Hajnali beszélgetések Jókairól: 4 - 5 - 6
szerző: Nagy Endre
4.
(Közbevetett megjegyzés.) Hősöm az imént hering-szagúnak mondta Ugocsát és ugocsai létemre mint szakavatott, ezt nem hagyhatom szó nélkül. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy ezt a heringet a sekszpiri cseh-tengerből halászta; fantasztikusnak látszó jelzője pontosan célba vág ezuttal is, aminthogy ide-oda csapkodó rapszódiája mindig olyan biztosan találó fegyver volt, mint Jókai kedvenc szerszáma: a karikás ostor.
Ugocsa nyugoti felében színmagyar, az a lüktető beszédű tiszaháti nép lakja, akitől Arany János kérte volt kölcsön a magyar irodalmi nyelv építő anyagát. De Nagyszőllősön, ép az én szülőházamon túl kezdődik az az orosz világ, amely onnan aztán eltart Vladivosztokig. A Föld e jelentős területén az a vallás uralkodott, amelynek legfőbb szentsége, pápája az orosz cár volt. Az ő révén vonult be a vallásba a politika és a szociológia. A nyomorgó köznép gazdasági helyzetén ez a vallás úgy könnyített, hogy az év háromnegyed részére szigorú böjtöt rendelt. Minek folytán a szegénysorsú orosz nép nem koplalt, csupán böjtölt, ami bizonyára lényeges különbség, ha számba vesszük, hogy a fiziológia megállapítása szerint is mily fontos szerepe van a képzeletnek az anyagcserében.
Ez a böjt orosz földön körülbelül azt a szociológiai szerepet töltötte be, mint Angliában a munkásbiztosító intézmények. Így lett az orosz föld uralkodó illata a hering. Gyerekkori emlékeimből mint a törhetetlen optimizmus szimbólumai bukkannak föl azok az oroszok, akik - sokszor elnézegettem - a nyársra húzott heringet a tűzhely köré kuporogva, megforgatták a lángban, aztán oda-oda nyomkodták durvatörésü málékenyerükhöz. E jámbor emberek hittek benne, hogy zsírt olvasztanak a heringből!
Határozottan emlékszem, hogy e heringes böjt megmaradt a szegényebb köznép szertartásának. Például apám pincéjéből magam hordoztam egész nap a nagyszerű Perényi-bort az orosz pap házába, ahol böjt idején kivételesen kövér traktamentumok tartattak. A heringen böjtölő nép a kerítésnek támaszkodva áhitatosan lesett befelé. A konyhából sisteregve áradt ki a lacipecsenye bőszítő illata, az első szobából vidám dalolások, bizakodó kurjantások, sőt a végefelé táncos dobogások hallatszottak és mind ez illatokat, hangokat a hívő nép áhitatosan szívta magába a sovány hering mellé, hitében nem meginogva, hanem megerősödve.
Aminthogy a legjámborabb embert is az ő nyomorúságában szörnyű csalódás sujtaná le, ha megtudná, hogy a jó Isten is koplal.
5.
Neked megsúgom, de valahogy Heinrich Gusztávnak el ne mondd, mert úgy leszamaraz mindkettőnket, hogy még a Tudományos Akadémiába se juthatunk be többé, - neked megsúgom, hogy csak két irodalmi műfaj van: az író munkája és a lángészé.
Az íróban az írás olyan veleszületett ösztön, mint a foxterrierben a patkányfogás. Ő a legemberebb ember valamennyőnk között; hitében pozitívebb, mint az öreg gazda, aki fásligetet ültet az unokái számára. Csak egy urat szolgál: az életet, amelyet megmásíthatatlan törvények szövevénye tart fenn. E törvényeknek ő a jogtudósa és minél önfeledtebb a mozdulat, elejtettebb a szó, annál megbízhatóbb tanuvallomás az ő számára. Olyan, mint a skarabeus-bogár, amely földdel táplálkozván, termékenyebbé teszi azt. Isteni vezérlő szava: «Sokasodjatok» és fáradhatatlanul teremti az új életeket. Egyre gyüjti az építőanyagot, a «documents humains»-t, a legapróbbat sem felejti az útján, hisz nincs az az építész, aki előre meg tudná mutatni, hogy melyik az az egy szál tégla, amelynek híján tökéletlen marad az épület. Többnyire külsőben is hasonlít a testes sváb építőmesterekhez, akik derűsek és nyugodalmasak, mert ismerik a pillérek, oszlopok, gyámfalak, boltozatok titkait. Akár erőd, akár templom, akár vendégfogadó, akár regény, színdarab, verses éposz, - az élet másíthatatlan logikája tartja össze a részeket és a statika örök törvényei tartják fenn az egészet. Munkabírása kimeríthetetlen, mert a természeti erők dolgoznak helyette, amelyeknek ő csak részvétlen végrehajtója.
