Hajnali beszélgetések Jókairól: Előszó
| Hajnali beszélgetések Jókairól: Előszó szerző: Nagy Endre |
Íróasztalom fiókjainak zsúfolt tartalmában vájkáltam valami után. Az én íróasztalom fiókjai nem a Mult rendbeszedett múzeuma, hanem inkább hasonlítanak a menekült rémült lim-lomjához, amelyet az elhagyott házban felejtett. Aminthogy - most már látom - egyebet se tettem világéletemben, csak folyton menekültem és úgy elkotortam mindent magam mögött, mint a macska a piszkát. Az én számomra a megérkezés mindig csalódás volt és a csalódás mindig újabb elindulás. «Egyszer talán»: ez az a szénacsomó, amely folyton csalogat előre és az a sejtésem, hogy nagyon sokan vagyunk, akiknek ez az egyetlen lehetséges életformája. Véres tragédia, hogy az ember cselekedeteit nem a szándék szabja meg, hanem a tudás. Az ember akaratát szerzett ízlés, megismerések, megfontolások irányítják, de a tudása megmásíthatatlan, kegyetlen természeti adottság és az elért eredmények föllebbezhetetlen ítéletek, amelyek ellen lehet fogcsikorgatva lázadozni, de vitatkozni meddő ostobaság.
És, sajnos, az ember a multjából menekülni úgyse tud. Mint ahogy a lavina mentül tovább hempereg, annál több tapad hozzá, az embert életútjában egyre növeli a multja. Hála szent Bergsonnak, ma már tudom, hogy ez a mult úgy énemmé sajátosodik, hogy épúgy nem érezhetem, mint a hajam növését, de irtózom a papírdarabkáktól, följegyzésektől, könyveimtől, elhasznált tárgyaktól és az Évolution créatrice műhelyének egyéb hulladék-forgácsaitól. Nem a műgond, hanem a szabadulni-vágyás gyömöszöltette hát vélem mind e haszontalan holmit fiókjaimba. Vagy talán tudatalatti meggondolások késztettek arra, hogy összegyüjtsem az önkínzásnak e műszereit arra az időre, amikor az élet már csak rendkívüli fájások útján tud beszélgetni elfásult idegeimmel. Rendes ember számára ez volna a legszebb autodafé, amelyen a múltjával együtt hamvad el. Seholsem érzem annyira az elcsüggesztő mulandóságot, mint a múzeumokban. Bronzok, kövek, föstött vásznak málladozó semmiségek; maradandó, elmulhatatlan csak egy van: a buborék, amely a menő hajót követi.
Fiókjaimban vájkálva találtam rá egy füzetre. Egyszerű vékony irka, amilyet iskolásgyerekek szoktak használni. Csúnya, macskakaparásos írással volt tele. Csak belenéztem és egyszerre eszembe jutott, hogyan keletkeztek ez írások. Reggel felé, amint hazatértem a József-körúti bodegából hónapos-szobámba, valami kamaszos rajongás arra késztetett, hogy azon frissiben leírjam mindazt, amit spriccerezés közben Cholnoky Viktorral beszélgettem. Egyetlen erényem, a bölcs szerénység, amely a lustaságnak legmegbízhatóbb kórjele, megóvott attól, hogy a magam szavait is megörökítsem. De - emlékszem - iparkodtam Cholnoky beszédét híven megörökíteni, bárha most már nem tudom egész biztosan, hogy a mondatokat az ő spriccerei, vagy az enyimek kuszálták-e össze.
Akkoriban Cholnokynak Jókai volt a vesszőparipája, de e hórihorgas, fantasztikus körvonalú Garabonciás alatt a vesszőparipa szárnyas sárkánnyá elevenedett, amely legszívesebben a maga titokzatos birodalmába cipelgette lovagját.
Ez előszó siralmasan céljatévesztett lenne, ha az olvasó holmi rendszeres esztétikai tanulmányt keresne ez írásokban. Szeszélyesen egymásba torlódó megjegyzések ezek és ha itt-ott a mondatok szövésén az én szegény háziiparom jeleit ismerik meg, már most irtózva tiltakozom a hamisítás vádja ellen. Egyszerűen hivatkozom az álmos reggeli órákra, amelyekben ez írások papírra vetődtek és méginkább annak a hajnali bodegának furcsa légkörére, amely a délibáboknak, hallucinációknak kövér melegágya. Mi sem gyakoribb ilyenkor, mint hogy az ember egyszer csak a maga hangjától megdöbben, mintha valami távoli idegen hang szólana rá. A szeszben lakó játékos dzsinnek szeretik a hangokat összekevergetni és a szegény író-ember a legkönnyebb prédája e pajkos tréfálkozásoknak. Sőt mennél termőbb talaj az író lelke, annál hamarabb gyökeret ver benne mindenféle dugvány, beléje tévedt idegen mag.
Van nekem egy nagyszerű íróbarátom, aki egyszer írt egy kis darabot a kabarém számára. Nekem nem tetszett és mert a darabra sürgős szükségem volt, átírtam magam. De úgy átírtam, hogy egyetlen szó se maradt benne az eredetiből. És egy napon váratlanul a barátom betoppant a próbára. Bennem elhült a vér az ijedtségtől, hogy mit fog szólni, ha meglátja ezt az embertelen gaz hamisítást. Összegubbaszkodtam egy sarokban és nem mertem a közelébe kerülni. Csak úgy lopva lestem feléje rejtekhelyemről. Ő figyelmesem nézte a próbát, aztán vagy tíz perc mulva szelíden közbeszólt:
- Megálljunk! Azt hiszem, ebből a mondatból kihagytak valamit!
Én pedig büszke voltam, mint az a szegény ember, aki arról értesül, hogy gyermekének keresztapaságát a velszi herceg vállalta.