha netán lesz valami, - ne feledjétek izenni nekünk!