Az igazi író többnyire jógyomrú ember. Az ételt jobb kedveli, mint az italt. Társaságban beszélni nem szeret, inkább másokat hallgat. De ha akarja, pár szóval csuda-biztosan tud benyitni akárkinek családias bizalmába. Ha az adóhivatalban várakozik, egynegyed óra mulva tisztában van a hivatalszolga nevével, származásával, családi viszonyaival, egész biografiájával. A kikerekített történeteket époly kevéssé szereti, mint az oroszlán a lapda-pecsenyét. Viszont mindenkiről mindent tudomásul vesz egyforma érdeklődéssel és bejegyzi noteszébe, vagy betölthetetlen emlékezetébe. Robusztus férfiassága mellett is annyiban asszonyias, hogy megértéssel veszi tudomásul az élet legkiábrándítóbb valóságait is. Kedvenc festője Rubens, kedvenc gyümölcse a görögdinnye.
Ha meg akar nézni valamit, nem hátralép, hanem előrehajlik. Mint ahogy a királyok nagyköveteik útján izengetnek, ő a maga-teremtette emberek által nyilatkozik meg. Mindegyiknek hangján biztosan beszél, csak akkor dadog, ha önmagának kell megszólalnia. Szóval, sohsem kell attól tartani, hogy epikájának tisztaságát megzavarhatja a líra. És amit alkot, vitathatatlan, megdönthetetlen, örökéletű, mint maga a protoplazma, az élet alap-anyaga.
Ámbár...
A fene megette azt az egész protoplazma-szentséget. Milyen büszke lehetett az eszére az a gyáva tudós-mameluk, aki az ős-nemzés misztériumát kitalálta. Amikor már nagyon szorongatta a kérdés, hogy miből lettünk, kitalálta, hogy a folyékony, szervetlen Földbe valami kósza meteor sodorta idegen világokból az élet csiráját, a protoplazmát, mint ahogy a juhász oltja a borjúnyirkot a tejbe, hogy megtúrósodjék. Mi elhisszük e tant, mert ostoba és rákapaszkodva büszkén nézünk vissza az alchimisták babonás rögeszméjére: a bölcsek kövére.
Pedig ha ez a rossz tüdőm hagyja, talán még megérem véled együtt az időt, amikor a gazdasszonyok a konyhán fogják a szervetlen anyagot szervessé erjeszteni, mint ahogy az ugorkát savanyítják. Lásd-e, Leibnitz volt az a tudós, akiben megvolt a bátorság, hogy ne nevesse ki szegény alchimistákat. Ő is vallotta, hogy egyszer megtalálják majd a bölcsek kövét, az élet egyetemes ható-szerét, tudományosan hitelesített patika-szer lesz, mint a digitalis, amit a közönséges paraszt gyűszűvirágból párolnak.
De hagyjuk már azt a szerencsétlen örökéletű protoplazmát.
Ha nincs emberebb ember az írónál, viszont nincs kevésbé embernyibb ember a lángésznél. Világszellem, akit a véletlen sodort a Föld vonzókörébe. Pupillája a világür távolságaihoz van beállítva és szegény gyámoltalanul pislog a mi méreteink között. Vergődik, hogy helyét találja, próbál lehajolni hozzánk, de csak olyan érdektelenül marad köztünk, mint egy eladóleány a fehérszakállas biológusok kongresszusán.
Te szerencsétlen falusi süvölvény, te! Hogy is érttessem meg veled, hogy milyen nagy a Világegyetem és milyen kicsi mellette a mi világunk! Számtanhoz nem konyítsz és ha azt mondom neked, hogy a fény másodpercenkint háromszázezer kilométert tesz meg és mégis vannak itt a szomszédságunkban csillagok, ahol csak most látják Botond buzogányának szikrázását, amint Bizánc kapuját bedöntötte és egy millió évig kell még várniok, amíg a csattanását is meghallhatják, - ebből te csak annyit értesz, mintha azt mondom, hogy háromszázharmincháromezerbillió fontsterling évjáradék tőkéje.
De várj csak! Valamiképpen mégis beleverhetem abba a buksi fejedbe. A búgó-csigát te is ismered biztosan és a fizikából azt is tudod, hogy a csiga csak addig marad meg szilárdan a tengelyén állva, amíg nagyon gyorsan pörög maga körül. Hát most azt képzeld el, hogy a Föld ilyen nagyon gyorsan forgó csiga és egyszeri pörgését mi egy napnak hívjuk. Egy magyar tudós megszerkesztette a mikro-manipulatort, amivel a hachée-vá aprózott bacillus részecskéit össze lehet szedegetni, - de micsoda otromba ács-szerszám ez az én nikkel klepsidrám mellett, amellyel ezt a napot, a búgó-csiga egyetlen forgását huszonnégy órára tudom fölszabdalni és az órát hatvan percre és a percet hatvan másodpercre! És ha a fogorvos két másodpercig húzza a fogadat és te ezalatt végigélvezed egész földi életedet a születésedtől a mai napig, - akkor tán lehet valami sejtelmed róla, hogy micsoda vacak semmiség ez a mi világunk.
Nekünk, idevalósi embereknek mindegy: ami harapásunkat a földi porciókhoz mérték. De képzeld el azt az idepottyant világszellemet, azt a szerencsétlen törtszárnyú Chérubint, a lángészt, aki odakívülről magával hozta a szemmértékét és egyszercsak észreveszi, hogy figurájában, belső szerkezetében, szükségeiben ember lett belőle; a mi szokásainkat, törvényeinket, mértékeinket kell vállalnia és a Föld beleojtotta furcsa viszketegét: az élet akarását.
Hiszen ha matematikus lesz belőle, semmi baj sincs. A matematika az egyetlen inter-asztrális művészet, amelyet a hóna alá csapva, az egész világegyetemet bebumlizhatja a művész, csillagról csillagra. Legföllebb éhen hal vele, de a halál egy igazi matematikusnak csak annyi, mintha egy képletet letöröl a tábláról.
De mit csináljon a szerencsétlen, ha író lesz belőle? Ha az a föladat szakad rá, hogy a mi emberi ügyesbajos dolgainknak legyen a tudósa. Mintha Rockefellert tennék meg becsűsnek az angyalföldi zálogházban! Szegény, fanyalogva kóstolgatja sorra a kapzsiságot, nagyravágyást, hiúságot, szerelmet, féltékenységet, - a mi rozoga motorunk valamennyi hajtó esszenciáját; néha ideig-óráig bele is felejtkezik egynek-egynek az ízébe, tűzébe, de aztán hirtelen fölkapja a fejét a mi nyomorúságosan szűk vályunkból. Hej, más ízek, más tűzek sajdulnak meg benne valahonnan messziről!
Ha Shakespearet olvasom és éppen el akarok csudálkozni rajta, hogy igaz emberi érzésekből micsoda darabokat tudott összeszerkeszteni szinházának zsindely-eresze alá a vegyes összetételű közönség mulattatására, - egyszercsak hallom, mint bődül ki belőle az a Végtelenségnek szánt ordítás, ami olyan szívettépő, mint a fogoly oroszlán kiáltása a szabad sivatag felé. Ez az, amit sohasem fogunk tudni megérteni benne, mert nem a mi nyelvünkön szól, hanem a végtelen világür szellemeinek a nyelvén.
Azt a másikat, azt a Swiftet is úgy meg tudom érteni. Addig-addig nézegetett bennünket, nyüzsgő tetveket, amíg elkezdte enmagát is embernek érezni. Újból és újból nekivágott gulliveri utazásának; emberi voltát húzta a Föld, chérubin-lelkét hajtotta messze tőle a centrifugális erő. Elképzelem, hányszor csapta földhöz undorodva a pennáját:
- Ezeknek? Ezekről?...
És végigbukdácsolta a bukott angyalok gyötrelmes útját és amikor kész volt a Mű, hányszor lendítette gőgös haraggal a kandalló tüzes öble felé. De mégsem hajította belé, nem volt meg többé a földöntúli erő benne; odaállott a tükör elé és leköpte magát:
- Fuj, Jonathan! Ember vagy te is!
No, és most már megérted talán te is, hogy mi az, amikor az interjuholó ujságírók, a biografusok olyan egyforma, kiszabdalt patronnal beszélnek Jókai gyermeteg kék szeméről, amely «az emberek fölött a messzeségbe révedezik». Most már sejtheted, hogy folyton hazafelé nézett szegény közülünk. Az ő szeme messzelátó szem volt; minél közelebb esett valaki hozzá, annál kevésbé ismerte. A legjobb barátja, Petőfi, az édesanyja, a felesége milyen festékszagú litografiákká váltak az ő leírásában. Aki Petőfit csak az ő elbeszéléséből ismerné, az rögtön ráismerne arra a szerencsétlen szoborra ott az Eskü-téren, amely úgy aránylik Petőfihez, mint egy üres konzervdoboz az ananászhoz. És milyen zamatos, eleven beszédű emberek az ő regevilágának sohsemélt alakjai, a török pasák, a radzsák, a kacikák, tatár kánok, sőt Majmuna-tündérek! Csak azért, mert nem ismerte őket!
Szegény Jókai arra született, hogy levágni való áldozat legyen Péterfy Jenő oltárán, e klasszikusan szögletes katedrán. Nem tudott jellemeket ábrázolni, nem tudott a maga belső törvényei után induló életet teremteni, egyensúlyozott, megingathatatlan történeteket szerkeszteni. Egyáltalán semmitsem tudott abból, amit az előzékeny esztétikusok az igazi író munkaanyagául kiszabtak.
Hát hogy is tudhatta volna, amikor a maga életéről se tudott semmit se. 1867-ben a «Hon»-ban szép dagadós cikkben levágta a kormány törvényjavaslatát, aztán bement a képviselőházba és amikor szavazásra került a sor, egy szeliden elrebegett «igen»-nel rászavazott. Valószinűleg akadtak akkor is Madarász Józsefek, akik szittya-haraggal támadtak rá, elvtagadónak, Pecsovicsnak nevezték. Elképzelem, milyen csudálkozva nézhetett azzal a gyermeteg kék szemével erre a miniatür-viharra. Elnézhette a kivörösödött arcokat, a handabandázó öklöket és értelmetlenül motyoghatta:
- Miért? Hát érdemes?
6.
Beavatlak egy nagy titokba, de azt megmondom neked: ha egyet is mersz rá vihogni, én elmondom rád a szadagorai csudarabbi nagyátkát, amitől rögtön egérré változol. Ez pedig nagy baj lesz neked, mert ezek a zsidó-csudák olyanok, hogy a nagyból tudnak kicsit csinálni, de a kicsit aztán sohse tudják többé naggyá visszacsinálni.
Még eddig senkinek sem árultam el, de neked megmondom: én vagyok a világ legnagyobb tenoristája! Hozzám mérten az a Caruso csak egy szerelmes szobafestő és ha azt olvasom, hogy már megint hány kastélyt, palotát, yachtot vásárolt a keresetéből, én csak legyintek rá egyet. Veheti, mert hagyom... Néha magam is beleképedek, hogy milyen csudák laknak bennem. Tudok Sigfried kemény, germán hangján énekelve szónokolni, tudom Gounod édes dallamait fuvolázni, de a legnagyszerűbb akkor vagyok, amikor a stretta végén kihasad belőlem a hangok aloe-virága: a magas C. Valami gyönyörteljes elszörnyedés az a szívemben, amikor hirtelen kinyúlik belőlem ez az anyagtalanná vált nemesérc, ez a szférákból ellopott hang, amelynek semmiféle őse, rokona nincs a természetben. Valamikor valami vadászleírásban láttam egy illusztrációt, amint az oroszlán szájában egy kétéves tulokkal könnyedén átszökken a magas kerítésen. Hát ez is szép érzés lehet, de mi ez ahhoz mérten, amikor én azt az égbe döfő hangrudat szilárdan tartva a számon, lassan közeledem az alélt közönség felé!
És hogy miért tartom én ezt titokban?
Mert az emberek nem érdemlik meg, hogy ebben a gyönyörűségben őket is részesítsem. Az ő fülük a fülükben van: egy kis csont-kalapács, nehány csont-rögöcske a gennyes váladékban lebegve és ami dobogást ez otromba szerszámok végeznek idegein, azt nevezi, tudja ő hangnak. A durva levegő közvetítése nélkül az ő számukra nincs hang; hát hogy daloljak én nekik, holott az én hangom szent anyaga az a titokzatos, végtelen Semmi, amit a tudósok aethernek neveztek el, hogy egy név flastromával tapasszák le tudatlanságukat.
No már most láthatod, hogy micsoda vásári panoptikum a mi Pantheonunk. Az igazi géniusz feléje se néz soha. Az igazi író nem ír, az igazi festő nem fest, az igazi szobrász az anyagtalan aetherbe formálja angyali alakzatait. Amit mi remekműnek tudunk: az mind bukott chérubinok rezignált megalkuvása.
Ezért van minden remekmű mélyén valami szomorúság.
7.
(Közbevetett megjegyzés.) Véletlen adatom van róla, hogy ez a tenoristaság nem valami hirtelen fölbukkant álma volt. Vagy legalábbis azon álmok közül való volt, amelyek a megtörtént élménynél pontosabb lenyomatot hagynak az emlékezetben.
Egyszer hajnal felé a bodega kis hátulsó szobájában, amely éjszaka szeparé volt, de nappal a tulajdonos házaspár lakószobája és a vásott kanapék öblében a családi műhely titkai rejtőztek, - már csak ketten üldögéltünk és a tulajdonos szokása szerint odaült hozzánk harmadiknak, hogy elbeszélgessen velünk második hazájáról, a távoli, vadregényes Caracas-ról. Ilyenkor már ő maga hozta kívülről kéretlenül, számontartás nélkül a spriccereket, egy-egy szelíd esdő pillantást vetve felesége felé, aki a kasszában ült.
Egy ilyen rendkívüli kiadásu spriccer-ciklus után fölugrott és lázasan mondta:
- Idefigyeljenek uraim! Most olyan műélvezetben lesz részük, amilyet királyok se fizethetnek meg!
Barna felleghajtóját olyan festői ráncokba csavarta a dereka köré, mint a sziciliai briganti a kecskeszőr-palástot, elviselt puha kalapjának karimáját elől fölcsapta, hátul legyürte, amitől az még kevésbé hasonlított a rendes polgári kalapokhoz, kiállott a szoba közepére és vékony alakjával drámaiasan előrehajolva énekelni kezdte:
- La Dona e mobile...
Rekedt volt ez a hang és bizonyos modulációkra egyáltalán nem kapható, úgyhogy legtöbbször csak némán mozgott az ajka. Olyan volt ez a hang, mint azok a kis szaharai folyók, amelyek hol kibukkannak, hol megint elbujnak a sziklák alá. De ő erről egyáltalán nem vett tudomást és arcával, hosszu karjainak mozdulataival megvetést, féltékenységet, epekedő szerelmet és halálos gyötrelmet fejezett ki. Amikor aztán jött a vége a koronával, azzal a bizonyos magas C-vel, hirtelen kiegyenesedett, fejét hátraszegte, keskeny, átlátszó arca kivörösödött, száján hatalmas kaput nyitott a hangok királyának és... ekkor történt a baleset.
Hang helyett hörgő, fuldokló köhögés bugyborékolt ki a torkán és szája szélén megjelent a vékonyan csurdogáló vér-fonál. Lefektettük, jeget etettünk véle, reggelig ott tartottuk a kanapén és mikor hazafelé mentünk, rosszkedvüen dörmögte:
- A fene egye meg! Észre se vettem, hogy egy kicsit meg vagyok hülve!